Túrabeszámolók

ÍROTTKÕ 50 - 2012.10.20; Táv: 50,1 km; szintem: 2000 m; szintidõ 12 óra.



Zsolt félkettõkor jött értem, és indultunk el nyomban Pestrõl a nyugati végek felé. Félháromkor már Tatabányáról is továbbálltunk, ahol Darabos Zolit csíptük fel a Turul által szemmel tartott út szélérõl. Gyõrig pálya, utána 85-ös, majd Fertõszentmiklóstól a vicces nevû településeket összekötõ fõút sûrû ködfoltokon át. Kõszegen - bár kinyomtattam a térképét - egy kicsit forgolódtunk, de még így is ötre odaértünk a Jurisics Miklós gimnázium elé. Kellett a biztonsági idõtartalék, mert tömegrajtot hirdettek meg, nem késõbbre, mint 06:00. Elölrõl nem látszott mozgolódás, de amíg pakolásztunk, az épület mögül elõjött egy fejlámpás alak. Tõle megtudtuk, hogy a hátsó udvarban lesz a nevezés. Odamentünk. Megvettük a nevlapot, és bementünk a folyosóra kitölteni, mert a sûrû ködpára, sõt ködszitálás teljesen eláztatta a nevezés céljára kitett keskeny asztalt. Amikor kijöttünk, már eltûnt az asztal; rájöttek, hogy mégiscsak barátságosabb, ha az álomittas tornateremben folytatódik a nevezés.

Nem emlékszem olyan túrára, ahol - legalább a rajtban - ne találkoztunk volna ismerõssel. Most is többeket üdvözlünk. A dunántúliak ittlétén nem csodálkozok, de a Nagy Falunak is akad képviselete, pedig ma több pestkörnyéki teljesítménytúra közül is lehetett válogatni. Na, ne tökmékeljünk már annyit, két perc múlva hat, gyerünk ki a kapu elé! Idekint nagy a nyüzsgés. Kisebb-nagyobb csoportok már sietve távoznak a kapura belülrõl kiragasztott A4-esen látható, nyomtatott nyilak irányába. Körülnézek, de nem látom, hogy bárki is gyülekezne a tömegrajthoz. - Most mi van? Már elmúlt hat. Szerintem menjünk! - Hova mentek? Tömegrajt lesz - szól közbe egy rendezõ. - Éppen kérni akartam, mert már 6:02 van - válaszolom. - Még nincs annyi - így a rendezõ, és fut még két hosszt a gimi elõtt parkoló autók mellett. A tömeg meg csak tömegrajt nélkül hömpölyög egy irányba. Mi se' várjuk tovább a startpisztoly dörrenését, megyünk a többiek után. Muszáj így tennünk, mert a városban nem ismerjük ki magunkat, jelzést még nem láttam, és tök sötét van. Egy parkon átvágva ügetünk a többiek után, majd egy szélesebb utcára érünk ki. Ezen, a 70-re nevezettek továbbmennek, de nekünk a sziklával kombinált Szénsavas-kút után enyhén jobbra be kell fordulni egy családi házas utcába; a sarkon rávilágítok egy [Z-] jelzésre. Eredetileg mi is a 70-re készültünk, de a Don Bosco-n megemlítettük ezt Tonnakilométernek, aki elmondta, hogy amit érdemes megnézni, az benne van az 50-ben, a fennmaradó 20 háromnegyede pedig csak falvak közötti flaszterkoptatás; arról már nem is szólva, hogy mindez sötétben. Most azonban megkezdõdik az elsõ emelkedõ. Megint közvilágítás segít a fejlámpáknak, mert egy szerpentinben kanyargó mûúthoz érünk, amit többször keresztez az ösvénnyé szûkült utunk. Az erdõben ráerõsít az emelkedõ. Egy padnál félreállunk a mögöttünk feltörekvõk elõl. Dehogy ülünk le! Csak szerelvényt igazítunk. Én például pólóra vetkõzök, mert bár még hûvös van, és a köd is szitál, de az emelkedõ elég fûtést biztosít. Már láthatóan pitymallik. Mire enyhül az emelkedõ el lehet oltani a lámpákat, és mire a kilátó tisztására érkezünk, borongós reggeli fényben mehetünk az esõházhoz pecsételtetni.

