Múzsla 2013
Fortes fortuna adiuvat - mormoltam péntek éjfél után 2-kor, miközben az este megindult esõ nem látszott csendesedni. A klasszikus mondást nagyjából hetven éve tanultam a latin nyelvkönyvbõl és arról szól, hogy a bátrakat a szerencse is segiti. A bátorságra tényleg szükség volt, bár hosszabb tapasztalatom folytán inkább vakmerõségrõl kellett volna gondolkodnom, hiszen nem elõször történik, hogy a mediterrán - talán genovai - ciklon makacsul itt kering a fejünk felett és jól meg tudja keseriteni az életünket. Igazában véve nem illõ a nyavalygás akkor, amikor mások keményen küzdenek az árvizzel és nem tudják, megmenekül-e életük munkájának eredménye. Esetemben csak arról volt szó, hogy kicsúszom-e egy túra szintidejébõl, ami nem halálos dolog. A szerencse a köznapi életben is jól jön, amikor egyszerûen mázlija van az embernek. Például most, csütörtök délután, amikor két napi próbálkozás után - egy hirtelen ötletet követve - jelszó nélkül be tudtam lépni a szerkesztõ rendszerbe. Lehet, hogy ez az informatika messzirõl is megismer, mint a tapasztalt kutya a gazdáját, vagy inkább nekem nincs fogalmam arról, hogy mit mûvelek a billentyûk nyomogatásával. Az extraterrestriális látogatók kiszûrésére szolgáló betûkombinációkat korábban nem tudtam felismerni és a derék házõrzõ hol azt hajtogatta, hogy rossz a jelszó, vagy rossz a felhasználó, vagy mind a kettõ, s a gonosz gép el is kapta gyorsan a szemem elõl az ablakot. Na, gondoltam, nekem már minden szempontból végem van, de azért a harmadik este ismét a gép elé ültem kisérteni a lehetetlent. Ha már ilyen ókori hangulatban vagyunk, akkor idézzünk egy másik közmondást: Patientia omnia vincit, azaz a türelem mindent legyõz, s mivel magamnak beszélek, a szobában nincs senki, azért nyugodtan ezt is mondhatom: a hülyéknek is lehet szerencséje. Harmadik menetben: De te fabula narratur, azaz rólad szól a mese. Ezzel vége az antik nyelvgyakorlatnak és megkezdem a tényleges beszámolót.
Elsõ tervem szerint - a biztonság kedvéért - a Keletitõl Gyöngyösig vonattal, onnan pedig a "megerõsitett" autóbusszal szándékoztam feljutni Galyatetõre. Ági és Jocó azonban megtudta, mire készülök és azt javasolta, hogy menjünk együtt. Igy Ági autójával érkeztünk Szurdokpüspökibe és ott szálltunk át a rendezõség által megrendelt autóbuszba. Mivel az elsõ két jármû megtelt, ezért egy harmadik buszra is szükség volt, ami tiz percen belül meg is jelent és azzal az elõnnyel járt, hogy nem kellett szorongani, mindenkinek jutott ülõhely. Galyatetõn, a Kilátó Vendégháznál könnyen ment a nevezés, indulhattunk (9:51). A polgári körülmények között szerzett ismeretek azonban megtévesztõek voltak. Az internetet nézegetve azt gondoltam, hogy a 36 centiméteres hómagasság bizonyára az ágyúzott részre vonatkozik, a helyszinen tapasztaltak azonban kijózanitottak az ábrándjaimból. Megkezdõdött a hótaposás és a jégen csúszkálás, amibõl csak Piszkéstetõ után tudtunk valahogy kikecmeregni. Elmaradt a jó kis futás Szentlászló határáig. A teázónál vége lett a barátságtalan talajnak, ezért a Vöröskõre már elég jól fel tudtam menni. Három perc késés nem a világ, gondoltam, majd behozom a lemaradást. Igy is történt. Ágasvár csúcsára, 11 percet ledolgozva, már 8 perc elõnnyel jutottam fel. Sajnos, ezzel vége lett a bravúros haladásnak, mivel a csúcsról a turistaházig nem tudtam 6 perc alatt lejutni. Csúszott a bakancsom, óvatoskodtam is, mivel nem akartam elesni. Kiváló "állóképességemért" idõvel kellett fizetni. A ház utáni ereszkedõ ösvény is kellemetlen sárdagasztást jelent ilyenkor. Nem meglepetés. Elõnyöm elveszett: Mátrakeresztesre 22 perc hátránnyal "futottam be". A büfében megittam egy kávét és tudomásul vettem a tényeket. Gyermekeim kérdezték, hogy továbbmegyek-e. Hát persze, csak nem fogom aszalni magam addig, amig a hullabusz megérkezik. Még elgondolni is szörnyû az ilyesmit. Mondtam, hogy igyekezzenek, mert nekik még más okból is tartani kell a szintidõt, én ráérek. A barna zónába mindenképpen bekerülök és ezzel javitom a létszámstatisztikát.
