Túrabeszámolók


Mátra 115 (+résztávok)

SumAnachenTúra éve: 20142014.06.03 14:06:35



Fürge róka lábak... egy kemény túra, ha nem a legkeményebb beszámolója cseppet sem röviden.


Egyszerûen képtelen vagyok arra, hogy három szóban számoljak be errõl a túráról, így hát mindenki kapaszkodjon meg…


Szeretem a Mátra-hegység minden egyes vonulatát. Igazi „kis” hegység, nincsenek több ezres szintek, de a miénk, és azért ha igazán mélyrõl indulsz neki egy hegynek, akkor sokat kell menni. Az idén sikeresen teljesítettem az 5. 100 km (vagy a feletti) túrámat. Ez úttal 2014.05.31-2014.06.01 között a Mátra 115 közösségi Teljesítmény túrát.


Hol is kezdjem el? Mondjam azt, hogy tavaly mikor igazán el kezdtem túrázni megcsináltam már 3 db. 100-as túrát és boldogan értem be az Iszinik-en, ekkor döntöttem el, hogy ezt ki kell próbálni? Már hallottam róla, de felfoghatatlan volt. 115 (vagyis inkább talpon 124) km hosszúságú túrát teszel meg, és egy igen tisztességes szintmennyiséget is pakolsz bele. (6374 m). 124 Gombócból is sok, nem hogy kilométerbõl, ehhez hozzáadódik a szintemelkedés és leejtés akkor igazán elképesztõ adatokat kapnánk, amivel nem is törõdtem. Számomra ez volt az a túra, amit meg kell próbálni, fel kell magam építeni rá. (2014 Bakancslista) Teljesen függetlenül ettõl adódott az, hogy NB-1-ezek, és mit ad a szerencse ez a túra bajnoki futam. Nem volt kérdés, nem úszom meg megyek. Ahhoz, hogy sikeresen teljesítsem szerintem kellett az a szintû felkészülés, amit végigvittem. Az elmúlt 3 hét alatt 3 százas vagy a feletti túrát teljesítettem. (Rákóczi 110, Kinizsi 100, Mátra 115) Mindegyik más volt, mindegyik más miért szép és küzdelmes.


Ehhez már csak egy plusz adalék jutott, hogy egy olyan túratárssal mehettem végig a Mátra 115-n, akivel eddig az összes Mátrai túrámat megtettem, ismertük már egymás tempóját, erõsségeit, gyengeségeit, remek csapatot alkottunk, Õ pedig Gabi volt (alias Sznuupi). Engedje meg nekem azt, hogy elsõnek neki köszönjem meg ezt a túrát, azt hiszem rettentõ sokat segített és támogatott. Nem volt sok holt pontom, de õ segített átvergõdni rajta, nem hiszem, hogy ennyit futottam volna a túrába, ha õ nincs. Szóval Köszönöm a támogatást, méltán irigykedhettek a pontõrök. Na de ne is szaladjunk elõre kezdjük a túra elején...


Én elmentem a vásárba… Pontosabban Speró könyvesboltjába és magamhoz ragadtam 15 db. Mátra követ, hogy megfessem. Magával Sperka Tamással nem találkozhattam, de a köveket minden tudásommal megfestettem. Valahol itt kezdõdött el a Mátra 115 szelleme… (Tényleg valaki vitte el bármelyik általam festett követ is?)


Aztán jött a sütemény… Kiderült gluténmenteset is szoktam sütni, hát hajrá csináljunk olyat. Két félét is csináltam, nagyon lelkes voltam, a sütinek nem olyan sorsa lett, mint szerettem volna, ezt utólag kicsit sajnálom.


Vinati vitt le minket a túrára, akinek ez úttal is köszönöm a fuvart. Igazán korán értünk Gyöngyösre. Itt aztán már találkoztunk a túrázók igazi ikonjaival. Mezei Lacival és Klárival, Sára Péterrel, hírtelen nem is tudom még kivel, de a hangulat már Gyöngyösön is a tetõponton volt, bár még nem keltem fel igazán.


