Túrabeszámolók


BEAC Maxi / Turista Kékszalag

atomcatTúra éve: 20132013.09.16 12:55:42

Az informatika ördöge szándékosan szívat. Valahogy ez az érzésem támad, amikor a hazaút elõtti napon, csütörtökön az adatbázis szerverünk stílusosan csütörtököt mond. Még mûködik, de kevéssé megbízhatóan. Azonnal át kellett migrálni az összes adatot az alaltta pihenõ új szerverre. Persze mindezt a Beac Maxi (újabban Túrista Kékszalag) elõtt 2 nappal. Az esi munka garantált. Pihenés helyett éjfélig "hegesztek", hogy mire lelépek, újból egészségesen mûködjön minden. Ez persze szöges ellentétben áll a csütörtök reggeli tervemmel, miszerint korán fekszem, hogy a péntek esti hazaérkezésnek és kései fekvésnek minél kevesebb negatív hatása legyen a másnapi túra esti szakaszára. De lassan már megszokom. Túra elõtt mindig van valami virtuális suttyóság, ami pofátlan módon beletúr a való világ menetrendjébe - ezzel is bizonyítva, hogy ez a virtualitás menyire ezer szállal kötõdik immár a valósághoz…


Sebaj. Lefekvés után legalább rosszul is alszom, úgyhogy csütörtök reggel egyre erõsebb a gyanúm, hogy az esti szakaszon két hosszabb lépés közt alukálni fogok:) Pénteken 4-kor autózás Göteborgba, utazási mizéria - természetesen 20 percet késik a gép -, kis alváspótlás a Ryanair járatán, és már Budapesten is vagyok. 22:45-re kikászálódok a gépbõl és a terminál bádogvárosából:) Apósom a reptéren vár. Õ is fáradt, durva hete volt. Ketten, folyó aggyal indulunk Zebegénybe, miután a Tescoban letudom a bevásárlást a másnapi túrára. Este elkészítem a szendvicseket, mert reggel aludni akarok, amíg lehet. Végül f2-kor kerülök ágyba, és próbálok elaludni az "aludj, mert keveset alhatsz" belsõ parancs lelki terhe alatt. Persze utóbbi paradox módon mindig megnehezíti a mûveletet.


Reggel magamtól kelek, az ébresztõóra elõtt 5 perccel. Nem szabad lekésnem a startot. A 2011-es, utolsó részvételkori bokasérülés miatti csorbát (70-ig jutottam csak) ki kell köszörûlni. Reggel minden klappol. Terv szerint indulunk, és a bakancs felvételekor megnyugtatólag hat, hogy bár a jobb oldali belsõ talpálnál levõ bõr megadta magát, a GoreTex membrán még tartja a lábamat. Talán ezt az utolsó 110 km-t ki fogja bírni.


Nevezés távoli eljáráshívással telefonon, Laci segítségével. Verõce-Magyarkút között a bicajosokat kerülgetve szembeforgalom - Gosia, Laci felsége épp hazafelé tart a startból. Gyors integetés, de nem állunk meg - vészesen közeleg a 8:15-ös elvi startidõ. A indításnál nagy tumultus. Amíg feladom a csomagom, Laci leadja a nevezési lapom, és végre szabadulunk a tömegbõl. 8:10-es startidõ kerül a papírjainkra. Az erdészeti útról letérve gyorsan bicajosokba ütközünk, akik itt éppen - a patak és emelkedõ miatt - lassabbak, mint mi a túrabotjainkkal. Szerncsére a kerékpáros mezõny java végül Nógrádig elmegy, de addig gyakran jönnek hátulról a kétkerekû entitások. Laci a startban megtudta a túra átkeresztelésének és az útvonal változásnak az okát: a régi, eredeti útvonal az OKT-n ment, csak túristabaráti szempontok miatt belevették a Lajos-forrást és Csikóváralját, mivel akkor még mûködött ott túristaház. Sajnos mivel azóta mindkettõ bezárt, nem volt indok, hogy a kékrõl letérjen a vonalvezetés. 


