Turul Túrák, Árpád vezér 130; 2012.06.16 - 17; Táv: 126.6 km; Szint: 3050 m; Szintidõ: 33 óra. FOLYTATÁS.
A rendszer sajátsága miatt csak két részletben tudtam feltenni a beszámolómat, íme a második rész:
A jobbra felkanyarodó [P-] jelzés alatt nagy fehér betûkkel ez virít: GERECSE 50 ->. Hogy az a leborult kubai szivarvég...! Visszafordulok, és inam szakadtából sietek a mûút felé, de még mindig nem akarom elhinni, hogy eltévedtem. Az ugatós kutyás ház elõtt megállok, és jó estét kiabálok. A helyiek csak tudják, hogy merre kell menni a Turul emlékmûhöz. A kutya most - az elõzõekkel ellentétben - csendben figyel. A ház is síri csendes és sötét. Hideg fut végig a gerincemen. Nem kiabálok még egyszer. Nem szeretném, ha valamelyik Adams jönne ki a házból. Továbbsietek, vissza a mûút irányába. Egyszer csak két imbolygó fénypont bukkan fel távolabb. Lehet, hogy mégse vagyok eltévedve? Bevárom a lámpák tulajdonosait, és megkérdem, hogy ismerik e az utat. Gyuri azt mondja, hogy Andi elég biztosan eltájékozódik. Elmondom a környékbeli tapasztalataimat. Andi megnézi a térképet, és azt mondja, hogy mégis jó lesz ez az egyenes. Velük is túlmegyek a vaddisznós elágazáson, és amikor percekig nem jön jel, akkor Andi is elbizonytalanodik, és leül, hogy tüzetesebben megvizsgálja a térképet. Én közben megteszem, amit már negyven perce meg kellett volna tennem: Szégyen ide, szégyen oda, telefonos segítséget kérek. Baksa Józsi néhány szóval elmondja, hogy a mûút utolsó érintésénél balra kellett volna fordulni rajta, és kb. száz méter múlva jobbra bemenni az erdõbe. Ennyi! Jaj, de jó lett volna, ha ezt az itinerben olvashatom ilyen egyszerûen! Persze, az lett volna a legjobb, hogy ha a tévútra lépésem elõtt megvizsgálom a másik lehetõséget is, de hát utólag hiába okos az ember. Visszafordulunk. A mûúthoz érve visszanézek a jelzésekre. Két [P-] két oldalról a tévutat jelzi, [P+] - a térkép és az itiner útmutatásával ellentétben - ide már NINCS felfestve. De óh, jaj! Egy balra nyilazott [P-] is van a kerítés sarokoszlopán. Akik eltévedtünk az alkonyzónában, valószínûleg a rosszirányba vezetõ [P-] jelet vettük észre elõször, és azzal meg is elégedtünk. Pont most ér ide valaki a [P+] végérõl. Automatikusan jön utánunk. Mázlija van. Út közben azon pufogok, hogy milyen sok idõ ment el fölösleges kóválygásra. Ez mind a holnapi forró pillanatok számát fogja növelni. Nemsokára megjelenik a motorzaj, amit a tévúton hiányoltam. Elérjük az Aknatorony kilátótól jövõ [P3] jelzést, a Kõzetek utcájára térünk, majd a végén, jobbra nézve meglátjuk az elölrõl kivilágított Turul nagy, fekete seggét. Bocsánat! Püspökfalatját.
