Túrabeszámolók

Börzsöny Éjszakai tt. - Farkas Zsolt Emléktúra

„...you are given just one momentary glimpse of the entire unimaginable infinity of creation, and somewhere in it a tiny little marker, a microscopic dot on a microscopic dot, which says „You are here.””

(Douglas Adams: The Restaurant at the End of the Universe)

Várok a rajt megnyitására, beszélgetek, próbálok könnyedséget csempészni a hangomba, mintha valami kényelmes kirándulás elõtt, éppen csak egy kávé kedvéért ugrottam volna be a túra rajthelyeként szolgáló Kõrózsa étterembe. Beszélgetõtársam – az általam rég látott Jenõ – lát el nevezési lappal, gyorsan kitöltöm, és csatlakozom a sorban állók tömött oszlopához. Suvlaj és Zsolt, akikkel együtt érkeztem, ügyesebben találtak helyet valahol elöl. Nem is látom õket a túra végéig. Az autó másik két utasa, Ervin és Dániel valahol mögöttem vannak a sorban, de õket is csak egy pillanatra fogom látni az éjszakában. Lassan döcög elõre az itinerre váró nép, csanya eleinte egyedül rajtoltat, majd két segítõje is akad, akikkel érezhetõen felgyorsul a tempó. Rájár a rúd a rendezõkre: a meghirdetett különbuszt a diszpécser Királyrét helyett a Terep Százas rajtjába küldte, és az Pesthidegkúton van – ennélfogva csanyáékra hárul a résztvevõk autóinak legalább részbeni átszállítása. Nem csak nekünk lesz húzós az éjszaka. Sorra kerülök, pénzt teszek le Juditnak az asztalra, cserébe kapok egy papírlapot, térképvázlattal és mindenféle adatokkal az ellenõrzõpontokat illetõen. Az itiner mellé nejlontasak jár, zárható. Hasznos kiegészítõ az olyan feledékeny túrázónak, mint én. Este fél hétkor, a felírt rajtidõmnek megfelelõen kilépek a Kõrózsából, felöltözöm, és balra kanyarodok. Arra vannak a hegyek.

Mindenféle hegyremászás elõtt legelõször a diósjenõi aszfaltutat követem a börzsönyi szintezési fõalappontig, itt volt a túra korábbi változatának a rajthelye. Megállok néhány fényképet készíteni az alappontról, aztán megyek tovább. Enyhén behavazott, kiválóan járható út fogad. A jelzést itt lent is, és késõbb, fentebb is elterelték az általam ismert változathoz képest, amelyre láthatóan még elég sokan emlékeznek: oldalt is kapaszkodik néhány fénypont. Innen is, onnan is ugyanaz. Késõbb a zöld négyszöget látom kiválni a fõútból, letér a Vilati felé. Néhol, a fák között kilátás nyílik jobbra, a velünk párhuzamos Salgóvár-Hollókõ vonulatot könnyû kivenni, sötét kontúr választja el a kevésbé sötét, felhõs égtõl. Jönnek a komolyabb emelkedõk, egyre szélesedik a láthatár, amikor éppen nyíltabb terepre érek. Elhagyom a Godóvár oldalát, majd az észak felõl került Miklós-tetõt. Eszembe jut a nyári Szondi emléktúra, akkor lefelé kellett jönni a zöldön. Könnyebb volt? Talán. Körülnézve települések fényei vibrálnak a távolban, lent. Egyre lentebb. Fölfelé haladva fokozatosan erõsebben hallom a magasban zúgó, fák között bömbölõ szelet. Késõbb már érzem is. Elérem az elsõ kõrakást a Dosnya-nyereg környékén. Igyekszem nem veszteni a lendületbõl, egyenletes sebességgel próbálok haladni, ez nagyjából végig sikerül, legalább ezen az elsõ hosszú kaptatón. További kõrakások mellett haladok el, meredek szakaszt követ kevésbé meredek, megérkezem az erõsebben szeles szint fölé. Újdonság az elõrejelzésekhez képest a csapadék, nem tudom eldönteni, mi csapódik az arcomnak: esõcsepp? Hódara? Jég? Nem mintha annyira számítana, úgyis csurom vizes leszek, gondolom. Igazam is lesz. A Magosfa teteje alatt kolompolást hallok, elõttem-felettem pár tucat méterre a fejlámpák ledjeinek éles fehérsége mellé halványsárga, meleg árnyalat társul – kövek között lobog egy kis tûz, talán ad némi meleget a pont fagyoskodó õrének. Szüksége lehet rá, bitang erõs szél fúj itt fent. Nagyon gyors bélyegzés után kapok pár szál ropit, próbálok valami fényképet készíteni, de az apparátus megadja magát a hidegben, és a túra során nem lesz hajlandó újra bekapcsolni. Kiabálva veszünk búcsút egymástól a pontõrrel, másképp nem hallanánk, mit mond a másik.

