Túrabeszámolók


Burgenland Extrem Tour Oggau 120km (Fertő-tó)

VasapuTúra éve: 20132013.02.26 18:26:57

 2:45-re állítottam be a telefont, ám 35-kor  egy „téves” hívással indult a nap. Sejtettem, hogy jó napom lesz, kinéztem az ablakon és a havazást meglátva már biztos voltam benne.


Egy órával késõbb már négyen ültünk az autóban és repesztettünk Oggau felé. Idõben odaértünk és a hátralévõ fél óra nekem azzal telt, hogy valakinek odaadtam valamit, vagy elvittem tõle. Láttam, hogy van bõséges reggeli, de inkább Tomival váltottam pár szót, aztán már ott is álltunk az úttesten. Rajt!


Egyedül indultam, nem volt tervem, csak azt tudtam, hogy végig kell mennem. Egyszer fel lehet adni valamit, de kétszer már nem. Ki akartam köszörülni a tavalyi csorbát.


Próbáltam megtalálni a helyem a tömegben, igyekeztem minél elõbbre helyezkedni és közben élveztem a tömeg lassú átrendezõdésének látványát. Ahogy egy elõzés akár 5-10 percig is eltart és egyik fél sem változtat saját mozgásán, hiszen ezt még nagyon sokáig kell tartania, ez nem játék. Hátranézve a dombokon kígyózó lámpasorra feledkeztem rá. Ahogy hömpölyög az elszánt tömeg a hóesésben, csendben, rendületlenül. Tomival beszélgettünk még egy kicsit, mielõtt megindult volna és két másik magyar sráccal a harmadik helyen FUTOTTAK be.


Nem tudom pontosan hány fok lehetett, de 0 környékire tippelem, szépen esett a hó szél nem fújt, haladtunk. Fertõrákosnál felvettem a vízálló kabátomat egy buszmegállóban. Õk nem értették mi is történik itt pontosan, ez nem illett bele az eddigi péntek reggelükbe. 300 sorszámozott fél, vagy teljesen õrült átmasírozik a falujukon, az egyik ide is jön J


Fertõrákos és Balf között aztán magyar hangra lettem figyelmes a hátam mögött. 2 csaj és egy srác volt nagyon feldobva, így hát rájuk köszöntem, szóba elegyedtünk. Edit, Csillag és Tonnakilométer jó társaságnak bizonyultak, ráadásul igen gyakorlott túrázóknak tûntek, hát velük folytattam tovább.


Érdekes volt velük beszélgetni.  Nekem, aki ahhoz van szokva, hogy egy frissítõállomáson energiaszelet, dinnye és gél van, õk ilyen helyzetekben a töpörtyût és az oldalast emlegetnek. Szóval innentõl mondhatni jó hangulatban róttuk a km-eket. Az egyik faluban egy boltos nénit szerettünk volna megkérni egy közös foto készítésére, de fel volt háborodva, Vele aztán biztosan nem! Elmagyaráztuk neki, azt szeretnénk, hogy Õ csináljon egyet rólunk, na, ebbe azért belement. 100 m-t röhögtem.


5,4-5,8 km/h-ás sebességgel haladtunk, ami a hóban nem is volt rossz. Hegykõnél aztán jött a balos. Be a semmibe, innentõl Sarródig erdõben, fagyott traktornyomokon, hóban haladtunk tovább egészen a következõ balosig. Innen kezdõdött.


Az elõzõ kb. 45 km arra volt elég, hogy végre elkezdhessük a túrát. Abban a pillanatban, ahogy kifordultunk a házak adta szélárnyékból megéreztük a jeges északi szelet a bõrünkön.


Itt nincs menedéket adó bokor, vagy fa. Itt nincs semmi, csak hosszú egyenesek. A futásoknál megszokott 4-5 perc/km-el szemben itt egy km kb. 10-12 percig tart. Tehát 5 km egy óra.10 km, két óra, két óra a jeges szembeszélben a nagy semmi közepén úgy, hogy elõtte legyalogoltál 45 km-t (9 óra). Szóval akik Apetlonban kiszálltak, azoknak is jár a respect.


Ide érkeztünk meg mi is, én pár km-t elõrefutva megismerkedtem még pár magyar elvetemülttel. Virsli volt zsemlével az ingyen menü, és igencsak jól esett. Kimentem wc-re, majd mire visszaértem az asztalnál nem láttam senkit. Arra gondoltam, biztosan elõrementek, hogy tudjak megint futni, hát gyorsan felöltöztem és nekiiramodtam. Kifutottam Apetlonból  de nem láttam õket sehol, hát visszafutottam a vendéglõbe, de ismét nem jártam sikerrel. Nem találtam õket, össze voltam zavarodva és kénytelen voltam egyedül folytatni. Apetlon – Podersdorf, a leggyilkosabb rész, 2-3 km-es egyenesekbõl van összerakva a pusztaságban. Itt mindig fúj a szél, mindig szembõl, kegyetlen. Az induló java ide már nem tartott velünk, az egész szakaszon 3 emberrel találkoztam. 15 km – 3 óra, a legkeményebb rész volt, feladás közeli gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben a csapatom elvesztése miatt fejben, a jeges szél és a hó miatt testben szinte teljesen lepusztultam. Kib…tt kemény volt. Ezen a szakaszon, ahol egy kanyar a legnagyobb esemény, hirtelen megcsörrent a telefon. Elõször Zoli, majd Attila hívása adott erõt, de az i-re a pontot Ironsün tette fel. Õ ugyanis úton volt felém egy termosz teával. Budaörsrõl! Lehet ilyenkor a feladásra gondolni?