Valahol a Nagy-Kõ-hegy után ér be minket Mátra 115-ös ismerõsünk, Sanyi. A Szoros-patak-Ágasvár részt teljesítettük együtt a nevezett túrán, utána õ másokhoz csapódott, mert a 88-on volt. Legalább megtudjuk, mi lett a sorsa, miután elváltunk a Mátra "lankái" közt. Hamarosan átkelünk a vasúton, egy újabb kis pukli, és némi szerdezéssel megtámogatva már gyönyörködünk is a Nógrádi vár látványában. A falu határában kedves ember szilvával kínál minket, majd  felhívja a figyelmünket, hogy az út mentén még lesz sok. A norvég kényszerérett import gyümölcsök után kánaán a magyar, nap érlelte szilva. Én meg-megállok a fáknál, és eszem. A rövidke kis futásokért, hogy beérjem a többieket bõven kárpótol a kék manna:)


A Csurgó-kútnál kötelezõ ivás és az elsõ ellenõrzõpont. Kb. 6-os átlaggal jövünk eddig. Sokat nem pihenünk, belevágunk a Csúványosra vezetõ szakaszba. A Kálvária éppen szépülõfélben van helyi gondos kezek munkájának köszönhetõen. Átvágunk a réten, és hamarosan megcsodálhatom, mi maradt egyik kedvenc erdei szakaszomból az erdészet tarvágása után. Nem szívderítõ látvány, de a királyréti elágazót elhagyva javul a helyzet. Idõközben Sanyi az informatika és a pornóipar hazai összefonódásával szórakoztat minket. Mi tagadás, a szakma egy érdekes perspektíváját tárja elénk: hálózatépítés webcames csajok lábai között/alatt/miegyéb:)


Hamarosan a 2011-es darázsincidensem helyére érünk. Akkor két csípést sikerült begyûjtenem. Szerencsére idén nyoma sincs a dögöknek. Saj-kút - ami épp kiszáradt -, majd már indulunk is fel a hajdan volt szedresben. Az erdõ megnõttével gyorsabban megy a mászás: nem csábít mindenhol a feketéllõ szederhad:) A hajdan volt növényi társulás egy-egy õsmaradványa elszáradva, levelek nélkül várja a végsõ pusztulást utunk szélén.


A régi kerítést elérve a nyíltabb területen vidámabb a szederhelyzet, de meglepve tapasztaljuk, hogy bizony a szokásoshoz képest igencsak hátrébb van vannak az érésben a növények. Valoszínûleg a március-áprilisi hóhelyzet miatt.


A Foltán-kereszt alatti valamikori írtás rendesen felcseperedett. Emlékszem korábbi idõkre, mikor itt felfelé tekeregve, visszanézve a teljes vágást könnyûszerrel be lehetett látni.


A keresztet elérve már 250 méter szinten belül a Csovi. A Három-hárs oldalából elénk tárul a lelkesítõen csodálatos duna-völgyi panoráma - talán innen van a legszebb rálátás a délre forduló hatalmas folyamra. Egy utolsó kapaszkodó - ahol egy kedves, idõs túristapárral találkozunk -, majd már fent is vagyunk a Csovin. Sanyin látszani kezd a két hónap kihagyás, csak pár perccel utánunk veszi be a csúcsot. Odafent nagy tömeg. Evés, ivás, indulás a további program. Itt csatlakozik hozzánk következõ túratársunk, Tibi. A Csóványosról a lefelé menetel a szokásosnál könnyebb, mert a bicajosok alaposan fellazították a talajt lefelé ereszkedve. Ez nekünk ott és akkor kényelmessé teszi a lejtmenetet a puha, homokszerûre darált talajon, de sajnos a talajeróziót elég rendesen megtámogatta.