Úgy adódott, hogy a süti amit sütöttem Gluténmentes lett. Valahol a fejemben az már nem volt meg, hogy kókuszkockát kellett volna csinálni (lehet ígértem és rettentõen elnézést kérek, hogy ez kiment a fejembõl), ehelyett csináltam köménymagos-sósat meg mazsolás-kakaósat. Az elsõ hibát ott vétettem el, hogy nem a megfelelõ embernek adtam ezt a sütit. Bár mondta, neki is leadható, és ott helyben a lelkére kötöttem, hogy figyeljen, mert 4 adagra van bontva, meg hogy gluténmentes, meg hogy jó lenne 4 pontra elszórni, meg figyelni rá. Ez az információ nem maradt meg, így csak nagyon soká találkoztam a sütimmel 1 adott ponton. Ígérem legközelebb erre jobban figyelek, még több matricát ragasztok rá, ráírok papírral az  instrukciókat. Ez úton is elnézést, annak, aki számított a kókuszkockára, teljesen kiment a fejembõl, hogy én azt ígértem, csak remélem, hogy azon az egy ponton ahol fellelhetõ volt a sütim kellõ biztonságban volt ahhoz, hogy merjen venni belõle... (ha nem vállalom, hogy készítek neki kókuszkockát)


Busszal érkezés Kisnánára, kicsi kókadozás a ringatózó buszon, de amint a rajthoz érünk megtelik minden jókedvvel és élettel. Igazi nyüzsgés. Mindenki itt van az összes õrült akit ismerek (ne tessék zokon venni, ez dicséret). Sokakkal beszélünk. 1-1 mondatot váltunk vagy többet. Bíztatom Lacit, hogy biztos szuper idõt fog menni (úgy lett). A rajt egy kicsit kaotikus, kapkodós, mindenki aktív pörög, de sok információ átadásra nincs idõ. A megfestett köveket átadva még szerettem volna ott is elmondani, hogy sütöttem gm. sütit, de már nem figyeltek rám, sok induló sok munka…


Az idõ a kultikus 7:00 nagyon gyorsan eljött, bátran az elsõ pár sorba kerültünk, s a rajt „dörrenéssel” dobszó és éljenzés közepette nekiindultunk. Vitt minket a lendület 50 egész métert mi is futottunk, csak úgy az íze kedvéért. Olyan érzésem volt, mint Oggau-ban. Nem voltam még képes felfogni mire is vállalkoztam, nem törõdtem vele…


Jó volt az elején indulni, így a gyorsabbakkal is tudtam találkozni, egy-egy jó szót szólni, köszöni stb. Úgy mentünk ahogy jól esett, és nagyon jól ment. A Kékestetõre három órán belül értünk fel, ami 1300 szintet 17 km-et jelentett. Bõven 5 km/h átlag felett voltunk olyan szintû ellátás és gondoskodás volt minden egyes ponton, hogy a Kánaánban éreztem magam. Jól döntöttem, hogy a hátizsákomat kivételesen depóztattam, akár a célba is szállíthattam volna… A túra elején már bekészítettem a botomat, mivel hoztam használtam is, volt amikor nagyon nem értettem miért van nálam, egy-két ponton meg igazán hasznos volt, összességében nem vagyok meggyõzve, hogy a továbbiakban vinni kéne a túrákra…


A túra elején sokáig elõzgettek, majd mi is kezdtünk elõzni. Csornai Edina ért utol minket, vagy mi õt már nem is tudom, hiszen annyiszor elõzgettük egymást, mentünk egymás mellet, beszélgetve, hogy már nem tudom melyik momentum volt elõbb. Galyatetõn az volt az érzésünk, már megtette a 7km-es kört, csodálkoztunk is, hogy ezt hogyan csinálta, mikor 20 perce húzott el tõlünk véglegesen… Kiderült nem hagyott le minket, sõt mivel mi elõbb indultunk itt egy huszárvágással még elébe is kerültünk. Galyatetõ azért is volt egy vidám pont, mert finom leves volt, a fotós nagyon lelkesen fotózott és jókedvre derített minket, láthattam még Márton Danit (aki ekkor indult mert már megcsinálta a bónuszkört). A bónuszkör megtétele után kisebb szünetet iktatunk be, kellett az a leves, a mosakodás, még így is megvolt az 5-ös átlag feletti teljesítményünk, hiszen Galyatetõ másodszorra (39 km kb.) 7 órán belül meglett.


A honlapon közzétett KML-t használva a telefonom volt a navigátor, de nem szakadtunk le sokáig annyira egy-egy csoporttól, hogy teljesen egyedül érezzük magunkat, vagy lényegi eltévedést csináljunk. A pontokon aztán mindig felgyülemlett a társaság. Eszembe jutott mindig a figyelmeztetés, amit mondtak: „Vigyázz, ne edd túl magad!” Azt hiszem ezt sikerült teljesíteni, volt amikor nem bírtam enni, a folyadék és a gyümölcs állandóan csúszott, de sok-sok sütirõl maradtam le. A Falánkságot félretéve haladtunk, hol beszélgettünk egymással, hol hallgattunk, hol pedig a közeledõ régi új túratársakkal beszélgettünk. Így találkoztunk és mentünk együtt többször is a szandálban (végül a 88-at teljesítõ) túrázóval is. Ugyanezen a ponton ismerhettem meg Zsófit a Mátra 115 itinerének magyar szinkron hangját. Sokat meneteltünk együtt, fõleg az átfestett piros sávon ami most piros kereszt lett…


