Hull a pelyhes, jaj de jó!
Röviden: megint sikerült teljesítenem a Téli Mátra teljesítménytúrát.
Kicsit bõvebben: egész héten árgus (Mi az az árgus? Talán van valami köze az argoszhoz?) szemekkel figyeltem a meteorológiai elõrejelzéseket. Vajon mit produkál az idõjárás január utolsó hétvégéjén? Az elõrejelzések havazást jósoltak így aztán nem lehetett optimista az, aki nem szereti a havat. Nekem személyesen semmi bajom vele, de amikor a hóban csámpázva kékre rugdosom a saját vádlimat (ki másét rugdoshatnám?) már nem vagyok túl vidám. Szóval jó lett volna egy gyorsat futni a Mátrában, így amikor még péntek este sem rázta meg Holle anyó a rongyot már csak a sártól kellett tartani.
Pusztai Csabi barátommal a kiírt futórajt elõtt jó fél órával már lerendeztük a regisztráriót üdvözöltük a felbukkanó ismerõsöket, és bár nem komótoskodtunk mégis azon kaptuk magunkat, hogy a rajtig már csak percek vannak hátra. Hát akkor dologra, és itt történt egy kisebb malõr. Kérdésünkre (amit egy illetékesnek látszó srácnak feltettünk), hogy honnan indul a tömegrajt azt az infót kaptuk, hogy a fõbejárattól. Ott várakoztunk is bõszen, de (bár a tömeg már kitöltötte az iskola auláját) futókat nem láttunk. Néhány perc várakozás után átvágtunk a gyülekezõ túrázókon és megtudtuk, hogy a mezõny már elindult. Így kb. öt perc késéssel mi is nekivágtunk a hegyeknek. Illetve Csabi még akkor visszafordult leadni a regisztrációs lapját, mert arra nem hívták fel a figyelmét. Még szerencse, hogy a nyakában lógott a cuccos, így valakinek szemet szúrt a narancsszínû lapocska. Nem vártam meg, mert arról már korábban beszéltünk, hogy én a lerohanásos módszert választom, Õ pedig kivárásra játszik, kiéhezteti az ellenfeleit.
Hát akkor futás, annál is inkább, mert az idõjárás téliességére nem lehetett panasz. Nemcsak hópelyhek repkedtek, hanem a mínuszok is. Az elsõ szakaszon egyébként is ki akartam lépni, de itt úgy gondoltam addig mindenképpen gyorsítok, amíg be nem melegszem. Hát nem volt egyszerû elérni az üzemi hõfokot. Közben elõzgettem a többi futót, üdvözölve az itt-ott felbukkanó ismerõsöket. Miután egy csoportot megelõztem kis híján belebotlottam Kalotai Leventébe, aki ilyen helyeken ritkán ját a csapata nélkül.
— Németh Csabi nincs itt? – kérdeztem.
— De igen hátul nyomja a sódert – jött a válasz.