A hóban nyomokat követve küzdöttem el magam Podersdorba, a következõ frissítõpontig és lám… ott ült a csapatom a SeeCafe-ban. Megkésett számcsere és némi kaja után indultunk tovább. Innen már csak 40 volt hátra. Közben a tea is megérkezett. Azt hiszem erre tényleg büszke lehetek, hogy van olyan barátom, aki akár 200 km-rõl is hoz egy termoszban forró teát, ha úgy hozza az élet. Remélem lesz alkalmam viszonozniJ. Kicsit dumáltunk Sünnel, bemutattam újdonsült csapatomat, aztán folytattuk utunkat.


A Podersdorf – Neusiedl am See szakasz kb. 12 km, Feltöltõdve, újra együtt és abban a tudatban folytattuk utunkat, hogy aki a következõ frissítõig eljut, az már be tudja fejezni.  Viszonylag hamar eltelt ez a kb. 2,5 óra.


Neusiedl-ben aztán olyan frissítésben volt részünk, amilyent szerintem még egyikünk sem látott. Forró krémlevesek, gyümölcs, keksz, kóla olyan kiszolgálásban, hogy akár egy hotelben is érezhettük magunkat. Evés közben azonban elkövettem egy hibát. Azt tudtam, hogy kb. 25 km a hátralévõ szakasz, ami nem sok, gyakran futok ennyit, ez nem lehet gond. Azzal azonban eddig nem számoltam, hogy ez bizony még legalább 5 óra! Az sem segített rajtam, hogy kiderült, nem 25, hanem 27 van még hátra.


Mozgásunk már megengedte, hogy a mozgássérült wc-t használjuk, aztán többszöri létszámellenõrzés után megindultunk.


Gyakorlott társaim 17-re terveztek egy pihenõt az utolsó tízes elõtt. Kietlen kerékpárúton, szántásokon át, a környezõ falvakat elkerülve meneteltünk. Lassan fogytak a km-ek. Szerintem már fájt a többieknek is, de nyafogás nem volt. Edit, mielõtt elindultunk szólt, hogy már nem nagyon bírja, lehet, hogy lemarad, de ezt valahogy elfelejtette. Elmúlt a torokfájása és elkezdett beszélni, ettõl viszont a sebessége is valahogy megnõtt, úgyhogy mindig rá kellett szólnom, hogy várjuk meg a többieket. Aztán megláttuk Purbach fényeit. Szerintem mindenkinek ez volt a legnehezebb rész. Itt már nem jutott eszébe senkinek beszédtéma. Olyan volt, mintha egy futószalagon gyalogolnánk, nem akart közeledni a falu.


Azért persze odaértünk és megtettük a kijelölt vargabetût is a faluban és elküzdöttük magunkat az általunk meghatározott 17 km-ig is. Innen már csak 10 volt vissza. Nem tudtam megállni, azt akartam, hogy legyen már egy számjegyû, így én lassan de tovább haladtam. Persze jöttek Õk is. Haladtunk tovább szépen, pontosan. Közben ismét elkezdett esni a hó. Körülbelül 20 órája gyalogoltunk gyakorlatilag megállás nélkül, de lassan közeledett a cél. Arról, hogy az utolsó pár km-t lefussam már lemondtam, a lábaim teljesen be voltak állva, fáradt voltam, de Edit, Misi és Csilla is azt mondta, hogy azért egy vasembernek azért illene legalább megpróbálni. Sajnos igazat kellett, hogy adjak. Tehát 5 km-el a cél elõtt betettem a zenét a fülembe és megindultam.


Kár lett volna kihagynom. Olyan jól esett, mint egy forró fürdõ. Végre volt tempóm, 4:30-4:40 es sebességem lehetett, csak úgy robogtam az éjszakai hóesésben. Közben egy duó mellett futottam majd beérve Oggauba és a lámpák fényében elkezdtem érezni azt, amiért ezt az egészet csináljuk. Azt, amit nem lehet elmagyarázni olyannak, aki nem csinált még hasonlót, csak azt éreztem, hogy megérte. Elfelejtettem mindent, ami nehéz volt, nem fáztam, nem fájt semmim. Beértem, megkerültem, megcsináltam! 22: 43 perc kellett hozzá. Nem adta magát könnyen J


Köszönöm  Csillának, Editnek, Misinek és Lacinak a társaságot, nem tudom, egyedül ment volna-e.