Tatabánya 30
"Alsógalla" - tájékoztat a motorvonat erre hivatott berendezése, ideje leszállni: ha végigmennénk Tatabánya fõ vasútállomásáig, szinte biztosan lekésnénk a buszt, amelyet némi sétával innen kényelmesen elérhetünk. A mai túrán Kerek repkény mellett az öcsénkhez képest jelentõs túraszakmai lemaradásban lévõ Patti húgommal alkotunk háromfõs társaságot. Panelházak között, magasfeszültségû távvezetékkel párhuzamosan haladva sétálunk be a Ságvári Endre (hûha!) útig, ahol kerítünk egy buszmegállót. Érdekesség, hogy a menetrend mellett az egyes buszjáratok útvonala térképes formában is szerepel a tájékoztató táblán. Emellett külön vicces a 35-ös buszhoz tartozó térkép: ezen egész Tatabánya talán két centit foglal el, rajta egymásra halmozott pöttymassza jelzi a busz útvonalát, de amúgy látható az egész környék, Tárkánytól Epölig és Téstõl Pázmándig.
Felszállunk az érkezõ 1-es buszra, valamit mond a buszvezetõ, de az Ikarus üresjárati motorhangja elnyomja a kommunikációs kísérletet. Megváltom a három jegyet, jó sokba kerül, de azzal vigasztalom magam, hogy mûbõrüléses csuklóson utoljára Egerben utaztam, gyerekként. A busz utazóközönségét körülbelül tucatnyi ember alkotja, a többség a végállomásig elhagyja a jármûvet, csak néhány, optikailag is túrázónak tûnõ személy marad fent. Felsõgalla szélén szállunk le, a gépezetet sofõrje pár méterrel arrébbgurítja és megáll. Átsétálunk az 1-es fõúton, megkerülünk pár házat, rálelünk a rajthelyre, amely néhány sátorból és a támogatókat hirdetõ molinókból áll. A sorállás minimális mennyiségû idõt vesz igénybe, az adminisztráció nagyon szimpatikus: elveszik a nevezési díjat, cserébe kapunk fejenként egy itinert, rajtszámmal. A rajtoltatói oldalon László Szilvit van szerencsénk üdvözölni. Mivel a rajt megközelítése és az egész nevezés bõven belefért a rá méretezett idõtartalékba, most fagyoskodhatunk majd' húsz percig. Közben felbukkan Bell Sanyi és reggeli útitársunk is, akivel a metró Deák téri állomásától egész Szárligetig utaztunk. Továbbá csinos kis tömeg gyûlik össze, túrázási szándékot kifejezve. Szilvi elrajtoltatja a futókat, majd pár másodperc fáziskéséssel a gyalogos tömeg is rászabadul a kék négyzettel jelzett útra. Sikerül jó ütemben elkapni az indulást, enyhén poros, minimálisan emelkedõ úton trappolunk a Vértes felé.
Egy rövid emelkedõ felhagyott kõfejtõ udvarának tûnõ helyszínre visz fel, itt mindenféle színû fák díszelegnek, mintha az „Õsz” tételt illusztrálnák a Négy évszakhoz. Majd folytatódik a másfél nyom szélességû út az erdõben. Kiérünk egy rétre, tõlünk jobbra, négyzetes rácsban ültetett fák sorakoznak a fûben, felettünk távvezeték húzódik, két acélmonstrum tartja két dombtetõn. Elérjük a Szárliget felõl érkezõ kék sávot, kétfõs tévéstáb veszi fel a túrázók vonulását. Szerencsére most éppen a kamera egyik helyszínrõl a másikra való szállítása köti le õket, így örvendetesen kimaradunk a mûsorból. Csákányospuszta felé fordulunk egy egyenes útra, autó elõtt bója áll, autó mellett pedig személyesen Vali és -rafter-, akikkel elképesztõen szomorúan rég találkoztunk utoljára. Beszélgetünk pár sort arról, hogy milyen a jó teljesítménytúrázó, meg arról, hogy velük délután már jó esetben nem találkozunk a ponton, mert seprûvé avanzsálva folytatják rendezésben való részvételüket. Na, ez a mondat jó hosszúra sikerült. Nem maradunk sokáig, mert érkezik a tömeg, a hatalmas és elsöprõ, és jó ötletnek tûnik ellépni, mielõtt ideér. Meglódulunk a Mária-szakadék felé, el a turistaház mellett. A fák lombjain és a ködön átsütnek a felkelõ Nap elsõ sugarai, megadva a témát a mai napon készülõ fényképeknek. Felsétálunk a szakadékon, mellettünk jobbra sziklafal és meredek domboldal, balra szakadék, lépcsõszerû kõalakzatokkal és kidõlt fákkal. Tetszik. Felérünk a körtvélyesi erdei temetõhöz, a fejfák a ködben éppen, hogy kivehetõk. Felsétálunk a T-alakú elágazásig, a kék keresztre térünk rá Körtvélyespuszta felé. Itt többen érkeznek szembõl, de bambulós lévén lehet, hogy én is benéztem volna a K+ és a lila jelzésû Mária út alig észrevehetõ jobbkanyar-jelzését. Persze, lehet, hogy csak a Nagy-Csákányt látogatták meg, mint a Vértes legmagasabb pontját.
