Vándorbottal a Vasparipáért,
avagy TOPorgók a Cuha táján
Prológ
Vannak olyan túrák, amik a számomra egyfajta megkülönböztetett jelentõséggel bírnak. Ezek egy része évszakokhoz kötõdik, mások feledhetetlen eseményekhez, megint mások pedig a céljuk miatt kerültek a figyelmem középpontjába. Ezek közül egy a Vándorbottal a Vasparipáért. Legyen az õszi, téli jelmezes vagy nyári éjszakai szervezés, mindenképpen sok résztvevõt vonz az ok. Mármint, hogy hozzájáruljunk egy kis forgalmú, de szívet melengetõ vasútvonal fennmaradásához a Bakonyban. Így aztán a szombat reggel hûvöse az autókban ért bennünket, útban Zirc felé. A kihalt aszfaltcsíkon gyorsan haladtunk, futottak mellettünk az álmos települések, s valamivel több, mint egy óra utazás után a távolban feltûntek az apátság tornyai. Leparkoltunk a vasútállomásnál, majd igyekeztünk volna jegyet váltani Bakonyszentlászlóra, de az állomáson egy kiírás tájékoztatott mindenkit, hogy jegyeket a vonaton a kalauztól válthatunk majd. Így hát több idõnk maradt a reggeli „erõgyûjtésre” a restiben. Legalább ez nyitva volt. A gyülekezõ hátizsákosok nagy száma elõre jelezte, hogy nem igen leszünk magunkra hagyva a túra útvonalán. A beérkezõ kis piros motorvonatot szinte meg is töltöttük. Néhány perc zötyögés és nosztalgia, s már a bakonyszentlászlói állomás épületébe próbáltunk bejutni. A kis váróban Robi birkózott a hirtelen megáradt tömeggel, nagy türelemmel és nem kis rutinnal intézte a nevezéseket. Miután az adminisztráción túl voltunk, indulás elõtt frissíteni szerettünk volna a büfében, de itt az volt várva. Így aztán a magunkkal cipelt készletet voltunk kénytelenek megkezdeni.
Vinye.hu
Az elsõ lépéseknél kicsit elbizonytalanodtunk, mivel az állomásról kijövõ emberek két irányba indultak el, s mi azonnal nem fedeztük fel a számunkra kijelölt piros jelzést. Aztán, mint távolból egy fehér vitorla, meglebbent az egyik oszlopon, valami szalag féle. Így hát a balra tartók után indultunk, s nem sokára feltûnt az elsõ igen csak viharvert piros jelzés. Úton voltunk, jó úton. Egy darabig követtük a síneket, majd egy bal kanyarral letértünk az erdõ felé. Az utat gombatelepek szegélyezték, igazán sajnáltuk, hogy nem gombászáshoz készültünk. Szinte sík volt a terep, az ösvény szelíden kacskaringózott a párában. Elõttünk, mögöttünk túratársak bandukoltak, néhányukat megelõztünk, mások bennünket hagytak le. Aztán becsatlakozott a sárga kereszt, jelezvén fél úton vagyunk az elsõ ellenõrzõ állomáshoz. Elértük a Pakucs –pihenõt, ahol az esõháznál kisiskolások készülõdtek szalonnasütéshez. Átkeltünk egy kis éren, majd szûk két kilométer után, közvetlenül Vinye határában, a Kõpince-forrás és barlang közelében átkeltünk a Cuhán is. Innen már lehetet látni a település legszélsõ házait. Szép kis pihenõ helyen haladtunk keresztül, csodálatos táj, épített tûzrakó helyek, fából készült irányjelzõ táblák. Aztán a feltûnt maga a pokol. No, nem a bibliai, csak a Pokol Csárda épülete. Ha több idõnk lett volna biztos pokoljárást rendezünk, de még sok kilométer volt elõttünk, s csak öt és fél mögöttünk. Mire elértük a turista pihenõt, már sütött a nap. A pont a pihenõ területén volt, a Vinye.hu büfé mellett. Itt sokan voltak, mert ez egyben indító és fogadó állomás is volt. Meglepetést is tartogattak a számunkra, nagyon finom kávét lehetett kóstolni, az arra fogékonyaknak. Érdeklõdõkben nem volt hiány. Volt még egy kis stand, ahol az egyik helyi termelõ kézmûves és biotermékeit mutatta be, s természetesen árusította is. Talán a birsalma lekvárnak és sajtnak volt a legnagyobb keletje. Miután megkávéztunk, s kihasználtuk a végre nyitva tartó büfé szolgáltatásait, kis pihenõ után tovább indultunk. Ahogy haladtunk a vasútállomás felé, arról beszélgettünk, milyen jó kis hely Vinye, majd ajánljuk másoknak is, és mi is visszatérünk ide hosszabb idõre.