Nem ígérem, hogy visszamondom, hogy milyen micociták mizéjével kísérletezik, mindazonáltal érdeklõdve hallgattam, ez volt a legbölcsebb, amit tehettem. A túratigris történetét nem sikerült elmondani, de majd ha érdekel, kedves Zsófi olvasd el, vagy hát elmondom személyesen egy másik túrán, az mégis jobb… Ha már Túratigrisrõl beszélünk azért érdemes elmondanom, hogy a túrán végig velem volt, ott lobogott az övtáskámon. Új társai is akadnak már, lassan kész kabalákkal fogok túrázni: Túratársa volt a Kinizsi 100-on a túratigris gazdájától vásárolt „Bambi”, illetve Születésnapomra kapott barna színû oroszlán fejû fejlámpa. Veszedelmes, fõleg amikor villog a szeme… A sapkámon pedig az idei év 100-as túráinak kitûzõi, jelvényei díszlettek… Mindnki túlélte, kivéve a mûanyag kanál-villa-kés kombót, amit nagyon sajnálok, mert születésnapomra kaptam


Kihagyok majd pontokat és helyeket, de nem volt nálam fényképezõgép, ilyenkor az jó emlékeztetõ. Sajnos végleg tönkrevágtam a Ráckóczi túra volt neki az utolsó adag a pohárban. Megpróbálom még szétszedni, kitakarítani egy utolsó harcot még vívunk, de gondolatban már eltemettem…


A következõ jellegzetes pont Mátraháza, ahová én a táskámat depóztattam. Itt ittam egy sört, ért be minket Dienes Áron, Messner Zlot, Bagira. Innen úgy döntöttem viszem a hátizsákom, teljesen indokolatlanul, hiszen hozzá sem nyúltam, csak súly volt a hátamon, de jólesett, hogy végre érzem, valami van a hátamon. Eddigi összes túrán magammal cipeltem egy hátitáskát (kivétel talán a 10 km-es körtúrások voltak). Így megnyugtató nehézséggel húzta a hátamat.


Mátraszentimrénél aztán újra frissítettünk, a leves megint új erõt adott, nem beszélve arról, hogy egy kötelezõ zokni cserét is beiktattam. Ez rengeteget segített, de valamit ki kell találnom az állandó talpázás ellen… Ötleteket várok… Mivel Gabiban annyi erõ volt még visszarohant kb. 1,5 km-nyit az útszélén hagyott túrabotjáért nekem még egy kis plusz pihenõ adatott meg. (nem volt ám olyan fontos, mert egyszer sem használta, már csak azért sem…) Az eddig is folyamatosan minket üldözõ Átol Csabi ekkor sokáig elõttünk haladt töretlenül, nagyon mosolyogva hatalmas kedvvel és hihetetlen storykkal a zsebében…


A Szorospatak után sötétedett ránk véglegesen. Az Ágasvári turistaházat kicsit nehezen találtuk meg, pedig ott volt az orrunk elõtt. Itt volt egy kisebb mélypontom, de az Ágasvárra töretlenül felmentünk és az egészet megúsztuk még szárazon. Visszatérve az ágasvári th-hoz a forralt bor, az omlett rettentõ energiákat adott. Igaz eleredt az esõ, de nem esett annyira, hogy bármilyen formában zavarjon. Kicsit ázottabb vizesebb lett az út, de hál istennek nem hömpölygött a víz nem eredt semmilyen extra patak. A Hidegkúti ponthoz érve azért persze egy kicsit bosszúsak voltunk a dagonyáért. Gabi igazán kecsesen üdvözölte a pontõröket… A kávé elmaradt, tejeskávé eddig nem adatott meg nekünk, így szeretném igényemet kifejezni, a kávés pontoknál, hogy ha megoldható legyen tej, mert feketén és sûrûn a kávét nagyon nem bírom, bár a túra során rákényszerültem késõbb…