1. ellenõrzõpont: Óház tetõ.

Hiába magyarázom két túratársamnak, hogy az 50 km-t és a 2000 m szintet tekintve szûkös a 12 óra szintidõ, hogy az Írottkõrõl többet fogunk látni a sûrû ködnél, és, hogy a túra végén még egyszer erre jövünk, a konkrét csávók mégis felmennek a kilátóba. Nem idegeskedek egy percig sem, megyek tovább a saját tempómban a [K-] jelzésen. Egy nagyon jól siethetõ, kellemes felületû úton haladok. Itt jegyzem meg, hogy a túra alatt nem láttam munkagépekkel feldúlt turistautat. Hosszan megyek egyenletesen. Hátranézve nem látom jönni az "elmaradottakat". Nem baj. Az iménti ponton hallottam, hogy Velemben (-en) lesz a kajapont, majd ott megvárom õket, és jól nem engedem, hogy sokáig nyamnyogjanak. Közben nézem a papíromat; egy Vöröskereszt nevû hely következik. Kiérek az erdõbõl. Ez egy útcsomópont. Magamban mosolygok, mert a közepén egy tûzpirosra mázolt kereszt áll, rajta aranyszínû korpusz. Itt nincs EP. Stílusosan a [P+]-en kell tovább menni. Szembe' látok jeleket egy fán. Közelebb megyek [P+] is van köztük. Remek. Tovább, hasítok az iméntihez hasonlóan jó minõségû úton. Ahogy egyre meredekebben megyek lefelé, mindjobban érezni, hogy a völgyben megült a hideg levegõ. Egy forrás pihenõje mellett elmenve már kifejezetten hideg van. Mûút kanyarára bukkanok, ahonnan Í-50 stb. felirat terel balra, be az erdõbe, ahol is belefutok a [P-] jelzésbe, amelyen jobbra fordulok. Megint itt a mûút, amin most egy kicsit hosszabban megyek, és amirõl egy zártszelvényre festett jelzés térít le balra. Ez egyúttal kapaszkodóul is szolgál, mert egy hevenyészett, meredek deszkalépcsõ felsõ fokára kell ráereszkedni. Amikor vége az erdõ-szerpentin-erdõ sorozatnak, már a Velemet határoló utcán jövök lefelé. A helyi Avar szálló lepukkant látványt nyújt. A koszos ablakok mögött hullámzó függönyök még azt bizonygatják, hogy minden megy a rendes kerékvágásban, de a farészeket belepõ moha és az ásító üresség másról árulkodik. A szemben álló, magányos fagylaltos-süteményes kioszkot is csak a fénykorabeli emlékei tartják egyben. Vízszintes, lõrésszerû ablakait betörték. Azt gondoltam, hogy ilyen lakatlan szállók, és üdülõtáborok csak a Balaton mellett vannak... A [P-] egy keresztezõdésben jobbra elmegy. Egy másodpercre megtorpanok, de lentrõl, egy jelzetlen utcából érkezik egy túrázó, akitõl megtudom, hogy amerrõl õ jön, arra kell menni néhány métert, és egy kis hídon át balra bemenni egy ház kertjébe.

2. ellenõrzõpont: Velemi Népmûvészeti Stúdió Alkotóháza.

