Túrabeszámolók


Kazinczy 200 és résztávjai

Tinca tincaTúra éve: 20132013.06.24 22:39:38

 


Az utolsó 30 és elõzményei





Elõzmények



Azért ezeket az elõzményeket nagyrészt fedje csak a feledés jótékony homálya. Tanulni belõle nekem kell, titeket inkább nem untatlak. Így csak egy rövid epizódot írok a megértéshez.

...Az Északi Zöld a nappali világosságban olyan gyorsan fogyott, mint a kulacsok tartalma a déli verõben. Végre nappali világosságban látom, amire eddig csak a Rákóczi 150-rõl emlékeztem. Széles kilátás a gerincrõl, susogó zöld rétek, sziklák, medrek váltogatják egymást. Könnyed tempózással, fáradtság nélkül érkezek be Rudival az eszkárosi sorompóhoz. Asztal, pad, ennivaló. Elõtte egy cipõürítés, zavaró mennyiségû toklásztól, kavicstól szabadulok meg. Megszokott mozdulattal húzom vissza, húznám...amikor a villám csap

belém: görcs a vádliban. Három éve fordult elõ velem ilyen utoljára, egy emlékezetes Rákóczi 110 után. Probálom kifeszíteni, de nem enged, Rudihoz fordulok segítségért.

...Így van, hát engem sem került el a sorsom. Persze megyek majd tovább, eszembe sem jutna más, de a jókedvem elviszi a nap, ami a Szurok-hegy piramisa mögött bújik el. Próbálom menteni a menthetõt, de idõ kell. Víz, só, víz, kenyér, paradicsom, paprika, só, víz, magnézium. Aztán indulunk. A combom mint két fadarab, ahogy a M115 végén. Érintésre fáj. Szurok-hegy aljától Hálaisten-tetõig még többször kocogunk, aztán megbeszéljük Rudival, hogy innen akkor kirándulás.

Úgy érzem, hogy nem esik nehezére beleegyezni.



A vége

Harmadszor járunk Füzéren. 80 km-t kirádultunk, Pányok óta tapodtat nem futottunk. Meglepetésre mégis mindenhol azzal fogadtak, hogy fél, egy órával, tíz perccel ezelõtt ment el Speró és Lõw Andris. Magasról teszünk rá, bár csodálkozunk is. Andris a kékedi aszfalton robogott el mellettünk, mint a gyorsvonat, Tamást nem is tudjuk, mikor láttuk már. Eszünk, iszunk, jóllakunk. A kiszolgálás remek, B Andris rak elénk mindent.

-Menjetek, bármi történhet még-mondja. Nevetek, elõször fel sem fogom, hogy komolyan gondolja, nem érdekel. Együnk finomakat, jó étvágyam van, nincs 35 fok. Aztán Géza is bíztat, de mi nem a terepfutó versenyen indultunk. Bár egyre pihentebbé váltam az utóbbi 30 km-en, a futkosás még nem megy.

-Tinca, te mikor akarsz indulni? - látom Rudi szemén, hogy valamire gondolt.

-Nem fürdünk? - a vállát vonogatja. "Basszus" - ezt pedig én gondolom, értek én mindent.

-Legalább egy lábmosás, zoknicsere-mondom.

-Ok, persze.

Mire lemegyek az öltözõbe, szinte összepakolt. Igyekszem magam én is összekapni, de alapos vagyok, és lassú. Végül 45 perccel Andrásék után mi is elköszönük Füzértõl. Lacit megviselhette a meleg, hagyjuk aludni a székben az asztal mellett, úgyis hamar összeszedi magát.

Kipróbáljuk a kocogást az új bringaút lejtõjén. Nekem inkább a csoszogó totyogás megy, kb. 10 m-rel teszek meg így többet, mint gyalog. Fél km szenvedés után hagyjuk is a csudába, begyaloglunk Bózsvára.

-Fél órája mentek el, alig ettek - fogadnak, pedig nem is kérdeztük. - Ti sokkal jobban néztek ki.

-De mi nem versenyzünk - már nem vagyunk teljesen meggyõzõek, magunk elõtt sem. Mi továbbra is a bevált receptet követjük, 24 órája ez esik jól. Vékonyan kent kenyér, paradicsom, paprika sósan.