A Csóványos meghódtásávasl beléptünk a túra pihenõ szakaszába, ami egészen Nagymarosig tart. Nagy-Hideg-hegyet szokás szerint a sípálya felõl vesszük be. Kis szerzett elõnyömet arra használom, hogy mire a többiek megjönnek, már sör és kóla fogadja õket az asztalon:) A sör - mint itt mindig - ismét csak jólesik, és szépen ellazítja az immáron 25 km-e használt izmokat. Kis pukli, és élvezhetjük az erdészet által tökéletesen tönkretett Inóci-vágást:) Gyalog is elég szörnyû, bicajjal pedig egyértelmûen tragikus ez a rész. Pár éve valami okostojás letolólapozta, majd a víz a fellazított talajt elszállította az út majd' teljes szakaszáról. Út ki jobbra, mi le a vízmosásos nyomon, út vissza, patak, és már Kisinócon is vagyunk. Az EP-ben rövid pihenõ - Sanyi zonkit igazít, mi Tibivel tonikozunk. A csaposnál érdeklõdök, hogy örül-e a túrának és a nem mellékes ténynek, hogy a sörcsap melett van az EP. Jobb-e a forgalom? Minderre az egetverõen óriási magyar pesszinizmustól bûzlõ választ kapok, de azért a végén kénytelen elismerni, hogy azért csak többet adnak el a mai napon:)


Kóspallagon fejhûtés és mosdás a kék kutak vizében. A falu határában megemlékezünk a régvolt kék útvonalvezetésrõl, ami a tarvágás, majd a gyorsan növõ cserjés áldozata lett. Törökmezõre menet szégyen szemre benézek egy jobbost, de szerencsére Laci idejében rámszól:) A Malom-patakban csak teng-leng a víz, sehol már a Julianus túrán látott mennyiség. Akár a patakon is átkelhetnénk, de a híd szint szempontjából sporolósabb:)


Felkapaszkoduk a túristaházhoz. Végre rendesen elkezdték felfúrni a dolgokat. Komoly kinti, fedett terasszal toldották meg a vendégfogadót, és a kalandpark is várja a kalandos kedvûeket. Reméljük, sikerült a vendégszeretetbe is befektetni egy kicsit, mert korábban a világ legtapplóbb "vendégszeretetét" - talán inkább vendégutálatát - élvezhette az erre tévedt túrista. Az órára pillantva eldöntjük, hogy visszaveszünk kicsit, mert a 6-os komp volt betervezve, és a tempónk alapján inkább az ötöst érnénk el. 50-nél jól jön egy kis szusszanás a hátralávõ 60 km elõtt.


Karszalag nélkül átkelünk a Kalandparkon - a kéket elterelték a kötélpályák miatt, de mi ragaszkodunk régi utunkhoz. Már jóval a Vizes-árok elõtt megvitattuk Lacival, hogy onnan kikapaszkodva inkább a régi kéken megyünk fel, mert sokkal szebb a vonalvezetése. A létrát elérve meglepõdünk: a hivatlaos jelzés visszakerült a régi, 2000 elõtti felmenetelre. Talán van remény, hogy egy nap a Dobogó-kõre vezetõ kéket is visszakapjuk?:)


A szépen megmagyarázott ok (t.i. erdõ rekonstrukció - az eredeti lombkoronaszintek visszaállításával) miatt szinte tökig kivágott tanöstény következett, majd egy kis bitumenezés Köves-mezõig. Inkább bele sem gondoltam, mennyire közel vagyok Zebegényhez, és milyen jó is lenne kialudni magamat az éjszakai álomkóros gyaloglás helyett:) Persze tudom, hogy hogyha úgy döntenék, óriási hiány- és befejezetlenség-érzetem támadna:)


Hegyes-tetõn a szokásos dinnyeáradat fogad minket, ami az összes addig elejtett izzadságcseppért kárpótol mindannyiunkat. Itt kötelezõ a negyed órás megálló, nehogy a pontõröknek cipekedni kelljen már zárás után!:)


Levágás Marosra, és már sorban is állunk Tibivel Gábornál, kézmûves fagylaltjára várva. A kraftos 4 gombóc rendesen hozzájárul a következõ, Pilisszentlászlóig tartó szakasz energiaellátásához. Laci - aki kihagyta a fagyit - 17:15-re ér a komphoz, vagyis tényleg jól toltuk az elsõ etapot. Ha akarjuk, és nem lassítunk tudatosan, az 5-ös komppal kelünk át.


