Csoki, tea, bély, Funny Kunkoring
- avagy a Híd Túl Messze Van 60, ahogy mi éltük meg
Kezdjük talán ott, hogy valamikor száz évvel ezelõtt, mikor még a kutya-téma csak ritkán vetõdött fel a Tisza vidékén, valami okos kitalálhatta, hogy kioszt pár tucat göndör szõrû fehér kutyát a gátõröknek, hogy abból méltóztassanak gazdálkodni, ha kedvük tartja, párosítsák õket, mint a zoknit, de mindezt úgy tegyék, hogy az elkövetkezõ száz évben új kutyát nem kapnak... Valahogy így alakulhatott, hogy akármelyik gátõrházba vetett minket a sors, fehér szõrû göndör kutyák fogadtak, nomeg százéves telefonok és hasonló korú teafõzõ nénik. A gáton valamikor, egyszer megállt az idõ - és nem indult el ma sem, míg futottunk. De ne szaladjunk elõre!
Elõhang
Sokat közülünk már péntek délután Szegeden ért a naplemente felhõk mögé takarodó hiánya, mások pedig csak este érkeztek. Én Fazekas Janival, Gandival és Future mesterrel robogtam, s ez utóbbi már aznap este azon tanakodott saját magával, hogy hogy tudna nekem ártani. Persze, csak viccbõl. Leérvén mondhatnók, hoghy megtekintettük a gyönyörû várost az esti fényben, de én inkább azt mondanám, hogy jó közepes mértékben eltévedtünk, no mindegy, szó se róla, a lényeg az, hogy a panzióban összetalálkozott végre a csapat nagyja, s sokan együtt elindultunk egy sokáig fiktívnek tekintett vendéglõ felé, ahol valami döngölt kocaoldalast, vagy mi a tököt is lehetett rendelni - no mi nem ezt rendeltünk. Tán ez volt a baj...
Úgy, 14-en bevonultunk a vendéglõbe, ahol senkinek nem volt semmi baja, csak a pincérnéni nézett minket (Future-t és engem) komplett gyagyának és nyilvánította nemtetszését mimika formájában egy darabig... De aztán, ahogy az indiánok is annak idején, szeretni kezdett minket is és elnézõ mosollyal szolgált ki... Hogy mi lehetett a baja...? Mikor Future csak egyszerûen felvette a fejlámpát és azzal világított magának a vacsihoz, én meg, mert szárnyasra vágytam, hát csirkeszörpöt meg rántott pulykafogat akartam enni... No mindegy. ez a nap is végetért lassan és ki-ki ment a maga helyére aludni... Mert másnap ötkor kelés volt, aztán noszahajrá, húzzunkbele!
És... rajt!
Reggel keltünk, a tegnapi lakoma gyakorlatilag ugyanott és ugyanúgy volt bennem, mint lefekvéskor - no nem baj, majd futunk súllyal, a fene essen bele! Nagy nehezen összekapartuk magunkat és valahogy megtaláltuk a rajthelyet, ahol úgy álltak sorba az emberek a nevezésnél, mintha nájlonharisnya érkezett volna a moszkvai GUM áruházba... Az ok pedig az volt, hogy néhgy haláli jóindulatú szervezõ úgy hatvan fölött tökéletes precizitással végezték a nevezéshez kapcsolódó teendõket - így esett, hogy futó és futó közt akár másfél óra különbség is volt már az indulás pillanatában. Node végre elintézõdött a dolog és a két hölgy, Vinca és Nyuszi társaságában én is elindulhattam, sõt, induláskor még három csillagszóró segítségével egy hevenyészett tüzijátékot is alkottunk - még szerencse, hogy Farkas, az õrsi tûzoltónk már régesrég messzeföldön futkorászott...
---
Apropó: Farkas. Szóval õ azt mondta, hogy a gáton eltévedni lehetetlenség, s csak nevetett, mikor mondtam, hogy lehetetlen márpedig nincs, hiszen a föld lapos és négy elefánt tartja... Noshát voltak, akiknek sikerült véghezvinni a gátontévedést - igaz, nem az elején, hanem már Makó környékén. Bár mindezt csak azért írtam ide, hogy egyszer tudassam, hogy igenis jártunk Makón, másrészt viszont azért, hogy jól összekuszáljam a szálakat...Node most még röppenjünk csak vissza a szegedi folyópartra, mert mink is ott futottunk az elején, bizony!