Lelépek a Magosfáról, következik a Sasfészek-bérc és a Nagy-Mána. A havas ösvény szerencsére még a meredekebb szakaszokon sem csúszik annyira, hogy a túrabotokkal ne tudjam megtartani magam. Annál zavaróbb az erõs oldalszél délkelet felõl, pláne, hogy ónos esõvel társul. Nem telik bele sok idõ, és az egész jobb oldalamat páncélként védi a ráfagyott víz, ez szórakoztat. Az már kevésbé, hogy nincs kéznél a kendõm, hogy az arcomat eltakarjam, megvédendõ az elzsibbadástól. Egy helyen éles jobbkanyarral hagyja el a gerincet a jelzés, néhány túrázót vissza kell kiabálni a téves irányról. Valahol itt elõznek meg nagy sebesen Don Razzinóék. Bele sem merek gondolni, mennyivel késõbb indulhattak el. Rövidesen kiérek a Nagy-Mána nyitott, hosszú tetejére, de az éjjel is fantasztikus kilátást kevéssé tudom kiélvezni, a széltõl könnyezik a szemem, ráadásul komolyan nehezemre esik egyáltalán az úton maradni. Viszonylag nagy felületen talál meg a levegõ és az egyik túrabotot csak arra kell használnom, hogy ellentartsak a széllökéseknek. Közben azért igyekszem körülnézni: mellettem a leendõ útvonalat, a Pogányvár gerincét látom, amelyen néha egy-egy fénypont villan fel. Milyen jó nekik, gondolom, miközben próbálok a keskeny ösvényen maradni. A nyílt szakasz végét jelzõ fának már elõre örülök, akármilyen botladozós lejtõ is követi. Lebotladozom, a szelet pedig, ha nem is elvágták, de jócskán mérséklik a fák. Nyikorgások és néhány tompa, halk puffanás kísér tovább, majd ahogy egyre lejjebb jutok a Rakottyás-völgy felé, úgy válik békésebbé, nyugodtabbá a környezet. Halk csilingelést hallok, bánatos dallamút. Ritkán vetõdök erre úgy, hogy hallom a szélharangot mûködés közben. Megállok pár másodpercre hallgatózni, jó érzés, és az idõmbe bõven belefér. Lent, a Rakottyás- és a Rózsa-völgyek találkozásánál várnak a pont õrei. Átóvatoskodok a befagyott patakon, megállok a mérsékelt erejû tábortûz közelében. Megkapom a mai második bélyegzést, majd a pontõr hölgy saját készletébõl saját teával kínál. Egy pohárral elfogadok belõle, ezúton is nagyon köszönöm! Kibányászok egy szelet fagyott csokit a zsákomból, elharapdálom, majd a vízálló miacsodát a táskámra igazgatom. Késõn, de talán nem teljesen fölöslegesen. Közben ismerõs alakzat érkezik a fenti sötét felõl, akiben CsST-t ismerem fel. Gyorsan javaslom is az együttes továbbhaladást, hogy szórakoztatóbb legyen a túra hátralévõ majd' háromnegyede.

