Túrabeszámolók


Téli Mátra

piedcatTúra éve: 20072007.01.29 08:32:59
Téli Mátra 26

2007. január 27.

"Úgysem szakad be..." (piedcat, Nagy-völgy, 07.01.27. 8 ó 25 p)

A tavalyi 42-es kocogás után, idén egy 26-os séta volt terítéken. A szokott csapattal indultam Pestrõl, qvic és Ritchy persze futásra készültek. Ötórás idõtervet készítettem, figyelembe vettem a Pisztrángos-Kékes leküzdésére szánt egy órát, ami szerintem minden túrázó rémálma. Illetve belekalkuláltam a tervbe, hogy ez egy tömegtúra, amit én nem nagyon szeretek, viszont ha az elején indulok el, és Lajosházáig nyomom a gázt, akkor megelõzhetem a 26-os táv jelentõs részét, és a Nagy-völgytõl békés magányban gyönyörködhetek a tájban.

Az elején indulás nem jött össze. Már a mosdóban is sorba kellett állni. Egy kicsit türelmetlen túratárs meg is jegyezte: „Most ez sz..ás-verseny, vagy futóverseny?!” A vicces csak az volt, hogy akkor, ott, ez elõbbi tûnt valószínûnek. :) Hét elõtt nyolc perccel készen álltam a nevezésre és indulásra, úgy gondoltam, hogy elég lesz rá az idõ. Tévedtem. Nyolc perc alatt az sem derült ki számomra, hogy hol lehet nevezési lapot kérni. Aztán beálltam egy sorba 30 ember mögé, hétig csak megkaptam a lapot. Majd beálltam egy kétszer hosszabb sorba, ami alig haladt. Lassan rám sült a téli kabát, közben azon töprengtem, hogy tavaly is ennyit vacakoltunk a nevezéssel?

7.10-kor végre útra keltem, qvic néhány perccel utánam indult, gyorsan le is hagyott, elporhózott a maratoni távon. Adtam kakaót a lábamnak, a zöldre érve beállítottam a túrabotjaimat, mint késõbb rájöttem, még korai volt. Ahogy számítottam, az elsõ pontig hömpölygött a tömeg, és én nagyon nem szeretek tömegben túrabotot használni. Mindig attól félek, hogy valakit felnyársalok, illetve mivel szûken kell tartanom, folyton belebotlom. Mindenesetre igyekeztem minél több embert magam mögött tudni, ez elég jól ment. Mire egy óra alatt odaértem Lajosházára, szinte teljesen elfogytak a túrázók, így legalább rögtön megkaptam a pecsétet.

Bekanyarodtam a Nagy-völgybe, és egyszál egyedül voltam. Pompás, végre nem kell másra figyeljek, csak a tájra. Volt is mire. Leesett az állam. Az biztos, hogy mostanában nem láttam ilyen szép völgyet. A patakon való átkelés már nem dobott fel ennyire. Az elsõ nagyobb akadály, a régi vasúti híd volt, ahol most híd helyett csak két gerenda állt rendelkezésre az átkelésre. Épp ott értem utol egy túrázót, és mindketten úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a patakhoz, és ott próbálkozunk. A második átkelésnél betört alattam a jég, akkor még csak a sarkam süllyedt a vízbe, szerencsémre a cipõm még bírta. A következõ átkeléshez két túrázó mögött érkeztem. Elhatároztam, hogy oda lépek, ahova az elõttem átkelõ. Ha alatta nem szakad be a jég, akkor alattam se. Hát nem így volt. Reccs! Úgy süllyedtem, mint Titanic az óceánban. Mikor észbe kaptam, már lábszárközépig álltam a jéghideg vízben. „Kellemes” borzongás járta át az egész testemet. Pedig még át sem értem. Nem úsztam meg ennyivel. A következõ bal lábas lépésnél is csobbantam, nem is kicsit. Gyorsan ki akartam ugrani a patakból, de már mindegy volt. Csónakáztam tovább. A cipõben lötyögött a jeges víz, pillanatok alatt lehûlt a lábam. De nem kellett sokat várnom, hogy újra bemelegedjen, ugyanis a völgy végében jöttek azok a pompás emelkedõk. Mikor az utolsót is leküzdöttem, és megpillantottam a Vörösmarty-turistaházat, földöntúli boldogság töltött el.

A turistaháznál a tea- és levesosztókon kívül nem volt senki. Ez nagyon meglepett, késõbb derült ki, hogy a 42-esek nem jönnek ide. Ittam egy tûzforró teát, ettem egy banánt és egy csokit. Addigra befutott néhány csapat, mehetnékem támadt. Pisztrángosig megint magányosan telt az út, aminek én csak örültem. Néhány perc múlva feltûntek mögöttem, majd eltûntek elõttem a terepfutók élbolyának tagjai. A tónál pihentem pár percet, ivás-evés, koncentrálás az elõttem tornyosuló „óriási” feladatra, ami persze maga a Kékes volt. Tavaly 52 perc kellett a leküzdésére, most nem vagyok annyira fáradt, mivel nem futottam, nincs akkora hó, és még túrabotom is van. Így megvan az esélye, hogy gyorsabban felérek. Közben a havazás elállt, viszont a Kékes szürke ködbe borult, és gyanítottam, hogy fent néhány fokkal hûvösebb lesz. Teljesen egyedül vágtam neki a brutális emelkedõnek, akkor már biztos voltam benne, hogy maximum futókkal találkozhatok, akiket nem kell kerülgetni, mivel õk kerülgetnek engem. :) A Sötét lápa nyeregig egészen jól ment, aztán a kéken jelentõsen belassultam. Belesétáltam a szürke ködbe. Úgy tûnt, mintha mindegy egyes lépéssel egy fokot esne a hõmérséklet. Ezt több tény is alátámasztotta. Egy: a lábam a vizes cipõben iszonyúan fázni kezdett. Kettõ: a vizes nadrágszáram jéggé fagyott, és ahogy minden lépésnél a másik cipõmhöz verõdött, tompán koppant egyet. Három: a fényképezõgépem akkumulátora befagyott (!), ezért csak korlátozott számban tudtam képeket készíteni. Felértem Kékestetõre, ránéztem az órámra. Ahogy sejtettem: 45 perc alatt másztam fel, tehát gyorsabban, mint tavaly.

Langyos tea után kocogni kezdtem lefele, közben elõbányásztam utolsó csokimat. Majdnem beletört a fogam, olyan fagyos volt. Izomból kellett elharapnom, még morogtam is hozzá, jó hogy senki nem hallotta. A kereszteket (kék és piros) végigkocogtam, nagyon jól ment, csak néhol csúszott a talaj. A Kalló-völgybe felfedeztem a köteleket, bár így is majdnem a patakmederben kötöttem ki. Innen már minden különösebb probléma nélkül száguldottam a cél felé, a csúszós szakaszokon kívül, csak arra kellett figyelnem, hogy a futó-szekció tagjait elengedjem. Jöttek is bõven. Végül 4 óra 45 perces teljesítéssel, 12 elõtt 5 perccel értem célba.

A fürdõzéseket leszámítva egészen jó kis túra volt. Persze nálam már hagyomány, ha a Mátrában túrázom, egyik patakban biztosan megáztatom a lábamat.

Fotók: http://kep.tar.hu/piedcat

piedcat