Hartmann Misinek valami sötétzöld van rákenve a zsíros kenyerére. Én is olyat szeretnék, de zöldet csak a szaletli penészes zsindelyén látok. Már majdnem az asztalon levõ piros kenõcsbõl kenek a kenyérre, amikor Misi is a zöldet javasolja. - Jó, jó, de hol van? Kiderül, hogy azt eltették a prominensebb túrázók részére, de Misire való tekintettel nekem elõhozzák egy kenet erejéig. Nagyon finom medvehagyma krém, nagyságrendekkel megnöveli a zsíros kenyér élvezeti értékét, jóllehet maga a kenyér is különlegesen ízletes. Eszek is még kettõt összecsapva, de ezt már pirosra mázolva. Az utca felõl egyre erõsödõ, folyamatos beszédhangot hallok. Zsolt közeledik hallgatóságával, Zolival. A sövényen keresztül kikiabálok, hogy ne a szája járjon, hanem a lába. Amíg a fiúk pecsételtetnek, és táplálkoznak, addig iszok még egy herbateát. Olyan kényelmesek, hogy fázni kezdek. Kimegyek az utcára, és felderítem, hogy merre tovább. Az 50-eseknek egy picit vissza kell menni a keresztezõdés felé, és felmászni az élesen balra tartó [K+] jelzésû dûlõútra. Két tuja között visszanézek az alkotóház udvarára, de a két jámbor fajta még mindig nyugodtan kérõdzik. Mielõtt átfáznék, öltözés helyett inkább továbbmegyek az éppen induló két rövidnadrágos túrázó után. Kb. egy km szintbeli haladást követõen a jelzés balra letér, de ezt már csak akkor veszem észre, amikor a két elõttem járó megáll, és a papírját nézegeti. Ebben a pillanatban kiabál utánam Zsolt, aki Zolival egy kisebb társasághoz csapódva indult tovább a kajapontról. Nagyon büszke magára, hogy õ figyelmeztetett engem a helyes útirányra. Könnyû erdei séta után kiérünk egy tisztásra, majd egy útelágazásban, egy furgonból megkapjuk a következõ pecsétet.

3. ellenõrzõpont: Bozsok északi csücske.

Rögvest jobbra fordulunk a [K3]-ön, és aki a jelzésbõl nem találta ki, hogy mi vár rá, az most mélyeket lélegezve, gyök kettes sebességgel megtapasztalja. Ahogy emelkedünk, úgy kerülünk egyre kijjebb a hûvös, párás levegõbõl. Mire az 560-as szintvonal magasságában balra kanyarodunk egy rövid, pihentetõ platóra, a napfény már kristálytiszta levegõn át, hegyesszögben süt be a fák közé. Utunk egy kellemesen füves, nem gyakran járt ösvény. Azonnal szimpatikus lesz a hely. Az út bal oldalán egy óriási, megolvadt fagyira emlékeztetõ követ látok. Ráfogom, hogy ez a Kalapos-kõ és innentõl kezdve figyelem, hogy hol van az az ellenõrzõszám, amit majd fel kell írni. Egy rövidebb emelkedõ után egy, az elõzõ stílusú kõhöz érünk, csak ez százszor nagyobb. Alig lehet elslisszolni mellette; az ösvény másik oldalán a nix tátong. A kõtõl lefelé jövet egy bekarikázott sötétpiros szám van egy fára festve. (Ezt erdészeti jelölésnek véltem, de mint késõbb megtudtam, ez volt az ellenõrzõszám. Egyébként semmi nem utalt erre.)

4. ellenõrzõpont: Kalapos-kõ. Ellenõrzõszám.

Enyhe lejtmenetben érünk el egy pihenõbútorzatot, majd egy keresztezõdést. Papírnézés. Az itiner szerint a [K-]-n kéne jobbra menni, de arra [Z-] jelzés van. Utolérnek olyan túrázók, akik már voltak a túrán, és azok mondják, hogy nyugodtan mehetek jobbra, mert egy jó darabon a [K-] fonódik a Vasfüggöny túra [Z-] jelzésével. Csodálatos erdei úton kaptatunk egyre meredekebben. Csak a magasban, a hatalmas fák lombjain táncol a napsugár, hozzánk már csak a szórt fény jut le. Elgondolom, hogy nyáron, a rekkenõ hõséget könnyedén zárja ki a sûrû erdõ. Az út mentén csörgedezõ patak segít a komfortos klíma kialakításában. A [Z-] balra elmegy tõlünk; innentõl közvetlenül az osztrák határt követi. Várom már, hogy mikor látok kék eget a feljebb álló fák törzsei között, mert ez azt jelentené, hogy elérhetõ közelségbe került a csúcs. Amikor eljön ez a pillanat, akkor csúcs nélkül jön el, mert az út egy nagy tisztásra kanyarog fel, ahol csak röviden mehetünk vízszintben. A napos oldalamon a fülem lángol, az árnyékoson pedig fagy. Szembe jönnek a csúcson végzett túratársak, a fonódó [P-]-on trappolnak lefelé. Nekimegyünk a csúcs elõtti utolsó emelkedõnek. Elõször egy esõházhoz érünk fel, a kilátó még odébb, és feljebb van egy pár méterrel.

