Iszkiri 65
Elõzetesen egy hangyányit citerázott a fogam a távtól, megvallom õszintén. Nem mintha nem lennék kemény legény, a Kebnekaise meghódítása után sokáig úgy éreztem, bármi jöhet. Aztán elkezdett közeledni az Iszkiri indulása. Elõször a Kinizsi 100-as legendáit olvastam el, majd visszagondoltam saját Gerecse 50-es tapasztalataimra és úgy éreztem, ez lesz a nagy áttörés napja. Kata ugyanígy lehetett vele, idei negyedik túrájára készülvén tele volt várakozással. A reggeli vonatra mindenesetre nem kellett sokat várakozni, olyannyira nem, hogy majdnem lekéstük, pedig a hatos nevezés nagyon fontos lett vóna, mert el akartam kerülni az erdõben-sötétben való céltalan bolyongást. Késõbb kiderült, ez nem mindig céltalan (a Sajgó 50É emlékei azért a mai napig kísértenek), de még csak Tatabányán tartunk idõben.
Amelynek peronján már szakasznyi túrázó várakozott, a tömeg közé vegyülve - volt aki le sem ült, ezek szerint nem csak mink voltunk izgatottak. A rajtnál aztán egész sereg várakozott már a nevezésre, kettõ azaz kettõ darab pad elõtt, amelyek érthetõen nem voltak túl hatékonyak az indítás leszervezésében. Mindenesetre angolosan kivártuk sorunkat, majd mandarinnal fölszerelve elindultunk a rossz irányba. Aztán Kata kiderítette a jó irányt, s bár bosszankodtam a tévesztés miatt, legalább jó fele tartottunk eközben. Nem sokára mellénk szegõdött egy csóka, Peti, akinek a beszédjén hallottam, hogy nem idevalósi. Késõbb kiderült, hogy egy helyen születtünk, innentõl kezdve egészen Szárig megvolt a téma - Kata pedig tavaszi héricseket fotózott nagy boldogan. Szár után egy általam ritkán járt része jött a Vértesnek, a körtvélyesi emelkedõ közben ráadásul Petit is elhagytuk - Kata viszont megvolt, s derekasan megmászta az újabb emelkedõket. Ezután hamarosan nyírerdõbe fordultunk, majd egy mindig misztikus, sûrû telepített fenyvesen törtünk át (ahol a Tatabánya harmincon a seregnyi légyölõ galócát találtuk), aminek végén egy örsnyi kölyök torlaszolta el az utat. Végül õket megkerülve jutottunk be Körtvélyespusztára, ahol röviden megpihentünk. Egy erdélyi túrára toborzó ember is megtalált minket, majd míg a kiadványukat böngésztük, rádöbbent hogy az õ csoportja tulajdonképp a rajttól a rossz irányba halad - mert hogy nem a 25-re, hanem tán az eggyel nagyobbra neveztek volt... Azért folytatták az utat, bár Szárliget után már nem láttuk õket viszont. Nem úgy a rendõröket, akiket még a startnál láttunk készülõdni.
Szárligetet elhagyva különféle bányatavak nádasai mellett oldalaztunk el, majd a Nagy-Somlyó emelkedõin beértük õket. Látszólag nem volt sok kedvük folytatni az egészet, de még mindig jobban bírták, mint én, akire rájött a rosszullét, s egy öt percet fújnom kellett. Aztán a kulcsosháznál õk lemaradtak, mi Tornyópuszta felé haladtunk. Hozzá kell tenni, elvileg tudtam az utat a 2004-es hamis Csabdi 30 okán (amikor egy héttel korábban érkeztünk, de azért nekivágtunk az akkor még Bicske-alsóról induló távnak, s a Somlyón elkavartunk - így érkeztünk Tornyóra) - a valóságban már megkoptak az emlékek, s elég nagy segítség volt az hogy sokan voltunk. A falura (vagy külterületi részre?) történõ beérkezés után elõször a hotdog-standot, majd Petit szúrtuk ki, aki valamilyen emelkedõn elénk került, s a faluban volt vízért. Mi magunk arra apelláltunk, hogy itt lesz majd, ahogy a leírásban írták volt, de sikerült ugyanonnan vizet szereznünk, ahonnan õ is tette. Az eztán következõ szakasz húzósnak érkezett, rá is kapcsoltunk hát. Olyan sikeresen, hogy gyönyörûen jobbra fordultunk a tarjáni mûúton a bal helyett - hozzáteszem, a szemközti fán rossz irányba mutat a jelzés! Mögöttünk is jött egy mohikán, így a tornyói fõ bekötõút megállójában hárman tanakodtunk, merre kéne menni. Kiötlöttem aztán, hogy van egy nyiladék, ahol elvileg vissza lehet oldalazni a kékre - ehhez elõször egy kerítésen kellett átkelni. Ez elsõre le akart szakadni, de aztán megtartott mindõnket. A nyiladékkal kapcsolatos sejtéseim részben beigazolódni látszottak (minthogy a térképem már tinédzserkorba lépett, s a valóságban is elkezdhetett nõni ott akármi) - a mohikán azonban talált egy utat keresztül egy vízmosáson, onnan a nyiladék tényleg nyiladék volt. Kata lelkesen fedezte föl a térképen is jelzett vadleseket, majd megleltük a kéket. A csóka itt elköszönt, ketten folytattuk tovább Koldusszállásra.
Ahol rövid pihenõ jött, és lószemle (elõbbit fõleg én, utóbbit fõleg Kata szerette volna). Mindennek végeztével nekivágtunk a résznek, ami nekem a Gerecse miatt ismerõsnek tûnt - utólag visszanézve nem véletlen, a sárga sávú jelzés a kisréti vadászházig megegyezik amannak az útvonalával. Az ottani padon újabb pihenõ jött, majd a lassan szürkülésbe váltó idõben tempósabban gyalogoltunk, várva a Pusztatemplom eljövetelére - ahol egyébként még sosem voltam.
A szürkület után lassan leszállt az este, elõkerültek a lámpák - de elõkerültek odalenn a völgyben is, Tata és az autópálya fényei mutatták az irányt. Némi bandukolás után csak meglett a körtemplom és a pontõr is; az õt követõ kanyarban pedig sikeresen elhagytam a túralapomat, amire Baj felé félúton jöttem rá, jöhetett a visszakapaszkodás.
Eztán már tényleg nem volt mese, a stációkat követve beértünk Bajra, majd a tóvárosi vasútállomás után pihentünk még egyet. A tókört tényleg az utolsó erõtartalékokat (és Kata helyismeretét) mozgósítva tettük meg békák közt szlalomozva. A célban megkaptuk a kitûzõt, aztán a hazaút és a tervek, jövõre eljöjjünk-e. Akárhogy is, de remek volt. |
