Magyar Vándor 20
2006. 11. 04.
Nemcsak a rendezõknek volt jubileumi a túra. A páromnak, Szilvinek ez volt a 20., nekem pedig az 50. teljesítménytúrám. Egy szóval kifejezve: frankó volt. Kicsit szomorkodtam, amiért messze formám alatt nem mertem bevállalni a hosszútávot. Ez egészen addig tartott, míg szombat reggel ki nem hajoltam az ablakon a hõmérséklet felmérése céljából. Uhhh! A szempillám pillanatok alatt lefagyott. De jó, hogy csak rövidtávon megyek. És én még tegnap, azon gondolkodtam, hogy csak polárt veszek, a téli dzsekit a szekrényben hagyom. Hát hülye vagyok én?! Elõ a téli sapkával, dzsekivel, a polár alá még két technikai póló, a nadrágom alá téli futós nadrág. Így csak nem fogok fázni. Szilvi azt tervezte, hogy a dzseki alá fél tucat pulóvert húz. Aztán késõbb, mikor estére beköszöntött a havasesõ és a viharos szél, már egyenesen örültem, hogy kihagytam a százast.
A buszpályaudvaron majdnem elment a kedvünk az egésztõl. Fél órával korábban érkeztünk az egyetlen dobogókõi buszhoz, de már így is rengeteg túrázó várakozott, és állt a sorban jegyért. Aztán a következõ percekben csak jöttek, jöttek és jöttek… Már azon törtem a fejem, hogyha nem férünk fel a buszra, akkor csak magántúrára megyünk, és hagyjuk a Magyar Vándort. Kár lett volna. Végül is felfértünk, de a peronon még maradtak vagy ötvenen, mint késõbb kiderült volt még egy busz, talán a rendezõk jóvoltából. Csobánkai elágazásnál két futó és egy gyalogos nyomult a piroson. Kicsit elfogott az irigység, nekem is mehetnékem támadt… Dobogókõn elõször a vécére, aztán még a reggelit is el kellett fogyasztanom.
Megpróbáltunk nevezni a menedékházban. Nem ment egyszerûen, mert a 40 fõs buszról leszállt 300 ember egyszerre akart nevezni, másrészt pedig a túratollam befagyott (!). Olyan hideg volt, hogy dzsekiben is fáztam. Nem is csodálkoztam, hogy itt megmaradt a hó. Teljesen téli túrás hangulatom volt. A tollra visszatérve, Szilvi segítséget kért néhány túratárstól, akik csak akkor adták ide a tollat, ha eláruljuk merre kell elindulni a túrán. Elmutogattam. Hálásak voltak, mi meg a tollért. Végre bent voltunk. Megkaptuk az itinert, illetve a részvételért egy óriási kitûzõt. Nagyon ötletesen rajzolták meg, tartalmazza az összes mvte-es túrát, középen az egyesület címerével. Mint késõbb kiderült, a Piros túrákon indulók nem kaptak. Mi nagyon örültünk neki.
Fél tízkor sikerült elindulnunk a megszokott piros útvonalon, amit még tavaly megszerettem. A lehullott falevelek és a vékony hóréteg kissé nehézkessé tette a terepet, különösen Pilisszentkeresztig, ahol elég sok volt a kõ. Ennek ellenére elég jó tempóban mentünk. Az itiner a szokás szerint (túl) részletesen tartalmazta az útvonalleírást. Jó lett volna az, ha egy kicsit tagoltabb a szöveg, illetve a fontosabb tájékozódási pontok ki vannak emelve. Így csak az a baj, ha egy pillanatra elveszem a tekintetem a papírról, utána két percig kell keresni, hogy hol a búsban járok. Szerencsére csak kétszer kellett elõvennem az itinert. Elõször az ellenõrzõ ponton pecsételés céljából, másodszor pedig már Pilisvörösváron, ahol eddig még nem jártam. Viszont a korábban megszerzett helyismeretnek köszönhetõen többeket sikerült a helyes irányba terelni. Elõször egy 6-7 fõs csoport a Magas-hegyi nyereg után mindenáron a Pilis meghódítására tört egészen addig, míg el nem árultam nekik, hogy nem feltétlen kell megmászni a hegyet, mivel az útvonal nem arra megy. Aztán Pilisszántó elõtt az ominózus elágazásnál mutattam meg egy srácnak az utat, végül pedig egy nagyobb csoport kért segítséget közvetlen Csévi-nyereg elõtt az S kanyarban.
Az egyetlen komolyabb emelkedõt a Fehér-hegy jelentette. Szilvi mondta is, mikor meglátta, hogy elõtte szeretne kicsit pihenni. Nem tette. Sõt, a felétõl felfele még bele is húzott, én csak azt vettem észre, hogy távolodik. Össze kellett szednem magam, hogy utolérjem. Még a végén várnia kell rám a hegytetõn. :)
A pirosról letérvén a sárga útvonal, ami bevezet Vörösvárra, valami egészen káprázatosan szép. Ezt már tavaly is láttam fentrõl a pirosról, de így közelebbrõl még szebb. Szinte megállás nélkül fotóztam, aztán meg loholhattam Szilvi után, aki továbbra is „duraceles nyuszi” stílusban kemény tempót diktált lefele. Mindenesetre már csak az útvonal ezen részéért érdemes volt erre a túrára jönni.
Az utolsó négy kilcsi már Pilisvörösváron haladt. Elég letaglózott minket a kálvária brutális emelkedõje. A településen az itiner alapján kavarogtunk az utcákon, a végére négyen-öten egyszerre érkeztünk a célba, nem sokkal egy óra elõtt. Ha jól láttam a rendezõi lapon, ötödik-hatodikként adtuk le az itinert, nyolcvanvalahanyadik indulókként nem is rossz. Szilvi eddig nem tudta, hogy hogyan lehet futás nélkül hatos átlagot produkálni. Hát így. :) Megkaptuk a kitûzõt és oklevelet. Aztán párizsis kenyeret ettünk hagymával, és nagyon finom teával. Nem sokkal egy után éppen elértünk egy Pestre tartó buszt, így kettõre már otthon is voltunk.
Remek kis túra volt. Jövõre ismét nyolcvanötözni szeretnék. Remélem nem lesz ilyen zord idõjárás, mint ami most a hosszútávosokra várt az esti órákban. Illetve jó lenne, ha az mvte, még a téli idõszámításra való áttérés elõtt rendezné a túrát.
Fotók: http://kep.tar.hu/piedcat
piedcat
|
