Túrabeszámolók


Barcika

Pap GáborTúra éve: 20062006.11.13 19:16:55
Barcika 65 (Küzdelem a 3-ön)

Néha nehezebb eljutni egy túrára, mint teljesíteni magát a távot, legalábbis erre jöttem ezen a túrán. Az elõkészületek a szokásos módon zajlottak, minden az utazással és a sétával kapcsolatos információt beszereztem az Internetrõl, majd csütörtökön összepakoltam.

Pénteken esett az esõ egész délelõtt. Nem keseredtem el, viszont úgy döntöttem, hogy egy korábbi vonattal indulok el Kazincbarcikára, biztos ami biztos alapon. A tömeg miatt felszállás után mindjárt befordultam az elsõ kupéba, ahol meglepetésemre épp egy ismerõsöm tanyázott. A vonat már Kelenföldig is késett jó 20 percet, így már veszélyben forgott a csatlakozásom elérése is. A kelenföldi állomáson aztán a vonat nem ment tovább fél óra után kiderült, hogy bombariadó miatt lezárták a Déli összekötõ hidat. Gyorsan kerestem magamnak egy másik vonatot, találtam is kettõt. A korábbinak nem tudtam a pontos indulási idejét, a késõbbiig viszont még volt másfél órám. Meg sem néztem honnan indulnak, ismerõsöm segítségével átmentem a Keletibe. A metróból kijövet néztem meg újra a lapomat, ekkor vettem észre, hogy a második vonat amivel igazából szemeztem, csak Kelenföldön áll meg, de már annyi idõ nem volt, hogy oda vissza is jussak. Gratuláltam magamnak és az induló vonatok táblához siettem, hátha van valami más is. Szerencsém volt, a korábbi vonat indulásáig volt még öt perc. Gyorsan felszálltam, és kerítettem magamnak egy szabad helyet a tömött vonaton. Már éppen kezdem megnyugodni, hogy a nehezén túl vagyok, amikor eszembe jutott, hogy fejlámpát elfelejtettem hozni. Ismét gratuláltam magamnak, majd elkezdtem agyalni, hogy mit lehetne tenni. Lámpa nélkül nem akartam nekivágni, mert a terep teljesen ismeretlen volt számomra. Egy órám volt Miskolcon a csatlakozásig, ezért úgy döntöttem, keresek valami nagyobb boltot, hátha. A dolog nem volt egyszerû, mert háromnegyed nyolcra értem oda, ekkor pedig már nem nagyon van nyitva semmi. Helyi erõk kikérdezése alapján elindultam a város felé a villamos-vonal mentén a helyenként bokáig érõ latyakban. Két megálló után találtam egy kis boltot, ahol még elem sem volt, de elirányítottak még két megállóval feljebb ahol elmondásuk szerint volt egy nagyobb bevásárló központ, ami nyolcig nyitva van. Ez nyolc elõtt két perccel volt. Kockáztattam, mert tudtam, hogy ez a bolt nálunk legalább kilencig nyitva van. Ismét szerencsés voltam, nyitva volt és még lámpa is tartottak. Vettem egyet pótelemekkel, aztán uzsgyi vissza az állomásra, mert még volt húsz percem a csatlakozásig. Elértem. A másik vonat, amire Kelenföldön kellett volna felszállnom késés miatt lemaradt errõl a csatlakozásról…

Leszálláskor megpillantottam egy hátizsákos srácot, akit mindjárt meg is szólítottam. Õ is a túrára jött, rá már vártak az állomáson, legalább is én elõször azt hittem, hogy csak rá várnak. Hozzájuk csapódtam és 1 perc múlva már a város felé robogtunk. A sofõr srác úgy gondolta együtt vagyunk. Út közben a srác olyanokat kérdezett, hogy van-e polifoamom, meg hálózsákom. Mondtam, hogy persze. Azt mondta jó, mert a valami családnál fogunk aludni. Ez elsõre kicsit mellbevágott, de aztán kiderült, hogy nem adta ki egy iskola sem a tornatermét, szállás gyanánt és az érkezõket családoknál helyezik el. Aztán az is kiderült, hogy a sofõr a fõszerezõ és minden vonat elé kiment, hogy fogadja az érkezõ túrázókat, mert a honlapra már ez az információ nem került fel. Uhh…

Másnap korán keltem, hat és fél hét körül terveztem az indulást. A rajtnál a szervezõk még éppen csak elkezdtek kirakodni, mikor ötödmagammal odaértem. Az egyes sorszámot kaptam nevezésnél -még ilyen sem volt- majd negyed hétkor nekivágtunk a távnak. Az elsõ kilométerek csendesen teltek, a kb. 20 centis hó teteje az éjjeli hidegben megfagyott. Szép nap ígérkezett, egy felhõ sem volt az égen, gyorsan melegedett az idõ.