Érdekes módon Nem jutott eszünkbe, hogy átnevezzünk rövidre. Mindketten tudtuk: Teljesíteni akarjuk ezt a távot, néma egyetértésben mentünk tovább. Fel egészen a Muzslára. Tényleg nem könnyû a terep, nem gázos, csak fárasztó, és azért a Muzsla tetején ért engem a második negatív pontom. Megálltunk több mint 2 percre és annyira el kezdett rázni a hideg, hogy konkrétan a bögrémben lévõ folyadékot kb. magam mellé ráztam. A tûz segített, és a kedvem megvolt. Innentõl kezdve jött a Sárga + kálváriája. Le egészen a Diós-patakig, majd Kénes-kút, Havas, Fajzati mûút majdnem egészen Tót-hegyesig…


Besárgultunk teljesen, a Diós pataki leereszkedés végtelen hosszú volt, nem akart eljönni az a patak. Utólag hihetetlen hogy a Muzsla és a Diós patak között csak 5 km van, 1,5 óra alatt tettük meg. Ez egyértelmûen egy nagy küzdelem volt a Muzsla tetejérõl úgy indultam, hogy én se voltam a toppon és túratársam is fáradt lehetett, de kitartottunk. Eljött a patak, és nuku fáradtság, jött hát a Kénes-kút amit megkóstolva nyugtával dicsérhettem kénes ízét. Ez volt az egyetlen forrásvíz amit ittam a túrán… A Sárga + ez után igazán megmutatta a kedvességét. Meredek. Nagyon meredek. Muzslát megszégyenítõ meredekség és lejtõ. Felkapaszkodni a Havasra, majd a leereszkedni róla igazán kemény megpróbáltatás volt.


Nem tudom hogyan, de eljutottunk Fajzatpusztára. Kávé cukor és tej nélkül, mindegy hogyan, már reggel volt… Tovább a sárga plusszon, újabb kemény emelkedõ, Káva, szép kilátás amúgy és még valami közös kép is készült, nagyon szépek lehettünk. Aztán lassan eljött… Vége lett a Sárga +-nak… Nem hittem el. Örömtáncot jártam… Nem sokáig, az út saras volt, tocsogós, majd jött a Tót-hegyes.


Felfele már énekléssel próbáltuk magunknak a tempót diktálni. Hihetetlen de bejött. Gyerek dalok, régi népdalok jöttek elõ. Micimackó, Vuk, Ha jó a kedved, Én elmentem a vásárba. A dalokról szerintem ki kellene adni egy Best of Mátra 115 cd-t. :D A Tót-hegyesi ponton szerintem mi voltunk az egyik leghangosabb és legvidámabbak, pedig aztán…


Palacsinta!!!!! Ó hogy milyen kedves pontõrök, volt még Palacsinta! Nem kellett több annál az egy darabnál, amit kaptam, örökké hálás leszek. Újra energiára leltünk. hasítottunk (már amennyire lehetett) A Világoshegy emelkedõje volt az utolsó. Eddig sem tartottam észben mikor mentem fel, mikor mentem le. Mentem hol Gabi elõtt, hol Gabi után, hol egymás mellett. Néha beszéltünk, néha zombultunk. Néha csak úgy ébren tartottam magam, azzal, hogy beszélek neki, nem voltam benne biztos, hogy érdekli is vagy eljut-e amit mondok, nem volt fontos, a lényeg menjünk. Az utolsó szint! – szólaltam meg. (Bíztattam inkább magamat, mintsem Gabit, de kétségtelen neki is szólt) 1 km 100 m szint meglesz! Húh talán ez volt a legkeményebb emelkedõ, mondjon bárki bármit. Nem készültem ki, de azért kemény volt.


Innen már csak a buckák vártak… Két bucka és lefele. Szinte száguldottunk... Futottunk, értitek ezt? Futottunk? Ahol lehetett még futottunk, vagyis inkább csak kocogás volt… A zöld háromszög hosszú… majdnem olyan hosszúnak tûnt, mint a sárga +, de azért mégse. Sokkal szebbek az emlékek róla. Saras volt, de már mindegy volt. Hosszú volt, de már nem volt sok…


Ennyit életemben nem mentem. Sem szintben sem távban. Egyben van a lábam még vajon, vagy a cipõm tartja össze? Mikor az elsõ murvás utat elértük örömmámor, hangos kacaj és nevetés öröm. Gabi kérdezi mi van. Utólag jövök rá, ekkor tudatosult akármit is csináljak MEGLESZ! Beérünk, ráadásul, ha nem is 25-órán belül, de 28 órán belül! „Rohantunk” majd aztán mégsem inkább csak a túlélésre játszottunk, újra énekeltünk, meneteltünk, én már vigyorogtam. Cseresznyés jobbra, hosszan hívogatóan. Ott a tulaj, mondom szerinted gáz megkérdezni? Ugyan dehogy! Hát megkérdeztem, vehetnénk-e egy marékkal. Baloldalról vehettünk. Örök hálánk. Ez olyan volt, mint a dopping. Átol Csabi csak mosolyogva elõzött le minket véglegesen… Az aszfalt még így sem akart eljönni. Majd megjött. Kicsit kocogtunk, aztán inkább mégse. Énekeltünk, danolásztunk, már nem tudom, csak úgy ott voltunk…


A cél közelében összebeszélünk Gabival, énekelve futva érkezzünk meg! Jókedvûen és stílusosan! Nanáhogy! Jön a zebra, majd a Mûvelõdési ház és rázendítünk: Fürge róka lábak surranó kis árnyak...