Elballagunk Kapberek-puszta felé, közvetlen az út mentén méretes légyölõ-galóca telepek sorakoznak, meg mindenféle egyéb gombák is láthatóak, amelyek begyûjtését az arra szakosodott résztvevõk el is fogják végezni. A lombon átsütõ napfény egyre határozottabbá válik a reggeli pára felszálltával, így a látványos elemek száma is növekszik. Hosszabb emelkedõs szakaszokat követõen végre lejtõvel is találkozunk, találkozunk a Körtvélyes, mint hegy felõl érkezõ piros sávval, de nekünk ez nem kell most, zöld lesz a jelzés, amelyen eljutunk az Új-osztás névvel illetett ellenõrzõpontig. A köhögõ pontõrtõl kapott bélyegzés Sebaj Tóbiást ábrázolja, amint egy gombára könyökölve elmélkedik. Megnézem, a -rafter-éknál kapott bélyegzõlenyomaton egy törp az ásás mûveletét gyakorolja éppen. Nekem mondjuk tetszik. Egyre mélyülõ völgyben folytatódik utunk, az itiner belsejében rejlõ szürkeárnyalatos térkép szerint ez a Sárkánylyuk-völgy. (Tessék, elõbb törpök, most sárkány...) Megreggelizünk, sonkás zsemle a menü, amelynek összetevõit (sonka, zsemle) Repkény hordozta idáig. Párás rétek, kanyargós erdei utak következnek hosszasan, majd leérünk a Szárliget-Vérteskozma közötti erdészeti aszfaltútra. Ezen egészen egy szalagozott letérésig közlekedünk, ahol megtaláljuk az itiner szerint az Új-osztás – Vérteskozma szakaszon leküzdendõ szintemelkedést, koncentráltan. Felbaktatunk a dombtetõre, amely elválaszt az üdülõfalutól. Fentrõl kilátás, a Vértes lankái láthatóak körülöttünk, és soros úticélunk néhány épülete. Leballagunk Vérteskozmára, ismét ellenõrzõpont, ismét kapunk bélyegzést („Vérteskozma”, hirdeti a felirat) és ellátmányként cukorkát.