A javaslat elfogadásra kerül (elfogadást nyer? hmm), együtt indulunk tovább. Botladozok egy sort a Rózsa-patakon való jónéhány átkeléskor, közben folyamatosan figyelem, hogy hol fog feltérni a jelzés a völgybõl. Ahol ez végül bekövetkezik, ott indul a mai második emelkedõ, a nagyon meredek. Beállok megint egy közel egyenletes, folyamatos haladásra, a túrabotokkal leveszek némi terhelést a térdeimrõl, de az eredmény csak annyi, hogy jobban elfáradok. Egy ponton a bal kezemben lévõ bot egyszerûen megunja a terhelést és összecsukódik. Menet közben nyitom újra, természetsen ott, ahol már nem szélvédett helyen vagyok, és azon morfondírozok, hogy ez az összecsuklás egy élesebb helyzetben ennél jóval kellemetlenebb következményekkel járna. Egy jobbkanyarnál bevárom CsST-t, közben zselés cukorkát rágok és próbálok nem arra gondolni, hogy ez mennyire káros a fogakra. A Pogányvár sáncainál lófrálunk mellesleg, a szomszéd hegygerinc a Nagy-Mána, számos túrázó számos lámpája villog. Ott jobban fúj a szél, de itt sem maradunk hûtés nélkül. Felóvatoskodok a zöld sáv eléréséig, bevárom az idõközben valahol megálló CsST-t, de elõbb még ráköszönök régészlány és sétáLós bácsi és harmadik útitársuk triójára. Aztán kényelmesen felballagunk a Csóványos közeli tetejére, ahol egész népes társaság verõdött össze. A torony környéke még le van zárva, az eligazító tábla azonban a zárt területen kívül esik. A hegytetõn fagyoskodó Lupus a tábla közelében vert pontõri sátrat. Csak egy kézfej látszik belõle, amikor beveszi és kiadja az itinereket. CsST leül, én addig kicserélem a táskám oldalzsebében az üres palackot egy teli palackra. Útitársam meggyes péksüteménnyel kínál, köszönettel elfogadom, de a megevése már a lefelé vezetõ útra marad. A hegytetõ most nem kifejezetten kényelmes hely a pihenésre.

A Börzsöny fõgerincén sétálunk tovább, kényelmesre letaposott ösvényen haladunk, amúgy látványosnál látványosabb helyszíneket érintve. A szél természetesen itt is elkísér, a fák nyikorogva, recsegve hajlonganak körülöttünk. A Szabó-kövek melletti kilátóponton megtorpanok, gyorsan körülnézek: délkelet felé települések fényei derengenek a messzeségben, míg a másik oldal felé tekintve komor, fekete körvonalú hegyek között mélyen sötétlõ völgyeket lehet kivenni. Nem csak a hidegtõl borzongok. Hangyás-bérc, Égés-tetõ a két következõ nevezetes helyszín, úgy megyünk le a Csóványosról, hogy elõtte röviden felfelé is kell mennünk. Az Égés-tetõnél, egy szikla tövében válik el az általunk követendõ piros sífutó jelzés a fõúttól. Az OKT és a mellé betársult piros sáv szélesen letaposott útvonala sokakat megviccel – engem is. Szerencsére alig tíz méternyi szintveszteséget könyvelek el, amikor meglátom, hogy valaki szembõl érkezik. Forduló, vissza a sziklához és el a Px-en. Itt utolérem az elágazást nem benézõ CsST-t, beszélgetve ballagunk az Égés-bérc felé. A sífutó út elhagy minket a Rakodó felé, mi az Újpest-forrás felé vezetõ jelet követjük tovább, valami karikát. Pihentetõs, kényelmes szakasz ez, lentebb a szél is alig fújdogál, figyelni is legfeljebb a néhol csúszóssá váló útra kell. Kellene, merthogy itt vágódok el elõször (pontértéke: sechs komma drei, a ritmustalan befejezés miatt) valami lefagyott szakaszon. A Szén-patak-völgyébe meredek, egynyomos csapáson botladozok le, minden második fába fél karral belekarolok, hogy veszítsek a lendületbõl. Sikerül, ezt a részt megúszom további esés nélkül. A Kárpátok-kulcsosházat (ex-Spartacus) az aszfaltút felõl közelítjük meg, az aszfaltutat pedig tükörjég borítja. Óvatosan szedem a lábaimat ezen a néhány méteres szakaszon.

