Túrabeszámolók


Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)

marton4Túra éve: 20122012.10.15 20:24:02

 Less Nándor 60 túrbeszámoló 2012.10.13


„LESS NÁNDOR -  Újratöltve Ötödször"


“Nem kell ahhoz semmi különleges ok, hogy jól érezd magad – egyszerûen elhatározod, hogy azonnal boldog leszel, egyszerûen csak azért, mert élsz, egyszerûen azért, mert így akarod.” (Anthony Robbins)


Ami beépült az életembe, részemmé vált, most már ezzel együtt vagyok az aki. Ez volt az 5. „Less Nándorom”, s a jubileum miatt engedek meg magamnak egy pár sort így az elején. Kevés dolog miatt hagynám ki ezt a túrát. Nekem nem is egy teljesítménytúra csupán, hanem valami, ami beépült az életembe, részemmé vált, most már ezzel együtt vagyok az aki. Nehéz lenne belõlem kiszakítani anélkül, hogy valamelyik nemes szervemet ne érintené, ne rántanánk ki vele együtt azt is, mondjuk a szívemet. Volt néhány elõjele annak, hogy ezt a kegyetlen operációt el kell végeznem magamon, de sikeresen legyûrtem a nehézségeket, és most itt vagyok megint, immáron ötödször. Minden túrának megvan a sajátos színezete, amitõl összekeverhetetlen lesz az elõzõvel. Az idõjárás, a túratársak, akikkel összefutok, vagy együtt haladok idõnként (mennyiféle személyiség!), a lelki, fizikai állapotom, a felszerelésem, ruházatom, a pontõrök és még tudja mennyi egyéb rejtett tényezõ határozza meg aznapi hangulatomat, amitõl 2012-es „Less Nándorrá” változik, a 2012-es Less Nándor teljesítménytúra. Most itthon ízlelgetem a számban ennek a túrának a sajátos zamatát, s ha nem is kérdés, elemzem magamban, megérte-e elmenni, újra „feláldozni” egy napot az életembõl. Milyen újat hozott, vagy hozott-e valami új minõséget ez a túra, vagy csak körben jár a számláló, és most ugyanarra a pontra mutat ötödször is. Nem tudom. Talán kiderül ebbõl a beszámolóból nekem is…


Valahogy minden évben fenntartják nekem. A szokásos helyemre parkolok úgy ½ 7 tájban. Ezt a templom melletti helyet, holott garmadában állnak mindenütt az autók az út szélén is, valahogy minden évben fenntartják nekem. Talán kapubejárónak látszik, de nem az, vagy nagyon a sarokban van, így amikor az érkezõ reménykedõ pillantással néz végig a tömött kocsisorokon, remélve, hogy jó szerencséjére megpillant egy valahogy kifelejtett parkolóhelyet, ezt a legvégén már nem érzékeli. Így nem is gondolkodom sokat, és beállok a szokott helyemre. Futó ruhát húzok, most elõször a túráim történetében, gondolva, hogy a futó ruha majd csak fut helyettem, azért „futó ruha”, ha már én nem is tudok, de szeretnék. Itthon, esténkénti kocogásban elég jó fejlõdést mutattam be az utóbbi idõben, de „más ez a szerelem”, ez a 63km, ami késõbb fényesen beigazolódik a túra során. Elõzõ idõszakokban gyakran elõfordult, hogy a résztávokon produkált formámat az egész hosszú távon, minden szakaszon képes voltam megismételni, de most ez nem sikerült. Futói ambíciókkal indultam el, de erre a gyakran már csak a ruha emlékezetett a túra során, ami végig áramvonalasan feszült kétségtelenül izmos, kidolgozott combomra, még a lekattant idõszakokban is. A hely bûvölete miatt, mint említettem egy templom mellett parkoltam le, ájtatosan szállok ki a kocsiból, és lépek a „Szent földre”, a Less Nándor teljesítménytúra rajt-cél helyszínére Cserépfaluban. Az iskola közel, és nem látok tömegeket, mint elõzõ években, így nagyon hamar lezajlik az adminisztráció. Még egy pár mondatot váltok Péterrel, akivel a Gémes 50-en ismerkedtem meg, most örömmel üdvözöljük egymást. Azt mondja, hogy elolvasta a Gémes 50-rõl írt beszámolómat. Ezek szerint rajtam kívül még egy ember olvasta, ez már haladás. 6:48-kor végre „börtönébõl szabadul sas lelkem”…


Legjobb lesz, ha a saját ütememet tartom a túra során, és nem szaladok senki után, mert így nem húzom sokáig. „Kocorászok” a szõlõhegyen felfelé, elhúz mellettem egy jó ütemû futó. Tartom az iramát, de a szalagnál tovább követi a balra kanyarodó utat. Rákiáltok kétszer, mire végre felfogom, hogy reggeli kocogóról van szó csupán, aki Cserépfaluból átszalad Cserépváraljára. „Cseréptörés történt”, így lefordulok a szalagon, azon morfondírozva, hogy legjobb lesz, ha a saját ütememet tartom a túra során, és nem szaladok senki után, mert így nem húzom sokáig. Nem tudtam azonban ezt betartani, a vetélkedés és magamutogatás ösztöne nehezen viseli el, ha tõle az adott pillanatban csak egy kicsit jobbak lehúzzák, és végig kerestem magamban a tartalékokat, de sokszor hiába, mert valahogy ma nagyon-nagyon tartalékolni akarta azokat a szervezetem jobb napokra, és semmilyen könyörgésre, bökdösésre nem adta elõ. Sõt a túra során elfogyasztott töménytelen „cukrot” is a lábam helyett könyörtelenül a zsírraktárakba irányította a szervezetem logisztikusa, a végére jelentõs tekintéllyel gyarapítva engem hasi tájon, mintegy felkészítve a téli hidegre, amikor a belsõ szerveimet majd ezek a zsírpárnák óvják meg az átkos kihûléstõl. „Bélhûlést” már nem kapok az biztos. Legalább ezt már sikerült elérni a túra során, de a fotelben nassolva még könnyebb dolgom lett volna, „mások” nem szenvednek ennyit ezért. „No sport!”. „Yesss nass!”.  Nálam ez: „Yesss Sport Yes nass!”, de a „No Sport – No nass sem rossz verzió, de talán a legcélszerûbb a Yesss sport NO Nass. Ezt kiveséztem alaposan. A Mangó-tetõig, az elsõ emelkedõkön megtörténik a szokásos vetkõzés, amikor az óvatosságból magamra húzott felsõk a derekamra és a nyakamba csavarva landolnak, temperálva az úton, míg egy szál pólóban töltöm végig az egész napot.


