Túrabeszámolók


Szurdok / Útvonalkövető

LestatTúra éve: 20132013.07.31 18:12:14

Útvonalkövetõ 100 extra

2013.07.13.



„Tovább a völgyben itt valahol

Virágok nyílnak itt valahol

Igaz szerelemnek itt valahol

M0-ásnak hívnak itt valahol”

(Kiscsillag: Itt valahol – pontatlan idézet)



A túra elsõ különlegessége rögtön az indulási idõ volt, ugyanis szombat délután öttõl fél hétig lehetett indulni, ilyen idõpontban eddig még nem rajtoltam túrán (pedig a cseheknél meg a szlovákoknál találkoztam már jó néhány elbaszott rajtintervallummal, például péntek délután 3, vagy szerda 23:30). A biztonság kedvéért eggyel korábbi vonattal mentem a rajtba, mert a késõbbivel nem tudtam volna csak pár perccel 5 után rajtolni, s tudtam, hogy az a pár perc is sokat fog számítani. Még a Keletibe összefutottam Rafterrel, valamint a vonaton Gallinával és barátjával, egy-két túrázó volt még rajtunk kívül a vonaton. Isaszegen még elég kihalt volt az állomás, de lassan azért érkeztek az ismerõsök, többek között a Somogyi-család, akik félig túrázóként, félig rendezõként vettek részt az eseményen, ügyelve a nemek megfelelõ elosztására is, valamint a Mezei házaspár, s nem sokkal utánuk a Gethemobil egy Fõrendezõvel is megérkezett. Gyors nevezés után csatlakoztam Mezeiékhez a kocsma meglátogatásában egy kávé erejéig, ezalatt kényelmesen át tudtam lapozni az itinert, s arra a megállapításra jutottam, hogy hasznosnak fog bizonyulni az elkövetkezendõ huszonpár órában. A délutáni rajtnak hála, délelõtt még némi süteményt tudtam készíteni útravaló gyanánt, ennek a felét el is osztogattam az indulás elõtt, majd ezután Gethe úr még a második vonat beérkezése elõtt útjára indította maroknyi csapatunkat.



Az Isaszegi csatáról már jól ismert útvonalon kezdtük meg kirándulásunkat, a Szobor-hegyet megmászva hagytuk el Isaszeget. Nagyjából idáig tudtam haladni a többiekkel, mert ezután szûk, benõtt ösvényeken vitt a túra útvonala, ahol én inkább óvatosabban szoktam haladni, hogy elkerüljem a különbözõ vágásokat, karcolásokat, csípéseket és egyéb sérüléseket, így jelentõsen lemaradtam az elejétõl. Az elsõ pont a Honvédsíroknál volt, egy gyors pecsét és néhány fotó elkészítése után indultam is tovább. Hamarosan megelõzött a túra késõbbi élmezõnye, a Rushboy-Atros-Moiwa-Csorgo négyesfogat. Innen egy még borzasztóbb ösvényen mentünk, az út helyén egy sûrû akácerdõ volt, nehezen tudtam csak átküzdeni magam rajta. Hirtelen balkanyar után egy rövid kaptató, s máris a Kálvária-hegyen voltunk, ahova elfelejtették kitenni a matricákat, de már jött is szembe a Fõrendezõ római kettõ, hogy ezt pótolja. Itt utolért Gudluking, akinek itinerjébõl kimaradt az 5. és 6. oldal, valamint Rafter is, s ezt a hármas formációt egészen a Kevélyig tartottuk. Rövid idõre újra érintettük Isaszeget, majd hosszú, unalmas szakasz következett a 3. pontig a Bolnokai-erdõig. Itt beértek Popeye-ék, kicsit beszélgettünk, ám az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a tempónk alacsonyabb az övéknél, de azért Kerepesig próbáltunk velük haladni, aztán a 4. pontnál, míg a kérdésre kerestem a választ, el is léptek tõlünk. A Szár-hegy megmászása következett, közben visszapillantva szép kilátás nyílt Kerepesre. A csúcson kiderült, hogy egyikünk figyelmen kívül hagyta az elõzõ ponton a kérdést, így kisegítettem egy fénykép megmutatásával, majd ahogy zsebre tettem a telefonomat, lefele szépen kiesett onnan, persze hiányát már csak akkor vettem észre, mikor már jól lementünk a fenébe, így indulhattam a Szár-hegy újbóli megmászására. Szerencsére nem kellett teljesen visszamásznom, mert a mögöttünk érkezõ csapat megtalálta a készüléket, s eljuttatta hozzám (ezúton is köszönet érte). Szilasligetre értünk, itt ismét az Isaszegi csatáról ismert útvonalon haladtunk. A falu szélén lévõ alternatív frissítõállomásra is betértünk egy üdítõ erejére, majd a Hungaroring mellett haladtunk a Gyertyános irányába (Forma-1 rajongóként mindig pozitív élmény a Hungaroring közelében túrázni). A hegyre mászva már kezdett romlani a látási viszony, de végül nem vettünk elõ lámpát, anélkül is eljutottunk a 7. pontra, amit Pinkert úr õrzött. Itt picit hosszabb pihenõt tartottunk, megvacsorázunk, majd nekivágtunk a túra éjszakai szakaszának.



