Túrabeszámolók

ISZINIK 100 [2013.11.23-24] Táv: 99 km; Szint: 3027 m; Szintidõ:25 ó.



Tegnap az Internet és az ötféle rádióállomás tízféle idõjárást jelzett elõre a hétvégére. Mindegyik esõt prognosztizált, "csak" a területben és a kezdés idejében nem egyeztek. Kiválasztottam a nekem legjobban tetszõt, amely szerint nyugat-délnyugat felõl jön fel a csapadékzóna, és szombat éjszaka-, vasárnap hajnalban ér el minket.

Az ébresztõ lenyomása után, az ágy szélén akklimatizálódva még mindig van esély arra, hogy eldõljek, mint egy krumpliszsák, és a fejemre húzzam a takarót. A 2008-as, elsõ (és nekem idáig az utolsó) hivatalos ISZINIKre gondolok, amikor hóviharban üvöltött a szél a fülünkbe, majd a lefagyott talajon estünk, keltünk, spárgáztunk. Ha most a legkedvezõtlenebb verzió jön be, akkor pedig féltávtól ázhatunk, mint a rongy, és dagaszthatjuk a sarat nem napestig, hanem még azon is túl. Másfelõl, ha nem megyek el, és tûrhetõ lesz az idõ, akkor sokáig bánni fogom, hogy kihagytam egy jó hosszú levegõzést kiváló társaságban. Teljesen leegyszerûsítené a helyzetet, ha már most esne az esõ. Végül azzal serkentem magam felkelésre, hogy legrosszabb esetben kicsekkolok Mogyinál, bár onnan eléggé fárasztó és macerás hazabumlizni közösségi közlekedve.

A túrahangulat már Kelenföldön, a vonatra várakozva elkap. Annyi túrabubus van a peronon, hogy egy pillanatra elszégyellem magam azért, hogy haboztam elindulni. Moiwa optimizmussal tölt el. Azt mondja, hogy csak holnap hajnali 4-kor kezd majd esni az esõ. Én már éjféllel is kiegyeznék. Befut a piros csõvonat; egyik ablakában Gyõri Péter és Olsen cifferblattját látom; a hozzájuk legközelebbi ajtóhoz futok; még sikerül egy helyet megcsípnem mellettük. A kis asztalkán ISZINIK 100-as füzetet látok, felsõ harmadában a túra kabalaállata, a millió évekkel ezelõtt kihalt Ammonites megkövült lenyomatának grafikája díszlik. - Ti elõneveztetek? - kérdezem a füzetre mutatva. - Nem, itt a vonaton lehet megvenni az indulókészletet (ti: nevlap és itiner). - Zseniális! - mondom én, és a mutatott irányba megyek beszerezni a cuccot. Odafelé a jobboldalnak köszöngetek, visszafelé pedig a balnak. A túrázók ma nem várt, búsás bevételhez juttatták a MÁV-ot. Helyemre visszaülve van még annyi idõm, hogy kényelmesen megreggelizzek. "A következõ megálló Szárliget", olvasom a piros LED-es eredményjelzõn. Az utasok mintegy vezényszóra kiállnak a folyósóra, és várják a vonat lefékezését. A peronról a rendesebbje a felüljáró felé indul, de mivel ez még nem a túra része, mi inkább végzünk egy kis vágánybejárást. Az állomásépületnél már várnak minket és a félnyolcat a teljesítménytúrázó társadalom további - Olsen kifejezésével élve - ikonjai. A kis nevezõcédulát leadjuk Sárgasapkánál, és beszélgetve mi is a félnyolcat várjuk. A dunántúli barátainkat most egyedül Tóth Feri képviseli, amin kissé csodálkozok, mert a múlthéten a HEROBERTO túrán Darabos Zoli már nagyon ki volt hegyezve az ISZINIK-re. Hiába, a derékfájással nem lehet viccelni, tudom a tavalyi Tanúhegyek Nyomában (jubileumi) 50 utáni állapotomból. Nos! Fõrendezõ felmegy a kapitányi hídra, és eligazítást tart. Poénra elkezd hápogni a telefonom. Kiss Pisti az; nem tudott eljönni, de a fílingbõl akart meríteni, ezért hívott. Az eligazításból így csak annyit tudok leszedni, hogy máshol lesznek az etetések. Nem baj, majd kérdezõsködök, ha szükséges. Visszaszámlálás, és tessék! [K-]. Megvárom, míg mindenki elindul, és beállok sereghajtónak. A következõ sarkon kiállok, mert orvul egy csomóan indultak utánam is. Melindáék meg is kérdezik, hogy ennyi volt? Egy mûutat keresztez az emberáradat a faluban. Egy Suzukis türelmesen megvárja, míg mindenki áthalad. Pesti kollegája már biztos dudálva nyomult volna elõre a tömegben. Felérünk egy kis erdõs részre, nagyon lassan húzódik szét a mezõny, sétatempónál nem lehet gyorsabban menni. Kerítés mellé ér az út. Mindkettõ derékszögben balra kanyarodik. Az átló irányába nézve látom, hogy Olsen és Péter már befordultak. Integetek a rég nem látott túratársaknak. A menet kiér a mûútra. Megnézem az órámat; több, mint tizenöt perc a rajttól. Nincs ütemtervem, ezért nem is idegesítem magam a kis lemaradás miatt. Jobbra fordulok, és felveszem az utazósebességemet. A korareggeli kifejezetten hideg után most remek túraidõ van. Póló, és nagyon vékony pulcsi van rajtam. Elvétve rövidnadrágos tagokat is látni. Gyér a forgalom ezen az úton, kimegyek a közepére, hogy elõre lássak. Bizony, jó hosszú flaszter lesz ez, alig látom a végét. Késõbb az emberek balra kanyarodnak, és ez már a szilárd burkolat végét jelenti, mert átmegyünk az M1 alatt, és mezõk mellé érünk. Egy lanka oldalában birkák legelnek. Valami miatt hirtelen meglódul a nyáj lefelé. A puli, mint fekete villám a megfelelõ helyre rohan, és ugatásával egy pillanat alatt visszatereli a megriadt állatokat. Egy murvás útra érve csatlakozom Olsenékhez. A nem túl érdekes táj szemlélésénél jobb a dumaparti. Eldönthetetlen vitatéma - mert túlnyomórészt ízlés dolga -, hogy melyik Kinizsi végjáték a jobb. Nekem egyértelmûen a Tatára érkezõs szimpatikusabb. Sokkal változatosabb, és érdekesebb, még sötétben is. Balra kanyarodunk az úttól egy fasorral elválasztott tó mellé. Késõbb, a kanyargós földúton gyakran kell sarakat kerülgetni, de mindegyiket leküzdjük beázás nélkül. Nem merek arra gondolni, hogy mi lesz ebbõl, ha elered az esõ. Emelkedõk jönnek, és az utolsó egy fenyõfás sétányra visz fel, amely ívének a végén egy kis réten kis ház-, és sok éhes ember idillje bontakozik ki.