---
5:40 és 6:00 közti tempóval kezdtünk, amúgy érzésre, s jórészt gázüzemûek voltunk, mindenesetre az északi szél messze vitte a tegnapi bõséges vacsora megmaradt bizonyítékait, s bár nekem gyanússá vált, hogy mögöttünk erõsen ritkul a népesség, úgy igazán baj nem lett. Kicsit ugyan zavart, hogy az övembe csúsztatott két 7,5 decis visegrádi vizes üvegtõl, melyek túl nagyok voltak, csak amolyan botcsinálta dinnyeárus kéztartással tudtam futni, mintha nem vettem volna észre, hogy közben mókás kedvû szögedi halászok kilopták a hónom alól a dinnyét... De aztán a kéztartást megszoktam, olyannyira, hogy Nyuszi hazafelé másfél óráig próbálta kimasszírozni a görcsöt a vállamból... Mindezt leszámítva azonban minden a legnagyobb rendben ment, s mi is a legnagyobb nyugalommal futottunk el az elsõ ellenõrzõpont mellett.
Illetve majdnem... Mert ugye még sosem láttunk igazi gátõrházat... Pedig aki egyet látott, az ismeri mindet! Node az utolsó pillanatban éles kanyarral mégiscsak visszafutottunk a házhoz, hogy ott belekóstoljunk a napi teaválaszték elsõ markáns ízû forróvizébe...Felébredés óta az elsõ ivásom volt, mint figyelmeztetett Nyuszi.
---
De itt Deux et Machinaként (húúú, képzavar! Laughing) ismét meg kell akasztanom egy cseppet a történet fogaskerekeit, hiszen Vinca azt találta mondani, hogy ha az õ uraparancsoló andrisa ki akarna vele szúrni, akkor gátõrfeleségnek adná. No lehet, hogy nem épp ezt mondta, de valami ilyesmit... És bizony ezen el kellett gondolkodnunk egy kicsit, idõ úgyis volt, hát átbeszéltük a dolgot. Adott egy gátõr, aki vigyáz a gátra, el ne vigyék. Mivel sok ember nincs, aki otthonra szeretne némi autentikus forrásból szárnazó szögedi gátat, többnyire eseménytelenül telnek a napok - hacsak az írás elején említett kutyaszaporítással nem akad némi tennivaló. A gátõrfeleség pedig mindeközben nagyjából ugyanazt csinálja, mint férjura, hiszen a legközelebbi szomszéd gátõrfeleség vagy 15 kilométerre van, így pletykálni sem lehet, de ha lehetne is, vajon mirõl folyna a szó?
"-Mariskám, képzeld, mit láttam a függöny korcai mögül!
-Mit láttál Juliskám?
-Erre ment egy ember! De igazi ám, a saját lábán, Mariskám!
-Heeeej, Juliskám, hát hogyhogy én nem láttam?...
-Biztos a szamarat körmölted, Mariskám!
-Vagy én vigyáztam a gátat, míg az uram ködöt szitált a mezõn, Juliskám!"
No, szóval elméletünk szerint a gátõrség egyik nagy eseménye a HTMV túra - és erre fel is kell készülni ám, de rendesen! ELképzeltük, ahogy anyus hetekkel korábban már álmatlanul forgolódik, várva a nagy napot - a neves reggelen kétszer is odaégeti idegességében a teát, de aztán ragyogó szemmel kínálja a végre megérkezõ fáradt vándoroknak... Apus pedig szintén csillogó bajusszal pecsételget a papírra, s közben idegeskedig - de tényleg, ezt láttuk! -, hogy minden túrázó megérkezik-e... Mindezt a harmadig gátõrháznál színesítette egy unokakorú gyerek is, aki vidáman és készségesen kalauzolt bennünket a kerten át a pihenõhelyig, közben vidáman csacsogva ezt-azt. Aranyos volt, egy perc alatt haver lett - akkor fõleg, mikor már kifelemenet az ölében tartva valami szõrgombócot elénk állt és vigyorogva kérdezte: "nem kértek egy macskát? Most esett le a fáról". És az ölében tényleg ott pislogott egy kéjenc macska, aki a világért sem mozdult volna meg, csak nagy kegyesen megengedte, hogy a hasát símogassuk. Smile
---
De vissza a gátõrházhoz!