Mogyoród irányába ereszkedtünk le a hegyrõl, majd rövid városi rész következett, amit az M3-as felett átkelve hagytunk el, s érkeztünk meg a 9. pontra a Homok-hegyhez. Ez egy elég komfortos pont volt, vécé, szék, sõt, még egy heverõ is akadt a fáradt túrázóknak. Kellett is a pihenés, ugyanis ezután egy igen technikás szakasz következett, ráadásul a szalagozás is elég koncepciótlan volt, úgyhogy fokozottan kellett figyelni. Miután átverekedtük magunkat a kidõlt fákon, majd az égig érõ füvön, nem könnyebbülhettünk meg, ugyanis, bár innen már széles úton haladtunk, de mély homokban, ami nagyon megnehezítette a haladást, talán rosszabb volt, mint a bozótos. A következõ, Bodzás ep. után aztán valamelyest normalizálódtak a terepviszonyok, s elértük az Öreg-hegyet. A többiek az ismertetõ táblánál megálltak egy picit, s én kerültem elõre, ami elég nagy hátrány volt, ugyanis a lámpám fénye elég halovány volt, így nem láttam az ösvényt, amelyen fel kellett volna másznunk a Fóti-Somlyóra, s a zöld négyzeten indultunk el a hegy alatt. Még láttam is egy négyzethez hasonlító kopott jelet, de nem néztem az itinert, hogy milyen jelzést kell követni, azonban mikor folyamatosan a hegy aljában haladtunk már elég gyanús volt, s az itinerben lévõ térképre pillantva rögtön megállapítottuk haladási irányunk helytelenségét, s egy toronyiránt induló ösvényen korrigáltuk. A pont megtalálásához elõ kellett vennem a tavalyi Fóti-Somlyóról az emlékeimet, valamint Rafter figyelmére is szükség volt, ugyanis én simán elmentem mellette, de végül megleltük a 11. pontot. Gyönyörû kilátás volt innen, nem is nagyon akarózott továbbindulni, hosszasan nézegettük a panorámát. Következõ pontunk a Fóti-Somlyó csúcsa volt, ám az ellenõrzõ pont elõrébb volt, így a csúcskõig végül nem mentünk el, hanem lefelé vettük az irányt, Fótnak.



