A Budai-hegység távoli csúcsai, avagy hosszú éjszaka az ismeretlen hegyek között
Már tavaly kinéztem magamnak ezt a túrát, de mostanra sikerült úgy történnie a dolgoknak, hogy el is tudtam rá jönni. Nem kissé aggódtam pedig elõtte, hiszen szinte teljesen ismeretlenek számomra az érintedõ hegycsúcsok, kivéve a Nagy-Szénást, amelyre már volt szerencsém túrát tenni.
Este háromnegyed hét után sikerült neveznem a római katolikus plébánián Nagykovácsiban, a nevezési lapomra pedig 7 órás rajtidõ került - össze kellett rakni a felszerelést (felvenni a láthatósági mellényt) és végül pontban hét órakor rajtoltam. Ismerõs úton, elég nagy tempóban (magamhoz képest) siettem fel a Nagy-Szénásra, ahol barátságos pontõr várt (ez minden hegyre jellemzõ volt) és egy darab tejkaramella, valamint a kilátás a környezõ falvak fényeire. A következõ hegycsúcs a Kutya-hegy volt, egyszerûen fel lehet rá sétálni, fõleg, ha jó sokan vannak már a ponton.
A Meszes-hegy volt a legnyugatabbra fekvõ hegycsúcs, ettõl külön féltem, hogy nehéz lehet megtalálni. Az is volt. Csatlakoztam ugyan két túrázóhoz és együttes erõvel el is jutottunk a sárga jelzésen valahová messzire, ahonnan, meglátva a ponton lévõ fényeket, gyakorlatilag egyenesen áttörtünk egy kis ösvényt - vadcsapást? - követve a Mária-völgybe, onnan pedig fel a hegyre. Vissza már a "rendes" úton bandukoltunk, majd a sárga útról ott, ahol alkalmasnak éreztük, elindultunk egy valamilyen földúton, a Nagy-Kopaszt megcélozva. A hegyoldalban már lehetett lámpa nélkül haladni, köszönhetõen a tiszta égnek és a majdnem teliholdnak. Felérve a kilátóhoz elváltam útitársaimtól, akik hosszabb pihenõt iktattak be.
Innen egyedül még minden probléma nélkül jutottam le ahhoz az elágazáshoz, ahol a piros háromszög jelzést elhagyva, a Szarvas-árok mentén többedmagammal (utólag is köszönet a navigációs segítségért) elértem egy vadkerítést, melynek mentén el lehet jutni a Fekete-hegynek elnevezett pontra. Elméletben. A gyakorlati megvalósítása a tervnek sikerült ugyan, de szinte 0% az esély arra, hogy azt az utat valaha is újra kipróbálom. Meredek lejtõ, majd még meredekebb emelkedõ, a sáron-füvön-egyéb növényzeten elcsúszik az ember, a láb beakad... azért valahogyan csak felértem, ahol követve a fényeket (és az emelkedõt), meglett a pont és egy marék finom gumicukor.
Innen az egyszerûbb úton történt a lejutás, majd a piros háromszög - piros sáv - piros kereszt jelzéseken lesétáltam Remeteszõlõsre, majd a Remete-szurdok bejáratától a "majdnem magashegységi" terepen fel a Hosszú-erdõ-hegyre. Ezt a majdnem magashegységit érdemes komolyan venni, nem volt egyszerû út (nappal lehet, hogy nem mernék elindulni) - viszont a jutalomként kapott feldíszített fa látványa és rajta a szaloncukor (és nem mellesleg a kilátás) kárpótolt a nehézségekért.
Ugyanitt lementem és rögtön fel is a Remete-hegyre, ahol a pont szinte az út közepén állt, eltéveszthetetlenül. A Kálvária-dombra megint csapatban mentünk fel, itt is szép kilátás, majd, mivel az idõm vészesen fogyott, nekivágtam a hátralévõ szakasznak a Zsíros-hegy felé.
Az út innen egyszerû volt, gyors pecsételés a hegyen, megint gyönyörködés a kilátásban, majd bezsebelve egy "kukások gyöngye", vagy valami hasonló humoros megjegyzést, séta le Nagykovácsiba. A célban gratuláció, sok finomság - ezt kihagytam, érthetetlen módon nem volt étvágyam :(, majd busz - villamos - metró -vonat haza.
A rendezés megérdemel minden dicséretet, kedves pontõrök és rendezõk; majdnem minden hegyen kaptunk valami apróságot (tudom, nem az ellátás miatt kell menni túrázni, de nekem pusztán a gesztus is nagyon sokat jelent); valamint követhetõ, jó jelzések fel a Hosszú-erdõ-tetõ gerincén. A mázli-faktor része a tiszta, holdfényes éjszaka és számomra az, hogy a térképen kritikusnak tartott szakaszoknál mindig volt legalább egy fénypont, amit követni lehetett.
Jövõre remélem újra lesz BHTCS és remélem újra talpalhatok az éjszakában a már nem is olyan ismeretlen hegyek között. |