1. ELLENÕRZÕPONT: SOMLYÓVÁR (10,9 km)

Amíg a tûzrakó helynél a cipõpertlimmel bíbelõdök, addig Olsen az itinerekkel sorbaáll a pecsételésnél. Nagy "I" betût látok a megfelelõ rubrikába. A fûzõk után húzok egyet a kék italomból, és már mehetünk is tovább a [K-], és az idefelé becsatlakozott [P-] jeleken. - Hát õk meg hova mennek? Ja, jó! Csak a szép panoráma miatt mennek ki a kilátópontra. Hamar leereszkedünk a Somlyóról, ami nem is volt valami hû de magas. Egy murvás utat elérve, jobbra elhagy a [P-], mi pedig felmegyünk a Tornyói útra, és késõbb fordulunk jobbra. Megint aszfalt. Idõközben csatlakozott Andi, akivel már Kelenföldön összefutottam a pénztár elõtt, és aki úgy látszik jól viseli Olsen túlfûtött, sikamlós humorát. Minden esetre nem menekül (el). Szimatolni kezdek. Azt próbálom kiszagolni, hogy vajon milyen messze lehet a tornyópusztai állattelep. Ennyire messze lenne még? Nem érzek büdösséget. Amikor látótávolságba kerül, és még mindig nem érezni a penetráns trágyaszagot, akkor lesz gyanús, hogy valami gáz van a teleppel. Vagyis, hogy nincs gáz, mert nincs benne állat; az ablakai üveg nélkül tátongnak. Volt egyszer egy Tornyópuszta... A fátyolfelhõzeten keresztül átdereng, mit átdereng, átsüt a nap. Reggel nem hittem volna, hogy ma még felgyûrt ruhaujjal szambázok a túrán. Felkötünk egy valamivel szélesebb útra, és jobbra fordulunk rajta. Itt már elmegy néhány autó, de nem vészes. Párszáz méter után balra bevisz a [K-] az erdõbe. Nem tart sokáig az öröm, mert nemsokára leérünk a Tarján-Tatabánya mûútra, ahol megint balra fordulunk. Itt már az avaros padkán kell gázolnunk, mert komoly forgalom van, és a kanyarból jönnek az autók, mint a szélvész. Jó, hogy ez nem tart sokáig, mert a kanyar után jobbra ismét bemegyünk az erdõbe, és egy csomó ideig nem találkozunk autóforgalommal. Zsuzska ér utol, akivel a Kinizsin találkoztam utoljára. Akkor éppen mérges volt, hogy lemaradt egy Kilimandzsáró expedícióról, most a helyette lenyomott Mont Blancról mesél sok érdekességet. A hallottak alapján nem tudom eldönteni, hogy irigyeljem e... Gábor és Dia megint beérnek; Olsen õket sem kíméli. A téma semmit sem változott. Tényleg! Beszélt már valaki Olsennel, hogy ne az ivarcsata lett volna terítéken, azaz lepedõn? (Az legyen szíves jelezze a Tina- vagy a Töcs magazin szerkesztõségének!) Közben jobbra befordulunk az autópálya mellé, és a lassan távolodó, majd elhaló motorzaj után ma elõször keresztezzük a Tarjáni-Malom-patakot. Ereszkedni kezdünk, és lentebb, egy útkeresztezõdésben embereket látunk, amint egy fáról írnak be valamit az itinerükbe.

KOLDUSSZÁLLÁS; KÓD: 225

Nemrég reggeliztem, de most jólesik egy mûzli szelet, kékkel leöblítve. Derékszögben jobbra fordulunk, és megindulunk a tetszetõs Koldus szálló épülete felé. Van itt egy kis tavacska, amire egyáltalán nem emlékeztem. Nekem itt, a [K-] / [S-] ipszilon elágban kezdõdik az "igazi" Kinizsi útvonal inverze, mert 2008-ban kezdtem Kinizsizni, éppen amikor Tatára tették át a célt. Maradva a [K-] jelzésen jobbra hajlunk el, és emelkedünk a most már tûrhetõen betaposott zúzalékköves úton. A túra nevének megfelelõen fordított sorrendben jönnek a jellegzetes objektumok, amelyek jól jelzik a Kinizsin, hogy milyen messze van még Koldusszállás. Jön a már földbetiport vad lábrács, majd nem sokra rá a Tarjáni-Malom-patak rövid fahídja. (...) - Nem arra! Nem megyünk le Tarjánba a [K+]-on, maradunk a [K-]-on balra tartva, majd bemegyünk a Pes-kõ alá. A kopár fák közt felnézve már látni a mészkõalakzatokat. A most következõ sarakból próbálok a túra további sárosságára következtetni. Vannak pocsolyamedencék, de mind kikerülhetõ. A tavaly, vagy két éve kiszórt néhány teherautónyi sitt nem szép látvány, de egy pár feneketlen dagonyát kitölt az úton. Gyér motorzajt hallunk, majd leérünk egy keresztezõdésbe, ahol élesen jobbra fordulva kiérünk a következõ pontra.

2. ELLENÕRZÕPONT: VÉRTESTOLNAI MÛÚT. (25,0 km)

"S" bélyegzés kerül az itinerbe, S jobbra megyünk tovább a "sárrázón". Hamar elérjük a Tarján-Tardos mûutat, amin csak egy kicsit kell balra menni, mert a jelzés egy keskeny ösvényen jobbra betér a fák közé. Olsennek magyarázom, hogy milyen nagy szerencséje van, az elsõ Iszinikjével, mert nem is oly rég itt négy azaz 4 db. rozogábbnál rozogább létrán kellett átmászni, majd a lebontásuk után a szétszedett kerítésbõl itt maradt drótakadályokat kerülgetni. Mára ennek már nyoma sincs. Szántóföldön betaposott ösvényen megyünk átlós irányban, majd egy embermagasságon túlnõtt fiatalosban útvesztõzünk, mígnem elérjük az erdõ szélét, ahol az utolsó létra terpesztett át a kerítésen hajdanán. Itt besétálunk az erdõbe, egy kényelmesebb útra. A most következõ szakasz világosban sem mutat sokkal változatosabb képet, mint éjszaka. Jóval késõbb, amikor az út szélén már látszik a bányából származó barnásvörös mészkõtörmelék, Olsen egy anekdotával rövidíti utunkat. Egy ismerõsének sikerült jókora követ találnia, amelyiken ott volt az Ammonites lenyomata. Teljesítménytúrán volt éppen, de beletette a több kilós követ a hátizsákjába, és vele küzdötte végig a távot. Remélem otthon nem próbált belõle kitûzõt csinálni... - Figyi! Itt jön fel a [Z-] Héregrõl, azon a baromi meredeken. Élelmes emberek sört árulnak itt a Gerecse 50-en. Mingyá' ott vagyunk.