Szenvedélyes, eredményes, remek túrázó, így rengeteg jó ismerõse van. Átélem újra a természeti csodát, amíg áthaladok az óriási sziklákkal telehajigált Felsõ-szoros szurdokvölgyön. Azon gondolkodom, hogy ezek a sziklák mikor szakadhattak ki a völgy fölé meredezõ óriási függõleges sziklafalakból, mert én még, hála az égnek, egyet sem láttam lezuhanni, pedig hát elég sokat jártam ilyen helyeken az évek során. Talán a földtörténet során bizonyosan elõforduló nagyobb földrengések segítettek rá. A másik magyarázat szerint óriások dobálóztak velük, mint valami kavicsokkal, ez sokkal hihetõbben cseng. Ebben megegyeztem magammal. Keveset fényképezek, szeretném tartani a még meglévõ jó ütememet, amivel egyelõre nincs gond. Sorban elõzöm le a korábban indult gyalogosok tömegeit. Egy helyütt olvad meg csupán fagyos, célratörõ szívem, amikor valaki a 2010-es Téli Mátrás emlékeit meséli „nagy hangon”, itt már nem lehet megállni, hogy ne kapcsolódjak be a beszélgetésbe, közösen nosztalgiázva az aznap leesett 40cm-es hó fölött. Szerencsére(?) ma semmi nem esik, még egy csepp esõ sem az országnak ezen a részén, és a nap is gyönyörûen kisüt, az ezen a túrán már szinte garantált jó idõt adva ajándékba. A Dobi-rét sarkán érem utol Istvánt és „kis csapatát”, akikkel egy pár km-t együtt teszünk meg. Jó minden alkalommal újra felfedezni egymást, az évek során egyre többet tudunk meg a másikról, a másiktól. Ha sokszor hónapokig nem találkozunk is, ott folytatjuk a beszélgetést ahol abbahagytuk, továbbszõve „Ariadné fonalát”. István kemény, vezetésre termett ember, de egy óriási tiszta, nagy lélek és szenvedélyes, eredményes, remek túrázó, így rengeteg jó ismerõse van. Nagyra becsülöm! Már-már leválok róluk, hogy továbbkocogjak, amikor kiderül, hogy István társaságában „utazik” egy fiatal srác, aki kollegám, egy másik „méregkeverõ”. Nem sokan vagyunk a teljesítménytúrázók között, nagy élmény a találkozás. Tovább utazok az „István expresszen” új élményekkel gyarapodva. Van még belõlünk egy az tuti, akivel 4 évig voltunk szobatársak, és egymástól teljesen függetlenül találtunk el a teljesítménytúrázás csodálatos világába. Ha még ezen kívül is van valaki más, kérem, írjon! A Hideg-kút laposa szélén (se kút, se mocsár), már a mûút közelében megugrok, és átadom Istvánt, hogy tovább szövögesse a beszélgetés fonalát egy újonnan érkezõ túratárssal. Ami a logikai feladatok mellett a legjobban edzi az ember szellemét az éppen a beszélgetés, amire a hétköznapok során egyre kevesebb idõt szakítunk, de ilyenkor túra közben bõven van rá idõ, így egyszerre és együtt edzhetjük a testünket, szellemünket, ha alkalom nyílik rá. És István jó edzõpartner mindkettõben.


Minden bajra szinte egyedül a pálinkába áztatott fokhagymát tartják üdvözítõnek. Most valahogy minden szakasz gyorsan telik el, meg vagyok elégedve a haladási ütememmel. Az Oszláig tényleg nem gond, bár ezt az elsõ szakaszt még gyorsabban, intenzív futással szoktam eltölteni. Már messzirõl látom az ellenõrzõ ponton az óriási, zsíros- és lekváros-kenyerektõl roskadozó asztalokat. Kiválasztom a lehetõ legkisebb lekvárosat, és miközben egy „falintásra” lenyelem, felnézek a fölénk magasodó Ódovár napsütötte szikláira, ezzel a látvánnyal soha nem tudnék betelni. Már indulnék, amikor a pontõrök beszélgetésére leszek figyelmes. A gyógyszerek átkos hatásairól és az általuk okozott függõségrõl folytatnak élénk vitát, és minden bajra szinte egyedül a pálinkába áztatott fokhagymát tartják üdvözítõnek, persze szigorúan az áztató-lével együtt. Ebben végül egyöntetûen megegyeznek. Akit nem öl meg, annak biztosan használ, gondolom. Amit a gyógyszerekrõl mondanak, bár közhelyes, azért van benne némi igazság, a fokhagyma pedig, referenciaként mondva, egyéb jó hatásai mellett legfõbb antibiotikumként minden ausztrál katonának ott lapult, mint kötelezõ felszerelés a tarisznyájában a II.vh során (antibiotikumok elõtti korszak). Szóval jó anyag. A pálinka szintén fontos hadi felszerelés lehetett, mert józan ember nem igen tud géppuska tûzben rohamozni. De szokás szerint elkanyarodtam. Olyat teszek, amit nagyon ritkán, és csak a poén kedvéért felfedem inkognitómat a pontõröknek, már ami a civil életemet illeti, és megígérem, ha hazaérek, kihányok minden gyógyszert, és csak pálinkás fokhagyma, vagy még inkább a fokhagymás pálinka marad a raktárban, az tuti. Így a vámpírokkal sem gyûlik meg többé a bajom.