Fagyi után mi is labattyogunk a komphoz, ahol Sanyi a feladás mellett dönt. Vérhólyag nõtt a lábára egy korábbi, mélyen levõ vízhólyag elfajzásaként. Úgy ítélte meg, jobb Maroson kiszállni, mit az éjszaka és a Pilis közepén valahol. Tibi csak az 50-esre nevezett, így 4 fõs csapatunk felére redukálódik. Sörci, majd bakancsigazítással egybekötött kompozás következik. A túlparton csapódik hozzánk egy másik Laci, így két Laci közé szorulva folytathatom a túrát felfelé, a Visegrádi Kálvárián.:) A következõ EP elõtt vidám, kispistázó túratársak - épp az Apát-kúti-völgybe tartanak, hogy némi szintet és távot spórolva juthassanak el a meg(nem:))érdemelt raguleveshez, Pilisszentlászlóra. A nagy-villámi pecsét begyûjtése után, a fekete-hegyi mezõ ismét hozza feledhetetlen, lemenõ napfény spékelte látványvilágát. Az egyre vörösödõ surlófény egyben a búcsú kezdetét is jelezi a túra szombat nappali szakaszától.


Szerencsére a lámpakapcsolás még várat magára. A Moli-pihenõt a nyugati ég visszfényében csodálhatjuk meg, és egészen a kerítés utáni, jellegzetes ferdén kiágazó ösvényig (Õr-hegy oldala - Hajlékos-bérc) húzzuk a LED-ek hathatós segítsége nélkül. Az Úrasztal-oldalon politizálással múlatjuk az idõt - jobb témát nem találva:) Hamarosan Papp-rét, és végre Piliszszentlászló karnyújtásnyira tõlünk. Csak vége a bitumen rallinak, aztán véget érni nem akaró erdõség - már nagyon kéne az a leves:) Végre jobbra a falu fényei, és pár indikátorkutya ugatása. Már nincs messze. Jobbos, és bokatörõ lemenetel a faluba: megérkeztünk.


A Kis Rigó oldalkapuja nyitva: kellemes meglepetés. Odabent egy pincér, aki közli velünk, hogy nem hoz gyorsan sört, akármennyi borravalót kap (:)) mert neki már lejárt a munkaideje. Ez is szép vendéglátói hozzáállás mondhatom. Rossz is egy étteremnek, ha legyárthat 200 adag ragulevest, amit garantáltan megesznek, és ki is fizetnek. Ez van… Szerencsére a kolleganõ gyorsabb lábú, és még jobban is néz ki, mint a mufurc pincér úr, így pillanatokon belül megérkeznek a rendelt kólák és a sör.


A leves finom, és anyag is van benne bõven. Eszünk, mert ez kell, hogy felvigyen minket a következõ csúcsra, Dobogó-kõre.


A Kis Rigóból kifordulva arcon csap minket az éjszaka hideg lehellete. Gyorsan öltözünk. Mások is követik példánkat. A hidacska sajnos nincs kivilágítva, mint ahogy régebben meg-megesett, de kárpótol a tudat, hogy már 70 km felett járunk. Sikárosig bitumenezünk. Laci beér egy embert - mint késõbb kidedrül, Árpinak hívják -, és vele megy, némileg elõttünk. Én visegrádi Lacinkkal caplatok kicsit hátrébb, és igyekszünk tartani a tempót. Sikáros elõtt egy kétségbeesett ember érkezik hátulról: nem itt megy a kék. Megnyugtatom hogy tudjuk, de ne parázzon, jobb a bitumen, mint az erdõ ezen a szakaszon. Sikárosra érve Visegrádon csapódott Laci egyre inkább lemarad. A P3szög bejövetelénél már a fényét sem látom, amikor végre felzárkózom az elõttem haladókhoz. Az út megindul, egyre csökken az esély, hogy beérjen minket. Valahol itt kédezi meg Laci, hogy hogy áll az álmosságom? Jól - válaszoltam, majd rögtön, szinte varázsütésre elálmosodom:) Felfelé megyünk, de majd'  leragadnak a szemeim. Tartom a sarkokat a látómezõmben, de érzem, hogy odafent kell kóla, és remélem, a pontõrnél lesz is. Az emelkedõ megenyhül - felértünk Dobogó-kõ jellegzetes, elnyúlt gerincére. Végre jobbos, és kiérünk a bitumenre. Már látszik a parkoló, és hamarosan a Túrista Múzeimnál is vagyunk. Bingoo, még van kb. 1 liter kólája a pontõrnek. Ezt elosztjuk - a többiek az állapotomat látva rám hagyják az adag nagyobbik részét - utólag is örök hála:) 


