Túrabeszámolók


Mecseki Maraton / Mecseki 100

ÓraTúra éve: 20132013.10.21 12:27:05

 Egy újabb kupás hétvége története, elsõ rész, Pécs.


 


Az október 19-20-ai hétvégém a lassan befejezésekhez közelítõ kupás túráim jegyében telt. A szombati napot a Mecseknek, és egyúttal a Baranya Teljesítménytúrázója bronz fokozatának szenteltem, míg a vasárnapi napot az ÉDK utolsó elõtti, hetedik túrájának. Szívtam azért a fogamat rendesen, mert kedvenc túráim egyikérõl, az Írott-kõ túráról kellett lemondanom emiatt, de már a márciusban a kupás túráim véglegesítéskor éreztem, hogy nem tudom másképp megoldani. Ráadásul, két túrát is rendeztek a Baranya Teljesítménytúrázója szellemében, amikkel meglett a hat túrám a bronz fokozathoz, így már csak bónusz lesz a Dombay, ha megyek rá. A Dél-Dunántúli Kupa arany fokozata is meglett már a Kanizsával, szóval a mecseki kirándulásaimat már hab a tortán jelleggel terveztem. Egy héttel a túra elõtt CsST sporttárs jelezte csatlakozási szándékát, õt már nem elõször csalom el a Mecsekbe, az ominózus Kanizsán, és utána a Mecsek Éjszakain is velem jött, amikrõl beszámolót is írt a blogján. Továbbá Szötske sporttárs is bejelentkezett az utazás elõtt pár nappal, így már csapattá avanzsáltunk. Van egy bejáratott szállásom Pécsett, még véletlenül sem a Sárga Nyolcemeletes a vasútnál, mert az drága, hanem az Apáca utcai lánykolesz a Dómnál, nem messze a Papucs mûintézménytõl. Ide igyekeztünk, de elõtte még a város egyik leghangulatosabb és legolcsóbb vendéglõjében, a Barna vendéglõben töltöttük el estebédünket, bár ott a barna sörrel nem voltunk megelégedve, õsszel már nem fogy annyira. Betértünk még az egyetemisták, szkínhedek, pankok és drogosok (egyszóval mindenki) kedvenc kocsmájába is, ahol egy részeg nõ ült a kislányával, akit lecseszett azért, mert szegény kislány a maradék kólákat iszogatta a pultról, amíg anyuci kinn bagózott a kocsma elõtt. Mindez este nyolc után… Ezen elõzményeket követve a portán derültséget keltett túratársaim körében, hogy már hírem van az intézményben, és szigorúan a lelkünkre lett kötve, hogy este tizenegyig vissza kell érnünk a tervezett kvaterkázásból, és csak együtt térhetünk vissza, a porta kapuja pedig be van kamerázva. Így van ez, amikor az ember csak egyszer hibázik, és éjjel keresi a telefonját az utcán, utána meg a portás viperával kergeti, közben a telefon ott van a szobában a párna alatt, mert el se vitte a dorbézolásba, és ezt még évekkel késõbb is az orra alá dörgölik. CsST meg is riadt a következményektõl, ketten tartottuk magunkat Szötskével, aki addig ajánlgatta azt a vörösbort, miközben én a fehér sort ittam végig, hogy utolsó pohárként azt kértem, és ügyesen le is öntöttem a sárga pólómat vele. De tizenegyre már a haciendán voltunk, ahogy kell.