5. ellenõrzõpont: Írottkõ.

A pontõrök Dianás cukorral kínálnak. Felmegyünk a többemeletes kilátó csigalépcsõjén. Idefent szikrázó napsütés van. Odalent csak a szétterülõ ködfátyolból kiemelkedõ hegyek csúcsait lehet látni. - Melyik hegy lehet az a nagy kopár? - kérdezek bele a panorámába. A Schneeberg - olvassa fel egy túrázó a mellvéden elhelyezett táblácskáról. - Ja, most már tudom, ott gitározik a Schnétberger Ferenc. Fent túl friss a levegõ, lemegyünk a torony aljába. A lépcsõházban egy nagy, kocka alakú kõ van elhelyezve. Egyik oldalán az Ö, a másikon az M betû olvasható. Bepótolom, azt hogy viszonylag kevés alkalommal jártam Nyugaton. Átruccanok Ausztriába, honvágyam lesz, és hazajövök. Egy perc alatt ezt vagy ötször megismétlem. Innen nézve nem látszik, hogy melyik oldalon rothad gyorsabban a kapitalizmus... Kint egy röpke percre leülünk. A pihenõpad napos és árnyékos oldala között tetemes hõmérsékletkülönbség érzékelhetõ. Lefelé indulunk. Egyelõre azon az úton megyünk, amelyiken feljöttünk. Az esõháznál Zoli bepecsétel a kéktúrás füzetébe. A meredeket késõbb egy kellemes lejtõ váltja fel. Itt elengedjük a [K-] jelzést, a [P-]-on megyünk lefelé Velemet célba véve. Olyan kellemes ez az út, de miért nem látok jelzést már vagy tíz perce? Elõttünk két tag halad, mögöttünk pedig a két lány jön, akiktõl fölfelé jövet megtudtuk, hogy csepregiek, és már negyedszer csinálják a túrát. Elmegyünk egy kunyhó mellett, ami alig nagyobb, mint a Hungaroring mellett, a Forma 1 verseny alkalmával felállított, hírhedt bódék egyike. Még el is viccelõdünk ezen. Egy mûút hajtûkanyarához érünk, amikor bizonysággá válik, hogy eltévedtünk. A lányok még mondják is, hogy a bódé már nagyon gyanús volt nekik. Õk vissza is sietnek arra, amerrõl jöttünk. (Egyébként ez a legbiztosabb módszer a tévedés kijavítására.) Hátranézve látom, hogy MAGÁNTERÜLET tábla van kitéve az útra amelyiken eddig jöttünk. Pár méterrel lejjebb, jobbra is nyílik egy út hasonló felirattal. Valószínûleg egy jobbos kanyart néztünk be, ezért most jobbra megyünk lefelé, miután megnéztük Zoli térképét, amitõl nem igazán lettünk okosabbak. A fiúk lejjebb látják újonnan választott utunk kanyarodó folytatását és arra akarnak lemenni. Én nem vagyok hajlandó a törmelékes avaron lerongyolni, a többiek is az úton maradnak. Amikor egy "emelettel" lejjebb látjuk a két lányt szembe jönni, a fiúk mégis leszaladnak tökön, babon át. Én nyugiban lemegyek a kanyarig és úgy csatlakozok a [P-]-ba. Kocogva megelõzöm a túratársaimat, majd utolérem a lányokat. Õk - amikor észrevettük a tévedést - százegynéhány métert visszamentek a [P-] jobbos leágazásáig, és meredekebben jöttek le, mint mi ezen a jelzetlen szerpentinen. Innen már nincs semmi kiágazás, nyugodtan sétálhatunk le a nem rég látogatott kajapontra.