Jön a cél sok ember, én úgy érzem nyertem! Örömmámor, felhõtlen öröm. Azt hiszem, a turistamagazin fotóján egyértelmûen látszik… Minden feszültség és figyelem, ami eddig bennem maradt felengedett. ITT vagyunk! Beértünk! Megcsináltam, képes voltam rá. Tapsvihar, éljenzés, gratuláció. Kábán örömittasan adom oda itinerem, percekig tanulmányozom a köveket, háromszor kérnek meg rá, hogy válasszak oklevelet, mire képes vagyok felfogni… Megjött a gratuláció, majd kérdezik rögtön: Levest?


Fürdést! Elbotorkálok mezténláb, lemosom magamról az út porát. Frissen teljesen átöltözve jelenek meg, kicsit bicegek, de boldog vagyok. Iszom a sört, eszem a levest beszélgetek, és úgy tapsolok a késõbb beérkezõknek, hogy átéljék azt, amit én. Beért a Mátra itinerének magyar hangja Zsófi és túratársa (nevére nem emlékszem, nagyon szótlan volt), Beért Höri, Varnyu Gyuri, Lestat. Mindez nem egyszerre, percekkel, órákkal késõbb. Megvártuk a söprût is. Neki is jár a taps!


Lassan indultunk haza, nehéz szívvel búcsúztam, nehogy ott ragadjak, inkább elindultam, majd míg vártam a kocsi tulajdonost és társaimat stílusosan lefeküdtem az aszfaltra és szundítottam. Elégedetten és kábán. Gabi keltett, hogy indulhatunk… Õ a kocsiban aludt. Én félig aludtam félig Vinatival beszélgettem. Talán most jobb volt a helyzet, mint Iszkiri után…


Hazaérve aludtam, tettem vettem, a fél vasárnap észrevétlenül telt el. Hétfõn izomláz nélkül ébredtem. Csak a talpam az átázott és állandóan megrongálódó talpam volt, ami nem jött helyre (külön életet él, nem tudom mit találjak ki rá…). Ennyit jelent kérem. Ennyit jelent a társaság, a küzdelem, a felkészülés, ennyit jelent a szervezés és az ellátás.


Köszönöm a Mátra 115 kitalálását. Igen meg fogom még csinálni, ebben biztos vagyok. Minden pontõrnek, önkéntesnek Nagyon köszönöm a kedvességét a kiszolgálást, a mosolyt a bíztatást.


A túratársak most is bizonyítottak, egymást segítettük támogattuk. Egyedül igazán nagy kihívás lehet ezt teljesíteni, de úgy, hogy velem végig voltak igazán könnyû dolgom volt. Ezt többször is megkaptam. Igen jó túratársat választottam. Az akarat és erõ benne is ott van, már csak az, hogy teljesítette bizonyíték erre a tényre.


Nagyon jó volt Átol Csabi nyomában járni, vagy elõtte loholni. Egy igazi kemény túrázó, egy nagyon barátságos és közvetlen ember, aki már csak megjelenésével képes arra, hogy lelket öntsön beléd. Egy cseresznyeszedési elõnyre tett szert a végén. Mi sokat futottunk õ semmit sem… Mi sokat pihentünk, valószínûleg õ jóval kevesebbet… Ennyit a rutinról…


Köszönöm a finom sütiket az ellátást, még egyszer sajnálom, ami a GM sütimmel történt. :S


Végül Gratulálok mindenkinek, aki elindult, megpróbálta. Függetlenül attól, hogy sikerült-e teljesítenie vagy sem. Feladni sokkal nehezebb, átnevezni is nehéz szívvel nevez át az ember, de aki ezt a döntést meg tudta hozni magában nem vereséget szenvedett, hanem nyert.


Bárki is festette az általam választott követ, mostantól szép helyen fog díszelegni a lakásban. Egy fa, az út mintha saras lenne. Azt hiszem az ez évi Mátra 115 túrát ez jellemezte.


Maradok tisztelettel:


A túratigris