3. ELLENÕRZÕPONT: BÁNYAHEGY. (30,5 km)

A pecsétek már kiadják az "ISZ" szókezdetet, ezért vizet tankolok a kitett mûanyag kannából, pezsgõtablettát dobok bele, és miközben ezt ISZogatom, az ellátmányként kapott Balaton szeletet hozzá eszegetem. Na, de most már álljunk tovább innen, mert már eleget tartósítottuk magunkat a tábortûz füstjével. A villámsújtotta, odvas fától visszanézek a KRESZ tábla felé. Próbálom elhelyezni a térben a Kinizsi teaosztó sátrát, szemben a "hullasátorral". - Erre kell menni - mondja Olsen az ellenkezõ irányba mutatva. - Tudom, csak egy kicsit nosztalgiáztam - mondom, és már indulok is. A vadász- vagy nemtommilyen házat a rét mellett Olsen szerint 70 millából helyre lehetne pofozni. Szerintem 70 millából egy újat is lehetne építeni. Gyorsan elhaladunk a nagy, bekerített tarvágás mellett. Emberek bóklásznak odabent, valamit gyûjtögetnek. Az egyik odakiabál valamit egy érthetetlen tájnyelven. Valami olyasmit, hogy: "Állnál tétova pergola hová pandúr jól perkál a teplinc." Nem baj, majd begyógyul, mi pedig nyomjuk tovább... Balról feljön a [K3], hogy százegynéhány méter után tovább menjen fel a Gerecse-tetõre. Mi persze maradunk a [K-] nyomában. Kiérünk egy szélesebb útra, ahol jó darabon lekvárban megyünk a szorgos favágók jóvoltából, akik még hétvégén is motoros fûrésszel szeletelik a fát, és rakodják be egy (nem városi) terepjáróba. Érdekes véletlen, hogy a Schandl-hárs felé hullámozva éppen plujóval találkozunk, aki a Gerecse-tetõn szokott volt pontõrködni a kislányával a Lábatlan 35-ön. Meg is kérdezem tõle, hogy nem szaladt e fel az imént a [K3]-ön megnézni, hogy ott vannak e. - Nem, mert idén elõször más társaság rendezte a túrát, és már nem mi adtuk a pontõrséget a tetõn - válaszolja. (Ezt augusztusban észre is vettem.) Elbeszélgetünk a Gerecse üdülõ vonaláig, aztán leereszkedünk egy árokba, majd a Kis-Gerecse mészköves ösvényén ügyeskedünk. A párás levegõ miatt csúszik minden. Szerencsésen leérünk a Vízválasztó útkeresztezõdéséhez, ahol a [P-] jelzésen mehetnénk le Héregre, ha a G50-en lennénk, de belepillantva az itinerbe észreveszem, hogy az Iszinik 100-on vagyunk, ezért maradunk a [K-]-on, és egy sorompón túl jobbra fordulunk. Pusztamaróton, az esõháznál szólok Olsennek, hogy megállok, illetve leülök egy alsó zsírzásra, de Õ csak menjen tovább, majd lenn megvár az amerikai kimúlt eb-osztásnál. Nem hagy ott, megvárja, míg vazelint kenek a tappancsaimra. Hosszabb túrákon újabban így teszek, és ez nagyon jól bevált vízhólyag ellen. Közben akik elhaladnak, különféle instrukciókat adnak, hogy mit hova kenjek. Andi is leül egy narancshámozásra; az evésre nem fecsérel idõt, mert a nagyját elosztogatja. - Menjünk mi is virslit enni! - mondom Olsennek, és mindketten kissé lerozsdásodva indulunk neki a továbbiaknak. A murvásról felmegyünk a fûre, és balra kiemelkedünk a rétrõl. [K-] / [P-]. Nagy örömömre nyitva van a kapu, nincs szertorna. Balra elmegy a Közép-dunántúli [P-], és mi bizakodón folytatjuk utunkat a Domoszló-völgy hajtûkanyarja felé. (Van aki Vaskapu néven ismeri.) Ez egy teljesen jól járható, viszonylag rövid könyök, mégis a Kinizsin volt aki lemászott a mély völgykatlanba, hogy a másik oldalon kimászva rövidítsen, aránytalanul nagyobb erõkifejtés árán is. Vannak érthetetlen dolgok, fura emberek. Olsennel végigjárjuk a látványnak se' kutya szakaszt. A másik oldalról átjódlizok az elõzõre. Nincs válasz. Egy irtáshoz érünk, ahol jobb átlón beérünk egy magasfeszültségû távvezeték alatti lejtõre. A hosszú egyenes szakaszon végre embereket látunk; Olsennek már hiányérzete volt. A lejtõn lesietve hideg vízcsepp hullik az arcomra. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy követi e másik is. Sajnos igen. - Na, vége a havajozásnak, esik az esõ - állapítom meg szomorúan. Elõttünk már cihelõdnek, esõköpenyért kotorásznak. Mire a lejtõ átmegy egy rövidebb emelkedõbe, megszûnik a csepegés. Nagyon remélem, hogy ez a pár csepp csak ijesztés volt. Jobbra kanyarodik az út, majd a kóbor apácák megtévesztésére hirtelen, hegyes szögben balra kell fordulni. Itt majdnem mindig valakit vissza kell hívni, aki egyenesen folytatva, baromi kerülõvel "akar" lemenni a Bajót-Bajna mûútra. Most is így van ez. Az éles balos után pár méterrel jobbra betérünk az erdõbe, és meredeken zuhogunk lefelé a Bika-völgybe, az említett mûútra. A flaszteren balra fordulva már látni a wimpy árust, akinek a standja elõtt hosszú sor nyáladzik az ellátmányra várva. Mi is közibük állunk. Jól néz ki a kaja. Amikor sorra kerülök, és az árus megkérdezi, hogy mi mehet bele, akkor azt mondom, hogy minden. Megy rá mustár, kecsöp, majonéz, uborkaszeletek, és a végén rászór valami morzsát, majd jó étvágyat kíván. Azzal nincs hiba, már egy ideje korog a gyomrom. Körülnézek. Minden valamirevaló kõ, fatuskó foglalt. Hoppá! Most álltak fel egy szétlapított kartondobozról, ez éppen megfelel. Körülményesen tudok csak leereszkedni a földszintre. Nagyon finom a menázsi; a morzsa, amit rászórt, az pirított hagyma. Hamar eltûnik a kompozíció a gallér mögött; jó lesz, ha mi is mihamarabb eltûnünk innen. Még át kell másznunk a Kökényes-, vagy ha úgy tetszik a Domonkos-hegyen (határeset). Olsen stresszeli magát, hogy felérünk e a Getére a háromnegyed tízes pontzárásig. - Ne viccelj! Háromnegyed tízkor már mínium Dorogon leszünk, ha nem Kesztölcön. Felfelé kissé elcsendesülünk. Nem csak a kezdõdõ szürkület-, hanem az egyre ritkuló levegõ miatt is. Ez a hullámokban jövõ ködszitálás az esõ fenyegetésével borzolja az idegeimet. Egy marha nagy vadetetõre azt mondja Olsen, hogy kajapont. - Már megint? Jól van, álljunk meg, egy kis szénával lefojtjuk az amerikai virsli felböfögõ hagyma ízét. Látszólag felérünk a helyi maximumra, de van benne még egy hullám, amit meg kell lovagolni, aztán mehetünk le meredeken egy nagy mezõ szélére, ami mellett az út feltehetõen jó szándékkal van nem cipõtalp alá való kövekkel felszórva. Elbukdácsolunk az országútig, és jobbra felmegyünk rá. Hosszúnak tûnik a szilárdon való baktatás Péliföldszentkereszt felé. A Szent-kút finom vizébõl akartam tankolni, de most jut eszembe, hogy ez nem egészen a Kinizsi inverze, nem a [K-]-on megyünk tovább, hanem egy kerítés mellett a [K+] jelzésen, ami nem érinti a forrást. Az idõsek otthona környékén találkozunk Melindával és Istvánnal; õk is az elemlámpájukat szándékozzák beüzemelni, mint ahogy mi is emiatt állunk félre. Az elsõ lépéseknél szokatlan, hogy a mesterséges fény nem jól láttatja az alattomos sarakat; belegyalogolok néhány lekibe, mire megszokja a szemem a világítást. Hosszasan megyünk a kerítés mellett, majd átmegyünk egy kis erdõrészleten, és balra-jobbrával belekezdünk egy emelkedõbe, amelyik visszaköt a [K-]-ra. Felérve visszanézek, és egy fejlámpa fényét látom közeledni a [K-] irányából. Ha nem ment fel a sporttárs az Öreg-kõi pihenõhöz, akkor talán nem is került nagyot. Lehet, hogy õ belekombinálta az útvonalba a Szent-kutat. (Nem is rossz ötlet.) Itt van az az igazi, patkó alá való szekérút lefelé Mogyira. Ezt már nem igazán szereti a talpam, de nemsokára leérünk a sima aszfaltra, és ereszkedünk tovább a buszmegálló bódéja felé. Utólag hallottam, hogy a környéken gondja támadt olyan túrázóknak, akik sem a Kinizsit, sem az Isziniket még nem csinálták. Egyikük jóval a temetõ után kérdezte meg valakitõl, hogy messze van e a Kakukk. Azt válaszolták neki, hogy most már igen. Hogy mi ne essünk ebbe a hibába, elhagyjuk a [K-] jelet, és a megállónál balra fordulunk, majd a kocsma felé tartva szalutálunk a már onnan jövõ túratársaknak.

