Túrabeszámolók


Szomor teljesítménytúrák (1956-os emléktúra)

sznuupiTúra éve: 20132013.10.30 22:21:11

 Szomor 56. (2013) 


Sok beszámoló született már túrákról. De valamennyi, amit én olvastam, fiúnak tulajdonítható. Gondoltam, mivel az élmények belém már nem férnek, bõvítem beszámolóírók táborát. Öveket becsatolni, más jellegû beszámoló következik. J 


Elõkészületek: Szisztematikus felkészülés a K100-ra, majdnem túramentes nyár, elvonási tünetek, stb.Szeptemberben beszélgettünk Márton Danival, hogy amikor már pár rövidebb túrát is megy, akkor a Szomor 56-t túrázhatnánk együtt.Elõnevezés. Újdonság. Nekem, mint újszülött teljesítménytúrázónak minden vicc új, hát nem akadtam fenn rajta.


Másfél héttel a túra elõtt a hûvös idõben kicsúszott a motorom hátsó kereke. Még nem is landoltunk a flaszteron, már eszembe jutott, hogy Szomor56!!!!  Könnyebb, papírral igazolt traumás csontsérülést nélkülözõ lila-sebes-dagadt térdbibim bejáratására könnyed gyalogtempóban teljesítettem a TB30-t. Majd tippeket gyûjtöttem FB szerte a terhelhetõ, nem fájdalmas térdem vicces dagadására. (Az volt a vicces, hogy állásban kicsúcsosodott, mert úgy fért el könnyedén a plusz folyadék, ami feltámasztott lábbal látható hullámot vetett a bõröm alatt) Mindent bevetettem: gyulladáscsökkentõ, hideg borogatás, alátámasztott térddel alvás, káposztaborogatás, ízületépítõ folyékony porc, futós térdvédõ…stb.


Eljött a túra elõtti este. Megbeszéltük Henrikkel, hogy együtt megyünk telekocsi rendszerrel, ami Danival és velem „megtelt” táblát érdemlõ lett. Megfogadtam, hogy sütivel érkezem a találkozási pontba, de este csak a sütirecept kiválasztásáig jutottam. Majd eljött a hajnal. Az indulási idõpontom múlogatott, a muffin csendeskén, lassacskán sülögetett. Kellett várni rám, de remélem megérte. :D


Gyorsan repült az idõ a kocsiban, és már ott is álltunk a nevezés sorában.Alig neveztünk, éppen készülõdtünk, amikor mögöttünk hangosan kiáltottak, hogy aki nem elõnevezett, az most nevezhet a hosszú távra! Igen, sikerült saját képemre formálnom a túra elejét! Bár nem saját idõ terhére késve indultunk (mint én gyakran), de azért az utolsók között.


Danival kialakított duettünkhöz Szemán Zoli csatlakozott laza, de kitartó szálakkal. A két hosszúlábú mögött jókora tempóval vágtunk neki az elsõ métereknek. A lépéssebességünk azonos volt, de õk 1.5-szer akkorát haladtak egy lépéssel, mint én. Hamarosan lendületesen caplattunk felfelé a Kakukk hegyre. A viszonylag meredeken is tempósan hagytunk el pár túrázót és speciel én a lélegzetemet is. Meglepve tapasztaltam, hogy nem léptek meg a srácok, az elsõ emelkedõt jól bírtam. Fent EP várta a többi távot, de cukrot mi is kaptunk. Itt találkoztam össze Agárdi Petivel, akivel a Patai 50-t csináltuk együtt, véletlenül. Sajnos K100 után találkoztunk, pedig ha már akkor tudom, hogy a lejtõket futni kell, akkor….


A túra során a 6-odszor (jól mondom? ) teljesítõ Dani kívülrõl fújta a túraútvonal részleteit, és mivel talán már a talpa is érezte, hogy merre kell lépnie folyamatosan nyomon követte az itiner részleteit is. Minden betût elolvasok, ami nem fut elég gyorsan, de most a trapp és az olvasás ütötte egymást, holott a részletgazdag leírás csábító volt. A térképet Zoli böngészte, én pedig beértem azzal, hogy a lábam elé és a tájat nézem és figyelek, ha a srácok érdekeseket mondanak. A látvány mindent megért. Gyönyörû, napsütéses, meleg õszi napunk volt, ezt bizonyítja a sok forrásból fellelhetõ fényképek hada, válogassatok kedvetekre illusztrációnak. Az enyémek telefonnal készültek, hiszen övtáskámban nem volt fényképezõgép, az a hátizsákomban héderelt a célban. J


Amikor letrappoltunk a Kakukkról, onnantól minden oldalról megcsodálhattuk ezt a hegyet. Újra és újra elõbukkant a kilóméterek elõrehaladtával.


Az elsõ pár tucat kilóméteren megállapítottam, hogy a fiúk minden jármódban gyorsabbak, mint én, különösen Dani. Örömmel üdvözölte, hogy a lejtõket futom, Zoli megjegyezte, hogy utál futni. A vízszinteseken folyton lehagytak, de kis biztatásra lassítottak, megvártak.