15. ellenõrzõpont, Tatabánya, Turul pihenõ. A Makkosmáriáról ideköltözött Egonnak és Évának úgy köszönök, hogy: - Joccakát! Itten van a Turul 140 ellenõrzõpontja? Pont van elég hely a hangulatosan megvilágított, és kajával megrakott pihenõasztalnál. Igazán rám fér a restaurálás. Éva sorolja az étlap tételeit, én pedig végigkóstolom azokat. A kajától - és nem utolsó sorban Éváék elõzékenységétõl - a bosszúságom már történelem. A távolból tuc-tuc zene hallik. Zajlik a nájtlájf a városban és környékén. Az éji erdõ fura figurákkal népesül be: Tonnakilométer, Halima, Lestat és mások érkeznek. Mindenkinek van mondanivalója, alakul a piknikhangulat, mely létrejöttében nélkülözhetetlen szerepet játszik a pontõrség. Jó lenne maradni még, de tudom, hogy a rám váró flaszteren be fogok lassulni, ezért búcsúzok, és elindulok lefelé a Panoráma úton. Amikor elfogynak az ostorlámpák, bekapcsolom a saját világítást. Óvatosnak kell lenni, mert a kései óra dacára gyakran jön autó a sötétben. Lent, jobbra kanyarodok az autópálya fölött átvezetõ hídra, és tovább csattogok lefelé. A hosszú keményburkolaton lehervad a kajaponton szerzett frissességem. A szalagok egyre lejjebb vezetnek, míg a baloldalon, egy higanygõzlámpánál lekanyarodhatok a táborba.
16. ellenõrzõpont, Tatabánya, Nomád kemping, 75-ös cél. Elõttem, a pontõrnek diktálják a távokat és a rajtszámokat. Ketten 130-at mondanak távnak, én szintén. Az utánam következõ Halima azt mondja, hogy: "Csak rövid 75". Ez általános derültséget vált ki. Egy percre tönkreülök, de aztán felkerekedek, mert minél elõbb túl akarok jutni a számomra mumus flaszteren. Visszamegyek az útra, és amerre lejöttem, arra vissza is mászok. Akik szembe jönnek, azoknak elmondom, hogy hol kell lekanyarodniuk. Megint átmegyek az autópálya fölött, majd a kanyarban - ahonnan már a Turul felé emelkedne az út - megkeresem az erdõbe vezetõ [K4] / [S4] jeleket. Pár méter normál turistaút után dzsungelharcba keveredek, amin nem lepõdök meg, mert a GERECSE 50-rõl már ismerem ezt a részt, csak éppen ellenkezõ irányból. Egy helyen kiesek a dzsindzsásból. Egy lámpás alak áll elõttem, és kérdezi, hogy tudom e az utat. - Természetesen! - válaszolom magabiztosan, és egy fán levõ jelpár nyomán ismét bemegyek a dzsindzsába. Innen aztán sehová. Még egy nyúlcsapást sem látok. Emberünk - nevezzük Útitársnak - elmondja, hogy már õ is volt idebent, de õ sem találta a továbbvezetõ utat, és már egy órája itt kóricál a környéken. Egy kicsit elbizonytalanodok, de visszamegyek a szélesebb útra. A G50-rõl emlékszem, hogyha ellenkezõ irányból jövök, akkor feljebb, ebbõl a szélesebb útból ágazik ki a sûrûbe vezetõ jelpár, tehát bízvást mehetünk rajta. Igen meredeken nyomulunk fölfelé. Nyugtatom Útitársat (nem kevésbé magamat), hogy nagyot nem tévedhetünk, mert párhuzamosan megyünk az autópályával, elõbb, utóbb jelzést kell kapnunk. Így is lesz. Egy jobbról jövõ ösvénnyel becsatlakozik a [K4] / [S4]. Kopp! Leesett a kõ a szívemrõl. Másodszorra már nem kellett az eltévedés megalázó érzését átélnem. Útitárs felhívja Baksa Józsit, hogyha valaki még belekeveredne a sûrûjébe, akkor pontosan ki lehessen kalauzolni. A [S4] hamarosan elmegy balra. Útitárs elõttem halad, és akkurátusan rávilágít minden [K4] jelre. Egy nagy mezõt balkéz felõl mellõzünk, egyet pedig jobbkéz felõl. Türelmetlenül várjuk, hogy rálukadjunk a Koldusszállás felé vezetõ, a [S-] jelzéssel fonódó rövid útszakaszra. Ez minden elõjel nélkül be is következik. Most már sínen vagyunk. Kisvártatva elkezdünk fölfelé kapaszkodni a [K-] jelzésen, arra, amerrõl lejöttünk. Szólok Útitársnak, hogy nyugodtan menjen a saját