Eszembe jutnak a fiatalkori kirándulások, amiknek gyakran volt célpontja éppen ez a vár, amikor még olyan új volt a világ, új volt minden. Elindulok felfelé a hegyen. A kanyargós, egykor a várhoz tartozó szekérúton felkocogok, és az új nyomvonalon a „Feketelevest” is könnyen beveszem. Bár szabódom, a legtöbben udvariasan félreállnak, mert érzik, hogy óriási erõvel jövök hátulról. Legalább egy kis levegõhöz jutnak. Nekem nincsenek légcsere gondjaim, amikor felérek, azonnal kocogni kezdek felfelé a várig. Kimegyek a sziklákra, ahol jelenleg valamilyen barlangkutatás, vagy régészeti feltárás zajlik. Az imént lentrõl néztem fel ide, de nem kevésbé csodálatos az sem, amit most látok. A Hór-völgy természeti szépségeit már többször „megénekeltem”. Gyakran jutok el erre a sziklára, hogy a gyönyörû kilátáson nyugtassam meg elfáradt szemgolyóimat, messzire nézve ellazítsam szemmozgató izmaimat. Ez a kedvenc helyem a Bükkben, ahol igazán otthon érzem magam, ha csak néhány percre is alkalmanként. Eszembe jutnak a fiatalkori kirándulások, amiknek gyakran volt célpontja éppen ez a vár, amikor még olyan új volt a világ, új volt minden. Ma, jó 40 év elteltével sem kopott meg ez az érzés, sõt feltöltõdött új tartalommal, most épp a Less Nándor túrával. Mellettem épp egy két kisgyermekes család készít örök emléket állító családi felvételeket csodálatos tapétával a háttérben. Az enyémek, amiket az én két kisgyermekeimrõl készítettem ezen a helyen, valahol egy hatalmas doboz mélyén lapulnak már vagy 15-20 év óta, ami tele van hagyományos fényképekkel. Ma a digitális korszakban, már senki nem néz ilyen hagyományos képeket. Ideje elõkeresni õket, és digitalizálni. Visszatérve a családhoz. A pici kislány nagyon aranyos, de igencsak sérelmezi apukájánál egy távcsõ hiányát. A családfõ egyébként is egy málhás öszvér egy ilyen családi kiránduláson, így jogosan méltatlankodik a mi a családapánk is, hogy már csak az kellett volna, hogy még egy távcsövet is cipeljen magával. Ebbõl a kislány megtanulta, hogy nem minden vágyunk teljesülhet ott, akkor és úgy, ahogy mi szeretnénk, és hogy semmit sem adnak ingyen. Egy jó távcsövezést egy jó cipekedés elõz meg és követ (ha csak nem hagyjuk ott a távcsövet a helyszínen). Lekapok egy-két, október közepén is gyönyörûen virító növényt a sziklán, majd kifordulok a Hór-völgy pompázatos látványából és a családi idillbõl, hogy tovább folytassam a „Feladatot”. Nagyon jól leszaladok a hegyrõl, még mindig jó a lábam. Mellettem elzúg egy farmeros srác, mint a szélvész, aki egy rúdon, a vállán, hetykén átvetve, mint valami tarisznyát egy piros felsõt cipel. Bizarr látvány annyi szent, és azon imádkozom, orra ne essen. De nem, stabilan áll a lábán, stabilabban, mint én. Könnyen lejutok, görcs sem jelentkezik a hegy lábánál, ahogy elõzõ években már elõfordult, igaz, nem volt olyan erõs a kezdés, mint akkor.