Nagyhutáig az unalom rettenet. Most mégsem alszom el, pörögnek a gondolatok. Ahol nincs aszfalt, kocorászunk. Már valamivel emberibb látványt nyújthatunk.

Nagyhután én már dinnyézek is a menü mellett. Valami baj lehet, ha itt sem húztak bele a srácok. Õk is csak kirándulnak, akár együtt is beérhetünk. 25-30 perccel késõbb hagyjuk el a pontot, mint Speróék. Emelkedõk jönnek. Emelkedõ, ezt nagyon szeretem, Eszkálára fel. Most már én javaslom Rudinak, teszteljük magunkat. Adom elöl a tempót, õ nehézség nélkül követ. Érzem, hogy a hûvösebb idõben rengeteg tartalékom van még. Adrenalinbombák robbanak. Lazán gyaloglunk felfelé 5,5-6 -os átlaggal. Számolgatjuk, mennyi emelkedõ van még a célig, hát lehetne több is, de talán elég lesz. A kevés síkot, lejtõt, még mindig nehézkesen kocogjuk, de haladunk szépen. 45 perc múltán egy üres sátrat találunk az erdészház elõtt. Pecsételünk magunknak, aztán megjön a "tulaj" is.

-10 perce mentek el - mondja Zsolt. Az ütõ majd megáll bennem.

-Biztos, nem inkább 15? - mintha számítana valamit...

-De tudnotok kell, hogy hívnom kell õket, hogy itt voltatok.

Verseny van hát mégis? Tudjuk, hogy most nem sok esélyünk lesz Makkoshotykáig. Dimbi-dombi, technikás lejtõ, itt csak tartani kell magunkat valahogy. Megyer-hegyre pedig rövid az emelkedõ, nyomni kell majd nagyon. Makkoshotyka elõtt B. Andris jön szembe.

-Öt perce mentek el, fussatok le, ki van tisztítva az út - összenevetünk Rudival, a járás is alig megy lefelé. A futás egy paródia. Alig tudunk átvergõdni a mocorkáson, nemhogy lefutni. A síkon azért igyekszünk. Az aszfalton marad a túrázás.

Kata már inkább titokzatos.

-Gyertek, egyetek-igyatok, mit kértek? -megható a kedvessége, vagy...?

-Mikor mentek el?

-Másfél órája.

-:D

-Na jó, tíz perce.

-Mi akkor is eszünk - dönti el Rudi.

Még kifizetem a szúnyogriasztót, amit rendeltem, Kata úgy dönt, inkább tud visszaadni, csak maradjunk még :)

Megyer-hegyig hosszú út vezet a pusztában, alig-kocogásokkal érkezünk be az erdõbe, ahol rögtön emelkedõbe vált az út. Egybõl megjön az önbecsülésem, ahogy beleállunk. Sok idõt vesztegettünk el, de még csak gyaloglok. Álmosságról szó sincs, hiába sötétedik. Figyeljük, hol vannak a kanyarok, de a szalagozás továbbra is pompás. Az elsõ csúcs után már futunk. Várom, hátha lámpákat látok végre magunk elõtt, de nem. Türelmetlenül nézem az órám, hol van már az utolsó emelkedõ. Ott még visszafogom magam, de nem tudok olyan gyorsan gyalogolni, hogy fáradtságot érezzek. Az utolsó 100 méteren elszakad a cérna, felfutunk, és beesünk a pontra. Már nem csak adrenalint szabadítunk fel.

-Mikor mentek el?-támadunk a pontõrökre.

-Öt perce, nagyon siettek, mert tudták, hogy itt vagytok.

Affene. Megint lefelé, aztán sík jön. Kérünk szúnyogriasztót, mert a zempléni szúnyogok hamar vérünket veszik. A nagy sietségben elfelejtjük a lámpákat elõvenni, mindegy, leérünk valahogy. A végefelé kicsit bánjuk ezt, ahogy a sötétben botladozunk a gyökereken keresztül.

-Gyorsan futottak?

-Igen, meglehetõsen sebesen futottak.

-Hány perce?

-Öt.

Most már csak egy fél szelet üres kenyeret veszünk el. Bozótharc, botladozás. Rövid emelkedõ a Rákóczi-fa felé menet, taktikai megbeszélést tartunk.