Itt egy hosszabb urbanizált szakasz következett, ám elõtte még hátravolt a Fáy-présház, ahol a pecsét mellé frissítést is kaptunk, nagyon finom müzliszelet és gyümölcslé formájában, ez nagyon jól esett, mert a folyadékból eléggé kifogytunk, s míg feltöltekeztünk megelõzött bandrás és orsipanka párosa. A pont után egy nyomóskútnál megtöltöttem az üvegemet, majd Fót központja felé vettük az irányt, ahonnan az itinerben tévesen forgalmasnak titulált (egy darab jármûvel nem találkoztunk) Kossuth Lajos utcán a vasútállomáshoz értünk. Innen egy hosszú egyenes úton kellett sokáig menni a vasúti sínekkel párhuzamosan, majd egy U alakot leírva, az M2-es felett áthaladva elértük az Alagi templomromot. Rövid aszfalt, majd földútra váltottunk, a Mogyoródi-patakot elérve viszont egy szûk ösvényre értünk. Az itiner erre a szakaszra szúnyogharcot prognosztizált, ez elmaradt, de volt helyette csalánharc, ami eléggé benõtte az ösvényt, így örültünk, mikor végre kiértünk Káposztásmegyer házai közé. Ismét városban túráztunk, a szöveges leírás és a szalagok alapján könnyen odataláltunk a 15. ellenõrzõpontra, a Farkas-erdõben lévõ játszótérre. Itt korlátozott mennyiségben gulyásleves volt a szolgáltatás, ami jó forró volt és (2-9 marék só hozzáadása után) nagyon finom, valamint desszertnek egy piskótaszeletet is kaptunk a leves után. Kávéval is kínáltak a pontõrök, de itt nem éreztem szükségét (délután, amikor meg kellett volna, akkor meg nem tudtam beszerezni). Hosszabb pihenõnket követõen a Szilas-patak felé vettük az irányt, majd igazolás után a Megyeri hidat céloztuk be, ezen keltünk át a Dunán. Útitársaimon itt eléggé úrrá lett az álmosság, de ezt most kevésbé bántam, legalább tudtam kényelmesen fotózgatni. Átkelés után egy darabig a folyó partján haladtunk a 17. pontig, ami szintén egy kérdésre válaszolós pont lett volna, ám a felsorolt lehetõségek közül egyik sem volt igaz a kérdésre, így egy fényképet készítettem a tábláról igazolásképp. Hátat fordítva a Dunának Budakalász felé vettük az irányt, az Omszki tavat elmellõzve értünk Budakalász HÉV-állomáshoz. Az állomás mögött, egy emlékmû elõtti padokon tartottunk pihenõt, melyet a többiek alvással, én reggelizéssel töltöttem.



A pihenõ után nekivágtunk a túra második, nehezebb felének. Egyrészt a folyamatosan emelkedõ hõmérséklet, másrészt a hátralévõ szint miatt volt nehezebb a második rész, ugyanis a 3700-ból még csak bõ 800-at tudtunk le, azaz a háromnegyede az emelkedõknek még hátra volt. Én ennek ekkor kifejezetten örültem, ugyanis a sok egyenes rész eléggé megviseli a futómûveimet, s Budakalászon hosszantolva már eléggé fájtak a lábaim, de aztán az emelkedõn a más izomcsoportok átmozgatása megoldotta ezen problémámat. Eleinte nyílt részen haladtunk, szerencsére jól ki volt szalagozva az út, ugyanis ezen a bokros részen – talán a tereptárgyak hiánya miatt – nemigen voltak jelzések. Beérve az erdõbe aztán már jól követhetõvé vált a zöld sáv, valamint az emelkedõ is egyre intenzívebb lett, de mivel eddig nem nagyon mentünk felfele jó tempóban tudtam haladni, le is hagytam a többieket, akik még mindig küszködtek az álmossággal. Hamar eljött a Z+ elágazása, amin átkötöttünk a már jól ismert pirosra, mely felvitt a Nagy-Kevély csúcsára, ahol a 18. pont volt. A többiek eléggé lemaradtak, mert hiába vártam rájuk, csak nem akartak jönni. Már körbefényképeztem az egész hegyet, s elhatároztam magam a továbbindulásra, mikor megcsörrent a telefonom. Wudu hívott, a zöld keresztet kéknek nézték, s továbbmentek a Kevély-nyeregbe, kikerülvén a csúcsot, s kértek, hogy vigyek matricát a pontról. Sajnos ezt nem tudtam teljesíteni, ugyanis itt zsírkréta volt az igazolóeszköz, így javasoltam nekik, hogy kiránduljanak fel a Kevélyre ezen a kellemes vasárnap reggelen. Lefelé még találkoztunk, mondtam nekik, hogy már nem várom meg Õket, megyek tovább.