Itt minden olyan csodaszép! Nem hiába hívják úgy, ahogy, Csúnyavölgy. A Hór-völgybe leérve felmérem az erõimet és a távolságot. 5km laza kocogás Tebepusztáig. Ez semmi perc alatt teljesítem gondoltam akkor még. De a sunyin emelkedõ, köves terepszakasz igencsak megkínoz. Jó néhány gyalogos csapatot megelõzök, de ez sem boldogít, mert nem úgy haladok, ahogy terveztem, ebbõl már nem lesz 10 (9!!!) órán belüli teljesítés, már itt eldõlni látszik. Látom, azért a mellettem elhaladó futókat is megdolgoztatja ez a szakasz, idõnként én is új erõre kapok. Végül minden elkövetkezik, hát Tebepuszta is eljön, és innen megyek a végtelenig és tovább. Itt összesodródom egy fiatal gyalogos sráccal, akivel egy idõre társakká szegõdünk. Közben fényképezgetek, majd elõreszökkenek utána, mint a kiscsikó. Néha lelassítom, amikor a Csúnyavölgy természeti csodáiról áradozok, köztük egy fatörzsön fehérlõ gyönyörû korallgombáról, amit jól rosszul lefényképezek. Nehéz egy ilyen vakítóan fehér, amorf teremtményt csak úgy kutyafuttában jól beélesíteni, nem is sikerül túl jól. Itt minden olyan csodaszép! Nem hiába hívják úgy, ahogy, Csúnyavölgy. Javaslom az átkeresztelését. Mutogatom az üde völgyben mindenütt látható erdei holdviolák terméseit is, arra gondolva, milyen nagyszerû illat terjenghetett itt pár hónappal ezelõtt éjszakánként, a növényt beporzó éjjeli lepkék nagy örömére. Eszembe jut, péntek este egy vetélkedõ mûsorban, egy kérdésben említett testvére, a kerti holdviola, amelynek ezüstösen csillogó kerekded becõtermését júdáspénznek nevezik, mint magát a növényt is. A vetélkedõ nézésekor még azt gondoltam, hogy az én erdei violámról van szó, csak késõbb jöttem rá, hogy a kerti a júdáspénz, az erdeinek hosszúkásabb a termése és inkább barnább, nem ezüstös. Na, ezzel sok mindent „elárultam” a „mély” természetismeretemrõl, és még júdáspénzt sem kaptam érte. Amíg utána néztem ennek a „pénzkérdésnek”, beleakadtam egy tudományos fórumba, ahol valaki a júdáspénz felõl érdeklõdött. Valaki, szintén sokat elárulva önmagáról, ezt a választ adta neki: „Ezt tényleg egy tudományos rovaton kellett kérdezni?  A vallásos rovatokat szerinted mire találták ki? Már megint egy sunnyogó térítõ...” Ha tetszik, most én is azzá léptem elõ. Felfelé összeverõdik egy gyalogos csapat, amiben a sûrûjében utazom. Ideje robbantani! Kölcsönös bemutatkozás után érzékeny búcsút veszek új ismerõsömtõl, és elhúzok melegebb égtájakra. Elismerõen szólnak utánam, hogy felfelé még ilyen plusz energiám támadt gyorsítani, de mit szóljak én arról a futóról, aki pillanatok alatt 150métert összeszedett elõttem. Azért jól haladok, gyönyörû tájképi elemek váltják egymást a pompás napsütésben, sûrûn kattan a fényképezõgépem. A „Júdáspénznyelõ barlangnál” (Pénzpataki víznyelõbg.- szerk.),- hátában a barlang hideg leheletével egy srác hûsöl, magányos szoborként áll egyedül a különös bemélyedésben.


Gondolom ez az alakzat a légellenállás miatt fontos, és tényleg húznak is rendesen ék alakban, mint a vadlibák. Kiállok egy pillanatra a sárgán, akkor ér be három sorszámos futó, akik szorosan együtt haladnak, de csak késõbb derül ki, nem ismerik egymást. Gondolom, ez az alakzat a légellenállás miatt fontos, és tényleg húznak is rendesen ék alakban, mint a vadlibák. A nyomukba eredek, végre vetélkedhetek egy kicsit. A répáshutai emelkedõ vége felé már az élre török. Az egyikük futni próbál, de a gyilkos emelkedõ legyõzi, lemarad. Lefelé is átveszem néha a vezetést, bár egy klasszissal jobbak nálam, csak kacérkodom azzal, hogy talán még egyszer, ha jól csinálom, még én is lehetek igazi futó, bár ez a napom egyáltalán nem errõl szól. Nemrég jelent meg a Futók kézikönyve, ami pulzuskontrollos edzésmódszert helyezi elõtérbe, küszöbértékkel, meg miegymás. Elkezdtem tanulmányozni, de még nem döntöttem el, melyiket veszem meg a „hatezerféle” pulzusmérõ közül. Addig maradok amatõr, és legfeljebb arra hagyatkozhatok, amikor „a szívem már a torkomban dobol”, akkor biztos gáz van. Répáshután felfelé is belekocogok, bár fotózgatok is egy kicsit, közben elismerõleg jegyzem meg egy helyi lakosnak, aki épp a kapunál tevékenykedik, hogy nem semmi ide kikapaszkodni a faluközpontból vagy a buszmegállótól hazafelé jövet, igazi teljesítménytúra. Vevõ a „humorra”, ami jól esik. Közben szóba elegyedek az egyik „üldözött” futóval. Mint, kiderül Szegedre való, ahová 4 ott töltött csodálatos év emléke fûz. Na, ez jó téma alap is lenne, de felfelé, az országútig úgy megdolgoztat az emelkedõ, hogy csak a Szeged környéki túralehetõségeket és túraútvonalakat tudjuk teljes részletességgel kitárgyalni a tartalék levegõ segítségével. Felérve újra az élre török, amibõl a Nagybányai parkolóig aztán már nem is engedek, ahová nagyjából egyszerre futunk be. Itt aztán emlékek rohannak meg, a tavalyi Less Nándor 100-on, úgy éjfél felé járhattam itt, nagyjából 80km-nél, és már kivoltam, mint a „vadliba”. Már-már feladásra gondoltam, mert semmilyen tartalék erõt nem éreztem magamban a tovább haladásra. Mégis, az itteni kedves és sokrétû ellátás eredményeképpen hirtelen hihetetlen metamorfózison mentem át, s a maradék 20km-t túlzás nélkül lazán, játszi könnyedséggel teljesítettem, megszerezve az öregfiúk ezüstérmét. Ez volt az én feltámadásom helye. Ha az életben valaha még le leszek kattanva, visszatérek ide, megkeresem a lócán azt a helyet, amin azon a különös éjszakán túratársaktól körülvéve egy pár percet kucorogtam, és leülök ide. Mert ez a hely, ez pad, erõt sugároz, energiával tölt fel, feltámaszt. Ahogy nagy hangon történetemet mesélem, jelentkezik a „becsületes feltámasztó”, az egyik pontõr hölgy, aki tavaly is itt teljesített szolgálatot, és nagy szerepe volt a helyrepofozásomban. Hálás vagyok neki, és leszek is mindig. Közben az egyik társam, a szegedi (furcsa a nevem csupa kis betûvel látni, de a mai teljesítményem alapján csak ezt érdemlem) kiragad egy óriási lekváros-kenyeret a hatalmas stócból, és kenyerestõl, „szegedestõl”, mindenestõl elinal, és talán örökre kilép az életembõl. De, lehet, hogy nem, mert olyan szimpatikus, amolyan filmsztár-szerû „figura”, akit egy életre megjegyez az ember magának, s ha futó leszek egyszer, akkor még biztosan találkozom ezzel az óriási energiával rendelkezõ sporttárssal.