Az algyõi gátõrházban az itiner szerint a következõ szolgáltatásokkal várt minket: tea, csoki, bély. Minket leginkább a bély izgatott, gondolatban már jól bebélyegezve repkedtünk néhány méterrel a Tisza felett, ne lelkesedésünk hamar alábbszállt és csobbanva a tiszapart mocsarába fúródott, mikor kiderült, hogy a bély igazából tényleg csak egy pecsétet jelentett... De nem volt idõnk szomorkodni, mivel Future-ék is megérkeztek, ledolgozva a 40+ perc hátrányukat, amennyivel késõbb indultak, sõt, egy darabig onnantól együtt is futottunk... Én kaptam az alkalmon és megpróbáltam megdobálni õt avarral, de miután visszafújta a szél - nem a mestert, hanem az avart! -, inkább azon ügyeskedtünk, hogy letoljuk egymást a gátról... De ez sem ment, hát búcsút intettünk egymásnak és faképnél hagytak minket õk ketten, Blahó Ákossal... Szánalmas módon, 23 perccel több idõ alatt futották le a távot, mint mi. Igaz, õk 90 kilométert futottak alig több mint 7 óra alatt, míg mi ugyanazon idõ alatt a hatvannal végeztünk... Smile
Urs, Gandi, Farkas, Ala és a többiek a fene tudja, merre járhattak már, mi rendületlenül fogyasztottunk a kilométereket... Szinte elsõre megtaláltuk a hidat is a Tisza felett, amin átkocogva a másik part töltésén kezdtük meg az eddigi [/b]gát-gát-gát jellegû utat[/b], a táj sem változott sokat, néha egy kanyar, néha egy másik kanyar, de alapvetõen csak az idõ változott, alattomos módon egyre melegebb lett. Én nem izzadtam még szinte egyáltalán, igaz, nem is volt mit, hiszen az elsõ 20 kilométeren mindössze 1 pohár teát ittam, Nyuszika viszont hozta a formáját: haja csatakosan lógott, ruhájából csavarni lehetett a vizet... Valahol itt lépésbe váltottunk, hogy együnk egy cseppet, de igazán nem voltunk éhesek - pedig zsákomban volt minden jó, sajt, Cerbona, párizsis szendvizs, kolbász, zsömle, pufirizsa, szõlõcukor. Aggódtam a lányok miatt, gondoltam, mindenre felkészülök, akármit kívánnak meg, legyen nálam. Persze azonnal meg kell nyugtatnom mindenkit: egy röpke 20 perces holtponton kívül nem érzékeltem náluk fáziskihagyást, csak azt vettem észre, hogy egyre inkább elvannak magukban, már nem egymás mellett futnak, s nem válaszolnak, mikor hülyébbnél hülyébb dolgokat mesélek nekik...
Például elmorfondíroztunk azon, hogy vajon hogyan lehet olyan egyenesen fákat ültetni, ahogyan a telepített erdõkben látjuk... Vagy pedig hogyan lehet olyan jól kivágni, egyenes sorban a vaderdõkbõl a fát - ha már egyenesen ültetni nem tudtak... Hasonló érdeklõdéssel figyeltük a szép sorban elhelyezett telefonpóznákat is... Szóval arra jutottunk, hogy igazán nem nekünk van rossz dolgunk a gáton, akik csak futunk, hanem például azok érezhették magukat nagyon cefetül, akiknek azokat a nyamvadt póznakat le kellett ásni, vagy (s ezzel úgy gondoltuk, hogy filozófiánk csúcsára értünk) a póznákra a madzagot feltevõ emberek lehettek már nagyon elkeseredettek egy idõ után... Hiszen mi történt? Gátõrháztól gátõrházig húzták a zsinórt, hogy soknapi munkával mind a négy házban legyen telefon! Ez az igazi életértelme, itt bizonyára a telefonszolgáltatók sem dobálóztak az ingyentelefonkszülékkel!
