Árpád vezér nyomában 130
A legelsõ Turul túrán már ott voltam, bár az nem okozott akkora fizikai kihívást: Mogyorósbányán pontõrködtünk szombat estétõl vasárnap délig azoknak, akik 130 vagy 192 km-t akartak gyalogolni, mert ennél nincs is jobb, és indítottuk azokat , akik beérték 90-nel is. Persze annak jelentése volt: akkor volt 90 éve, hogy aláírták azt a bizonyos papirost 1920. június 4-én…
Eltelt azóta 3 év, és most kellett szembesüljek, hogy én bizony még gyalogosként nem mérettem meg magam sem a Turul, sem Árpád vezér tiszteletére, sem Trianonra emlékezve, sem nyáron, sem télen, és ha már megint neveztem az NB I-be, és igazán kemény arc akarok lenni –mert természetesen igen-, akkor uccu neki, ugorgyunk – no nem az újságban, ahogy Pósalaki úr kérte, hanem ugorgyunk neki ennek a bõ 123 kilométernek.
Ütõs lesz, tudom elõre. Tavaly földim és cimborám, aki „kicsit” gyorsabb és jobban bírja mint én, mesélte, hogy feladta, mert megfõtt a túra elsõ felében. És bizony… most is ez volt kilátásban. Hiába volt csapadék és hideg az elõzõ hetekben, erre a hétvégén már a veríték az úr, a víz már csak alulról támadt, a Duna az jön, ahogy Pelikán elvtárs mondaná, sõt nagyon is jött. Tudom, ott volt a hozadéka a lakás közelében, két napja homokzsákoztunk, illetve csak én-mi két napja, a hõsök már egy hete elkezdték a védekezést. Szóval így, „kipihenve” ugrottam bele a 2. leghosszabb túrámba… csak plusz egy kilométert kellett volna még találni valahol az útvonalon, és akkor már elõrébb tartanék, mint a Mátra 115-ön. Így marad továbbra is az a plafon. Bár… azt hiszem, maradjon is.
De a Mátra most messze. Keletebbre van, ez pedig nem a Keleti, hanem a Déli. Mármint a pályaudvar, ahonnan indulunk. Moiwa sporttárssal kezdjük meg egyszerre a feladatot, a tempója teljesen jó, hosszasan ragozzuk, hogy már felfedeztük: szétfutjuk majd fékezünk, kamikaze-üzemmód helyett, amit én is mûveltem korábban, teljesen jól megy a „ráállunk egy tempóra és még a végén is marad erõnk, emberi tartásunk”.
De így is 6-os átlagot tartunk jó sokáig, pedig észre sem vesszük… egyszer sem kocogunk bele. Pedg jó volna olykor menekülni a klíma elõl… Nagykovácsiba már úgy érünk, hogy keresgélem a fejkendõt, amit hoztam, illetve…. mégsem... így jártam, akkor ma napozás lesz. Viszont a terep száraz. Mintha nem is esett volna mostanában… Megyünk a Fehér úton, azaz a sárgán kifelé a faluból, és visszagondolok: utoljára itt a Kitörés emléktúrán jártam. Kicsit más világ volt… ezer ember közt, éjszaka, hóban, télen. Most? Fentrõl fûtenek, a létszám kategóriákkal alacsonyabb, de azért elõ-elõbukkannak haverek az úton, vagy beérjük, vagy beér, vagy csak a hátát látom, szia jót beszélgettünk, és ennyi. És minden zöld. Nyár van. Most már annak minden hozadékával. Pipacsok a zöldben, virágok a zöldben, és egyáltalán: zöld. Szép arra, Perbál felé… és szép visszagondolni, hogy ugyanott hajnal 4-kor februárban nyitott kocsmahivatalt találtunk, ahol még be is hívtak az utcáról minket.
Anyácsapuszta. Egyre több vizet iszom. Kakukk-hegy… mire elkezdem támadni, a klíma elvette az erõm. Ekkor jön a gondolat elõször: talán nem is lesz ebbõl 123 km… lehet, hogy csak 75… sõt tán 45… és akkor mi van? Idén már volt, hogy 85-rõl 70-re neveztem át, már nincs az, hogy hatörik, haszakad, mert hát ez presztízs, nem, elvileg ez hétvégi szórakozás, addig és úgy, ahogy jól esik… de ami jól esik, az a szomori gulyás, köszönet Kosztkáéknak.
Szomoron villámgyorsan át-, azaz vissza-értékelem a helyzetemet: pofa be, negatív hullám el, megyünk tovább, mert valójában én is ezt akarom. Így van.
Máté már lemarad Szomoron: õ eddig jött, de még találkozunk az éjszakában, pontõr lesz majd számomra soksok km múlva.
És az addigi közösségi élmény megfordul. Eljött a magány ideje, s ekkor még nem tudom, hogy gyakorlatilag a célig így marad. Voltak csapódók ideig-óráig… na nem, csak inkább percekig, a pontõrökkel is kvaterkáztam mindig, de bizony közel 80 km-en át én voltam az én társaságom. Muszáj volt hát jóban lennem magammal.