És valóban, ahogy hátra füleltem hallottam, hogy valaki éppen kiselõadást tart a helyes pulzusszámról. Hogy mi lett a vége a sztorinak nem vártam meg, tartottam magam a korábbi taktikámhoz és belehúztam. Hamarosan egy kisebb társaság elején bekocogtam az elsõ ellenõrzõ pontra. Lajosházára 32 perc alatt értünk el pecsételtettünk a lapunkra, majd kiálltam ellenõrizni a dehidratálódás mértékét, és utántölteni a veszteséget. Ez alatt a pár perc alatt kis csapatom jól elhúzott, igencsak szaporázni kellett mire utolértem õket a Szalajkaház környékén. Addig persze ugrálás a patakokon, egyensúlyozás a talpfákon, néhány méterre tõlünk rohant át az úton egy megriasztott mufloncsapat. Haladtunk szépen, összeállva, mint a tejbegríz, egészen addig, amíg egy útradõlt fán el nem csúsztam, bele egy vízmosásba. A többieknek jeleztem, jól vagyok, de mire összeszedtem magam már megint messzebbrõl láttam a hátukat. Így érkeztünk el Mátraszentimrére, ahol a tél meglepõ erõvel csapott le ránk. Vízszintesen szálló hó erõs széllel cifrázva, de hát tél van, üvöltsenek a farkasok. A bélyegzõponton felzárkóztam a csapathoz, innivalót ne kértem. Minek az nekem, tele van a kulacsom. Tovább a piros úton hajrá. Lankás lejtõk, joggolós emelkedõk jellemezték a terepet Galyatetõig. Ezen a részen lépett meg a csapatunk leggyorsabbika, mint késõbb megtudtam Mécs Laci. Innen nagyjából hármasban haladtunk a csapat többi tagja Blahó Ákos és Kristóf Zsolt volt. Õk professzionálisak a sportágban, én legfeljebb akkor lehetek ultrafutó, ha a közismert mosóport majszolva kezdek rohangálni. Még Galyatetõ elõtt ért kellemetlen élmény, amikor enni és inni próbáltam. Rá kellett jönnöm, hogy a jól bevált Gatorade bizony nem jön ki a kulacsból, legalábbis a szelepen keresztül nem. Nagy nehézségek árán csak sikerült felnyitnom a kupakot és innom egy kicsit a jégkása-szerû anyagból. Nem volt egyszerû a táplálkozás sem, mivel a pilótakekszem is összedermedt, némi kalapálással sikerül egyet leválasztanom a tömbrõl, az elmajszolása után a további táplálkozásról le is mondtam. „Iszogatás” közben eszembe jutott az a sztori, amikor Bugi öcsém és Frank Drummer téli kerékpározáshoz készített a fagynak ellenálló italt. Mivel az alapanyag alkohol volt ezért elég hangulatos tekerésben volt részük. Beugrottunk a Gertrúd presszóba Galyán, majd gyorsító szakasz következett. Az erdei részekrõl kiérve meglepetésünkre volt, amikor hátszelet kaptunk, az ember egyébként el sem hinné, hogy néhány óra a Delta mûsor bevezetõ képsorait idézõ hangulat után milyen üdítõ, amikor a tarkóra kapjuk a jeges fuvallatot.
Ezen a szakaszon tudtam meg Ákostól, hogy voltaképpen mi volnánk az élmezõny. Jómagam addig abban a hiszemben voltam, hogy az elszúrt rajtomnak köszönhetõen a jobbak már régen elhúztak. A meglepetés kellemes volt bár nagyobb tettekre nem sarkallt, meghát hol van még a cél, és hol van a miskolci team?
A gyorsítás addig tartott, amíg meg nem támadtuk a Csór-hegyet. Ennek az oldalába felhágva ellenõrzõ pontot találtunk. Nem lehetett túl komfortos a bélyegzõs srácok számára, de ügyes húzás annak elkerülése érdekében, hogy jól tájékozódó sporttársak ne csodálják meg a tájat ott is. Ez a bélyegzõ pont egyébként meglepetés volt számomra, mivel ott korábban ilyen nem volt, és a netrõl letöltött itineren sem szerepelt. Viszont rajta volt minden más dokumenten, amit kaptunk, tehát azokat is célszerû (lett volna) átnézni a rajt elõtt. Nem volt pont viszont a Vörösmarty turistaháznál, ahová így nem is lett volna muszáj bekocogni. De legalább itt benyeltem egy teát, a túra számomra elsõ és utolsó meleg készítményét. A Vörömarty ház elõtt még találkoztunk Mécs Lacival, aki egy pohár teával kocogott a következõ EP felé. A poharat Ákos kezébe nyomta, aki sportszerûen vissza is vitte a frissítõponthoz. A teázás végeztével szembetalálkoztunk Németh Csabival és Karlowits Tamással. Úgy látszik, megtalálták az ideális pulzuszámot, és párban nyomták végig a távot. Gondoltam lekoppintom a módszert és követtem õket. Ez egy darabig ment is, de aztán rájöttem, hogy nem sietek én annyira, gyors pecsételés 9 óra 40-kor a Pisztrángos-tónál, ahol a pontõr nagyon kedvesen utánam szólt:
- Van zsíroskenyér is. Nem kértem, de késõbb megtudtam, hogy a 26-os távon induló öcsikém azért kitett a család becsületéért. A Kékesre hágva utolért Ákos és Zsolt is, akiktõl korábban megléptem. Most viszont Ákos lépett meg tõlem lassan, de biztosan. Kellemes meglepetése volt ennek a szakasznak, hogy (talán a korai rajtnak, vagy a gyorsabb pályának köszönhetõen) viszonylag kevés rövidtávon indulóval találkoztunk. Persze minden tiszteletem az övék, de kerülgetni õket, fõleg viszontagságos körülmények között nem mindig bokakímélõ. Zsolttal nyomultunk végig a Kékesre bele-bele gyalogolva ez emelkedõkbe. Az ösvény egyre havasabbá vállt, hogy mibõl keletkezett az a pár cm hó nem tudom, ennyi reggel óta nem eshetett. Így legalább még téliesebbre fordultak a körülmények. Nagyjából fél óra alatt értünk fel az ország tetejére, a lapunkra felkerült a 6. pecsét is.