Miközben megkerültünk egy alanyi jogon ott levõ tó formájú pocsolyát egy vicces kanyarral a gáton, amit el is neveztünk Funny Kunkoringnak, szóba került még, hogy vajon a vadászok rókára vadásztak-e, õzre, avagy kósza futókra - és megbeszéltük azt is, hogy amikor a gátat építették, bizony komoly munka lehetett a folyót úgy irányítani, hogy az a töltés mellett folyjék, ellenkezõ esetben nagyon hülyén nézett volna ki a dolog... No és így értünk el a második, nem sokkal késõbb a harmadik ellenõrzõponthoz, ahol az elsõ gátõrház és tartalmának klónja fogadott, csak tán a tea volt egyre finomabb a csoki, tea, bély kompozícióból.
A holt-tiszai, végül a feketecsárdai gátõrházból kijövet megpillantottuk a makói templomtornyot, s biztosak voltunk benne, hogy azt a tornyot még nagyon sokáig látjuk, míg futunk... Így is lett. Miközben a maradék 11 kilométerünket fogyasztottuk, csak két dolog zavarta meg a békés nyugalmunkat: elõször a nap sütött ránk, ahogy Pogreg egy reggeli sms-ében kívánta nekünk, másodszor pedig megpillantottuk a fentebb már megénekelt eltévelyedetteket, akik Makón szerencsésen rossz gátat választottak a 30 kilométeres táv lefutásához. Meg is kérdezték, hogy arra van-é Szeged, amerre mennek, s ránk hárult a feladat, hogy elszomorítsuk õket: igen, de erre még 50 kilométer. Vagy 10 ember futott így lukra, míg mi lassan csorogtunk Makó felé a szkrázó napsütésben, a fáradtságot már nem annyira éreztük, a sok egyenes lassan elmaradt, s több mint hat óra laza kocogás után végre elfogytak a rossz irányba futók is, s mi befordultunk Makóra.
Cél
Makón pedig nem más, mint Ala futott velünk szembe, õ a leghosszabb táv utolsó szakaszát kezdte épp, mikor mi lassan befejeztük a középtávot... Nem sokkal késõbb Fazekas Jani is utána robogott, hogy ketten meghódítsák a Maros gátjának másik felét is, mi örültünk nekik, õk nem kevésbé, s végül így vidáman kocogtunk be a célba, ahol az össze létezõ ajtót zárva találtuk, így majdnem továbbfutottunk... Még szerencse, hogy erõs vagyok és addig rángattam az egyik bejáratot, míg kinyílt. Utóbb megtudtuk, hogy a tesitanár direkt hagyja beragadva a nyílászárót: hadd izmosodjanak a kölkök! Smile
A célban lerogyásos eszméletvesztést adtunk elõ, de nem ám úgy szimplán, hanem gulyásevésnek álcázva. Hihetetlen finom kaját kaptunk, forró volt, ízletes, jól esett. A célban volt Petami is, aki saját bevallása szerint már másfél órája ott volt, s nem akart tovább menni, de mi addig mondtuk neki, hogy hajrá és hasonló közhelyes dolgok, míg végül elindult. Hát persze, hogy elindult, mikor közben megérkezett a mi házi vaslédink, Piri is, s Petamink inkább elindult, nehogy Pirivel még futnia kelljen... Kicsit ugyan szégyellem magam, mert a nemkívánt futásba belehajszolt Petami négy órával késõbb csak a következõ ellenõrzõponton volt begörcsölt lábakkal és vagy a megváltót várta, vagy valamelyik haverját, akivel tovább mehet, mindenesetre Pirit, mint mindig csak legfelsõbb fokban tudtuk jellemezni, már ott, a füle hallatára is. Nemsokára õ is továbbindult, hogy visszafusson Szegedig, csak egy kicsit késõbb láttam újra, mikor felhívott, hogy ugyan, vigyem már ki neki az itinerét, mert otthagyta, míg a pontõr bácsi hevesen udvarolt neki...
Nohát én "mindent a hölgyért" felkiáltással utánavittem, különösképp azért, mert kíváncsi voltam, hogy a tõlem merõben idegen 6:00+ tempójú 7 órányi futás után még mit tudok - és bizony mentek a négyes körüli ezrek is, sõt, egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy nem kellene-e Pirivel szegedig elfutni... De aztán Nyuszi és Vinca õrangyalkáimra gondoltam, s visszaspuriztam a célba, ahonnan lassan hazaindultunk hárman...
|