-Fussunk?-kérdem.

-Ne. Rákóczi-fánál meglátjuk, hogyan állunk.

Itt mindig nagyon várom a betérést a rizsföldre, ami nehezen jön el. Végre hívogat a szalag, de nem látom a sorompót. De sebaj, van jelzés, de régi. Nem tetszik. Azért megyünk, de a szederindás megállít. Ez nem ilyen volt. Vissza a szalagig. Egyenesen nem látunk jelzést, akkor mégegyszer. Valahogy átvergõdünk, folyik rólunk a vér. Balról ott a sorompó, ahol az új jelzés befordul. Éppen most, átkozódom, kirobban a feszültség. Eddig nem találkoztunk hibával. Tovább tudom az utat. Vadászok állítanak meg, alpári stílusban. Nincs idõ vitatkozni, akkor ne a bal oldalon menjünk. Mielõtt végleg reményem vesztem, Rudi szalagmaradványt fedez fel az út feletti ágon. Jó ez az út is, bár én folyamatosan bizonytalankodom, mert tudom, hol vezet az igazi jelzés.



Az utolsó 5 km

Siményi Vili fogad a Rákóczi-fánál.

-Hogy vagytok? Tetszik a túra? -pár szót váltunk.

-Mégis, mikor voltak itt?

-Öt perce mentek el.

-Micsoda? Biztos nem több?-valahol a srácok is eltévedhettek.

Belevágtatunk a sötétbe. Emelkedõk, endorfin robbanás. Nincs fáradtság, nincs fájdalom. Légzésem nyugodt. Folyamatosan gyorsulunk. Könnyed léptekkel gyûjtjük be a métereket. Rudi már bizonytalankodott, én pedig most vagyok teljesen biztos benne, hogy utolérjük Speróékat. Percek kérdése. Mint a fúriák, rávetjük magunkat minden kis púpra. 10-15%-os emelkedõkön futunk öt perces ezreket. Rudi is felvette a ritmust, neki is ugyanúgy menni fog. Még mindig vannak tartalékok, de a legmeredekebb részeken próbálom visszafogni magam, nehogy baj legyen. Eszkárosi pihenõ beleégette magát a memóriámba. Közben folyamatosan sasolok, egy kanyar itt, amott már a következõ szalag, hol a jelzés. A fejlámpámon fokozom a teljesítményt, ehhez a sebességhez már fényerõ kell :)

Hirtelen 2 lámpa fénye felettünk 30 méterrel. Elhibázták az utat, de látják, hol megyünk, jönnek õk is. Akkor most toljuk, van még emelkedõ. Kicsit sajnálom, hogy nem találkozunk, pár szót jó lett volna váltani. Így furcsa lesz a befejezés. Pandák-völgy máskor lihegtetõs, most átszakítjuk magunkat a bokrokon, és kiesünk a Bányi-nyeregbe.

Hát ennyi. Ezzel tulajdonképpen vége. A Nyugodó hosszú emelkedõje velünk van. Fáradtság nélkül felsétálunk, ez már csak levezetés. Aztán valahogy letotyogunk a villába. Géza fogad mosolyogva.





Mielõtt bárki téves következtetéseket vonna le, szeretnék valamit leszögezni. Nem akarom azt a látszatot kelteni, olyat sugallni, hogy gyorsabb, de legalábbis olyan jó terepfutónak tartom magam, mint amilyen Speró vagy András. Miközben az õ hátuk mögött már van egy rakat tiszteletet ébresztõ eredmény, én is csak egyolyan túrázó maradtam, akinél a minõséget háttérbe szorítja a mennyiség. Ráadásul én ismert terepen mozogtam, -lássuk be-, magyarországi viszonylatban elég speciális jellegzetességekkel. Az idõjárás már csak a hab volt a lúdlábtortán, még kirándulásra is csak alig alkalmas. Egyszerûen csak mi értünk be a legjobb idõvel.

A teljesítménytúra nem verseny. Sokkal büszkébb vagyok arra, hogy még nem adtam fel, ötödször teljesíttem, mint arra, hogy most mi értünk be leghamarabb...

De azért az adrenalin, endorfin nagy találmány. Errõl szólt ez a kis írás.