tempójában, mert én felveszem az éjszakai utazósebességemet. Nem akar egyedül továbbmenni, ezért inkább lassít. Hogy ne kelljen mindig bevárnia, egy kicsit gyorsabban megyek a kényelmesnél; ez reggel vízhólyagok formájában nyújtja be majd a számlát. A Tarjáni-Malom-patak hídjánál hárman szembe jönnek. Útitárs számítása szerint még lazán nyitva találnak minden pontot. Elhagyjuk a [K+] becsatlakozását, és tovább megyünk a [K-] jelezte úton. Aki volt a Kinizsin, az tudhatja, hogyha nincs sártenger, akkor milyen monoton ez a szakasz. Mindketten várjuk már a következõ pontot, de jócskán odébb van az még. Az itt megszokott sármedencéket simán ki lehet kerülni, bõven a befogadóképességük alatt van bennük sár. Hiába van öreg éjszaka, még sincs hûvös. Persze, nincs az a döglesztõ meleg se, de igazi felüdülésrõl nem lehet szó. Sokára érjük el azt a rövid, füves "sétányt", ami után már belátható távolságra van a pont. Egy kóbor autónak már meg is halljuk a zaját, amint Vértestolna felõl elhúz. Jobbra ráfordulunk az útra, ahonnan nappal már látni a pár méterre húzódó országutat. Most csak egy fekete hátteret látunk. Szembe velünk hirtelen felgyújtják egy autó fényszóróit.
17. ellenõrzõpont, Vértestolnai mûút. Nád Béla szívélyesen üdvözöl, majd kempingasztal elé tett kempingszékekre ültet, és kajával kínál minket. Én a kockasajtot pusztítom egy darab kígyóubival, amit minden harapás után megsózok. Itt is van bubis víz. Tökéletes. Béla felhívja a figyelmünket, hogy a négy néhai mászóka környékén vigyázzunk a ledöntött kerítések kiálló drótjaira. A K100-on már láttuk ezt a "munkát", de azért köszönjük az infót, és a szíveslátást. Kimegyünk a mûútra, és jobbra fordulunk. Lent, a T elágban, balra még lesz egy kis szilárd, aztán jobbra bemehetünk a fák közé. Feljebb már keresgéljük az utat, ami a volt mászókákhoz visz. A K100-on, ellenkezõ irányból, éjszaka szinte becsukott szemmel eltájékozódok, de érdekes, hogy ebbõl az irányból mennyire bizonytalanok vagyunk. Két, sehova sem vezetõ helyen is próbálkozunk, mire megtaláljuk az - innen nézve - elsõ mászóka romjait. Megdöbbentõ a helyzet. A K100-óta vandáltámadás érte a környéket. Ráhúzgálták a kerítésoszlopokat az ösvényre, és vastag, tüskés ágakat úgy törtek meg, hogy mellmagasságban belógjanak. Amíg figyeled, hogy alulról ne nyársaljon fel egy rozsdás drót, addig felül elkap egy tûhegyes tüskékkel sûrûn benõtt, zöld szörnyeteg. Az egyiknél hirtelen megtorpanok, mert több tüskéjével belém akaszkodott. Alig bírom kioperálni a vállamból. A Kinizsin, ehhez képest még patikarend volt itt. Most értem meg, hogy miért figyelmeztetett Béla oly nyomatékosan. Felsóhajtunk, amikor elhagyjuk ezt a területet. A következõkben elég jól járható úton haladunk. A LED-ek fényében feketének látszó spanyol meztelen csigák gyakran zökkentenek ki a ritmusból. Utálnék rálépni egyre. Néhánynak, valamelyik elõttünk járó már rátiport a tyúkszemére. A távolból sramlizene hangjait hallani. Nem tudom eldönteni, hogy Vértestolnán, vagy Tardoson van e a buli. Az a zavaró, hogy már félórája egyformán hangos a zene, azt az érzetet keltve, mintha egyhelyben toporognánk. Aztán, mintha hirtelen kihúzták volna a villásdugót a konnektorból, már csak az éjszakai erdõ halk neszei hallatszanak. Lassan lemaradok. Fáradtságot érzek a tagjaimban. A Nagykovácsiban elszenvedett bögölycsípés is újult erõvel kezd viszketni. Megállok egyet nyújtózkodni. Az út szélei a tardosi majdnem-márvány darabjaival vannak felszórva. Nem lehet messze a pont. Elmegyek a Héregrõl feljövõ [Z-] és a kõbányához vezetõ út mellett. Nemsokára egy kisebb, vörösen izzó tábortûzhöz érek.