De a kutyák megérzik szeretetteljes pillantásaimat, és legkevesebb ügyet sem vetnek rám, nemhogy rosszallnák a közeledésemet. A zöld négyszögön, a jelzésen haladva magányosan vágdosom le a szerpentineket, a jelzés szinte nyílegyenesen visz felfelé egy darabig, az utat több ponton átszelve. A Hármashatár után találkozom egy színpatikus kutyás csapattal (értsd kutya, ember), akikkel egy kicsit hosszabb idõre megállok beszélgetni. Elõbb az általam fényképezett gombákat mutogatom, van köztük egy „kis” szakértõ ugyanis, rögtön nyomja is a meghatározásokat. Majd a bull terriekre terelem a szót, van velük három ilyen tündéri kutya. Ezek nem azok a „gyilkolászásra” is beidomítható fajták, hanem a világ legbékésebb állatai, fehér színûek, különös, birka-szerû ábrázattal, amitõl olyan mesebeli lénynek tûnnek. A nõvérkém tenyészt ilyeneket, nagy sikerrel, akit persze õk is ismernek. Készítek néhány emlékfotót a kutyákról, akik birka módra tûrik a fényképezést. Egyáltalán nem félek tõlük, de azért a gazdáik gondosan a kezük ügyében tartják õket, mert sohasem lehet tudni, hogy reagálnak, ha egy idegen hirtelen túl közel merészkedik hozzájuk. De a kutyák megérzik szeretetteljes pillantásaimat, és legkevesebb ügyet sem vetnek rám, nemhogy rosszallnák a közeledésemet. Másképp jártam egy jó hónapja a Leshely réten, ahol szintén egy bull terrieres csapattal találkoztam, de ez a „vadabb” fajta, és egy néhány mondatot már beszélgettem a gazdákkal, így feljogosítva éreztem magam egy pár emlékfotót készíteni a kutyákról. Megkérdeztem ugyan, hogy lehet-e, de vesztemre nem vártam meg a választ, már csattogott is gépem. Az addig békésen játszadozó kutyák a gazdáik tiltakozása ellenére azonnal rám támadtak, alig-alig tudtak megvédeni tõlük. Mint kiderült, szívbõl utálják, ha fényképezik õket. Na, én megyek szóltam, és lassan elsomfordáltam a helyszínrõl, amíg a gazdák heroikus küzdelmet folytattak, hogy a kutyákat féken tartsák. Ahogy eltûntem az ösvényen a szemük elõl, õrült sprintet vágtam le, miközben a távolból még hallottam, hogy valaki kétségbeesetten felkiált: Úristen, vigyázz, fogd meg, de már akkor egy gepárdnak sem lett volna esélye ellenem. Eredmény: utána érezhetõen jobban mûködött a lábam. Terv: beveszek az edzésprogramba néha egy kis sprintet. Hatékonyabb persze az edzés, ha egy pitbull csimpaszkodik az ember ülepébe. Ha arra a két felbõszült kutyára gondolok, az olimpiai csúcs sem teljesen kizárt, de ha még sokáig fényképezgettem volna õket, akár paralimpikon is lehetett volna belõlem. De visszaváltok erre a békésebb, mostani képre, és jól esõen megyek tovább az utamra, magam mögött hagyva az aranyos kutyákat és méltán büszke gazdáikat.