Egy éppen feladó a még elõttünk álló megszámlálhatóan végtelen sok méternyi szintrõl bizonygatja teóriáját - ezzel próbálva alátámasztani feladásának jogosságát. Akármennyire arrogánsan is adja elõ elméletét, a hátralevõ szakaszt ismerve nem nagyon akar a valósággal fedésbe kerülni a kiselõadás. Már szervezi a fuvart haza. A pontõr kapva kap az alkalmon: ugyan elvinnék-e a túristaházban elfekvõben lévõ szám szerint egy darab túristát? A kérdés hamarosan okafogyottá válik, mert elfekvõ emberünk, mint Fõnix kel fel hamvaiból, és úgy dönt, hogy ezt a kellemes kis sétát már lenyomja - ideje még van bõven.


A rögtönzött színházi elõadás alatt kellemesen kipihentük magunkat, és a vendéglátást megköszönve neki is indultunk az éjszakának (mindez kb. 10 perc lehetett, bár az idõérzet csalóka a 80. km táján:)). Mészáros atyai szavait követve a piroson mentünk le Pilisszentkereszte, ami egyben a letérést is jelentette a korábban megszokott, klasszikus BEAC Maxi útvonalról. Mit mondjak, a mindig kavarós sárga szakaszért nem fáj a szívem túlságosan, ugyanakkor az OKT Szentkereszt utáni szakaszát nem ismerve némi bizonytalanságot is hordoz a történet részemrõl. Szerencsére Laci és Árpi képben vannak e résszel, így sok aggodalomra nincs okom.


A piros meredeken szakad alá a faluba a Fagyoskatonától. Kisebb bozótralli, és ismét az utcakövet koptatjuk. A pont - ha jól emlékszem - a fõutca 52-es számú házában van. Sehogy sem akar kijönni, aztán kiderül, hogy mint sok helyütt kishazánkban, itt is ad hoc házszámozás dívik, így a kezdeti tízenpáras házszámokat hamarosan az ötvenesek követik, így a pont is meg lesz. Három fiatal lány fogad minket sütivel, kólával, sörrel, és miegyébbel. Tiszta kánaán. Laci meg is jegyzi, hogy ne menjünk tovább, van minden: Kaja, pia, nõk - három P. Csend támad. A játék résztvevõi gondolkodnak:).


A perces csöndet én töröm meg: 


-Te Laci, mi az elsõ P?


Erre a lánynok kórusban:


-Igen, mi is ezen gondolkodtunk.


-Bezzeg a 3. P, az nem volt gond, ugye? - röhögünk.


Árpival megosztunk egy sört, ami rekord tempóban eltûnik. Laci elõáll egy megfejtéssel az elsõ P-re: papi. Elfogadjuk, nincs jobb ötlet, és késõre is jár - megteszi:)  Sokat nem várunk, a vendéglátást megköszönve elköszönünk a helyi lányoktól, és az OKT-t követve bevágjuk magunkat a szurdokba. Egy félreérhetõ elágazást benézünk, amirõl a szembõl érkezõ eltévedtek végképp meggyõznek minket. Szerencsére át tudunk vágni a jó jelzésre. Itt újból kisebb kavarás, aztán végre stabil a jel. A két eltévedt entitás kamionokat megszégyenítõ fényerõvel közlekedik. Barlangi fotók látványát idézõ élményben lehet részünk, ahogy tõlünk távolodva bevilágítják a völgy csodálatos formavilágát.