A kulcsosház mellett nagy élet zajlik, legalább húsz-harminc túrázó köti le a négy pontõr: Kerek repkény, Eszter, Viola, és a pont koordinálását vállaló Sistergõ figyelmét. Kapok pogácsát, almát, és fantasztikus, Sistergõ-féle teát, bögrényit, meg elvitelre a palackba is. Továbbá kihasználom az abból eredõ mentális segítséget, hogy Repkény is pontõr. :) Mintegy negyed órát molyolok a ponton, aztán CsST-vel elbúcsúzunk az „Utolsó Otthonos Háztól”, ahogy Ervin utalt még a helyszínre a kocsiban idefelé. Rövid ideig megint a feltáróutat követjük, majd a jelzés meredeken nekimegy a hegy nyúlványának és levágja a ráérõsen szerpentinezõ aszfaltcsík kanyarjait. Meglep, de túrabotra támaszkodva is alig bírom felküzdeni magam az ösvény vízmosta, lefagyott indulásánál. Eltart egy percig, amire nagy nehezen találok egy helyet, ahol meg tudok állni stabilan. Valami tüskés susnyába kapaszkodva felhúzom magam, fent a gyalogút már könnyen járható. Odébb, egy újabb útkanyarulatot követõen magányos túrázót látunk fentrõl érkezni egy párhuzamos úton, a kulcsosház holléte felõl érdeklõdik fáradt hangon. Elmagyarázzuk, aztán túrázunk tovább. Réten vágunk keresztül, majd felérünk a Foltán-kereszthez, innen az OKT-t követjük újra, egészen a Csóványosig. Felkészültem, hogy ezen a szakaszon micsoda szélre lehet majd számítani, ehhez képest alig csöpög némi víz, és a szél sem fúj olyan erõteljesen. Egy ideig. A hegytetõn Lupus számára a körülmények nem javultak sokat. Ezúttal csak az igazolás pár pillanatára állunk meg, majd elindulunk a Magosfa felé.

Megközelítjük az elágazást, ahol jóval korábban a Magosfa felõl a Nagy-Mána felé kanyarodtunk, de el nem érjük, a mi utunk éles hajtûkanyarral fordul egyet, és az Oltár-kõ felé megyünk tovább, eleinte enyhén lejtõ úton, szembeszélben. Az enyhe lejtõ nem sokkal odébb meredekre változik, majd szerpentin könnyíti a lejutást, immár a Kõkorsónál. Újabb pihentetõ szakasz áll elõttünk, de ez nem akadályoz meg abban, hogy még az Oltár-patak völgyében újabb eséssel mutassak áldozatot. A Fekete-rét után jórészt a kisvasút nyomvonalát követjük, a megmaradt hidak nagy segítséget jelentenek a patakátkeléseknél. Felettünk kitisztul egy kicsit az ég, pár percig látszanak a fátyolos felhõzeten túl a csillagok. Elõttünk, mögöttünk látó- és hallótávolságon kívül van mindenki, a vasút töltésén pedig könnyû a haladás. Elballagunk a sötét, elhagyatottnak tûnõ Postás-ház mellett, és rövidesen elérjük a Hamuház rendezõ-pályaudvart. A házból barátságos fény szûrõdik ki, becsúszkálunk a lefagyott lépcsõkön. Zsotyekék õrzik a pontot, háromféle Balaton szeletbõl kínálnak. Tartunk néhány perc pihenõt, majd amikor már a lámpámról elkezd csöpögni a víz, továbbkirándulunk. Szekérút kanyarog velünk fölfelé, sok helyütt jeges a felülete, figyelni kell a lépésekre. A Bányapuszta feletti elágazásnál bizonytalankodunk egy darabig a sok leszürkézett jelzés láttán, de a követendõ P+ hamar megkerül, innen inkább hosszú, mint meredek út vezet a Nagy-Hideg-hegyre. Persze, a Hanák-rét után van benne elegendõ meredekség is, de itt legalább már nem csúszik az ösvény, jól járható nyomot követünk a hóban. Az emelkedõ utolsó szakaszán veszem észre magamon, hogy kezdek eléhezni, emellett erõs szomjúság tör rám. A turistaház fényeit meglátva úgy döntök, hogy a tetõig már nem állok meg, inkább menet közben rágcsálok megfagyott zselés cukorkát. Ez segít. A háznál a tisztességes entrée kedvéért esek még egyet a lépcsõnél, majd felbotorkálok a turistaház zöld, mintás vasajtaja elé. Bemegyek.