Tarján. Kb. féltáv, 60 km. A fõrendezõ, Baksa Józsi kérdezi: minden rendben, jó a szervezés? Ellátás megfelel? Hogy megfelel-e? A Mátra 115-ön érzem magam… hozzá sem nyúltam az otthonról hozottakhoz eddig… s végre a klíma is kissé alábbhagy… elmúlt már 5 óra is, lassan 6, néha felhõ, néha szellõ, sõt már mintha mást ígérne fentrõl a helyzet… de nem foglalkozom vele, órák óta fenyeget valami, de mégsem bánt. Koldusszzállás elõtt döntésre viszi a dolgot: elég volt a mellébeszélésbõl, puff, egy övön aluli. Hirtelen és izomból támad a vihar, és jön a jég is. Pillanatok alatt csomagolom zacskóba a cuccokat, hogy át ne ázzon, kabát fel. Többen már visszafelé –Laci, Rudi, Tinca-, majd Anna is, aki megjegyzi: pedig nem is te szervezed J No igen. Ez van mikor az emberhez már képzettársítás jár, ami bizony kõkemény gyakorlati tapasztalásokon alapul: szinte tudat alatt mûködik bennem az „add már uram az esõt!” És adja, adja, adja, sárlavina, átfolyások mindenhol, és következik a „Lehet hogy én ma mégsem megyek 123 km-t”, 2. rész. Pötör Zoltán gyõz meg, aki rám köszön egy fa mögött állva esõkabátban, s akivel pár km-t együtt megyünk: teljesítetted már ezt a túrát? Nem. Akkor ma kell megcsinálnod, mert egy évet várhatsz rá. Fuj, de igaza van, úgy tiltakoznék, de igaza van, a francba, ezt ma végig kell csinálni.
Eláll. Száradok. Turul. A második ma, ez már a tatabányai. Remek tápokat kapok itt is. Tehát száradok, de a kiszáradás ellen a Nomád Kempingben már egy fröccsöt is megengedek. 75 km a lábamban, hõguta és jégesõ próbált leteríteni, a cipõm és zoknim csuromvíz, mikor érdemlek meg egyet, ha nem most? Amúgy ha kiszállnék, sem lenne értelme… átszállások miatt Vácra már csak hajnalban érnék. Akkor már a legtisztább módszer Dorogig gyalog. Még Óczalt látom szembe jönni, de a szürkületben már talán nem ismer fel, rutinból köszön.
A „puhatestû éjszaka” elhozta az igazi Nagy utazást, amelyben társ az erdõ, a csillagok, én és a gondolataim, kattognak, beszélgetek, ásítozom… fáradok, na. Ez most nem olyan sima ügy, mint a Kinizsi. Ott rápihentem, jó idõ volt, itt kifacsarva jöttem, és napközben is úgy maradtam, sõt úgyabb. Életemben elõször egy százas (vagy afölött) közben elgondolkodom komolyan azon, hogy alszom egyet útközben, annyi idõtartalékom van, hogy simán belefér. Pusztamaróton, ahol Moiwa és Csilla is elõkerül Szomorról, Perbálról még biztat is: mellettük más is alszik. Hm. Na de hideg van… nagyon… hajnal. A 97. km-nél járok, és már unom a sötétséget. Bánya-hegytõl idáig már nem ment jól. Lassítok és inkább elidõzök a pontokon, várom a hajnalt, hadd menjek minél többet világosban. Kell a motiváció. 101. km, Bika-völgy, a motivációt adják, 50 fokos, hû ez most nagyon rendben van, és a pontõr is Dortmund-fan. Hiba itt nincs. Szötskéhez már világosban érek Péliföldszentkeresztre. Tokodi-pincék… jé, de üres itt minden… az egyik motiváció volt a túrához, hogy bõ 40 km-t szembe megyünk majd a Kinizsi útvonlával, két héttel azután. Hát ez most teljesen más… aztán ismerõs helyzet: a Hegyes-kõnél tûz a nap. Már most, korán reggel. Nagyon is. És… eljött õ. Ott van, ott vagyok én is. Õ nem mozdul. Bár már én sem nagyon. Nagy-Gete. Nem írom le, milyen tempóval érek fel, fáj, de inkább csak nevetek magamon. Megvagyok. Fent vagyok. Ekkor hívom, ébresztem Bribort telefonon: megvolt a Nagy-Gete! Ez már kvázi cél… dehogy! 6 gyötrelmes km jön, mivel hegyes kõbe léptem, mintha szög lenne… Lõnek. Mi van? Németek, oroszok? Mondjuk éjszaka már volt hogy hallucináltam az álmosságtól… de nem, sem világ-, sem polgárháború nincs, csak a dorogi lõtér. Cél. Vége. 27 óra 10 perc terepen, ennyit 2 éve nem töltöttem gyaloglással. A Turul és Árpád vezér tiszteletére tettük. Megérte. És ehhez minden feltételt megadott a rendezõgárda. A legjobban azt hiszem, nem is mi, hanem õk tették oda magukat. Gratulálok, nekik is, nekünk is, mindannyiunknak. Jön a busz. Vagyunk egy páran Dorogon: Popeye, Wehner Géza, és még sok más Turul-pólós… felszállunk. Tûz a nap a plexin keresztül, de már ülünk…. Pszt! Ne zavarj! Alszunk. Elfáradtunk. |