Még a túra elején elénk jött a határba egy cica. 3 hónapos forma gyönyörû cirmos volt. Barátságos, kedves. Danival felváltva simogattuk. Zoli fotózott. J


Az Anyácsa tó mentén persze a legnagyobb biztonságban is érvényesülnek eltévedési preferenciáim, így a zsákutca végén fordultunk újra irányba, pogácsát falatozva (De végig Dani vezetett! J).  A végsebességemnek tekinthetõ tartósan 6km/h-s tempó mellett szerencsére maradt beszélgetésre is szufla, így sok téma szóba került, a Kakukk hegy formája, a laktációs szaktanácsadás, a túrák, teljesítések, a KÖR, felszerelés és barlangászat, egészségügyi és tesiórai hátrányok, stb.


A színházi bázis nem hagyott bennem mély, katartikus élményt, bár az is igaz, hogy nem mentünk be körülnézni…


Annál jobban tetszett a Romtemplom, amit elõször oldalról pillantottunk meg a még ferdén esõ fénypászmákban, a tájból éppenhogy kibontakozni. Ezt a romként restaurált helyet Dani is elõször látta belülrõl.


Meggyõzõdésem, hogy a csodálatos panorámát nehéz átélhetõen fényképezni, szemben a részletekkel és annak gazdag, fantáziadús kiemelésével, amikor a kép abba a hangulatba ringat, amihez könnyen köthetõ. Itt volt téma gazdagon. Sajnos azért ilyen bóklászásra nem volt idõ. A rendkívül izgalmas tájákoztatókra egy-egy megismerõ pillantást vetve igyekeztünk mindent beinni, aki a szemünk elé került. De máris az EP-n kortyolgattuk az ízletes ovis teát.


A következõ szakaszról részletes emlékképeim nem maradtak.Most próbálom összeegyeztetni a fejemben a képeket, a mondatokat, „ Ez az óriások lépcsõje, mi lefelé megyünk”, és az itinert. Asszem az endorfin lehet a felelõs ezért… J Ezért érdemes velem másodszor is eljönni erre a túrára, tuti olyan örömmel üdvözlöm majd a helyeket, mintha elõször látnám. J


            Az a valami, hogy a Bab-kúthoz vezetõ emelkedõbõl sem nagyon maradt meg emlék…. Itt már Zoli hol elõttünk, hol mögöttünk haladt. Hiába kerestük a kutat, nem leltük, de szerencsére víz és csoki is várt bennünket az ellenõrzõponton. Innen kezdõdött a fel, illetve levezetõ út lendületes váltakozása, amibõl csak villanásszerû képek maradtak meg. A kökénybokrok kékje, hogy Dani a lemutat egy pici pontra, hogy oda fogunk lemenni, hogy nem kérdés, hogy lehet-e szaladni lefelé egy olyan ösvényen, ami csak lépésszéles, és oldalról magas fû és szúrós bozót határolja, hogy a patakokon raklap hidak vezetnek át, milyen használható megoldás... :). A 4. ellenõrzõpont a napsütötte hegyoldalban volt, ízletes almát is választhattunk és a lélekmelengetõ alkoholtartalmú gyümölcspárlatokat is megkóstolhattuk. Szerintem a mézes a nyerõ!   


Az epöli sziklákhoz vezetõ úton a talpam alá kerülõ pontokon kívül nem sok fér a tudatomba, de ha felnézek, akkor az utolsó elõtti dombocskáig látom Dani hátát. További felvillanó észlelet, hogy brutális, meleg szél fúj felfelé menetben, kifejezetten mintha léghûtés lenne, hogy csodaszép a panoráma a sziklák tetejérõl és, hogy kellemesen erõs színe van a kódos postairónnak. Azután már csak egy kis trécs és trapp és máris Epöl (Apple J ) utcáját rójuk és beügetünk a presszóba. A léghûtés miatt száraz vagyok, de a bõrömön kivált a só és csíp. A sorbaállást mosdással színesítem. Nekem eszembe sem jut az épületben letelepedni, de Dani az utánozhatatlan helyismerettel elfoglalja a legkényelmesebb, pihe-puha kanapét és kezdetét veszi a parti. A hangulat utánozhatatlan a virsli és a gyümölcstea fenséges, a társaság remek.


Bár itt maradnánk az idõk végezetéig, de a virsli elfogyott, (az ajándék adag is) és továbbindulunk. Alighogy belelendülünk, ismerõsökbe (Dani ismerõsei) botlunk és már fel is érünk az õrhegyi kereszthez, ami önigazolós pont, de a kék cerka itt kifejezetten kevéssé fog. A lejtõket ugye futom, mert úgy kevésbé fáj a térdem, de az ismerõsök nem, Dani velük marad, így elõrekocogok. Számomra meglepõen hamar érek a Donát házhoz, ahol mindenféle finomság mellett Pincesori pecsétet is kapok. Kihagyhatatlan a nápolyi, de sós rágcsából is válogatni lehet. Az egyik padon élvezem az õszi napsugarakat, amíg Daniék is megérkeznek. Továbbra is társadalmi életet él, hát ismét nõ a távolság közöttünk. A gesztenyesor után utolér, a vadlesig könnyû trappot nyomunk. Itt is sûvít a szél. A kód a földön, lenyomtatva elrepülés ellen, a postirón régi barátunk. J Többször látott túratárs érdeklõdik Petirõl, de a Kakukkhegyi élménynél többet megosztani vele nem tudok.