Ennek az volt az oka, hogy édesanyám a Szurdok teljesítménytúrán haladt, s megbeszéltük, hogy a Janda Vilmos kh.-nál találkozunk, s onnan együtt megyünk. Ez így nem teljesen valósult meg, mert a be nem tervezett pihenõk miatt én kicsit el voltam csúszva az idõvel, de késõbb sikerült utolérnem Õt. Igyekeztem fokozni picit a tempót, ám a meleg miatt nem volt egyszerû. A Pilis barlangjairól ismerõs sárga sáv következett, a Mackó-barlangnál csak egy gyors igazolás idejére álltam meg, s szaladtam is tovább lefele a meredek ösvényen. Ezután egy régen járt rész következett az Oszoly csúcsára, jó ideje nem voltam már ezen a hegycsúcson. A szép kilátás megtekintése után egy elég meredek, csúszós ösvényen kellett leereszkedni a sárga háromszögön, néha nem sokon múlt, hogy ne seggen vagy hason csúszva érkezzek meg a hegy aljára. Újra piros, Csobánka. Itt már elég éhes és szomjas voltam, de nem éreztem motivációt, hogy levegyem a táskámat, így halogattam a frissítést, ráadásul elhaladt az út egy szederfa mellett, arról szemezgettem párat. Ezután következett a túra legveszélyesebb szakasza a Pomáz-Szentkereszt mûúton, s bár még nem volt túl nagy a forgalom, de igen nagy tempóban haladnak az autósok itt általában. Szerencsére épségben átértem a kritikus szakaszon, s már a piros négyzeten mentem a Csikóváraljai-th. felé, ahol már mindenképpen meg kellett állnom frissíteni. Mintha a rendezõk ezt kitalálták volna, ugyanis egy meglepetés önkiszolgáló frissítõpont volt kihelyezve, müzlivel, gyümölcslével, kólával. Elõbbi kettõbõl bõséggel fogyasztottam, s máris komfortosabban kapaszkodtam a Csikóvár oldalába. Janda elõtt aztán hirtelen meghatványozódtak az emberek, a kb. 100 méteres oda-vissza szakaszon több emberrel találkoztam, mint ahányan összesen részt vettek a 100-ason. Innen egy jó darabig elég sokan voltak körülöttem, de azért még nem volt annyira zavaró, fõleg, hogy a Nagy-Csikóvárra felfele jobban elcsoffadtak, mint én, így még elõzni is tudtam párat. Csikóvár után most egy extra betétkör jött a Lajos-forrás felé. A ponton meglepetésemre két nagyon kedves ismerõs volt a pontõr, Kaledit és Túramanó személyében. S még nem volt vége a meglepetéseknek, ugyanis a hosszútávosok itt komplett reggelit kaptak, választható péksüteménnyel (sajtos-baconos kifli vagy kakaós csiga), valamint kakaóval. A túra elõtti héten ezen rágódtam, hogy vasárnap reggel hogy fogok kakaót szerezni, s már le is mondtam a dologról, de a túra szervezõi újra kitalálták a gondolatomat (ráadásul az általam preferált márkát választották Õk is).