Egy jó ideje követem a Facebook-on megjelent edzésnaplóit, és nem tagadom, nagy hatással van rám, borzasztóan inspirál. Miközben a beszélgetés kellõs közepén tartottunk, húzott el mellettem „Futó” Feri, akivel már a Facebook-on „randevút” beszéltünk meg arra az 1 másodpercre, amíg majd elrobog mellettem, mert tudom, hogy fontos a szintidõ, és nem akarnám lelassítani egy rövid idõre sem. Egy jó ideje követem a Facebook-on megjelent edzésnaplóit, és nem tagadom, nagy hatással van rám, borzasztóan inspirál. 2007-ben, amikor még mindketten zöldfülûek voltunk a teljesítménytúrázásban, a Less Nándor 60 egy jó részét együtt tettük meg, s bár már akkor is gyorsabb volt nálam, még hosszabb idõkre is képes voltam tartani az iramát, és ha lemorzsolódtam, késõbb mégis behoztam. Gondolom, annyi még van bennem, hogy gyorsan utolérem, és pár km-t talán együtt szaladozhatunk. Megindulok a kutyakalandom után, de hirtelen földbe gyökerezik a lábam, egyáltalán nem megy a futás, teljesen lerohadtam, vége. Szomorúan nézek magam elõtt három közepes iramú futót, akik messze alulmúlják a tõlem elvárható átlagsebességet, de még velük sem tudom tartani az iramot. A répáshutai kalandom a futókkal most alaposan megkéri az árát. Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, de az én lábam már teljesen kilóg és kivan. Marad a mindent felõrlõ, 30km-es gyaloglás a célig, csakhogy ennyit gyalogolni könnyed futás helyett, irtózatosan fárasztó, nem is tudom, hogy bírja ezt valaki 60km-en át. De hát nincs mit tenni, kész a lábam. Említettem, hogy a héten már kétszer nagyon elfutottam magam esténként, talán ezt sem kellett volna. A gyaloglás elég jól megy, jó az iramom, de ezeken a köves részeken, mint amilyen a zöld háromszög Három-kõ felé célszerûbb mozgás a futás, hiszen az akadályok jó része felett át lehet suhanni, míg gyalogosként sokat „megbotlok két szárnyamban, ha lépek”. Azért jól érzem magam, nem temetek semmit, most ez így jött ki, képes vagyok gyorsan áthangolódni. (V)Érmes reményeim elúszni látszanak, bár reménykedem, hogy más öregfiúnak sem olyan könnyû ez a túra. Ferit azért szívesen utolértem volna, hogy legalább egy pár szót váltsunk. Számomra Õ már amolyan ikon, és nagyon élvezem a beszámolóit és kalandjait is, amibõl akad egy jó pár. Kemény srác viszont, nem olyan kenyérre kenhetõ valaki (mint én), igazi egyéniség. Az ember a barátaiban a hasonlóságot is keresi, ez nálunk a futás (szeretete), de a különbözõséget is, azokat a tulajdonságokat, képességeket, amelyekkel szívesen rendelkezne, de nincs meg benne, és ezért még jobban felnéz a barátjára. Különbözõség is van bennünk jócskán. Amíg így morfondírozok, és épp egy követ veszek ki a cipõmbõl, „fekete” futó jön hátulról, lép G4, sakk. Feri az. Mint kiderült, ki kellet állnia egy idõre, és ez elég volt hozzá, hogy nagy igyekezetemben elé kerüljek. Találkát beszélünk meg a célban, szalad tovább, igyekszik utolérni futótársát. Három-kõ elõtt még behozom, és akkor tudunk egy néhány percet beszélgetni. Aztán kiállok, élettani kísérletet folytatni, ha „cukorral” öntöm el a szervezetem, mi történik. Az eredményrõl az elején már beszámoltam, az izomsejtek teljesen lezárnak, védekeznek a beömlõ cukor ellen, ami ilyen mennyiségben sejtméreg számukra, és a szénhidrát molekulákat a zsírraktárakba terelik, aminek eredménye a mélyvízben már nekem nem kell mentõmellény. Ahogy a raktárkészleteimet szétpakolom, többen feltételes etetõpontnak néznek, de el kell keserítenem õket, mert itt csak az én etetésem folyik. Alaposan beetetem magam azzal, hogy ezután jobb lesz, és Ferit is lazán utolérem. És ezt mind beeszem. Matt.


Amikor „kihúzom” a sebbõl a nyilakat, mint valami patak úgy folyik a vér lankadatlanul mindkét ujjamból. A Tarkõ emelkedõje elõtt ér utol két hatalmas ütemben érkezõ, szemrevaló futónõ (láttam ma már egy jó néhányat az erdõben!!!), akiknek ez az elsõ Less Nándoruk, és útvonal megerõsítést kérnek tõlem. Mutatok egy szalagot, nem a kalapomon, hanem fán csüng úgy átlag egy méterenként. Akár behunyt szemmel, csak a szalagokat kitapogatva is simán végig lehetne menni a pályán, próbálok meg tréfálkozni, ezzel hozva a szokásos szellemi szintemet. Sebaj, ez már ok a beszélgetésre. Magam elé engedem Õket, és szépen, mágnesként felhúznak a hegyre, miközben élénken beszélgetünk. Hogy „futok” a nõk után, csak itthon meg ne tudják. A pontõrnek is tetszenek az erdõben feltûnõ tündérek, ebben gyorsan megegyezünk, de mire felnézek, a varázslat örökre eloszlik, a két lánynak már híre-hamva sincsen, mintha nem is léteztek volna, csak a képzeletemben. A Tar-kõrõl lefelé méregetem a lábam, vajon beindul-e, vagy sem, egészen a kék keresztig semmiben nem vagyok biztos. Itt aztán rám tör a bizonyosság, mert szinte egy csapásra hatalmas görcs áll mindkét lábamba. Semmi baj, megiszom még a Három-kõn készített Ca-Mg koktélomat, és várom a hatást, hamarosan roboghatok Feri után, de ez az egész szint-utas, jól futható szakasz ezzel a spazmussal küszködve telik el. A szívem már elszorul a kétségbeeséstõl, mert ez az egyik gyorsasági szakaszom, de most lassúsági szakasz lett belõle. Sõt még egyéb esemény is történik. Kínomban véletlenül belekapok egy útszéli tövises bokorba (nem tudom milyen volt, a rendszámát nem írtam fel a gázolónak), és jobb középsõ és gyûrûs ujjamba egyszerre egy-egy hatalmas tövis fúródik, de olyan szerencsétlenül rántom el a kezemet, hogy szinte csontig hatolnak. Puff, lenyilaztak. Amikor „kihúzom” a sebbõl a nyilakat, mint valami patak úgy folyik a vér lankadatlanul mindkét ujjamból, aminek lényegében örülök, mert az ilyen mélyen szúrt sebek akkor veszélyesek, ha túl hamar bezáródnak, és a szúró eszköz szennyezett volt. Most látom, hogy még mindig milyen világos, híg a vérem, de már egy picit sötétebb, mint 1,5 évvel ezelõtt, amikor súlyos vashiányt „diagnosztizáltam” magamnak. Nézem a kibuggyanó véremet, és nem viszolygok. Megnyugtat a látvány, az élet nedve, ami oly sok oxigént és tápanyagot szállít sejtjeimnek, és segít megtisztítani a szervezetemet a salakanyagoktól. Íme, felszínre bukkant, megmutatta magát, mint ahogy a Föld kérge is felszakad idõnként, hogy megmutassa a mélyben áramló magmát. Csupa vér a jobb kezem, de a másikra is „átterjed”, úgy nézek ki, mint egy veszedelmes gyilkos. Esélyem nincs rá, hogy megmossam, mert a környéken minden vízfolyás csontra kiszáradva. Majd Imó-kõnél panaszkodok errõl egy túratársnak, aki megjegyzi, ne csodálkozzak, csupán 300 „milli” csapadék esett az idén. Hát ez tényleg kevésnek tûnik, hiszen ennyit egy slukkra megiszok, ha szomjas vagyok. Valahogy levergõdök a kék kereszt meredek szakaszán, ahol néhány éve még simán felfutottam, de a völgyben az elõbbinél sokkal nagyobb görcs áll a lábamba, de olyan, hogy a zsákomból sem tudom elõvenni a pezsgõtablettákat, mert üvöltenem kell a fájdalomtól. Mondtam én, hogy a gyaloglás nem tesz jót nekem. Itt állok ég és föld között, sajátos pózban, mint egy élõszobor reménytelenül, miközben vérben úszok. Ezt mondtam az elején, minden túrának megvan a sajátos arculata. El is keseredhetnék, de tudom, hogy nincs nagy vész, csak ijesztõnek tûnik a helyzet. A sok-sok éves rutin megtanított rá, minden helyzetbõl van felállás. Lassan kihalászom a pezsgõtablettákat a zsákomból, közben összevérezve mindent, és víz híján a nyelvem alá teszem, szépen feloldódnak. Aztán az almám következik, a véres alma, amivel rögtön a vaspótlást is elkezdem. Az alma egyébként tuti görcs ellen, mindig viszek magammal egyet. Pár perc sem kell, a görcs végleg elmúlik, és nem is jön vissza többé, még éjszaka sem, visszanyertem az egyensúlyomat. A két kis kígyó-harapás az ujjamon még mindig be-bevérzik, de már nem törõdöm vele, megszoktam, a véres kezem látványát úgyszintén. Imó-kõig néhol belekocogok, jól érzem magam, ahogy hatalmas folyamban zúdul be a koradélutáni, októberi napsütés a szûk völgybe, és a sûrû vegetációban csillognak-villognak, fénylenek a zöld minden árnyalatában tetszõ növények, és virítanak a kitartóan, kései virágok.


