Rákóczi 110. Elõször. Egy nagyon személyes beszámoló.
Mindahányan tudtuk, mi vár ránk. De itt voltunk, eljöttünk, elindultunk és persze nagyon élveztük a túrát. Ugye? Naugye! :-)
A túra mottója: az eddigi legkönyebb százasom! Mi? Jól hallottam? Legkönnyebb? Igen! Kivételesen nem hajtottam magam sz@rrá, így pár rövid idegrohamom volt és annyi.
Korán indultunk, kis kómázás az autóban, napfelkelte (gyönyörû!), érkezés Sárospatakra. Nevezés (nagyon nehezen), majd 6-kor rögtön neki is indultunk a távnak Szemán úrral, elsõként rajtolva. Rákóczi múzeum [400m], majd ki és rögtön le a jelzésrõl, dzsindzsa, fel a dombra. Már itt tudtuk, hogy ez a túra nem lesz elkavarás mentes! Láttuk is az üldõzõinket (Bálint és csapata), számítottunk rá, hogy megelõznek majd. Aztán le a dombról, át a fõúton, dombot megkerül, hercegkúti pincesor, majd fel a dombra [5km]. Bementünk Hercegkútra, ott Zoli keresgélt valamit, majd lemaradt. A célban láttam legközelebb. Jöttek mások, beértek, mégis lemaradtak, megelõztek, visszaelõztem, így ment ez Andrással, Gézával, Mónival és Rudival. Pogány kút [7km], ami nem volt EP, de megnéztem, szép kis táborhely. Itt már esett egy kicsit az esõ, de nem volt zavaró, már a legelsõ vadjárásnál kezdett vizes lenni a cipõ, nadrág. Komlóskán [12km] nagy meglepetésemre a ponton találtam Bálintékat, velük tartottam egy darabon, felmásztunk a Pusztavárhoz [14km], gyönyörû kilátás nyílt onnan! Innen lerohanva egy mûúton haladtunk, itt a csapat ellépet, de nem is terveztem, hogy velük menjek végig, sok az nekem. Erdõhorvátiban [18km] még láttam õket, de folyamatosan távolodtak, de a másik csapat tagjai folyamatosan fel-fel tûntek. Innen egy hosszú szakasz következett, utolért András, tempósan haladtunk, majd Géza is és végül Móni és Rudi társaságban értünk fel a Regéci várhoz [29km]. Két km lerohanás, majd frissítés. Itt még mindig sikerült megcsípni Bálintékat, de komoly tempóval hamar elléptek. András és Géza pedig hamar utolért, együtt is haladtunk a Sólyom-kõi pontig [38km]. Bizonyára szép a kilátás, de itt épp nem volt szerencsénk, egy felhõben dekkoltunk, nem mutatott túl sokat. Elsétálgattunk szépen Telkibányáig [47km], itt sikerült újra találkoznom Bálintékkal, de indultak, így én sem pihentem, mentem. Közel féltávnál még minden nagyon jól haladt, hoztam a kívánt tempót. Aztán jött az esõ. Eddig is esegetett már, de még a kabátot sem vettem fel. De itt már nem lehetett vacakolni! Eddigre mindenki megelõzött és csúnya kavargás vette kezdetét a durván szakadó esõben, hogy valahogy, nagy nehezen, de végre eljussak a Fehér Holló kulcsosházba [57km]. Hát igen, ha tartottam volna Bálinték tempóját, talán meg sem ázom. Kb itt úszott el az 5,5-es átlag. Mármint szó szerint. Innen Füzér [62km] már csak egy ugrás, de amit odafele láttam...! Hát igen, ilyenekért szeret az ember fia túrázni: kijövök az erdõbõl és azonnal arcba a füzéri domb rajta a várral! Megdöbbentõ látvány volt! Persze, a második gondolatom ez volt: "De ugye oda nem megyünk föl?" Bejött a pogi, indulás a Milicre! Az eddigi piros sáv jelzést most kék keresztre, majd az OKT jelzésére cseréltük, szépen, hosszan, kitartóan felfelé. Országhatár, harátkövek, kis hullámvasút, majd valami elképesztõ küzdelem árán végre fenn voltam! Nagy-Milic [70km], itt sem jártam még. Látványtalan. De azért jó volt megérkezni. Irány le. Sejtettem, hogy nem lesz sétagalopp, de még így is meglepett az ereszkedés! Meredek, köves és a