Az erdõ mellett lefelé tartva utolérjük (?) Zolit, egymást elõlrõl hátulról kerülve haladunk. A lejtõn veszettül fúj a szél, a kialakult beszélgetés kabaréba illõ, asszociatív áthallásokkal. J


A szántóföld mellett sötét, magas halmok. Trágyadomb? A szél körbevesz bennünket a szagával. Nem lelkesedünk. Széles földút, sár.


Petõfi major, történeti áttekintés by túratársak.


Oh, csak nem a Kakukk hegy látképe ismét? De!


Buszmegálló, történelmi áttekintés kettõ. J Szigorú, szabálykövetõ pecsételés, finom meleg tea. A kitüntetések valódiak, részletgazdag történetmesélés nem kiséri. Kápolna, gyors fotózás, de még milyen gyors! J


Aszfalt. Érintõleges beszámoló elszörnyesztõ szlovák túrákról.


A Szomor felé vezetõ úton ismét hármasban igyekszünk. Buszcsatlakozásról elmélkedünk. A dombtetõn, a semmi közepén, pados pihenõ. Kicsit értetlenkedünk, Dani homlokára csapva mondja, hogy nézzünk körül, 360 fokos körpanoráma, azért! Nézem a látványt, amiért uzsonnázópadok is kikerültek a pusztába, miközben a földre öntött 10 centis aszfaltról lecsúszik a bal talpélem. Rutinos külbokaszalag-szaggatóként terhelek a jobbra, aminek egyenes következménye az esés. Jajj! A térdem! De jó, a bokám ép maradt! A térdemrõl a pörk friss sebbé lényegült, megmozdulni egyelõre nem nagyon tudok, szerencsére a fiúk visszafordultak. Zoli feneketlen hátizsákjából egyre kerültek elõ a sebellátás alapvetõ és kevésbé alapvetõ kellékei. Ezúton is nagyon köszi!


Vicces volt 3 km-re a céltól ülni a fûben, gyakorlott mozdulatokkal sebellátni, miközben körülöttem két aggódó fiatalember latolgatta a további lépéseket. Kötés kész, Dani felsegít, állok? Stabil? (Szemükben megkönnyebbülés: nem kell vinnünk J) Akkor indulás!


Hah-hah! Térdem veszettül tiltakozik a tempó ellen. Inkább csak öregesen csoszogna. Na, ne már! Térdvédõ elõ! Pár lépésnyi rendezõdés, végülis órák óta nem volt rajtam, ödémáknak térdvédõbe kell rázódniuk. Utána kicsit sántítva ugyan, de tempósan haladok. Szomorra érve visz a lendület, a cél közelsége, futni kezdek. Zoli nem gyorsít, Dani ugyan velem fut, bár megjegyzi, hogy akkor futhattunk volna végig. CÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉL! 


Célidõ beírás, oklevél, kitûzõ, mosolyhegyek, vidámság. Lerogyok a padra. Szíven simogat a felirat az okleveles asztal oldalán „ Free hug! ”  Sajnálom, hogy csendesen pereg rólam a só, ragadok, így jó szívvel nem használnám ki a páratlan lehetõséget.


Isteni a házi zsíroskenyér, a pirospaprika sajnos akkor fogyott el, de a savanyúság majdnem olyan jó vele. A tea is remek, felavatom a vadiúj bögrémet. A srácok édesek, nem nekem kell sántikálnom az utánpótlásért. Tájékozódva kiderül, hogy a busz 10 perce ment el. A következõ épp negyven perccel indul késõbb, mint amikorra otthon kellene lennem.


Dani bizakodó, annyi ismerõs van…


Tényleg, pár perc múlva meglepetésszerûen már a többi cuccomat kapkodom össze, a bukósisak is befér a csomagtartóba és máris indulunk Zerge vezetésével Budapest felé. Hamarosan búcsúzunk Danitól és a következõ megállóhely a házunk elõtt van, így aznap este motoroznom már nem kell, szerencsére. Ennek a verziónak a nagy elõnye, hogy az odafelé dobozba nem fért sütibõl nagy szeretettel biztosíthatok kóstolót utitársaimnak. J 


Hogy hogyan hoztam el a motoromat az metrómegállóból másnap az meg már egy másik történet… J 


Itt is soha nem múló hála és köszönet mindenkinek, aki ilyen csodálatos élménnyé tette számomra ezt a napot, elsõsorban Daninak! Aki kitalálta, hogy ezt a túrát csináljuk meg együtt. Zolinak a társaságért és elsõsegélyért, Henriknek és Zergének az utazásért, az õszi napsütésnek a kellemes idõért  és persze a túra szervezõknek, akik igazán magas színvonalú, élvezetes, remek túrát csináltak. A pontok legendásak voltak, az itiner-térkép-szintrajz minden igényt kielégített. Esetleg a buszmenetrend…… ;)