Helikopterek érkeznek a találkozópontra, és kimentik a szegény kommandósokat a közeledõ „zombik” (az egyik én vagyok) gyûrûjébõl. Lent az Imó-kõi pontõrök elszörnyülködnek a látványomtól, de megnyugtatom õket, nincs vész. Azért kihívják az ejtõernyõs kommandót, akik percek alatt bekerítik és átfésülik az erdõt, hogy rám találjanak. Miközben a helyszíni DNS-es vizsgálat nem talál idegentõl származó nyomot a kezemen, helikopterek érkeznek a találkozópontra, és kimentik a szegény kommandósokat a közeledõ „zombik” (az egyik én vagyok) gyûrûjébõl. Erre a pontra így szoktam érkezni. Tavaly az ujjamat törtem el még Imó-kõ felett éjszaka egy nagy esésben, de ezt akkor a ponton be sem vallottam, nem akartam ügyet csinálni belõle. Végképp kiemelkedõ hangulatba jutok, amikor a Lök-völgybõl kiemelkedem a kemény emelkedõn a zöld jelzésre. Itt, a megszokott „edzõpályámon” szinte eseménytelenül zajlik a következõ 5km, leszámítva, hogy egy jó darabig próbálok versengeni két futóval, de hiába, a lábam már nem jön vissza, amit sérelmezek, mert ezt a szakaszt könnyedén, jóval nagyobb ütemben szoktam teljesíteni. Az Oldal-völgyi ponton összegyûlünk egy páran, mindenki készül a nagy, végsõ küzdelemre, támadás a vár, az Ódorvár ellen, amihez ettõl a szinttõl számítva, 345méterre magasra kell felemelnem egy 75kg-os testet. Ha fizikus lennék, most kiszámolhatnám, mennyi energiára, van szükség, ill. milyen teljesítményt kell nyújtani hozzá, elvégre ez egy teljesítménytúra, nem energiatúra. De nem vagyok fizikus (sem diák!), ha valaki ki tudja számolni, a korrekciós tényezõkkel együtt írja meg. Én ezeket „tudom”: „egy joule az a munka, amely egy newton erõ kifejtéséhez szükséges egy méter távolságon. Egy másik módja a joule meghatározásának: az a munka, amely kb. 102 g tömeggel rendelkezõ test egy méter magasságba történõ felemeléséhez szükséges a Föld gravitációs mezejében, a felszín közelében (Ez természetesen nem precíz tudományos definíció). Ugyancsak egy joule az egy watt teljesítménnyel egy másodpercig végzett munka”. Ha csak 102g-os lennék, és csak 1méter magasra kellene felmenni, most okosabb lennék valamivel, de nem sokkal. A felszín közele stimmel, mert már padlón vagyok. De maradjunk annyiban, hogy a Karthauzi kolostortól, az Ódorvárig felmenni: J nagyobb mint 0, szóval „nem semmi”!  Ne ebbõl készüljetek azért az egyetemi záróvizsgára.