A házban két hölgy õrzi a pontot, zene szól halkan, és ropi áll az asztalon. Leülök (nem olyan jó ötlet, guggolni kéne), van eszem, iszom, dínom, dánom. Bevetem a termoszban eddig cipelt, otthoni fekete teát, ami szörnyû ízû, de legalább segít ébren maradni. A pontõrök figyelmeztetnek, hogy a lefelé vezetõ út már akkor is csúszott, amikor õk fölfelé jöttek rajta, nem lesz egyszerû. A nem túl hosszú pihenõt gyors elhatározással befejezettnek tekintjük, elindulunk tovább. CsST a talpára applikálja a hóláncot, mûködik a berendezés: én a célig még esek kettõt, és produkálok néhány érdekes kûrt, míg õ a legnagyobb kényelemmel sétál ugyanazon a terepen. Egyelõre azonban még nincsenek ilyen nehézségek: kilépünk a turistaházból, kapcsolnám fel a lámpát... és az nem kapcsol, csak valami vibráló fényt ad, majd már azt sem. Egy darabig elbohóckodom (a pótlámpát nincs kedvem elõhalászni a táska mélyérõl), majd egy védettebb helyszínen gyors elemcserét hajtok végre. A hajnali szürkület elõtt kábé fél órával. Ez van. Lesétálunk a Magas-taxi turistaházhoz, majd el a sípálya rossz oldalán. Egy széles utat elérve kétfelé is elnézek, hogy kiderüljön, a harmadik irány a jó irány. Megkerüljük a Magas-Taxot, az út hosszan, lazán lejt, majd a Taxi-nyiladékot elérve korcsolyapályává változik. Valahol itt kapok egy sms-t suvlajtól, hogy minden rendben van-e, megvárjanak-e a hazaúttal. Leesemesezzük a dolgot, megvárnak, ezúton is köszönöm a türelmet. Királyrétig ránkvirrad a szürke hajnal, néha elkezd pötyögni némi esõ, de talán csak képzelem, olyan rövid ideig tart. Ébrenlétemrõl a tea és az útviszonyok gondoskodnak, a figyelem pillanatnyi lankadását azonnal megtorolja a jég. Az út szélén próbálok néha haladni, de a susnyában még lassabban lehet közlekedni, mint a jégen. Királyrétre végül így is az általam vártnál korábban érünk le, besétálunk a turistaházhoz. Itt elõször az elõtérben öltözködõ Zetével futok össze, a cél egy helyiséggel bentebb található. Suvlajékba botlok elõször, utána lépek oda a rendezõi asztal mögött ülõ berzsohoz és csanyához. Gratulálnak, választhatok többféle kitûzõ és többféle oklevél közül. Egyik szebb, mint a másik, végül egy alkonyati fényes változatnál maradok.

Ezúton is köszönöm a rendezést, a pontõröknek a kitartást az éjszakában, a hidegben-esõben-szélben. Köszönöm a társaságot és a hosszú beszélgetéseket CsST-nek, és köszönöm az autós eljuttatást suvlajnak. A célból elõször Ákos bá' büféjéhez megyek, egy pár virsli és egy nagy pohár tea fogad, majd visszabotorkálok suvlajékhoz, akik már az autóban várnak. Visszaúton beszélgetünk, majd elsõként szállok ki Újpest-külsõn. Esik az esõ, csúszik a jeges járda, én pedig fáradtan, csurom vizesen, ám elégedetten érkezem haza. Gratulálok a teljesítõknek!

-Kékdroid-

Képek most nincsenek.

A fenti idézet magyarul:

„...mindössze egyetlen rövid pillantást kapsz a teremtés elképzelhetetlen végtelenségébõl. Valahol az egészben van egy icipici jelzés, egy mikroszkopikus pettyen elhelyezett mikroszkopikus petty, amelyen ez áll: „Ez vagy te.””

(Douglas Adams: Vendéglõ a világ végén)