Likas-kõtõl Fenyõfõig
Vinyét a piros és sárga jelzésen hagytuk el. Kis emelkedõ következett. A keskeny, benõtt úton a pára csak pont volt az in. Megint gombák mindenütt, de ezeket nem lett volna kedvünk magunkkal cipelni, mivel a legtöbbjük a közel sem barátságos, sõt mérges galóca volt. De az illatuk isteni. Nem is csodálom, hogy rendszeresen csapdába csalnak gyanútlan embereket. Erre mondják, hogy halálos szépség. Kiérve az erdõbõl sík és nyílt terep következett. A nap továbbra is sütött, így folytatódott a már Vinyén megkezdõdött vetkõzés. Eseménytelen, beszélgetõs szakasz után becsatlakozott a zöld, s mi rajta folytattuk utunkat. Aztán újra erdõ és egy mély szurdok következett, misztikus híddal. A mély szurdokban, a kövek között csordogált a Hódos-ér. A mély meder és a kövek bizonyítják, hogy hóolvadás, vagy nagy esõk után itt igen csak el tud szabadulni a természet. A kis hídon a lányokról készítettünk néhány élményfotót, majd egy tisztásra értünk. Itt találhatók a Hódos-éri üdülõházak, közöttük a Likas-kõ vendégház és erdei iskola. Ha Vinyét lehet ajánlani felhõtlen pihenésre és kikapcsolódásra, akkor errõl a területrõl ez még inkább elmondható. Gyöngyszem az isten háta mögött. Még ki sem csodálkoztuk magunkat, már a távolból egyre erõsödött a zaj. Elértük a következõ pontot, a Likas-kõt, megtettünk újabb három kilométert, s egy újabb csoda. Hatalmas szikla, tele kisebb nagyobb üregekkel, járatokkal. Gyerekek, felnõttek guggolva, négykézláb fedezték fel a járatokat. Természetesen mi sem maradhattunk ki, gyermeki énünk amúgy sincs mélyen eltemetve. Aztán elõkerült néhány szendvics és egy két árpaszörp is.
Aztán újra a zöld és újabb kis emelkedõ. Útelágazás következett. A jelzés emelkedés nélkül haladt tovább, de lehetõség volt letérni róla a zöld háromszögön, egy kis hegymászással. Megtettük. A Pápalátó-követ vétek lett volna kihagyni. Megérte a kitérõ, még ha kicsit fáradtságos is volt. A kilátás mindent feledtetett. Nem tudom valaki választotta-e az egyszerûbb utat, de a szakadék szélén alig fértünk el. Poétikus csendben szemlélte mindenki a lábunk alatt elterülõ tájat. Nem tudom, hogy pápát látott-e valaki, de újabb csodát igen. Persze a fránya óra megint közbeszólt, s megállapítottuk immáron sokadszor a nap folyamán, ide is visszatérünk. Kemény lejtõn araszoltunk le, a háromszögön tovább, míg el nem értük újra a már ismert zöld jelet. Az utat csak a piros csatlakozása színesítette, így értük el Fenyõfõt némi aszfaltozás után.
Fenyõfõ. Újabb pont, újabb aranyos, mese település, rend, nyugalom, napsütés és csend. A levegõrõl pedig ne is beszéljünk. Felújított vendégházak, a központban mi sem természetesebb, mint a szintén felújított templom található. A téren körben a rendelõ, a polgármesteri hivatal, buszmegálló és mi sem természetesebb, mint a kocsma, újabb ellenõrzõ pontunk. Nem cirkalmazott név, csak Fenyõfõ kocsma, ennyi. A hely pedig kissé sem alpári, sõt, nívós, mint a település. A táv felét már megtettük, túl voltunk a tizenharmadik kilométeren is, így újabb ejtõzés a féltetõ alatt a langy melegben. A nap továbbra is barátunk volt. Valahogy senki nem akart már sietni, az erdõ szellemei és a Bakony már megtette a hatását. Béke volt és nyugalom. De mégis csak menni kellett.