A patakmeder itt-ott mátrai Szo-patak életérzéseket ébreszt bennem, de ez csak kistestvére az ott található szívatásmennyiségnek. Szerencsére. Erõs jobbos, és kijövünk a völgybõl. Indulunk a Szent-kút bevételére. Az út jól járható, és - egy kisebb bizonytalanságot leszámítva - kavarásmentes. A monotóniát 2 birkózó lódarázs töri meg, amikor is kiadom a "Darazsak, futás" jelszót, így pillanatok alatt 50 méterrel közelebb kerülünk a célhoz:) Végre eljutok a Szent-kúthoz (eddig mindig csak mellette silerült elmenni a Kinizsi és Iszinik túrák aklalmával) . Felkapaszkodunk a hegyhátra, és jön az Iszinikrõl jól ismert, mindig kicsit túl távol levõ Csobánkai-nyereg. Csak meglesz a fránya fõút. Keresztezzük, kõbánya, kis átvezetés, és már harántoljuk is a szintvonalakat. Eleinte a kéken haladunk, aztán - csakúgy, mint az Isziniken tavaly - a piroson érkezünk meg a nyeregbe, ahol tûz és két álmatag pontõr fogad minket. A pirossal egyben vissza is tértünk a megszokott BEAC Maxi vonalvezetésére. A pontban derül ki, hogy Laci elhagyta az igazolófüzetét. Az elõzõ pontban maradhatott, vagy kiesett a zsák hálójából:(


A nyeregbõl bokatörõ út vezet le Pilisborosjenõ határába. Megváltás a szintút az ereszkedés után. Idõvel jól állunk. Korábbi emlékeim szerint itt szokott felkelni a Nap, de most egyelõre esze ágában sincs álomos õszi koronáját a horizint fölé dugni. Pilisborosjenõ szélsõ utcáin végigkopogunk a bitumenen, változatosságot hozva ezzel az éber házõrzõk hajnali unalmas világába. A feledhetetlen, csodálatos formavilágú, hárshegyi homokkõben gazdag Köves-bérc következik, majd a szemet gyönyörködtetõ hegytetõ folytatásaként a bokát már kevésbé lelkesítõ lemenetel következik. A vízmosásszerû túraút után a kényelmetlenül meredek, kemény bitumenút szinte megváltásnak tûnik.


Külsõ Bécsi út, meglepõen nagy forgalommal. Árpira néha rá is szólok, hogy jöjjön beljebb, nehogy egy autóban száguldozó elaludt lélek áldozatává essen. Letérünk a Rozália Téglagyár felé. Elõttünk az utolsó kihívás, a Virágos-nyereg meredezik. Vasút, téglagyár, bitumen vége, és jön az erdei szakasz. Érdekes, kicsit korábbi kiágazásra emlékeztem a bitumenútból, de már régen jártam erre - könnyen megtréfálhatnak a kopott emlékek. A hajdan volt cserjés itt is egyre inkább erdõnek nevezhetõ. Kanyargunk ezerrel, mire felvesszük a végsõ irányt. Keresztezzük a zöldet, majd indul a meredek szakasz. A sárga keresztútjáig tartunk a kékkel, itt balos, és a sárgán hullámzó ösvényén érjük el a nyerget. Odafent a napfelkeltét várják a hûvös, õszies hajnalban, amit nagy örömükre meg is hozunk: a Hûvös-völgy túloldalán már a reggeli nap meleg sugaraiban fürdenek a hegyhátak.


A pontban keverek egy izo-t, és indulunk is tovább. Szerencse, hogy nem egyedül jöttem: én mentem volna  a Hûvös-völgybe, mire Laci szólt, hogy újabban áttették a célt. Így végül régjárt terep örvendeztet meg az utolsó 3-4 km-en. A cél elõtt még megcsodáljuk a Libanoni Cédrust, egy kellemetlenül meredek leút az Ördög-árokba, pár híd, jobbos, és már a célegyenesben is vagyunk, melynek végén Laci felesége, Gosia vár ránk, és integet. 


Végül kerek 23 óra (Laci mérései szerint 22 óra 58 perc:)) gyaloglás után betoppanunk a célba, és végre leülhetünk:)


Köszönjük szépen a szervezést, a 108.6 km-t, és a felhõtlen, kitûnõen jó idõjárást:)