2013. február 2.-án nyolcadik alkalommal vágtam neki a Börzsönyi Éjszakai túrának. Az elsõ három kudarc (vagy félsiker) után négy sikeres teljesítés következett. Gondoltam jó lenne újra átélni a teljesítés örömét, ezért ismételten elhatároztam, hogy nekivágok.
A baj ezzel a túrával, hogy nagyon nehéz túratársat találni az embernek maga mellé, ugyanis aki már volt egyszer az ezerszer meggondolja, hogy eljöjjön-e ismét, mivel nagyon is jól tudja mire számíthat. Az elmúlt években kb 10 különbözõ túratárssal indultam már, de idén valahogy senki nem akart a teljes távra nevezni.
Csak Balázs volt hajlandó velem tartani, de õ is csak a Spartacusnál kívánt csatlakozni. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Balázs nagyon erõs túrázó, de a térd ízülete valamiért mindig megfájdul, ha nagyobb megterhelésnek teszi ki. Tavaly együtt voltunk ezen a túrán, de a Spartacusnál úgy döntött a térde, hogy nem megy tovább, pedig már 23:20 körül félúton jártunk. Mivel kimaradni azonban idén sem szeretett volna, ezért határozott a túra második felének megtétele mellett.
Reggel 7 órakor ébredtem Debrecenben, az ablakon kinézve erõs szél, és szakadó esõ fogadott, az idõjárás elõrejelzésnek megfelelõen. Gondoltam is, hogy nem normális aki így elindul, de hát nem volt mit tenni, irány Budapest. 10:45 körül a Nyugatiban voltam, ahová Balázs elém jött autóval.
Budapesten rövid rokonlátogatást követõen elindultunk a Dunakanyar felé, de az idõjárás mit sem változott, csak szakadt-szakadt az esõ, havat nem láttunk sehol.
Útközben megálltunk Nagymaroson, és a Duna partról meg akartuk nézni a Fellegvárat, de az szürke ködfátyolba burkolózott. A következõ megálló Szobon volt, ahol találkoztunk régi ismerõsünkkel Bogival – a komppal. Az esõ csak esett tovább.
Innen Kemencéig már meg sem álltunk, ott szokás szerint egy finom pizzát ettünk, majd irány a Kõrózsa, ahová kb 17:15-kor érkeztünk meg, de sehol senkit nem találtunk. Az jutott eszünkbe, hogy nincsenek olyan nem normálisok rajtunk kívül, akik ilyen idõben eljönnének, de nemsokkal késõbb kb 40-50 fõ érkezett meg a Királyrétrõl érkezõ busszal, így megnyugodtunk.
A Kõrózsából a gyors nevezést követõen kimentünk az étterem elé, ahol csodák csodájára az egész nap szûnni nem akaró szakadó esõ varázsütésre elállt. Nem akartam hinni a szememnek.
Balázzsal ekkor néhány órára elköszöntünk egymástól, jó utat kívántunk és útra keltem. A mûúton belevetettem magam a Börzsönyi sötétségbe, és gyorsan elértem a patakig, amelynek robaját már messzirõl hallottam. A hídról lámpámmal megvilágított hömpölygõ áradat nem sok jót vetített elõre a Rakottyás-völgyi patakátkelések kapcsán. Gondoltam, emiatt még nem ráérek aggódni.
A zöld sávjelzésen letérve az aszfaltról az erdei ösvényre hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy úton, vagy patakmederben gázolok, ugyanis az olvadó hó miatt a túristaút is patakká változott. Felfelé haladva a patak szépen elfogyott, és eleinte olvadó hó foltokká, majd összefüggõ latyakká, jéggé, végül mély hóvá alakult. Ezek a kombinációk aszerint is váltakoztak, ahogyan a hegyoldal déli, északi, vagy egyéb oldalain haladtunk, szóval változatos volt. Magosfa csúcsa felé haladva erõs szél, és köd fogadott mély hóval. A pont ezúttal - ha jól gondolom – pontosan Magosfán volt, onnan még kb 300 métert kellett haladni, majd a piroson balra. A köd miatt elvétettem az elágazást, de hamar feleszméltem, és még egy szintén eltévedt túratársat is útba igazítottam. Utána vele együtt haladtunk a következõ pontig. A Rakottyás-völgyig gyorsan lezúztunk, a köd lassan megszûnt a mély hó kisebb lett, a fagy pedig olvadássá változott, így lefelé már ismét sárban caplattunk.
Rosszat sejtetett, hogy a patak zúgását már nagyon messzirõl hallani lehetett.