- Innen már csak lefelé megyünk. – Tört ki belõlem az optimizmus, pedig voltak már érdekes élményeim ezzel a résszel kapcsolatban. Ez a szakasz szimbolizálja azt a vonást a Mátrában, ami nekem nem fekszik.
A recept a halálomhoz így hangozhat: végy sok követ, jócskán gyökeret és némi földet. Ez utóbbiból nem túl sokat, épphogy csak a flórának jusson belõle valami kis vitamin. Keverd ezeket jól össze, hintsd meg avarral, hogy ne látszódjanak a meglepetések, majd ezen elegyet bolondítsd meg egy kis jeges, havas pikantériával. A látvány kedvéért dekoráld ki fahasábokkal, amik jó kis ugrálásra kényszerítik a népet. Ide-oda rejthetsz egy kis csermelyt, vízfolyást a bakancsok hûtése végett.
Na most volt minden. Nem is tudom mi a jobb belehuppanni a félméteres hóba, mint az utóbbi években, vagy így ugróiskolázni. Nagyon kellett figyelni az útra így viszont, a jelzéseket volt könnyû szem elõl téveszteni. A szanatórium, és a Gyökeres-forrás környéki kapaszkodókért köszönet a rendezõknek, életet mentettek. Az utolsó EP elhagyása után nekilódultunk az utolsó km-eknek, illetve én csak lódultam volna, mert egy sunyi kõre lépve kiment a bokám, majd fél perccel késõbb még egyszer ugyanaz. Kénytelen voltam megállni, egy kicsit masszírozni a sérült futómûvet, majd sántikálva nekiduráltam magam. Kicsit vicces látványt nyújthattam az arra járók számára, ahogy indián-szökellésben szlalomozgattam a kiálló tereptárgyak között, és sérült lábamra huppanva bizony nem mindig az örömkönnyek szöktek a szemembe. Különösen megviselt az a néhány jeges lépcsõfok a település határában. Két kézzel markoltam a korlátot, hóeke stílusban lépkedve. Nem lepõdtem volna meg, ha valaki megkérdezi, hogy miért nem sportolok egy kicsit ilyen rozoga fizikummal. Az aszfaltra érve azonban már helyre rázódtam, az egyenesekben láttam Zsoltot, ahogy vágtázik, és néhány perccel késõbb én is befutottam a rajt után 3 óra 50 perccel. A célban oklevél, kitûzõ és meleg tea várt, aminek nagyon tudtam örülni.
A TÉLI MÁTRA 2007-ben új oldaláról mutatkozott be, újabb kellemes élményekkel gazdagodhattunk, egy jól megrendezett túrán. A szervezést a messzemenõkig profinak tartom, nem véletlen, hogy az ország legmagasabb pontjára évrõl évre többen hágnak fel a ”Hanák Kolosék” által szervezett túrán. Folytatás következik a Mátrabércen.
|