Sokat dobott a hangulatomon ez a pont, s szinte szárnyaltam fel a Bölcsõ-hegyre a meredek kaptatón. Fent pont elfogytak a matricák, mire megérkeztem, így a betongyámok (mi a … az a betongyám???) számának felírásával igazoltam ittjártamat. Kellemes ereszkedéssel zárult a betétkör, jöhetett a Holdvilág-árok. Szerencsére nem voltak túl sokan az árokban, lehetett haladni, bár a létránál pár percet sorba kellett állni, de nem volt zavaró. A ponton, melyet Szötskéék õriztek sikerült végre beérnem anyukámat, így a célig együtt haladhattunk. Tölgyikreket most elõször a piroson közelítettük meg, korábbi Szurdok túrákon mindig a Salabasina-árkot választottam, de most sajnos nem fért volna bele az idõbe. A ponton Rita8-tól kaptuk meg az igazoló pecsétet, majd rövid ivószünet után indultunk is tovább a Szent-kúthoz. A friss, jó vízû forrásban kicsit lemosakodtunk, s palackjainkat is feltöltöttük, közben utolért Barta úr, vele is váltottunk pár szót. Innen már csak le kellett szaladni a 28. pontra, mely a Szurdok-aljánál volt, s itt létesült a frissítõpont. Itt különváltunk, anyukám elõrement, mert Õ nem szeret megállni túra közben, meg úgyis lassabban megy az emelkedõn, én viszont hosszabb szünetet akartam tartani a ponton. Egy bõ fél órát el is töltöttem, míg eszegettem a zsíros és lekváros kenyereket, valamint a lábamat is kicsit felfrissítettem egy kis szellõztetéssel, masszírozással. A Dera-patak után most egész járható volt az ösvény, s a várttal ellentétben Szentkereszt elhagyása utáni nyílt részen is elég elviselhetõ volt a hõmérséklet. Klastrom-kútnál efemm és padler szörppel várták az áthaladókat, egy pohárral én is ittam, majd Hutaiúttelepet elhagyva megkezdtem az emelkedõt. Ezen a részen eléggé elálmosodtam, ez kitartott a túra végéig, de sajnos kávéhoz csak kitérõvel juthattam volna hozzá, s arra most nem nagyon volt idõ. A Z-S+ elágazásánál értem utol anyukámat, együtt emelkedtünk tovább a Zsivány-sziklákig, ahol ismét Pinkert úr pontõrködött. Innen már csak másfél km volt Dobogókõig, amit elõbb a kéken, majd egy jól kiszalagozott csapáson közelítettünk meg. A cél a korábbi évekkel ellentétben nem a turista múzeum elõtt volt, hanem egy nyaralóház kertjében, illetve pontosabban a ház teraszán, ami meglehetõsen szûkös volt, ha 4-5 embernél többen tartózkodtak ott egyszerre, az már zavaró tömegnek tûnt, a korábbi cél azért tágasabb, kényelmesebb volt. 15:30-ra értünk ide, így fél órával belül voltunk még a továbbindulási limiten. Egy negyed óra pihenõ után indultunk el az extra körre.



A Rezsõ-kilátó fele indultunk, majd rövid kilátás után már szaladtunk is le a S-n, kerülgetve a kirándulókat. Fényes-forrásnál szokás szerint a Strack család várt minket pecséttel és pezsgõtablettával. Lukács-árkot keresztezve a régi S-n még sokáig csodálhattuk az árok kanyarulatait, majd azt elmellõzve a Rám-szakadékot vettük célba. A pont, hol DonRazzinoék pecsételtek, a völgy elején a forrásnál telepedett le. A Rám-szakadékon való keresztülmászás meglepõen gyorsan ment, nem találkoztunk senkivel, így jól tudtunk haladni a saját tempónkban. A szakadékból kiérve a padoknál kicsit megpihentünk, majd szalagozott ösvényen mentünk a Rám-hegy aljáig. Bár hivatalosan nem volt benne a túrában, de azért kimásztunk a hegy csúcsára. Visszaereszkedve, még mielõtt elkezdtük volna a meredek kaptatót, tettünk egy pár méteres kitérõt a Miklós-forráshoz, mert nem biztos, hogy elég lett volna a vizünk a célig. Ezután már nem tudtuk tovább halogatni, következett az utolsó, egyik legkomolyabb kaptató, vissza Dobogókõre. Elõbb távvezeték alatt, majd az erdõben futott ösvényünk, s szép lassan, egyszer-kétszer megállva felértünk. A Thirring körutat elérve épp szembetalálkoztunk bajnai sporttárssal, Õ a sima százasnak csinálta épp a betétkörét. Még egy pont volt hátra, a Hegedûs Róbert emlékhely, ahol a pontõrtõl még egy müzliszeletet is kaptunk, s már csak végig kellett menni a körúton a csúcsig. Idõvel nem álltunk túl jól, a fél nyolcas beérkezés nem látszott megvalósíthatónak (az online kiírásban az volt feltüntetve célzárásnak), de belepillantottam az itinerbe, ahol 19:40 szerepelt célzárásként, így bajnaival elõrementünk, s az utolsó pár méterbe kicsit belekocogva épp beértünk 19:40-re. % perccel késõbb édesanyám is megérkezett (utólag megnézve a Szurdok 40 itinerbe 19:45 volt célzárásnak feltüntetve), átvettük a díjazást, és szedelõzködtünk is, mert 8-kor indult az utolsó busz. Szerencsére nem voltak rajta sokan, így kényelmesen telt a hazaút, számomra fõleg alvással.



Képek