Kifogástalan állapotú porták között sétálunk tovább, impozáns kapu mellett hagyjuk el a települést. Az úton sárga levélszõnyeg. Szép, na. Enyhe emelkedõn vezet fel a követendõ dózerút, mellettünk a Szent Vendel-kápolna emlékhelye, odébb vízmûépület, közben egy darabig távvezeték, de az valahol másfelé folytatódik. Erdõbe térünk, majd onnan ki, és máris Várgesztesen találjuk magunkat. A pont õrei a kocsmánál ülnek, és annyira kevés ideig maradunk itt, hogy amire megfogalmazódik a fejemben az igény egy kávé iránt, már kint is vagyunk Gesztesrõl. Innen ismét emelkedõn kell távozni, jó meredeken. A nem-teljesítménytúrázó-forgalom kezd élénkülni: kirándulókkal, sziklamászókkal találkozunk menet közben. Elhagyjuk a Zsigmond-kõ felé vezetõ elágazást, felérünk egy magaslatra, ahol végre elõkerül a tegnap este bekészített, jelentõs mennyiségû ízesített, cukrozott disznózselatin, amely másképpen gumicukor néven ismert. Optikailag kéktúrázó apa-fiú duóval találkozunk, majd szép lassan elérjük a Mátyás-kutat és a kapcsolódó pihenõhelyet. Itt csatlakozunk újra a 20-as távhoz, amely az Új-osztástól a K+-on érkezik ide. Lesétálunk a forráshoz, felirat hívja fel a figyelmet a vízvételi lehetõségre, amelyet érdemes kihasználni – bármilyen lassan is csorog a víz itt, még mindig több, mint a kiszáradt Szarvas-kút. Turul-túrás pólós srác és barátnõje is épp vízkészletüket igyekeznek pótolni, érkeztünkkor átadják a helyet és továbbállnak, útvonalkövetõ módon a kék sáv felsõ ösvényén, és nem a tömeg által tovább követett szintúton. Szóbeli dicséretet érdemelnek. Fél bögre vizet megvárunk, aztán megyünk mi is, felfelé, meredeken.
A kanyargós felsõ ösvény után lent futunk bele a tömegbe, majd rögtön el is hagyjuk a dózerutat. Kõolajvezeték húzódhat errefelé, az egykori ÁFOR-ra emlékeztet egy rozsdásodó vastábla. Beballagunk a Szarvas-kúthoz, a pontõrök itt füstölõt, illatos gyertyát égetnek, mellettük egy túrázó éppen egy szál cigarettával készül ugyanezt tenni. Elpucolunk az emelkedõn elõle, az igazolás megszerzése után. Átbukunk a dombtetõn, lesétálunk a Vitányvár aljához, hogy itt még egy, jó hosszú kaptatón menjünk fel. A vár meglátogatása ezúttal kimarad, az emelkedõ után tisztásra érkezünk, délkelet felé kanyarodunk és visszatérünk a reggelrõl ismerõs elágazásba. Leballagunk a Mária-szakadékon, az jut eszembe, hogy amikor ilyen helyeken kell menni, akkor egyáltalán nem bánom, hogy van oda-vissza szakasz a túrán. -Rafter-éket mások váltották a ponton, így itt ismét gyorsan letudjuk a bélyegzést, és visszaballagunk a célba. Közben immár napsütésben szemlélhetjük meg a reggel még párában úszó tájat. Feltûnik egy birkanyáj, motoros pásztorral, õk reggel még nem voltak kint. Távvezeték. Kõbánya udvara. Lejtõ. Cél. László Szilvivel beszélgetünk egy kicsit, kapunk kitûzõt és emléklapot és Sport szeletet. Továbbá zsíroskenyér és tea áll rendelkezésre, mint ellátmány, elõbbibõl ötöt fogyasztok el, és csak azért nem többet, mert nincs pofám hozzá. Köszönöm ezúton is a túrát a rendezõknek, és a társaságot az útitársaknak. Nekem tetszett, úgy, ahogy volt.
Fél órányi pihenés után visszaballagunk a buszmegállóba, itt újabb húsz perc telik el a buszra várva. Megvesszük a jegyeket, közben a sofõr hangosan méltatlankodik: „Idejönnek, beparkolják a buszfordulót, akadályozzák a forgalmat, szívatják a többieket, na, ez aztán a teljesítmény!” Jónak mondja. A jegyárakat megint kissé elhûlve veszem tudomásul, de ennyi pénzért most háromtengelyes, ráncajtós, mûbõrüléses Ikarus 260-on utazhatunk, ez már nosztalgiajáratnak is felfogható. A Mátyás-kúttól ismerõs túratársakkal (akkor Turul-túrás pólós srácként és barátnõjeként hivatkoztam rájuk) egy helyen szállunk le, megerõsítésképpen azért megkérdezem, hogy jófelé megyünk-e Alsógalla vasúti megállóhelyére. Pozitív választ kapunk. Lesétálunk a vasúthoz, megváltom a jegyeket, majd jórészt a maradék gumicukor elnyammogásával töltjük az eltöltendõ háromnegyed órát a budai személyvonat érkezéséig.
-Kékdroid-
Képek itt. |