4. ELLENÕRZÕPONT: MOGYORÓSBÁNYA. (48,1 km)

A bélyegzések sora már kiadja az "ISZI" betûcsoportot. Nálunk ez egy túra résztávjának a fantázianeve, de frankofon helyeken értelmes szó, (persze, nem ezzel a helyesírással) ami azt jelenti: itt. Van aki ITT befejezi, mások - mint például mi - felveszünk a tálcáról egy zsírosdeszkát, és egy nagy Borsodi feliratú mûanyag pohár teát (!), és kimegyünk az ellátmánnyal a teraszra, mert a benti langymeleg nagyon elbágyasztana, és akkor még nehezebb lenne a továbbindulás. Látom, hogy Olsen rúgkapál, és fúj az orra lika, ezért - és különben is - ITT hagyjuk Mogyit. Ez egy nagyon kies helység, de ezt az alkalmat is beleszámítva, ebben az évben már négyszer voltam itt, ezért idén már nem igazán akarok még egyszer jönni. Visszamegyünk a buszmegállóhoz, és mielõtt még továbbmennénk, a nyomós kútnál feltöltjük a flakonjainkat friss vízzel. Nem viszek sok ballasztot a magashegyi szakaszra; van nálam két félliteres palack víz, benne hidratáló pezsgõtabletta, meg egy közönséges dobozos energiaital. A kékeket már megittam. A buszmegálló mögött visszatérünk a [K-] jelzésre, és emelkedünk a temetõ felé. Utána még hosszan tovább liftezünk. Mivel pontosan tudom, hogy mi vár ránk, nem latolgatom, hogy mennyi van még, hanem egyenletes léptekkel tolom magam fölfelé. Ez a módszer azt eredményezi, hogy egyszer csak arra ocsúdok, vízszintes már az emelkedõ, és a füves kis fennsíkon balra az emlékkõre vetül a fejlámpám fénye. Fenn vagyunk a Mogyorósi-Kõsziklán. Második felvonás, elsõ szívatás kipipálva, bár lejutni is elég kellemetlen innen. Kis ösvény kanyarog le, figyelni kell az elágazásoknál. Igen, itt ez a kis trükkös balos kilépés, ami szembõl teljesen egyértelmû, észre se veszed, de ha most sem veszed észre... Itt a keskeny vályús ösvény, ahol fél lábbal a vályúban, fél lábbal a peremen sántikálunk lefelé. A gyümölcsös füves lejtõjén megint rákezd a csöpörészés. Próbálom nem idegesíteni magam miatta. Murvás út, Tokodi pincék, szaletli. (Itt eggyel többször voltam, mint Mogyin a Szuperkatlan okán.) Kimegyünk a Tokodi mûútra. Most is bõséges az autóforgalom. Nem a macskaszemes hátizsák van rajtam, de ellenkezõleg megyünk a forgalommal, és elõre világítunk. Már megismerem azt a fát, ahol jobbra neki kell vágni a hegynek. Húzom a rövid vonatunkat, elágazásokban felszegem a fejem jelzést keresni. Egy keresztezõdésben jobban tetszik a szélesebb út, de Olsen figyelmeztet, hogy: - Nem oda Buda! Feljebb, egy nagyon meredek emelkedõ után lámpák cikázását látjuk. Itt már nincsenek fák, de még bokrok is gyéren. Jobbra keresik a jelzést, vagy legalább egy ösvényt. Egy percre én is hagyom magam megdumálni, hogy amit jobbra akarnak kikerülni az már a Hegyes-kõ, de rövid kutatás után rájövök, hogy ez még nem az, és balra rátalálok a [K-] jelre. Erre meg azt mondják, hogy ez levisz Tokodra. Errõl már nem nyitok vitát, hanem elõre megyek. Aki akar az jön, aki nem, az keresse meg a tegnapot. Nemsokára felérünk az "igazi" Hegyes-kõ mellé. Innen egy meredek visz le egy facsoporthoz, az egyetlen árnyékot adó ponthoz a környéken, aminek nagy szerepe volt a Szuperkatlan 30-on, és most is a tájékozódás miatt. A lejtõ után egy lány már balra akar fordulni a [K-]-on. - Az viszont már tényleg Tokodra visz le - figyelmeztetem. - De hát itt a [K-] - így õ. - Igen, de nekünk már a (láthatatlan) [K+] a frankó - mondom, és folytatom a hosszú, egyenes úton két szántóföld között. Egy népes csapat verõdött össze az iménti útkeresõkbõl, és az idõközben minket utolérõ sporttársakból. Olsen diskurálni kezd velük és elõre siet. - Te Feri! (alias Olsen) majd azért figyelj oda elöl, mert balra lesz egy nagyobb bokorcsoport, ahol átvág az út a szántóföldön. Megy a csapat vidáman beszélgetve a síkon; még egy szivatós rész kipipálva, mindenki a Getére izgul ("h" nélkül!). Felkapom a fejem, és balra belenézek