Túrabeszámolók


Kincsesbánya

nafeTúra éve: 20142014.01.28 18:59:58


Kincsesbánya 30


GPS-el mért távolság: 26,3 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 560 m.


Több okból (többek közt jégkapirgálás a szélvédõrõl), késve tudtam elindulni szolgálatból. A buszállomáson fölvettem Ágit, s alig 5 perces késéssel érkeztünk Kincsesbányára. Rózsa meg is jegyezte, megérkeztek a késõn jövõk is, de azért 09.07-kor még benevezhettünk a harmincas távra. A készülõdés, nevezés utánra maradt. Kupa nevezés elhalasztva délutánra. Az idõ napos, de nagyon hideg szél fújt. Ennek megfelelõen változtattam az öltözéken, s a pamut póló helyett, egy régi gyakorló fölsõt vettem föl, legyen ami fölveszi az izzadtságot, illetve egy meleg pulóvert is belegyûrtem a hátizsákba, biztos ami biztos alapon. Végül úgy alakult, hogy csak a derekamon kellett valamennyi izzadságot fölvennie, másutt száraz maradt, pedig pont a hideg miatt nagyobb tempót mentem, mint szoktam.


Hóból, csak egy nagyon vékony szakadozott lepel volt, pedig reméltem több lesz. Itt is és a Vértesben is találkoztam már olyan esettel, amikor a hegység szélén szinte semmi, bent pedig 20 – 30 centis hóban talpalhattam. Hiú ábránd. Épp csak annyi esett, hogy csúszóssá tudja tenni az utakat, de még azt se nagyon. A Szeg-hegyre vezetõ emelkedõ épp csak annyira tudott bemelegíteni, hogy ne fázzak. Utána némi hullámvasutazással leértem a Fehérvárcsurgói-víztározó partjára. Innentõl kezdõdik a túra szebbik része. Az üdülõben leigazoltam, s már folytattam is. A víztározó partján többször is megálltam fotózni. Rendesen hullámzott a víz. Ennek köszönhetõen nagyon szép jégcsapok alakultak ki a fák a tövén, és a bokrok ágain. Tegyük ehhez hozzá a ragyogó napsütést. Csodálatos látvány, viszont gyorsan kellett fotózni, mert nagyon hûtött a szél. A Gányásig nagyon összegányolták az utat a traktorok és teherautók, viszont a hidegnek köszönhetõen nincs sár, a jégre lépni azonban nem ajánlott, mert még vékony.


A tározó fölsõ végében, itt telelõ hattyúkat fényképezhettem. Az aszfaltos részt gyorsan letudtam. Alig értem el a Gaja-szurdok bejáratát, nagyon fölerõsödött és dermesztõvé vált a szél. Észak-nyugatról jött, s így a szurdokot végig fújta, az pedig fölgyorsította. Laciéknál újabb pecsét. Nem irigyeltem õket. Övék volt a leghidegebb ellenõrzõ pont. Próbáltak elbújni a szél elõl, de nem nagyon sikerült. Mentem tovább. Szél ide, vagy oda, elég gyakran álltam meg fényképezni. Az Ádám-Éva fánál, az Ádámot kifordították a mederbõl, s gyalogos hidat építenek helyette. A száraz sziklákon „könnyû” kikapaszkodni a völgybõl a Varjú-várnál. Vártam már ezt az emelkedõt, mert fáztam. Azért fönt is megálltam fotózni. Viszont a sípálya tetején kihagytam ezt, mondván, majd a Kálváriáról. Az ellenõrzõ pontig megelõztem 10-15 túrázót, s ezzel meg is nyugodtam, nem én leszek az utolsó harmincas a célban. A vendéglõben megettem egy szendvicset, illetve ittam egy kólát. A Kálváriáról remek a kilátás, viszont szokás szerint nagyon hideg szél fúj, így rövidre vettem a fotózást, s menekültem le a dombról. A következõ ponton Pintér Józsitól kaptam a pecsétet, leballagtam csaknem a Gajáig, majd jött a jó kis kaptató, a Vasutas-pihenõig. Most valahogy jobban örültem az emelkedõknek, mint más alkalmakkor. Egy vékony fölsõ még nem ártott volna (no ilyen nem volt nálam), a meleg pulóver viszont még a lejtõkön is megizzasztana.


Csurgón, az üdülõtelkek szélét elérve némi kerülõ, mivel az útra döntötték a fákat. Késõbb rá kellett jönnöm, a tulajdonos lezárta az utat, s vele a kék jelzést is. A fölsõ végén ugyanis volt egy papírlap, miszerint magánterület, és lebunkózta azt, aki szerinte jogszerûtlenül használta az utat, ehhez megrongálta a kerítését. Tudomásom szerint az ilyen részeken, a telekbe mindenütt beletartozik az út is, de attól függetlenül senki sem zárhatja le, mert akkor megközelíthetetlenek lennének. Ez van. Ez Magyarország, és ilyen sötétek az újgazdagjaink.


Leérve az aszfaltútra, most a kék jelzés helyett, a szalagozás arra terelte a túrázókat. Ez meg mi? Én azért mentem a jelzésen. Hamarosan kiderült, az út egy része leszakadt. Az aszályos év ellenére elvitte a víz, meg a túl meredekre alakított partoldal. Az aszfaltút Keresztezésekor le is buktam a söprûnél, hogy nem a kijelölt útvonalon mentem. A vadkerítéstõl eddig, nem ért a szél, így igencsak melegem lett. Levettem a szélálló sapkát, illetve lehúztam a cipzárt. Ballagtam tovább. Gyönyörû volt a víztározó, a napsütésben. Többször is megálltam fényképezni. Az egyik védett öbölben vadkacsák, a másikban hattyúk húzták meg magukat. A Becsali büfé most is zárva. Az Õs-Gaja gátnál kegyetlenül fújt a metszõen hideg szél. Taszigált rendesen. Majd lefagyott az arcom. A kezem is megdermedt a vékony kesztyûben. Kapkodtam is a lábaimat, mihamarabb elérjem az ellenõrzõ pontot. Az utolsó pecsét is megvolt. A ponton, harsány csatakiáltások közepette, kisgyerekek csocsóztak bõszen,, pedig épp csak hogy fölérték az asztalt. A célban egyébként utol is értek. Ettõl a ponttól kezdve, már csak egy kis menetgyakorlat a célba érkezés.


Átvettem az emléklapot és a kitûzõt, beneveztem az Észak-Dunántúl Kupára, elmentem a kocsihoz a váltó ruháért, átöltöztem, ettem egy kis zsíros kenyeret erõs paprikával, ittam egy kis teát, s mivel megérkezett Ági, hazafelé vettük az irányt.


A téli szezon elsõ igazi téli túrája. A hideg szél ellenére remek kis túra, egy része nagyon látványos. A napsütés különösen széppé tette. Olyan részleteket is meglát ilyenkor az ember, ami mellett borult idõben simán elmenne.


A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. 1000/900 Ft-ért színes térképes igazolólapot (saját térkép nem kell), emléklapot és nagyméretû kitûzõt kaptunk. A víztározónál alma, a Pisztrángos-tónál müzliszelet (már akinek jutott), Bodajkon müzliszelet, a célban pedig zsíros- és margarinos kenyér, vöröshagyma és forró tea volt az ellátmány.