A völgybe leérve már ott is voltunk a pontnál, csak egy probléma volt, hogy az pont a patak túloldalán volt. A patak pedig kb másfél méter széles fekete áradatban hömpölygött nem hagyva száraz átjárót sehol. Rövid habozás után a kb 2-3 fokos patakban térdig gázolva – cipõnket ronggyá áztatva – értem át, és begyûjtöttem második pecsétemet. A pontõr Csanyának meg is említettem, hogy milyen kellemes volt ez a lábfürdõ, amire mondta, hogy minden csak relatív, ugyanis az egyik srác pár perccel elõttem teljesen beleesett a vízbe átkelés közben, úgyhogy õ feladni kényszerült, már úton van vissza a Kõrózsába. Végül is ehhez képest valóban nem lehetett okom panaszra – gondoltam. Miközben ittam egy teát megérkezett 5 futó (4 fiú és egy lány) akik már Magosfára menet megelõztek engem. Mint kiderült õk elmentek teljesen a Csóványosig, õk sem vették észre a leágazást balra, ott ahol én is hibáztam.
Irány tovább a Csóványosra. A piros háromszögön patakot kb 3-4 alkalommal kereszteztük. Bár az áradat nem volt kisebb, annyival könnyebb volt a dolgom, hogy itt már nem kellett ügyelni, hogy a cípõm száraz maradjon.
A patakok után következett a túra talán legnagyobb emelkedõje. Az elején nehezen volt járható, mert a sár, olvadék hó miatt nagyon csúszott, de ahogy haladtunk felfelé hidegebb lett, és a hó is szilárdabbá alakult. Az emelkedõ csak nagy nehezen akart elfogyni, de nemsokára elértem a Pogányvári kaszálóhoz, ahol a hó itt-ott már combközépig ért.
Az emelkedõkön egyébként innen már jól lehetett haladni, mivel az elõttem haladók lépcsõket tapostak oda. A Csóványos elõtti fenyõerdõhöz hamar elértem, és tudtam, hogy már közel van a pont, amelyhez rövidesen el is értem. A pontra történõ megérkezésemet hatalmas sóhajjal nyugtáztam, amelyet hallva a pontõr meg is jegyezte, hogy nincs messzire a Spartacus, csak addig bírjam ki. Mondtam neki, hogy bár kicsit elkámpicsorodtam az idáig vezetõ úton, de biztos, hogy nemsokára ismét itt fogok állni a Csóványoson a második pecsétért. Kissé szkeptikusan, de maximálisan segítõkészen felajánlotta, hogy ha van olyan holmim amit nem akarok cipelni, akkor azt hagyjam ott a kilátóban, illetve amíg pihenek menjek be, mert ott nem fúj annyira a szél.
Végül egyik szolgáltatást sem vettem igénybe, de megköszöntem a lehetõségeket, és folytattam utamat a kulcsosházhoz.
Elõtte még megtudtam, hogy az elsõ ember aki másodjára volt a Csóványoson már fél órával elõttem járt ott. Micsoda emberi teljesítmény!!!
Érdekes módon mindig ez a lefelé szakasz szokott nagyon megviselni. Így történt ez most is. Az út szerintem nagyon nehezen volt járható, a hó, sár, jég, váltakozása, és a sunyi emelkedõk a combjaimat teljesen kikészítették, a Spartacushoz úgy érkeztem meg, hogy sok mindenhez volt kedvem, csak túrázni nem. De azt is tudtam, hogyha továbbmegyek el fog múlni, csak fejben kell helyre tenni a dolgokat.
A kulcsosháznál meglepetésre idén elõször benn volt a pont a házban. A ponton ott várt Balázs, aki nagyon segítõkészen enni, és inni adott, és még a pontõr hölgytõl egy magnézium ampullát is intézett nekem, ami a lábaimat rövid úton helyre tette, persze a Balázstól kapott Nikoflex is nagy szerepet játszott ebben. Az ampullát ezúton is köszönöm, hatalmas segítség volt.
23:45-kor, 5 és fél óra alatt értem ide, bõven volt még idõ a hátra lévõ távra.
Immár két fõs csapatban, Balázzsal megerõsítve indultunk a Csóványos felé. Balázs annyira rendes volt, hogy még az egyik termoszomat is hozta táskájában, azt sem kellett cipelnem.
Ennek ellenére alig bírtam felfelé küzdeni magam az eleinte meredek emelkedõn, ahol sár az volt bõven. Balázzsal lassú emelkedõ mászó tempómhoz igazodva baktattunk felfelé. Ekkor mögöttünk jött kb 5 túratárs, akiknek szintén nem volt annyira sietõs, legalábbis nem elõztek meg minket.
A dózerúton jól lehetett haladni, a Foltán kereszthez is hamar megérkeztünk. Itt ismét összefüggõ hó, és hideg szél volt, a szél pedig elfújta a ködöt, és gyönyörû kilátás nyílt a távoli falvak, városok fényeire. Balázs meg is jegyezte, hogy jó párszor járt már itt, nappal, és éjszaka is, de ilyen szép kilátásban nem volt még része. Itt kezdett el esni a hó, de nem a megszokott módon felülrõl lefelé, hanem teljesen oldalirányban, de valószínûleg ehhez a szélnek is volt némi köze. A Csóványosig tartó emelkedõ gyorsan elfogyott, és amikor megérkeztünk a pontõrrel boldogan közöltem is, hogy nem hitte el, de ismét itt vagyok, ha nem is gyorsan, de ide értem. A pontõr boldogan azt felelte, hogy nagyon örül, hogy ismét itt vagyok, és azt is mondta, hogy az idõnk is nagyon jó, kb 21.-ek vagyunk azok közül akik másodjára is felértek.