a sötétbe. Mintha egy még sötétebb rész rajzolódna ki benne. Tüzetesebben megbámulom, és felcsillan egy fényvisszaverõ szalag. - Helló! - mondom a távvezeték felé menõ csoportnak, és már megyek is az ültetvénytõl alig megkülönböztethetõ átlós úton. Az újból utolérõk közül dörmög valaki, hogy ráértünk volna közvetlenül a távvezeték elõtt bekanyarodni. - Persze, a dzsungelba! - gondolom magamban; hangosan csak annyit mondok az újra élre törõ Olsennek, hogy: - Majd figyelj Feri, mert jobbra lesz egy ösvény, ami lemegy Csolnokra! Kis idõ múlva azon veszem észre magam - a többiek után baktatva -, hogy lefelé megyek. Hát ezek mégis rátértek a csolnoki ösvényre. Visszakapaszkodok a szántóföld szélére, és tovább megyek rajta. Húsz méter múlva, takarásban látom meg a fényvisszaverõ szalagot. Visszaszólok két dilemmázónak, akik nem mentek a többiek után, de megvárták, hogy én mire jutok. Õk trombitálják vissza a Csolnokra lemenõ félbe levõ csoportot. Most már nem várok senkire, megindulok a löszfal felé vezetõ, elõször hullámvasutas, majd nagyon lejtõs úton. A párás idõ ellenére a homok nem eléggé kötött, vigyázok, hogy ne menjen bele a cipõmbe. Leereszkedek a löszfalon és egy vékony fán megnézek egy [K+] jelzést. Balra fordulok a horgásztótól jövõ kis ér mellé, és megyek húsz métert a Gete "feljáratáig". Itt félre állok, mert energiaital nélkül nem megyek tovább egy tapodtat sem. Az érkezõknek a Gete felé mutatok, és azt mondom: - Arra! De senki nem indul el, hanem össznépi öblögetés veszi kezdetét. Mindenkit magam elé engedek, hogy nyugodt tempóban, de egyvégtében fel tudjak kapaszkodni a csúcsra. Elindulok a vörös kõgörgeteges vályúban. Valaki, akinek mégis sikerült mögöttem maradnia, azt mondja a túratársának: - Most keményen fölmegyünk, aztán a másikoldalon már csak lefelé kell menni. Magvas elgondolás, már csak meg kell valósítani. Hosszadalmas a kõágyas emelkedõ a fenyõhatárig, de azzal vígasztalom magam, hogy lefelé még undorítóbb itt jönni. A fenyõfák árnyékában általában meg szoktam pihenni, van aki most is ezt teszi, és most még a legárnyékosabb követ sem kell sokáig keresgélnie. Tartom magam a tervhez, hogy pihenés nélkül megyek fel. Nemsokára felérek az itteni Öreg-kõre; egy rövid lejtõ jelzi ezt. Az újabb fenyõfás környezet után drámaian sûrûsödni kezdenek a szintvonalak. Amikor a sziklák is sûrûsödnek az ösvényen, mégis félreállok, mert sûrû botcsattogást hallok hátulról, és ebbõl arra következtetek, hogy elõzni akar valaki. Dia megy el mellettem, de egy kicsit feljebb õ is félreáll egyet szusszanni. Ennyi pihenõ elég. A további, néhol félméteres sziklalépcsõket lassan, de bizonytalanul leküzdjük. A "célegyenes" után egy utolsó lépcsõ, és már fenn is vagyunk.

5. ELLENÕRZÕPONT: NAGY-GETE (56,6 km)

Olsen azzal fogad, hogy azt hitte le kell táboroznia rám várva idefent, és lám, majdnem választékot fújtam a hajába. (Ma az a fõ téma, hogy ki kinek fúj választékot a frizurájába; persze csak a szex téma után.) A pontõrtõl kiszámíthatóan egy "N" bélyegzést kap, aki itinerével jelentkezik nála. - Mehetünk? - Mehetünk! Szégyen, de picit sem gyönyörködünk az éjszakai villanyfényes panorámában, hanem lefelé csattogunk. Hosszú szótlanság után megint beindul a viccelõdés. A fáradtságot mindenkinél felülírja valamiféle felszabadult érzés. Észrevétlenül lejutunk a hajdan magasfeszültségû vezetéket tartó, rozsdás vastraverzhez, ami elõtt jobbra térünk egy szélesebb földútra, hogy néhány lépés után balra megint bemehessünk az erdõbe. Tempósan fogy a lejtõ. A nagy irtásnál nézek csak fel megint, mert azt egy rövidebb emelkedõ jelzi. Hogy már a Belányi-telepet is elhagytuk, azt Gábortól tudom meg. Mindjárt itt a szilárd burkolat, ipartelep, és az útcsomópont, ahol elhagyjuk a [K-] jelzést, és a Csolnoki utcában lejtõzünk a temetõt jobbkéz felõl mellõzve, a 10-es út mellett levõ Molnár sörözõ felé.