Frissen és üdén, továbbá részemrõl némi takonykórral nulla pontért cserkésztük be a Kikelet Szállót, még félig sötétben, fél hét után pár perccel a rajtban voltunk. Ott kedves túracimborám, Emil köszöntött nagy elánnal, közölve, hogy az elsõ ponton, a Misinán õ lesz a pontõr, úgyhogy pattan is az autóba, nehogy hamarabb érjünk fel. Innen jött a nagy ötletem, hogy a Minimaratonnak is a Misina az egyetlen pontja, nem-e nyomhatnánk le azt is a Maraton elõtt? Végül is, a nevezési lapon 6.30 – 10.00 nevezési idõ volt, a TTT-honlapon meg 8.00 volt megadva, de a papír számít. A többiek is rábólintottak félálomban a dologra, úgyhogy uccu neki, botorkáltunk a Kardos út felé, onnan meg fel a Misinára. Fent Emil nagy szívét bõséges müzli szelet adományban tapasztaltuk meg. Egy óra alatt pont meg is jártuk, Dömörkapunál ért lefelé a napfelkelte. A célban volt némi értetlenkedés, hogy már beértünk, de aztán megegyeztünk a rendezõséggel, hogy egyben kapjuk meg a két díjazást, mert el voltak havazva a sok indulóval. 7.42-es rajtidõvel meg némi technikai szünettel tehát kilõttünk, és irány a Misina már megint. Utána egy szép rész következett, a Nõnapi túra babatávjának a folytatása, nosztalgiázhattam, hogy babáimmal márciusban mennyi hóvirágot láttunk erre. Utána ugyanazon a szintúton, csak több jelzésváltással haladtunk a Rábay-fáig, majd egy kis sunyi kapaszkodóval felértünk a Fehér-kúti kulcsos házhoz. Sajnos, pontõr szûkében voltak a szervezõk, így itt nem volt pont, szemfüles turisták a Piros + jelzésen szûk két kilit rövidíthettek. De mi a DDK útvonalán is szigorú útvonalkövetést tartottunk, hogy büszke legyen ránk az UKK. Pedig ezen a részen logikátlanul csalingázik a jelzés. Trippanmer-fától aztán irány lefelé, a hangulatos Zöld jelzésen, ahonnan Szötske kívánságára becserkésztük a Barátság-forrást is, amit némi partizán hangulattal Drúzsbának neveztem át, mert egy foghíjas hídon át kellett megközelíteni, és páfrányokon és tüskebökiken bukdácsolva keresztül. Viszont finom a vize, bár egy bükkfa pont rádõlt a forrásházra, lerombolva annak tetejét. Egy kis kapaszkodó a visszakapott Piros +en, és szép völgyben, erdõgazdálkodás közepette közelítettünk meg a Mánfai templomot. Ez a szakasz fordított irányban a Mecseki Láthatatlanok elsõ napjának része is, ahol Szötske fog gyalogolni egy hét múlva, én már kétszer teljesítettem, de a Mátra-Kupa miatt idén kihagyom sajnos, itt se lehet két helyen az ember. A ponton tiramisus szeletet kaptunk, amit Szötske nem szeret, így én duplán szerethettem. A betonút elõtt Kék Tappancs jelzésekre lettünk figyelmesek. Ezen a szakaszon igazán építhetnének már egy járdát vagy egy kerékpárutat, mert a fõút nagyon forgalmas és ezért balesetveszélyes, ezt már a Kovács Béla emléktúrán tapasztalták az arra járó ezrek. Viszont felvillanyoztam társaimat, hogy kocsma jön! Betértünk hát a Kõ-Lyuki Betérõbe, ami egy elég elit helynek néz ki, de mégis volt Soproni háromszázért az alsó középosztály részére. Kellett is a betáp, mert a Zöld O jelzés következett, ami nagyon becsapós, mert nem forráshoz visz, hanem három meredek hegyet kell megmászni általa, míg fel nem érünk a Sárgára. Ez a szakasz a Mecsek Éjszakain is mumus volt, kimásztam tempóra, a kerekes kútnál vártam pár percet társaimra, addig a német áruházlánc péksüteményeit majszolgattam, ahol a minõség olcsóbb, és tényleg. Ez után egy kellemes völgy következett, ami legalább olyan szép volt, mint éjjel, most már a fák is felvették õszi díszruhájukat. Újabb mumusra számítottam, a Zöldön le a Mecsek Házához a trutyiban, jó kis karsztos agyag, de csalódnom kellett: csak a mélyedésekben voltak pocsolyák. Társaim viszont valahogy sárosabbak lettek, õk nem pipiskedtek rajta, hanem kiélvezték a természet ezen ajándékát. A Mecsek Házánál sem volt pontunk emberhiány miatt, igaz itt nem lehet lecsalni, mert Szötske szavaival élve keresztbe szeljük át a Nyugati-Mecseket. Haladtunk tovább a tóparton, a Pécsi-tónál pedig meghallgattuk nemzetünk Kossuth-díjas Géniuszának, a Nagy Énekes, Gitáros és Dalszerzõ Ikonnak