6. ellenõrzõpont: Velem, Alkotóház.

Velem még mindig ködbe-, a kenyérkenegetõk pedig anorákba vannak burkolózva. Az egyik pontra érkezõ arc a fentebbi, napsütötte régiókról mesél; a rendezõk irigykednek. Ismét belefér az etetõnkbe egy-két szelet zsíros kenyér teával. Nekiindulunk egy újabb magaslatnak. Azon a [P-] jelzésen megyünk egy darabon fölfelé, amelyiken elsõ alkalommal értünk le Velemre (-be). Amint balra meglátjuk a [KL] jelzést, bekanyarodunk. Combos emelkedõ vár ránk. A két csepregi lány jó húzóerõ. Megint becsap a fák törzse között látható kék ég. Még nem vagyunk fent, mert a lányok élesen jobbra fordulnak, és mire mi odaérünk, õk már jó tíz méterrel magasabban vannak. Egy nemzetiszínû melegítõs srác bal támadóállásban, térdére támaszkodva várakozik az újabb emelkedõt jelentõ lépcsõsor elõtt. - Görcs? - kérdezem. - Nem, csak valahogy ma nem mennek az emelkedõk - válaszolja. Egy templomnak látszó épülethez érkezünk fel. Valszeg ez a Szent-Vid kápolna. Az oldalában folytatjuk a [KO] jelzésen. Az épület másik végénél egy teret alakítottak ki, amelynek a velünk szembelévõ oldalán egy több méter széles, sötétszürke sziklát markol egy nagy fa a gyökereivel. Lenyûgözõ látvány. Zoli lefényképezi. Frissen vasalt, komótosan sétáló embereket érünk utol. Egészen addig csodálkozok rajta, hogy miként tudtak ide feljönni anélkül, hogy egy izzadságcsepp lenne a sminkjükön, vagy egy gyûrõdés a ruhájukon, amíg el nem érünk egy szerpentin kanyara melletti parkolóhoz. Átvágunk a mûúton, hogy tovább emelkedjünk. Na, de meddig? Úgy érzem mintha fél napja csak fölfelé jönnénk. Végre megint egy kanyarbeli parkolóhoz érünk. Itt már kevesebben vannak. A mûúttal együtt ívelünk. Egy info táblánál jobbra lenézünk a Hörmann-forrásra. Semmi különös. Nem megyünk le, mert nem ellenõrzõpont. Tovább kanyarodunk jobbra a mûúttal, most már [K-] a jelzés. Kis idõ múlva alulról nézünk fel a forrásra. Ha ezt elõbb tudom... Balra lefordulunk a mûútról, magas fák alkotta erdõben lejtõzünk egy erdészeti útig. A [K-] balra irányít. Egy könyök után vesszük észre, hogy ezt is le lehet vágni egy jelzetlen úton. A két lány minden bizonnyal meg is tette, mert eltûntek a látókörünkbõl. A flaszteren csattogva takaros házakhoz érünk. Az út másik oldalán, a velük szemben levõ esõházba kell felmenni.

7. ellenõrzõpont: Stájerházak.

A bejárattal szemben ülnek a lányok levett cipõvel. - Hja, kérem, akinek van helyismerete - köszöntöm õket. Bazsalygás a válasz. Én is megnézem, hogy mi a retek van a cipõmben, majd elveszek egy almát a kitett ládából. Ennyi volt a pihenõ, visszatérünk az erdészeti mûútra, és a "fehér pötty" jelzést követjük, ami feltehetõen a túra saját jelzése. Segítségével levágjuk az erdészeti út kanyarait, és csodaszép erdei környezetben ismét mászni kezdünk. Az elõzõekhez hasonlóan ez sem egyben legyûrhetõ emelkedõ. Elõször egy nyeregbe érünk fel, ahol többedszer találkozunk a Vasfüggöny túraút [Z-] jelzésével. Itt ismét felfújjuk a pofazacskóinkat a további hegymászáshoz. Valóban meredek, mert a két lány kiáll elõlünk egy szusszanásnyira.