6. ELLENÕRZÕPONT: Dorog. (61,9 km)

Amikor megkapjuk az immár harmadik "I" betûs bélyegzést rögtön kifordulunk az ajtón, mert ugyan a rendelkezések miatt most már nincs bagószag a kocsmában, de a friss levegõ után mellbevágó a benti nyúlós, fülledt borgõz, ezért inkább kabátot veszünk, és az ajtó elõtti padokon pihenünk. Zseniális, hogy a kocsma tõszomszédságában van egy nonstop bót. Átgangolok egy literes kóláért. Az már kevésbé zseniális, hogy a pénztáros éppen szalagot cserél a pénztárgépben, de hát semmi sem tökéletes. Nem várt mértékben ki vagyok száradva; a kocsmaudvarba visszatérve a kóla háromnegyedét benyelem. Néhány darab sós keksz is megeteti magát. Olsen szerint beállítottuk a pH értékünket; mehetünk. Andi társaságában el is indulunk, Gábor és Dia még ejtõznek egy kicsit. Átmegyünk a Bécsi úton, és balra bemegyünk az elsõ keresztutcába. A Mária utca az utolsó jelzetlen szakaszunk. Fiatalok, nem rég még gyerekek jönnek szembe. Kérdezik, hogy mennyi van még. A bemondott resztli hallatán az egyik rávágja, hogy õ biz' annyit egyszerre soha... Valahol, az épülõ vasút után jobbra "visszatalálunk" a [K-] jelzésre. Megnézem hogy állunk az idõvel. Úgy kalkulálom, ha nem jön közbe semmi különös, akkor a Sistergõ etetõpontján eltöltendõ idõt is beleszámítva, még a 24 órán is bõven belül maradunk. Persze toljuk tovább tempósan, mert mindig kell idõtartalék elõre nem látható eseményekre. Például Olsen fejérõl lepattan a lámpa, és szétesik az aszfalton. Sikerül megreparálnia, nem kell elõvennem a tartalék lámpámat. Egy elsõ bálozó a Fészbukon feltette azt a kérdést, hogy mit vigyen az Iszinikre. Nagyon jó tanácsot adott az a válaszoló, aki a legfontosabb dolgok között említette a két lámpát. El lehet képzelni: Éjszaka, esetleges fagyban, az erdõ közepén világítás nélkül... Elérünk Dorog szélére, dübörgünk a keskeny vashídon, majd a lõtér után két kerítés közé szorítva a várost magunk mögött hagyjuk. Szélesebb homokos úton megyünk, balkéz felõl akácos. Szólok Olsennek, hogy balra figyelje a beugrót. Ezúttal észre is veszi. Libasorban férünk csak el a Nyársas nevû akácos szintén homokos ösvényén. Hosszasan menetelünk így, amíg ki nem jutunk egy szélesebb útra, amin jobbra fordulva kimegyünk a 117-esre. Ezen csak rövidet kell menni balra, de világítunk elõre, hátra szorgalmasan, nehogy elcsapjanak. A túloldalon átlépünk a szalagkorláton, és ezzel belépünk Kesztölcre, hogy megkezdjük az itteni kanyargós városnézést báj nájt. Egyre agresszívebben szemerkél az esõ. Olsen meg akarja szavaztatni, hogy öltsünk esõkabátot. Nem tudja, hogy akkora a demokrácia, hogy mindenki szavazás nélkül öltözhet, vetkõzhet kedve szerint, tehát nem engedjük meg neki, hogy felvegye az esõkabátját. A bezárt sarki kocsmánál nincs a pont, de egy utolért sporttárs azt mondja, hogy följebb lesz. Automatikusan balra fordulunk, és távolodunk a családi házas övezettõl. Párszáz méter után megint balra fordulunk egy susnyás ösvényre, és feljebb, egy újabb aszfaltút keresztezése után meglátjuk a kivilágított pontot.

7. ELLENÕRZÕPONT: KESZTÖLC (68,3 km)

Joggal lehetünk büszkék, hogy a bélyegzés már kiadja az "ISZINIK" szót, és már csak a táv három számjegye hiányzik a maradék rubrikákból. Olsen azt mondja a pontõrségnek, hogy kísérjenek el minket, mert nem ismerjük a járást. Veszik a lapot, és azt válaszolják, hogy nyugodtan induljunk el, és ha eltévednénk jöjjünk vissza a pontra, és õk készséggel elmagyarázzák, hogy hol néztük be az útvonalat. Megcsodáljuk egy kupamozgalom az asztalon kiállított csillogó díjazásait, aztán továbblépünk az éjszakába. Az esõfelhõt sikerült elhessegetni, s ez optimizmusra ad okot. Egy akácos után jobban kezd emelkedni az út, megkezdõdik a Kétágú-hegy támadása. Zsigerbõl kanyarodok rá a köves mélyútra, csak Olsen figyelmeztetése zökkent ki a mélázásból, miszerint már a [Z-] jelzésen nyomulunk. Ez jó nekünk, csak arra kell figyelni, hogy a bejövõ [S+] nehogy továbbvigyen minket a mélyúttal. A dorogi és kesztölci sík után kifejezetten jólesik a hegymászás. Odafent kedvezõ útviszonyok fogadnak, kiválóan alkalmas a talaj egy jó Nordic Walkingra. Felveszek egy megfelelõ ritmust, és egyenletesen gyalogolok a fennsíkon. Ami egyáltalán nem jellemzõ, elhúzok egy kicsit a többiektõl. Balra fent a fák között világosságot látok. Elõször arra gondolok, hogy a Sasfészek kulcsosházban buli van, de amikor a jelenség késõbb sem kerül közelebb, akkor csodálkozok rá, hogy Holdunk párás levegõn átszûrõdõ fényét látom. Pompás hangulatomnak és mozgásomnak az vet véget, hogy egy férfiökölnyi kövekkel felszórt szakaszhoz érek. Ez már a Kinizsin is így volt, de szerintem azóta rászórtak még egy réteget. Nem csak a cipõtalp csúszik meg a kövön, hanem a kõ is az alatta levõ kövön, ez kiveri nálam a biztosítékot. Egyszerûen nem tudok merre menekülni; az út jobb szélérõl átmegyek a balra, és vissza, de egyik szélen sincs tizenöt centi kõtelen sáv. Andit és Olsent ez láthatóan nem zavarja, mert mikor (pillanatok alatt) utolérnek, el is hagynak. Elképesztõen hosszan tart ez a förmedvény. Sokkal hosszabbnak tûnik, mint tavasszal, pedig akkor sem volt rövid. Valahogy utána bukdácsolok a többieknek, megváltásnak tûnik amikor az elõttem járók lámpáinak fényében meglátom a Pilis-nyereg szerény kis emlékoszlopát.