Fishing on Orfû címû opusát, ezen belelkesülve a Jávor Pál címû másik csodát is, amitõl majdnem továbbmentem a réten. Maga az a rét se kispálya, volt rajta mamut szénából, meg fotelek, és a fákon lampionok is, egy kis Ozora-szekció a Fishing mellett, pár dzsonkát megsodorhattak már a fûfotelokban. Kiszédülve a rérõl egy számomra még ismeretlen, de nagyon szép szakasz következett Abaligetig, öreg bükkfasor mellett haladtunk, majd patakpart felett a domboldalban. Szép fotók is születtek ezen a részen, a fényviszonyok optimálisak voltak. Egyszer csak kibuktunk az Abaligeti-barlangnál, ahol a tó kis szigetén egy hatalmas szürke kócsag figyelte a vízi biciklizõket. Itt volt végre pont is, „ízû” szörpökkel, és finom kókuszos édességgel, bár Szötske ezt sem szereti, de hát mit csináljuk, eszi – nem eszi, nem kap mást. Kárpótlásul a túra legszebb szakaszát kaptuk, a kikapaszkodást az Abaligeti-karszton, pont olyan, mint õshazámban az Alsó-hegy és a Bába-völgy környéke, haza is gondoltam párszor. Itt fonódott útvonalunkkal a Denevér-tanösvény, melynek hátborzongató fekete denevér a jelzése. Aztán eseménytelen lapos emelkedõ következett, megint elhúztam kicsit társaimtól, majd az uránbánya aknájánál vártam be õket. A Piros jelzésen, mely már a Jakab-hegy oldalát mássza, szép kilátásunk tárult a sikondai tetõk felé, kattogtak a gépek. Majd CsST kedvéért kitértünk az Emlékmû-Jelzésen a Magyarok Kunyhójához, õ még nem járt arra. A Fradi-kõ megmászása után elértük a nyeregben a Kéket, közben több ponton fotózta Emlék-Jelzéseket, ilyenek a Mecsekben számos helyen elõfordulnak. A Farkas-forrás után is véletlenül a régi jelzésen mentünk, de hogy helyre hozzuk a hibát, a kedvenc forrásomhoz elcsaltam õket, a Gégen-kúthoz. Bõvizû, finom, és mésztufa is van alatta. Közben gyûltek a gombafotók, Zöld harmatgombát és Citromgalócát is találtam. De már nagyon éhesek voltunk, alig vártuk már, hogy beessünk Teca Mamához, kiszámoltuk, hogy a tíz és fél órás szintidõbe belefér egy frissensültes ebéd. Teca Mama fia nagyot alakított már a salátával is, friss, mondhatni ropogós volt, mint a felszolgált Soproni csapolt sör. Közben Teca Mama kisütötte a sertéshusit, évek óta nem ettem ilyen elképesztõ finomat, a túra legjobb húsz percét éltük át mindnyájan. A krumplit meg se bírtam enni, de bepusztították a többiek, egy morzsát se hagytuk a cicának, már ha van a házban. A fizetés kicsit elhúzódott, mert más is állt a sorban, de maradt bõ másfél óránk a maradék hat és fél kilométerre. Igen ám, de ez az a Zöld jelzés, ami Isten-kúttól a Közép-Deindol Hegyhát-dûlõn mászik fel a Tubes oldalába, jó meredeken és betonon. Itt is a jól bevált receptet követtem, elhúztam saját tempóban, hogy majd a Piros keresztezésében bevárjam társaimat. Közben kijött rám egy harci kutya is, de barátkozni akart, ugrált rám, és a kezemet nyaldosta, legközelebb Teca Mamás rántott hús után kezet fogok mosni. Egyéb dögök is ugattak sorban, de õk nem tudtak kijönni, nem is baj. Viszont öt perc várakozás után az emelkedõ végén kénytelen voltam elindulni, mert az a szégyen mégsem eshet meg velem, hogy ne érjek be szintidõre, ha már ilyen Bubus szintidõ-kihasználósra terveztem a túrát. Nekilódultam hát, abban bízva, hogy a többiek sincsenek nagyon lemaradva, már hallottam a kutyák ugatását. A naplemente már a Cél elõtt ért, közben CsST telefonált, hogy a Kardos úti háztól merre kell menni, na engedd el a kezüket, és máris kész a baj, gondoltam. Aztán a szervezõ is telefonált, hogy merre járok, akkor léptem át a küszöböt. Sikerült, beértem este hat elõtt, ez volt a cél, mert a Balokány-ligetet, éjszakai túránk rajtját is gyalog készülünk megközelíteni, és onnan a rajtidõ elején rajtolni. A többiek is beértek tíz percen belül. Gyors zsíros deszkázás, mindkét oklevél és mindkét kitûzõ átvétele, meg pecsételés a Baranya TT füzetbe, bónuszként a DDK-füzetbe is, és indultunk is. Közben szegény szervezõ hívogatta a kint levõket, egy lányokból álló négyes csapatot, akik közben már otthon voltak, csak elfelejtettek szólni, hogy feladták a túrát.