8. ellenõrzõpont: Tábor-hegy. Ellenõrzõszám. Csúcskõ.

Hogy mit kell felírni, azt megint a már itt jártas túratársaktól tudjuk meg. A csúcskõ oldalán látható 5-ös szám az. Zöld fûszõnyeggel takart platón gyalogolva megyünk tovább. Abban reménykedek, hogy ez lassan kellemes lejtõbe megy át, de csalódnom kell, mert a szép füves út hirtelen egy oldalazva leereszkedõs, útnélküli lejtõre vált. Így, meredeken csúszkálva érkezünk le a következõ pontra.

9. ellenõrzõpont: Paradicsomos.

Jobbra indulunk az itt található turistaúton. Egy útvillában a bal, a lefelé tartó ágat választja az újra a csapat élére állt két lány. A nyáj bambán baktat utánuk. A többszörös Írottkõ teljesítõ dnvzoli szól, hogy a felsõ ágra kéne áttérni. A lányok felszaladnak, mi pedig inkább felkapaszkodunk. Zsolt évõdik a lányokkal. Azt mondja, hogy a fürge gazellákat üldözik a kiéhezett farkasok. A turistaút valahol, tán egy kanyarban mûúttá változik. Hosszan caplatunk ezen, ami egyre kellemetlenebb. Egy ponton szép kilátás nyílik hegyekre, völgyekre. Valaki felmutat a magasba. Az Óház-tetõ kilátóját mutatja, ahová ma még egyszer fel kell jutnunk valahogy. Messze is van, magasan is van, miközben egyre csak lefelé tartunk. Volt határõr õrs mellett megyünk el. Jó állapotban levõ épületnek néz ki, csak éppen túl alaposan pucolták meg az ablakait. Egy másik csapatban a szintidõrõl beszélnek, ezért jobban belehúzok. Már arra gondolok, hogy soha nem ér véget ez a mûút, amikor azt látom, hogy távolabb az út bal szélérõl másznak valahova lefelé. A "fehér pötty" megint egy úttalan meredekre irányít. Lemászunk, és egy kis patakot is átugrunk.

10. ellenõrzõpont: Hét Vezér-forrás.

Visszamászunk a hivatalos [K-] jelzésen. Egy fán ott az OKT bélyegzõ, Zoli pecsétel. Meredeken visz fel a jelzés egy szintben haladó szakaszra, ahol lehet fújni párat. A kilátó még jóval feljebb van. Fojtogató füstben tesszük meg az utolsó métereket; a ponton nyirkos fával rakják a tüzet serényen.

11. ellenõrzõpont: Óház-tetõ.

Most sem áll szándékomban felmenni a kilátóba, de Zsolt még nem ért ide, ezért Hartmann Misi után megyek. Egy körülnézés: mindenütt köd. Na, itt is voltunk. Odalent mindenki összejött, lemehetünk a városba. Amerrõl reggel feljöttünk a [Z-] jelzésen, arra lemegyünk. Sokáig tart. Tovább, mint gondoltam volna. Misivel elõresietünk egy kicsit. A házak között nehezebb a tájékozódás; ritkás a jelzés. Egy saroknál elbizonytalanodunk, meg kell kérdezni valakit, de aztán simán beérünk az iskolába. A lányok nem idõztek a kilátónál, ezért már kifelé jönnek. - Megjöttek a farkasok - mondják kacagva. Gratulálunk egymásnak, és egyúttal búcsút is intünk. Az órámra nézek. Szûk negyedórát hagytunk bent a szintidõbõl. Ez bizony szoros menet volt. Plusz egy óra szintidõvel jobban körülnézhettünk volna e messzi tájékon. Míg a tornateremben szalámis zsömlével és üdítõvel restauráljuk magunkat, odakint rohamosan sötétedik.

Ottorino