PILIS-NYEREG; KÓD: 045

A pihenõnél megállunk egy pár falatra és kortyra. Közben meghúzom a cipõfûzõket, mert ezen a köves marhaságon bemozdult a lábam a cipõben, és ha eddig nem lett vízhólyag a talpamon, akkor most már ne is legyen. Érkezésünkhöz képest ellenkezõ irányban hagyjuk el ezt a jeles csomópontot a [Z-] / [Z+] jelzéseken. Arra számítottam, hogy az emelkedõ kisimítja majd az idegeimet, de a fa- és kõtörmelékes út az elõzõ szívatást idézi. Amikor felérünk a jobbos szimpla [Z-]-re, már nem is akarok lépést tartani a többiekkel. Nincs szó holtpontról, vagy ilyesmirõl, hanem egyszerûen bele akarok fásulni egy a hangulatomhoz illõ ritmusba. Hátulról közelít egy társaság; jó kedéllyel társalognak, nevetgélnek. Lassítok, hadd menjenek el mielõbb; most már minden és mindenki zavar. Azt tervezem, hogy a kajaponton fizikailag és agyilag is rekreálom magam. Az igen igen hosszú, több enyhe emelkedõvel és lejtõvel hullámzó út egy nagy mezõvel ér véget. Kezdõdik a Panoráma szerpentin. Elõször laza lejtõvel, aztán minden hajtûkanyar után egyre meredekebb köves ösvénnyel. A köveket valahogy most jobban tûröm, mert lefelé könnyebben szlalomozok rajtuk, köztük. Az eggyel feljebb levõ ágon magányos lámpafényt látok. Gyorsabban megyek, mint szeretnék, de nem akarom, hogy utolérjen, mert a keskeny, szakadékos ösvényen körülményes lenne félreállni. Egy kanyar után Olsen és Andi várnak, és viccesen még le is böknek, hogy hol voltam. Tiszta dili vagyok már; érdesebb hangon szólalok meg, mint szerettem volna, és én bököm le õket, hogy rám ne várjanak, úgyis a kajaponton össznépi dzsembori lesz. Csendben megindulunk a szerpentin maradékán. Hogy oldjam a hülyeségem miatti feszültséget a László-kúpjánál azt mondom, hogy ez a László-kúpja (per anum). Szántó éjszakai fényeibõl Andi arra következtet, hogy még magasan vagyunk. A megkerülhetetlen sorompónál megnyugtató, hogy nem csak nekem kellemetlen az átbújás, de azért van még, aki 80 km után is le tud guggolni. Már már kezdek visszatérni a régi kerékvágásba, de ehelyett egy olyan kerékvágásba térek, ami térdig ér, és sár van benne. Ez viszont még nem volt itt a Kinizsin, és nem is tudom hirtelen, hogy ez a gép honnan jöhetett. Jó, hogy nem ment fel a szerpentinre, biztos diszkvalifikálták volna. Az út egyik oldaláról a másikra kell csúszkálni, ahogy a géppel kanyarogtak jobbra-balra. Utolérjük azt a csoportot, akik minket elõztek a szerpentin elõtt. Úgy látszik a sár nekik is csúszik. Itt már végképp lepattogzott rólam a kultúrmáz. (Utólag "valaki" azt mondta, hogy nem hallott még engem ennyit kurv4nyázni.) Valahogy elvergõdünk az országútig, ahonnan már látni a fényárban úszó etetõpontot.

8. ELLENÕRZÕPONT: SZÁNTÓI-NYEREG (81,1 km)

Sistergõtõl elõször az "1"-es bélyegzést gyûjtöm be, aztán megnézem, mi a felhozatal. A hámozott mandarin jobb, mint a legfinomabb rostos gyümlé. Van forralt bor, de kiszúrom, hogy van kóla is, amit "civilben" keveset fogyasztok, de amit hosszú túrákon rettentõen kívánok. A Dorogon vett liter kóla már rég visszakerült a természetbe, ezért rávetem magam az ittenire. Egy nagy zsömlét kettétépek és vastagon megkenem sültzsírral, amiben húsdarabkák is vannak. Telt ház van az asztal körüli hordókból és deszkákból kialakított padokon, a vendégek kiválóan érzik magukat, ezért a zsákmánnyal leereszkedek egy vékony, a földre dõlt farönkre. Vinatti, aki egy kényelmes deszkán ül az aszalnál, odaveti, hogy jövõre majd felszed innen a Kinizsin. - Rendben van - mondom, de elõtte a Csobánka téren nevezz be engem is! Aztán mégse' lesz az egészbõl semmi, mert kaja után fel tudok tápászkodni, és köszönve Sistergõnek a szabadtéri H1lton ellátást hármas csapatunk új erõre kapva megindul, hogy ki-ki minél elõbb mellére tûzhessen egy õskövületet ábrázoló kitûzõt. Úgy érzem valamelyest megjavult a hangulatom, és helyreállt a pH értékem. A murvás útról be kell menni az erdõbe, hogy aztán megint a murvás útra lukadjunk ki, és aztán megint be kelljen menni az erdõbe. Ezt is érdekes lenne megtudni, hogy miért alakult ez így annak idején... Olsen elõttünk jár, már csak a lámpafényét látjuk. Egyszer csak ordítást hallunk. - Mi az, beleesett egy gödörbe? - mondom Andinak, és meggyorsítjuk lépteinket, hogy mielõbb kihúzhassuk. Olsent már nem találjuk, de egy olyan figurát érünk utol, aki világítás nélkül botorkál, és amikor belerúg egy kõbe, vagy éppen megbotlik egy keresztbe fekvõ ágban, akkor felordít. A farkasember üvöltése tõle távolodva is felhangzik néhányszor az éji erdõn. Lényeg, hogy Olsent nem kell a vállunkon visszavinni a Sistergõ pontra. Elnyújtott emelkedõn érünk fel lassan a Hosszú-hegy fennsíkjára. Az ellenõrzõkód sehol. Már azt hiszem, hogy elmentünk mellette, amikor végre, a "lejárattól" pár méterre megpillantok egy fára tûzött A4-es lapot.

HOSSZÚ-HEGY; KÓD: R17

Balra lekanyarodunk, de a lejtõ ma nem az én mûfajom, szép nyugodtan lebaktatok a távolodó Andi után, és odalent, keresztezve a szekérutat, majdnem azzal párhuzamosan megyek az erdei turistaúton. A Szent-kuti letérõ elõtt visszavezet a jelzés a szekérútra. A letérõnél [Z-]-ról [K-]-ra váltok, vagyis megyek tovább egyenesen. Egyre erõsebben csepeg-, majd esik az esõ. Nem akarok teljesen szétázni, és úgy gondolom, hogy már esni fog végig, ezért felveszem az esõkabátom. A Csobánkai mûút után a sûrû csöpögés visszatér a ködszitálás szintjére, de nem vetkõzök, hanem úgy döntök, hogy ha nem kezd rá megint, akkor majd a Kevély megmászása elõtt teszem súlyba a kabátot. A háttérbõl feketén kirajzolódó Kevély sziluettje vonzza a tekintetet. A Sumica kemping után, az útelágazásban álló magányos fánál majdnem a kõbányába megyek be, de a semmibõl Vinatti hangja figyelmeztet. Mindig ott téved el az ember, ahol azt hiszi, hogy ott aztán soha. Persze a kõbányában úgyse jutottam volna messzire. Visszalépve a fához, a tõle balra ágazó utat választom, ami bosszantóan lejt. Ennyivel magasabbra kell majd másznom. Jól látható helyen van a [K-] jelzés, és még fényvisszaverõ ponttal is meg van támogatva. Itt jegyzem meg, hogy az éjszakai szakaszon rengeteg ilyen pöttyöt és szalagot láttam, ami igen megkönnyítette a tájékozódást (persze csak akkor, ha valaki odafigyel). Iszonyat nagy meló lehetett ezeket kihelyezni, és nem kisebb leszedni. Késõbb a széles útról jobbra ágazik a jelzés egy keskenyebb ösvényen. - Nem arra kell menni! - hallom megint Vinatti hangját, aki egy sziklán trónol. Frász kapok az ijedtségtõl, és háromszor nézek rá a jelzésre, mire rájövök, hogy ugrat. Lehet, hogy Vinatti Puck szerepét gyakorolja a Szentiván éji álomból, ezért bukkan fel váratlan helyeken, és ijesztget, de engem már hanyagolhatna. Elteszem a kabátom, és belekezdek a hosszú, erõs emelkedõbe, ami megizzaszt, de kifejezetten jólesik. Amikor jobbról csatlakozik a [S-], már tudom, hogy mindjárt fenn vagyok.