Gyors pecsét után a kitaposott hóban a kék háromszögön zúztunk eleinte szintben majd lefelé Balázzsal kellemesen elbeszélgetve, így értünk el a völgy alján található ??Oltár-patakhoz, amely szintén derekasan kitöltötte medrét. Ennek a pataknak 1-2 fokos vizén kb 6-8 alkalommal kellett átkelni. Hiába volt vizes a cipõ mindig próbáltunk relatíve száraz átjárót keresni, és volt ahol szomorúan konstatáltuk, hogy itt csak térdig belegázolva lehet átkelni.
A kék keresztre rátérve néhány lábmosást,áztatást követõen elértünk az elmosott vasúti pályáig, amely számomra a túra egyik kedvenc része. Szeretem a vadregényes kacskaringós talpfákat, ahogy az erdõ mélyén ott lógnak hullámvasútként merednek. (Persze jobb volt, amíg eredeti állapotában volt, de ennek is meg van a maga romantikája).
Innen már könnyebb dolgunk volt, mert a talpfákon, régi hidakon át nem kellett a patakban gázolni, csak a hidakon az egy-két hiányzó talpfánál kellett ügyelni. A sínpálya egyszer csak kétvágányossá változott, és tudtuk, hogy a következõ pont már csak néhány méter.
A hó rendületlenül esett, és itt már a túra elején még sáros tájat is összefüggõ fehér lepel kezdte takarni. A ponton a pecsét mellé Balaton szelet járt. Az Aklok-rétjéig tartó emelkedõ patakmederhez hasonlatos volt, onnantól pedig sûrû hóesés, összefüggõ fehér táj, és a hó alatti jég fogadott bennünket, amelyen csak nagyon lassan, csúszkálva tudtunk felfelé haladni.
A jól ismert NHH elõtti fakitermelõ helyhez roppantul elcsigázva érkeztem meg, Balázson azonban fáradtságnak nyoma sem látszott. Azt, hogy túrázott abból lehetett látni, hogy kicsit izzadt volt, és sapkáját, táskáját a hó fehérre festette.
Fel is biztatott, hogy innen már csak néhány kilométer brutál emelkedõ van. Ez nekem már nem igazán hiányzott, de nekivágtunk. A hó itt már jó mély volt, és az ösvény is alig volt kitaposva, az út meredeken emelkedett, és a havazás miatt a turistaháznak nyomát sem láttuk, nem tudtam meddig kell még kitartani, csak túrtuk magunkat elõre.
Aztán egyszer csak elértünk a dózerútig, ahonnan a távolban megláttuk magasan a ház fényeit. Innen már tudtuk, hogy nincs sok hátra. A ház közelében Balázzsal megálltunk, és kb 5 percig csak néztük azt, annak sárgás fényeit, terméskõ falait a gyönyörû szakadó hóesésben, körülötte a fehér hótakaróval.
A turistaházba 04:40-kor értünk be. Kicsit megmelegedtünk, száraz pólót, sapkát, zoknit vettünk fel, és belevetettük magunkat a lefelé vezetõ útba. A nagy hó miatt eleinte könnyen haladtunk, de a Taxi-nyiladékhoz érve a hó latyakká, patakká, és sárrá változott, és abban gázolva értünk le alig több mint egy óra alatt Királyrétre. Királyréten a Spartacus házból ismert hölgy fogadott minket a Fáradt Vándor étterem elõtt, ami a sötétben messzirõl látszott, mivel a hölgy egy lámpával körözött, és jelezte nekünk, hogy megpróbáltatásaink a végéhez értek. Amikor az étteremhez értünk, még meg is tapsolt bennünket, amit szintén köszönünk, nagyon jól esett.
A célban 12 óra alatt sikerült beérnem reggel 06:15-kor. A szemben lévõ büfében Ákos bácsitól kapott világbajnok virslivel és teával búcsúztunk a Börzsönytõl, majd autóba ülve hazaindultunk.
Nekem egy dolog hiányzott a túráról, korábban többnyire a pontokon tábortûz is fogadott bennünket, ami a sötétben, hidegben történõ gyaloglás során a lelkemet mindig feltöltötte, illetve azok fénye már mindig messzirõl látszott, így a fáradt túrázóba lelket öntve.
Ettõl függetlenül nagyon jól éreztem magamat, jövõre is ott leszek, a szervezõknek köszönöm a színvonalas lebonyolítást, csak így tovább! Esetleg egyszer megcsinálhatnátok ennek a túrának a light változatát, ami kellemes idõben nappal van, hogy egyszer úgy is meg lehessen nézni Magyarország egyik legszebb hegységét, a Börzsönyt!
|