Lefelé ismét félig sötétben mentünk a Mecsek-Kapun át az alagútig, ahol kiderült, hogy Szötske nem csak a túrákon útvonalkövetõ, hanem a tömegközlekedésben is példás jólneveltségrõl tett tanúbizonyságot, mert nem mert átmenni az alagúton, és a piros lámpánál is megvárta a zöldet, pedig nem jött egy autó se. Átvágtunk a Meki elõtt, nehogy elcsábuljak, és már ott is voltunk a rajtban. A villamos csöngetett egy picit, ezt úgy kell értelmezni, hogy néha megszólaltattak egy, az asztalra helyezett korhû csengõt. Itt már láttam, hogy túratársaim némileg el voltak csoffadva, sürgettem õket, de hasztalan. Megindultam a csorda után, de hiba volt, mert mindenki a Meki felé ment, míg az útvonal érintette a Zsolnai-gyárat is. Ezt nagyjából az elsõ száz indulóból csak Szötske és CsST teljesítették, én, miután észleltem a dolgot, átvágtam egy keresztutcán és bevártam õket. Mint késõbb kiderült, ezen a várakozáson múlt a két órán belüli szintidõm. Ezután elindultam megint egyedül, a csorda a Tettyei-úton ment a Tettyére, de az hosszabb, mint a kijelölt utca az Iparkamara érdekesre pingált betonkockája felé. Így legalább megelõztem egy pár embert. A Tettyétõl is a helyi erõk jó része felvágott a bánya mellett, a még fineszesebbek az épp jövõ buszt választották a Pálosokig. Na mindegy, lámpa be, Sárga, majd jobbra a kijelölt úton. Azon, hogy a Kikeletnél mindenki az egyenes utcán ment az Állatkertnek neki, már nem is csodálkoztam. Legalább egyedül, kényelmesen haladhattam a sötétben a Kardos-út felé, nem kellett elõzgetni a szûk ösvényen. A szerpentinen megint meglett pár tucat ember, de a Misinánál az utolsó jobbos kanyart levágók újra beelõztek. A pont elhagyása után pedig a sípálya volt az alternatív útvonal, de ezen az estén még Tibet is büszke lehet rám, maradtam a Sárgán, Tettyéig már a mezõny eleje is meglett. Még a kápolnához kellett kimenni, itt helyi fiatalok a gps-t nézegették, hogy merre járnak. Bezzeg, ha az lett volna kiírva, hogy a Budai úti Mekihez kell menni, de ne legyünk gonoszok. Most a Zsolnai-kanyart is bevettem, és kerek este kilenckor koppantam a célban. Némileg várni kellett a pogácsára, de nagyon jól esett a forró tea, meg az érzés, hogy megcsináltam! Végül is, egy nap alatt háromszor másztam meg a Misinát. Leadtam a Baranya TT füzetet is, és a pogácsával a zsebemben elindultam a szállásra, Pécs régi, patinás fõutcáján, ahol egymást érik a jobbnál jobb lokálok és kávézók, én meg, dobozos magyar Arany Fácánnal a kezemben, sárosan és büdösen, vidáman sétáltam a kiöltözött pécsi úri krémben elvegyülve. A túratársaim is szép kényelmesen beértek a célba, és még tizenegy óra elõtt a szálláson voltak, ahogy illik. Némi dumcsizás, és eltettük magunkat a hajnali ícéhez, mert megyünk CsST-vel a Tatabánya 30-at söpörni, de ez már egy másik történet…