9. ELLENÕRZÕPONT: KEVÉLY-NYEREG (91,5 km)

A tetõvel ellátott pihenõben ül a pontõr tetõtõl talpig beöltözve. Több órát ülni éjszaka a hidegben, még ez a ruha is kevésnek tûnik, de azt mondja, hogy nem fázik. "ISZINIK 10" - pillantok az itinerre. Na, a kardomba is dõlnék, ha még a Somlyóvár elõtt járnék. Fel az utolsó nulláért! Csak még megvárom a most felérkezett Andit, hogy pecsételtessen és fújjon egyet. Utolsó emelkedõnk a nyálkás faleveles, sziklás [P-] ösvény a Nagy-Kevélyre vezet. Nem mondanám, hogy ezt is annyira élvezem, de nyugi tempóban gond nélkül megvan ez is. Lefelé megint óvatosra veszem a figurát, és nem csak a csúszós út miatt, hanem a jelzéseket is fokozottan kell figyelni, mert egész más a baba fekvése fordított irányban éjszaka. A bokros részt elhagyva egy spori keresgéli a jelzést. Nekem is rá kell világítanom egy pár fára, míg rátalálok. Egy keskenyebb résznél valaki megszólal a hátam mögött: - Elengednél? - Persze! - vágom rá, és a következõ beugróban félreállok. - ...mert különben ledózerollak - veti oda elmentében Vinatti. - Jaj, de édi vagy. Gyere máskor is! - kiabálok utána, de közben remélem, hogy ma már nem bukkan fel többször. De mint tudjuk a remény hal meg utoljára. (Ha pedig nem, akkor a sejtszintû enzimmûködés.) Leérünk az Ezüst-Kevély alatti pihentetõ útra, ami most már nem is annyira pihentetõ. Na, még egy sziklás- aztán egy hosszabb, gyökérlépcsõs lejtõ, aztán jobbra rátérhetünk egy vízszintesnél kicsit lejtõsebb útra, ami kivisz a kõbányához. Ebbe a kõbányába már nem akarok bemenni, hanem ellenkezõleg, balra mennék a szétmosott köves lejtõre. Azért csak mennék, mert már szakad az esõ, és megint elõ kell bányásznom a kabátomat. Andi már elõbb megtette ezt, ezért megint lemaradok. Egyáltalán nem vagyok mérges az esõ miatt, mert méltányosságból csak a túra vége felé eredt el igazán. Amennyire tudok sietek lefelé, de már nem érek utol senkit, csak a sorompón esek át lendületbõl majdnem. Az Ürömi mûút után már csupa sár az út. A telkek mellett tökölõdök, mert a lovaknak újabb területet kerítettek le, és a sötétben hirtelen nem látom, hogy hol csatlakozik vissza az út. Amikor rátalálok, arra leszek figyelmes, hogy a fennsík szélén, ahol be kéne menni valahol a fenyvesbe kóvályog egy lámpás. A bükkzsérci Laci nem találja a "kijáratot". Nekem is egy, a Piros túrákról itt maradt, kõre festett, rózsaszín nyíl segít. Elõre megyek, ellenkezõleg a nyíl által mutatott iránnyal, és egy vékony fán megtalálom a [P-] jelzést. Kiabálok Lacinak, hogy jöjjön, de alig akarja elhinni, hogy ez a jó út. Most már csak a balos beugrót kell megtalálni a bokrok között, és már sínen vagyunk. Amikor ez is megvan, akkor már csak egy kis kanyargás a Róka-hegy oldalában, és már mehetünk is le a foghíjas falépcsõn a Csillaghegy lakott területének határán álló kékkúthoz. Innen már a sikeres teljesítés biztos tudata röpít le az Ürömi útra, vagyis az alvégéhez közeli Sarok presszóba. Odabent már ott ül (Andin kívül) Gábor és Dia is és azt kérdezik, hogy hol voltunk. Tényleg, hol is voltunk? Még jó, hogy asciimo-tól egy oklevél és egy kitûzõ kíséretében visszakapom az itinert, mert összeolvasva a bélyegzéseket válaszolni tudok a kérdésre: "ISZINIK100". Virsli evés közben belibben Tóth Feri is, akivel együtt megyünk ki a csillaghegyi HÉV megállóba. A kedves Vinatti már ott adomázik Droid és Repkény társaságában. Egy érdeklõdõ hölgyet kápráztat el a túra hosszával. Amikor engem meglát, azt mondja a hölgynek, miközben rám mutat: - ... az semmi, még ilyen öregek is megcsinálták. - Miért, hány éves? - kérdezi a hölgy. Mielõtt válaszolhatnék Vinatti rávágja: - Nyolcvan. - Tényleg? - kérdez vissza a hölgy, bosszantóan gyenge kételkedõ hangsúllyal a hangjában...



Utószóként az itiner által feltett kérdésre, miszerint: "Na melyik irányból jobb?"

Nehéz az összehasonlítás. Mintha egy tojást kéne összehasonlítani egy citrommal. A Kinizsin is elõfordult már mindenféle idõjárás, egy kivételével, és ez a havazás. Ha 2008-ban, az elsõ hivatalos Iszinik után kapom ezt a kérdést, akkor habozás nélkül azt mondom, hogy az akkori ideális idõjárási körülmények között lezajlott Kinizsi egy tangó-boleró volt a hófúvásos, éjszakai fagyos Iszinikhez képest. Ma viszont a célban olyan megszólalót is hallottam, akit idén jobban megviselt a Kinizsi. Ebben a kérdésben bárki bármit mond, mindenkinek igaza van a saját cipõjébõl kitekintve.

Két érvet szoktak felhozni az Iszinik nehezebb mivolta mellett. Az egyik az, hogy majdnem öt órával elõbb sötétedik, és hogy fél táv után vannak az igazi szivatós szakaszok. Én még ide húznám azt a strigulát, ami a zordabb idõjárás lehetõségét jelenti, és azt, hogy amikor Mogyorósbányára érek, akkor olyan érzés fog el, mint a Kinizsin, vagyis, hogy már túl vagyok a nehezebben leküzdhetõ akadályokon...

Egyben biztos vagyok. Nem azért indulunk bármely verzión, mert az könnyebb, vagy nehezebb a másiknál...

Ottorino