Az „Ódor-hegy” hatalmas tömbje, mint egy óriási szõlõprés még mindig képes a kiszáradt törkölybõl, a hegybõl levet kisajtolni, nem is tudom hogyan. Ezen a ponton feltûnik egy deres ló is, egy kalapos úrral a nyergében, amit a végén túratársak visznek le a hegyrõl, éppen elõttem érkeznek a bükkzsérci országútra. A tulajdoni és személyi viszonyokkal nem nagyon vagyok tisztában, de a kalapos vadnyugati úriember, mint valami Old Shatterhand egyben az ódorvári pontõr is. Ki érti ezt? Én nem. Annyit azért mondhattak volna, hogy a túra lóval vagy vasalóval is teljesíthetõ, akkor elhoztam volna én is a lovamat (a vasalót nem, mert az kell a feleségemnek), és nem kötöm meg szomorúan egy fûzfához. Még az oldal-völgyi ponton próbálom szélesen magyarázni, hogy ez az én helyem, hiszen bükki túráim egyik állandó kiinduló pontján vagyunk, sõt az egyik pontõr épp a helyemen parkol, de nem sérelmezem, mára „megengedem” neki. Megkezdem a kikapaszkodást a völgybõl. Nagy erõt ad, hogy elõttem 1-200 méterrel két futó srác is láthatólag nagyon szenved felfelé. Akkor itt ez a normális, és már nem is szenvedek. Ahol a piros kereszt levág a mûútról, ujjongva fogadom, hogy a kis a kis oldal-völgyi patakban csordogál a víz, végre vizet látok, és nem csak ívót. Az „Ódor-hegy” hatalmas tömbje, mint egy óriási szõlõprés még mindig képes a kiszáradt törkölybõl, a sziklából levet kisajtolni, nem is tudom hogyan. Mindenesetre ezen túl Mózes-pataknak keresztelem el magamban ezt az ódorvári szikla irányából lefelé igyekvõ, kitartó kis patakocskát. Végre megmoshatom a kezemet, pedig olyan jól rászáradt már a vér, mintha egy harci dísz lenne csupán. Beteszem mindkét tenyeremet a patak piciny kiöblösödésének hûs vizébe. A víz csobban egy kicsit, megnyugtat ez a hang, jólesik a találkozás a lágyan simogató, selymesen hûs õselemmel. Most értem meg csupán, átélve a kétéltûek örömét, mit is jelent a víz. A kezemet a patakban tartom, és lassan megmosom. Az ujjam most is kivérzik egy kicsit, a vérem elkeveredik a vízzel. Vérszerzõdést kötünk, én és a víz, miközben a vértestjeim a gravitációtól hajtva rohannak lefelé a vízmolekulák szoros ölelésében. A bensõséges, „szakrális” pillanatokat egy belsõ hang szakítja meg, ami a Feladatra figyelmeztet. Kihúzom a kezem a vízbõl, elhagyva az „élet erét” és tovább indulok felfelé a kapaszkodón. A Völgyfõ-háznál még egy kis erõt gyûjtök, és az Ódorvárig már különösebb erõfeszítés nélkül érek fel. Ez jó. Lefelé egy nagyon kellemes szakasz következik, ahol már gyakran belekocogok, és egyáltalán nem szenvedek, jól érzem magam. Négy km utazás után végre megpillantom a távolban a Nyomó-hegyet. Elég messzinek tûnik. Eszembe jut a klasszikus székely vicc: Messze van még a Nyomó-hegy? Innen már messze. Már ennyire fáradt az agyam, csak erre telik. Persze, ha szép lassan is, de lefaragom végre a távot magányosan a Nyomó-hegy lábáig, ahol majd végstádiumban lihegõ rövidtávosok tömege nyit utat nekem a véghajrámban…


A különbözõ távok résztvevõi keresztül-kasul járták a mai nap során az erdõt. Most még a Nyomó-hegy felé tartva, visszanézek egy pillanatra a Bükk hatalmas mészkõtömbjére, ahonnan az imént érkeztem. Sok túratársam még kint van a hegyen. A különbözõ távok résztvevõi a mai nap során keresztül-kasul járták az erdõt, mint a hangyák, amik látszólag céltalanul rohangásznak ide-oda a hatalmas területen. De ez csak a látszat. Minden hangyának határozott célja, feladata van, amit szigorúan végrehajt, erre sarkalja a biológiai programja. Gyakran találkozik hangyatársaival, hogy közösen végezzék el a feladatot, néha felfedezõként egyedül rója a kis „hangyaösvényeket”. De nem magányos, hiszen a bolyhoz tartozik, ahová mindig hazavárják. Mint ahogy, minket is, a Célban.


Szegedi József                                                                                                                               -marton4-                                                                                                                                 Pétervására


“Fájdalmas a vereség, de még fájdalmasabb, ha nem a legjobb formádat adtad!” (Andrew Matthews)


Beteszek a beszámoló végére 3 linket, amelyek a képtáramba vezetnek.


1. A Less Nándor 60 túrabeszámolón készült képek. Kicsit „embertelenek”, nagy részük elkapkodott, de talán hangulati aláfestésnek megteszi. Feliratozás még folyamatban…


https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/LessNandor60Teljesitmenytura20121013?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOKdi43z_ZWRVg&feat=directlink


2. Mivel lóról is esett szó a beszámolómban, és biztosan akad közöttünk valaki, aki rajongásig szereti a lovakat, a szép lovas képeket, beteszem ide a múlt hónapban a városkámban rendezett lovas napról készült galériám linkjét.


https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/ALovakatLefenykepezikUgyePetervasaraiLovasNapok20120922?authuser=0&authkey=Gv1sRgCO6Hgs_m8NO97gE&feat=directlink


3. Mivel a túrázók általában természetszeretõk, talán lesz olyan is, aki szívesen belekukkant a Vácrátóti Botanikuskertben október 5-én készült galériámba. https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/OsziSetaAVacratotiBotanikusKertben?authuser=0&authkey=Gv1sRgCN7f5vSqrK3wbA&feat=directlink


Ráadás: „Közkívánatra” még küldöm az idei Gémes 50 teljesítménytúrán készült képeket is. https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/Gemes50TeljesitmenyturaBorzsony20120915?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOjQ3NfckPWEmwE&feat=directlink


 Pogány Zoltán: Szeretlek, õsz... 


Szeretlek, õsz... mikor enyhet hint a táj,


minden, mi zöld, földbarnává ernyed,


a köd langy, gomolygó táncra gerjed


s már tüzes nap harapós ajka se fáj.



(részlet)