Csárda-tetõ és Porva
A templom melletti kis utcán hagytuk el a falut. Szalagok mutatták jó az irány, így tovább. Folyamatos elnyújtott hosszú emelkedõ következett. A zöld jelet ismét pirosra váltottuk. Minden mindegy volt már. Újra erdõ, újra egy más világ. Mentünk fel, egyre feljebb. Izmainkban éreztük a folyamatos kaptatót, de ennyi. Ekkorra minden elcsendesedett, monoton gyaloglás volt napirenden. Monoton, de korán sem unalmas. Talán mindenki egy kicsit magába szállt, rendezte gondolatait. Így telt el majd négy kilométer. Észre sem vettük és Csárda-tetõn voltunk. Ismerõs pontõr ücsörgött fiával az út mellett. Már nem egy túrán találkoztunk vele és bemutatójával. Miután megkaptuk az igazolást és a jutalom körtét, megnézhettük autója motorházán berendezett rögtönzött kiállítását, az Ausztriából származó túrajelvényekbõl. Õszintén szólva nem csak, mint túra résztvevõ, hanem mint szervezõ is mondom, lenne hova fejlõdnünk. Természetesen ezek a szép nagy, fém csodák nem két forintba kerülnek kint sem, így a túrák részt vételi díja is jócskán meghaladja az itthoniakat. Remélem, egyszer mi is megtehetjük, hogy ilyen emlékekkel tiszteljük meg a túráink résztvevõit! A remény hal meg utoljára …
Szalagozáson haladtunk tovább, immáron lejtmenetben. Valami változott, mert a már-már patetikus csendet megtörtük. Valahogy érezni lehetett, hogy nagyobb nyílt terep felé közeledünk. Ahogy kiértünk az erdõbõl , a völgyben feltûntek Szépalma-puszta házai és a távolban a Bakony legmagasabb pontja Kõris-hegy, a golflabda formájú radarral. Mély vízmosta földúton haladtunk, szinte a falu határáig. A függõlegesre gyalult partfalon látszott, gyakorta rendbe kell tenni gépekkel az utat. A fal magasabb részeiben parti fecskék kicsiny üregei sorakoztak. Õk kihasználták az ember munkáját és szó szerint befészkelték magukat a puha löszbe. Elértük a falut. Balra az elhagyhatatlan sportpálya, fölötte a távolban a temetõ és egy templom. Aszfaltozott úton haladtunk a központ irányába. Az egyik udvarban majd három méteres indián törzsfõnök állt, földig érõ tolldíszben. A Bakony közepén! Mielõtt tudathasadásom lett volna, a többiek felvilágosítottak, hogy az egy ovi udvar. Nem nézett ki annak. Túl szép volt. Aztán a falu központjában elértük az utolsó, ötödik ellenõrzõ pontunkat, mi sem természetesebb, mint a Panics büfében. Azt hiszem ez a „hely” Porván. Itt újra Robival találkoztunk. Bezárta Szentlászlón az indító pontot és átköltözött ide. A pecsét mellett egy bont is kaptunk, amit be lehetett váltani a helyszínen. A többség újra árpa termékekre voksolt. Elõkerültek az utolsó szendvicsek is, és újra megpihentünk a még mindig meleg napsütésben a büfé lépcsõin, padjain. Szép délután volt, de az út szólított, indulni kell, vár az utolsó négy kilométer.
Cél a cél
Négy kilométer, majd hatezer lépés. Ez a patetikus gondolat forgott a fejemben, ahogy elhagytuk Porvát. Vajon hatezer lépés sok vagy kevés. Négy kilométer egy óra, nem távolság, de lépésben? Mennyi izommunka, mennyi rándulás. Nem filozofálhattam sokáig, mert a tömeg egyre sokasodott az út utolsó szakaszán. Át „Kispistáztunk” egy szántón, s megelõztünk jó néhány embert. Újabb erdõ következett, kis ereszkedéssel. Újra a vadon. Sorban egymás mögött haladtunk a keskeny ösvényen fel és le, kidõlt fatörzseken át az egyre gyengülõ délutáni napsütésben. Közeledtünk újra a Cuhához, ismét a völgyében jártunk, s újra átvette az uralmat a pára. Erre mondják, hogy misztikus táj. Újra elcsendesedtünk. Az elõttünk haladók el-el tûntek a kanyarokban. Mögöttünk kisebb sor kezdett kialakulni. Senki nem sietett, mindenki ment a maga útján.
Mikor elindultunk, még elõttünk lengett a cél, a gyaloglás a Vasparipáért. Az elmúlt órákban azonban ez kicsit a párába merült. Gyalogoltunk egymásért, de leginkább magunkért. Aztán egyszer csak „bejelentkezett” a cél állomás. Judittal egyszerre állapítottuk meg, már nem messze járunk, s csak ugyan néhány perc múlva feltûnt a turistaház sárgája, s aztán a Porva-Csesznek vasútállomás, a cél. A célban voltunk, és elértük a célunkat is. Nagy tömeg szorongott az emléklapok és kitûzõk átadásánál. Aki túl volt a hivatalos ceremónián, mehetett zsíros kenyerezni, citromos teát inni, vagy meglátogathatta a kis vasúti büfét is, de akár megtekinthette a sínek túl oldalán a turistaházat is. Anita az egyik fõrendezõ sürgött forgott szokásához híven, s nem gyõzte köszönteni az ismerõs beérkezõket. Mint elmondta 427-en jöttek el, hogy tegyen valamit e nemes cél érdekében és megmutassák, igenis szükség van a Vasparipára, s hogy jól érezzék magukat. Míg a vonatra vártunk, a kisebbek és a nagyobbak is kipróbálhatták az egyszemélyes hajtányt. Nem utolsó élmény volt. … s nem csak a hajtányozás.
Végezetül köszönet mindazoknak, akik megvalósították ezt a túrát. Kitaláltak egy célt, amiért érdemes tenni, s mindezt úgy, hogy az önmagunk épülését is szolgálja. Tehát köszönet a már tízedik és egyben jubileumi szervezésért Horgony Anitának, Kiss Róbertnek, a Porva-Csesznek turistaháznak és minden közremûködõnek, kik bármivel is hozzájárultak a nap sikeréhez. Találkozunk 2014-ben a téli Vasparipán, talpig jelmezben. |