Keresztes után jön a Múzsla. Ettõl nem félek. Sokadik bejárás után tudom, hogy idõre fel tudok jutni a csúcsra, mivel ezen a részen nem fenyeget nyaktörés, csupán egyenletesen, szuszogva mászni kell. Igy volt, a szintidõhöz képest csak 1 további percet vesztettem. Annyira azonban ismerem magamat, hogy ne erõltessem azt, ami nem akar menni. Hatvan dekás bakancsban nem tudok szaladni, pedig az kellene. A csúcs után tehát sétára fogtam a tempót. Azt az elõl járó, sõt már beért gyerekeimtõl mobilozás révén tudtam, hogy a Diós patakon könnyen át lehet menni, nincs szükség kerülõre. Akkor jó, élvezhetem a napfényt, amitõl az idõjárás jó hosszú ideig megfosztott. Döcögõsen kanyarogtam lefelé. A patakhoz vezetõ köves, gödrös ösvényen is sikerült egészben lejutni, átmenni pedig nem volt nehéz. A természetben azért nõnek a fák, hogy legyen természetes korlát vagy fogódzó az egyensúly megtartásához. Ezután jött a sima földút a falu széléig. Az agyagos talaj, felázott állapotban éktelen csúszós tud lenni, most azonban teljesen száraz volt. Az egyenes szakasz végén Samu Piri arca jelent meg, aki kétszer akkora utat tett meg, mint én, mégis üdének létszott. A pincesorba érve, a hagyományhoz hiven, némelyik túrázó termelõi borral szokta nedvesiteni a torkát. Mivel itt általában kocogni szoktam, nem figyelek a részletekre, jelen állapotomban viszont azt vettem észre, hogy élelmesebb pincetulajdonosok bormintákat állitottak ki utcaszéli asztalokra. Bár kissé nevetségesnek tûnik, de mégis lefékeztem egy keveset, hogy jobban szemügyre vegyem a palackokat. Hamar kikötöttem egy "Mátrabérc" cimkét viselõ üvegnél. Ha már búcsút mondtam az igazi Mátrabércnek, legalább legyen emlékem róla. A borosüveggel a kezemben állitottam be a célba, nem törõdve azzal, hogy alkoholistának néznek-e az absztinens túratársak. Egy vándorfényképésznek jó téma lehettem volna: bal kezemben borosüveg, a jobbban pedig oklevél. Vidám élet.
Az adminisztráció után Katát és Tamást kerestem meg egy rövid üdvözlésre és hogy megköszönjem a jó rendezést. Nagyon jól "be van járatva" ez a háromrészes túra, biztosan igy lesz a jövõben is. Álmomban én is futkározom az ismert ösvényeken és az a jó, hogy álomban minden nagyon könnyen megy. Amikor kimentem az utcára, hogy autóbusz felõl érdeklõdjem, éppen egy rövid, szitáló esõ múlt el. A Múzsla felett szivárvány fénylett, igazán szép búcsút vett tõlünk a Nap. A Biblia ilymódon biztosit minket, hogy nem lesz többé vizözön, arra viszont nincs garancia, hogy három-négy évet nyugton maradjon a természet. Egy filozófus - vagy meteorológus - számára pedig éppenséggel igy van rendben az élet menete. Baktay Ervin Gandhi-könyvébõl már régen megtanultam az angol közmondást: "every cloud has a silver lining", vagyis a borúra mindig jön a derû. Az ilyesmirõl, meg az életrõl egy pohár sör mellett is lehet gondolkodni. Erre való a célban található vendéglõ. Mivel jó negyed óra volt az indulásig, nem kellett sietni. Örültem egy túratárs meghivásának, hogy üljek mellé. Álltam a lábamon, de társaink meghivását sohasem szabad visszautasitani. A különbusz az utca túlsó oldaláról rendben elindult. Pesten a SYMA-nál végeztünk. Ági elém jött, igy gyorsabban otthon lehettem. Nagyon kicsúsztam az idõbõl, de minden érthetõ volt. A teljesitménytúrában az a jó, hogy a számok beszélnek, a valóságot kapjuk.
A következõ héten jutottam géphez. A szokásos statisztika fogadott: a könnyûnek látszó feladat a legnehezebb. Ezt húsz éve ismerem. Az viszont meglepett, hogy nem találtam egyetlen új beszámolót sem. 23-án kezdtem meg az irást és még mindig üres volt a keret. Ma, 25-én, a helyzet változatlan. Azért ez a túra többet érdemelne.
A jobb hangulat kedvéért új bekezdést nyitok. Szóval: borúra derû. Mindig jönnek új fiatalok és õk majd megirják az új idõk lelkes, új beszámolóit. Ennyi szentimentalizmus - idõs korban - megengedhetõ. |