felázástól igen csúszós terep, kábé gyökkettõvel jöttem lefelé. És ez még csak a kezdet volt! Pár perc ereszkedés után már hömpölygõ patakokban vezetett az út, csöppet sem könnyítve a haladást! Bizony eszembe is jutott egy diszkós csajozós duma, mikor a hím egyed a Homo Erectus érzelmi fejlettségi szintje alatt valamivel, felteszi a kérdést a nõstény egyednek (A "Teccõ gecó, kõ kóla" folytatásaként): "Osztán.... szo*ol-e?". Igen! Jött a válasz legbensõbb hangom felõl, hiszen, nem nagyon volt más jelzõ, ami érdemben kifejezhette volna ezt az ereszkedést! Késõbb voltak jobb, egész futható szakaszok is, majd szintben haladó, minimum rüsztig vízben gázolós tocsogások, nagyjából túrakenuval is lehetett volna haladni. Valami parkolóba estem be (megint szó szerint), innen meg aszfaltúton vissza Füzérre. Vége a körnek [74km]. Megint pogi, fejlámpa elõ, a tempó átértékelése, s bizony látom, ebbõl még az ötös átlag is keményen küzdõs lesz, egyre csak lassulok. Füzér után jött a kedvenc patakátkelésem: egy rúdugrás szerû átlendülés után bal lábbal mégiscsak térdig csobbantam a patakba. De nem zavart igazán, tovább! Füzérkomlósig egész korrekt volt az út, utána meg az õsdzsindzsa következett. Ezt sokan ismerik, de valószínû, hogy többen nem és õk jártak jól! Ráadásul ez az OKT útvonala is! Finoman szólva bizarr, durvábban fogalmazva brutálszar! Ettõl függetlenül ezen is túl kellett esni. Kisbózsva aztán Nagybózsva [84km]. Már vártak: a dzsindzsában leelõzõ Annáék informálták a pontõröket közeledtemrõl. Itt leültem kicsit, dumálgattunk, regenerálódtam, ittam egy sört (mégsem kellett volna). Innen hosszú és még akár unalamsnak is mondható szakaszok következtek, Kishuta, Nagyhuta, aszfalt. Nem zavart igazán, Kishután egy szimpatikus krimó teraszán elhelyezett padra kuporodtam, mintegy arra várva, hátha utolér Zoli, hiszen annyira lelassultam, hogy van rá esély. Még a villogómat is kiraktam, hogy feltûnõ legyen. De egy lélekkel sem találkoztam, nem jött senki. Aztán felpattantam, továbbindultam. Nagyhuta elõtt valami állat morgott rám a sötétbõl, de hogy mi lehetett... Sosem tudom meg. A botok összecsapásának zajával sikerült elijesztenem. Vágáhután [95km] csak OKT pecsételés volt, ember sehol. Nagyon nyomasztó volt. És ez így ment a Rákóczi-fáig. Persze, útközben megtévesztett a track, lecsúsztam a jelrõl és jóféle kis erdõnátvágós mókával jutottam vissza a kijelölt ösvényre, aminek nagyon örültem, mert ott legalább nem volt irgalmatlan köd. Feljebb öt méternyire is alig láttam el... Aztán a Rákóczinál [102km] jött három túratárs. Beszéltünk pár szót, pirkadt is, egész jó lendületet kaptam. Volna, ha nem pont akkor pukkan el egy hólyag, észveszejtõ fájdalom követte. Kaptam egy fájdalomcsillapítót, talán hatott is, mert fél óra múlva a bicegést erõltetett menetre bírtam felváltani. Kiszámoltam, hogy van még esélyem beérni 25 órán belül, ha belehúzok. Még a segítõkész hármast is utolértem a tengerszemnél [107km], innen meg lefutottam a vízmosáson keresztül. Meglepett, hogy összefutottam a Varjas párossal, kissé õk is meg voltak zuhanva. Kb 2,5 km-rel a cél elõtt aszfaltra értem, mentem, mint a gép, és végül 6:30-ra beértem a célba. Huszonnégy és fél óra. Nem semmi élmény volt, azt mondhatom!
Tehát 112km, 3400m szint, 24:30. Meglett a gyengécske 4,5-es átlag, de legalább nem stresszeltem magam. Sok tapasztalatot gyûjtöttem és mégtöbb sebet, hólyagot a sarkamra. De jó lesz így a Kinizsi! :-D
|