Az út gyorsan eltelt Bánhorvátiig, ahol a kocsmában volt a második ellenõrzõpont. Már csak 20 méterre voltunk a ponttól, amikor egy Monty Python filmekbe illõ jelenet kellõs közepén találtuk magunkat. Hirtelen nagy sebességgel behajtott a fõszervezõ a kisbusszal, kivágódott az oldalajtó és hihetetlen gyorsasággal tekertek be az emberek a kocsmába. Õk voltak a pontellenõrök. Mire beértünk a kocsmába -kb. három másodperc- már úgy elrendezkedtek, mintha órák óta ott lennének.

A falu után a Damassa-szakadék következett, ez egy vicces hely volt. A jel út közben eltûnt, a szalagozással együtt. Egy darabig küzdöttem a szakadék alján, ahol a hó mellett a sziklák és a bedõlt fák is akadályoztak. Aztán nagy nehézségek árán sikerült kikecmeregni egy vele párhuzamosan haladó szekérútra, amin az útleírás szerint haladni kellett volna. A szakadék után felértük a hegy gerinre, ahol csodálatos látványban volt részünk. A völgy ködben úszott, csak a legmagasabb csúcsok, és a gerinc felsõ része látszott ki mintha kis szigetek között egy hatalmas tenger hullámzott volna. Upponynál délnek fordultunk, áthaladtunk a szoroson ami szintén lenyûgözõ és a Lázbérci tározó mentén masíroztunk be Dédestapolcsányba.

Az állomáson befaltunk néhány zsíros-kenyeret, majd továbbindultunk. Mályinkáig aszfalton vezetett az út amit most nem bántam annyira, a hó ugyanis a tavaszias idõben rohamos olvadásnak indult csúszóssá téve az erdei ösvényeket, nedvessé a bakancsomat és a zoknimat. A falu után ismét bevettük magunkat a rengetegbe, Átverekedtük magunkat a szurdokon, ami közel sem volt olyan nehéz, mint számítottam rá, patak még be volt fagyva és teli volt összetömörödött hóval, így nem a kövek között botladozni, hanem kitaposott sima úton tudtunk haladni.

Szentlélekre felérve ismét frissítõ pont várt minket a helyi kempingben. Nem sokáig idõztünk, sietni kellett, mert a nehéz terep miatt megcsúsztam a tervezetthez képest. Az út innen kb. 6-8 kilométeren át csak lejtett, de a szûk völgyben a bedõlt fák nagyban megnehezítették a járást. Itt egy ponton elbizonytalanodtam a tájékozódást illetõen. Eddig ugyanis a jeleket csak kevéssé kellett figyelni, elég volt a hóban kitaposott ösvényt követni, Ám hirtelen azok ketté váltak, egy jól kitaposott széles és egy keskenyebb kevésbé jártra. Rövid tájékozódás után kiderült, hogy a szélesebb út egy kb. 6 kilométeres levágás Tardona felé. Nem tudom megérteni azokat akik rövidítettek. Minek indultak el a 65-ön? Volt 50-es táv is, menet közben is át lehetett nevezni a másikra. Vagy ennyire sokat számított nekik a plecsni, meg a kitûzõ?

Tardonára érve már erõsen sötétedett, az aszfaltútra kiérve elõ is vettem a lámpát. A település után úgy három kilométerre az út ismét felkapaszkodott a gerincre és Kazincbarcikáig le se jött onnan. A terep nagyon hasonló volt a Tortúra végéhez, vagy 10 kilométeren át hullámvasutaztunk, mindig a következõ domb mögött sejtve a várost, ráadásul a köd is leszállt. Egyedül haladva csak a város tipikus zajainak erõsödésébõl tudtam következtetni arra, hogy mennyi lehet még hátra. A célt könnyen megtaláltam, ahol már nem volt nagy mozgolódás, a nevezõk többsége a 25-ös távot választotta. Amikor elindultam a szállás felé még 15-20 ember volt kint a terepen.