18. ellenõrzõpont, Bányahegy. Útitárs kedélyesen cseveg Molnár Gáborral, aki a tûz mellett, pipaszóval múlatja az idõt. Amikor indulnánk, Gábor abba az irányba mutat, amerrõl jöttünk, és azt mondja: - Nehogy arra menjetek! - célozva ezzel a Kinizsin kialakult beidegzõdésre. Valóban. Furcsa, hogy nincsenek itt a megszokott alakzatban felállított sátrak, reflektorok. Nincs az a nyüzsgés. Jól megnézzük, hogy merre indulunk. A nemrég körbekerített irtás mellett lépdelünk kissé elhalkulva. Tardos felõl felcsatlakozik a [K3] jelzés. Amikor Útitárs rávilágít a tetõ felé menõ azonos jelzésre, akkor azt mondom, hogy: - Javasolni fogom, hogy a Gerecse-tetõn iktassanak be egy önellenõrzõ pontot. -??? - Na jól van, csak vicceltem. A szélesebb út sunyin továbbmegy, de nekünk egy balos ösvényen át kell vágnunk a Tardosról felkötõ [K+] folytatására. (Jelzésünk továbbra is [K-]). Latolgatjuk, hogy mikor fog már hasadni a hajnalka. Elõször végigmegyünk a hosszú, hegyoldalba vájt úton, ami nappal oly hangulatos a Schandl hárssal, a beszûrõdõ fényekkel és a völgy látványával. Most azonban csak véget érni nem akaró menetelés. Az egyházi üdülõ épülete már tisztán kivehetõ a pirkadatban, de a lámpát még nem oltom el, mert mindjárt jön egy durva lejtõ, utána pedig a mészköves akadálypálya az oldalra lejtõ ösvényével. A sziklába vájt kegyhelynél már nincs a látóteremben Útitárs. Nagyon belassultam, és dülöngélek. Érzem, hogy nem bírom ki frissítés nélkül az EP-ig, hiába van karnyújtásnyira. Innen még levergõdök, de a sorompónál leülök egy kõre, és rágyújtok egy banánra. Minden falat után egyre inkább érzem, hogy az erõ ismét velem van. Majdnem olyan erõs leszek, mint Popeye (a rajzfilm figura) a konzervspenót benyelése után, csak nem állok neki verekedni, hanem elsietek az esõházhoz.
19. ellenõrzõpont, Pusztamarót. - Szia Máté! Te vagy a pontõr? - kérdezem Moiwát. Csilla a fõnök - válaszolja, midõn az asztal megõl, hálózsákgubójából Vándor Csillag emelkedik pecsételésre. - Bocs, de már megint nem vettelek észre - mondom neki. Csilla - miközben visszahanyatlik a padra - remélhetõleg megbocsát. Máté mindenfélével megkínál, de én csak egy Bohóc szeletet kérek, meg egy PET palack ízesített ásványvíz maradékát. A piros vizet iszogatom a tegnapi reggelibõl megmaradt szendvicsemhez. Kvrvára fájnak a sarokcsontjaim. Úgy látszik, én nem talpalok, hanem sarkalok. Mielõtt elindulnék, a fájó pontokat leápolom a sárga tubusos géllel, ami Per-rel kezdõdik, és skindol-lal végzõdik. Amikor indulok, Máté azt mondja, hogy adjam át üdvözletét Bubunak. Rég nem látta már egymást a két atyafi, ezért megígérem, hogy átadom az üzenetet. Még fáj a sarkam, és nem tudok egy normális hosszúságút lépni, ezért inkább apró futólépésekben tipegek, mint egy elfuserált, borostás gésa két bottal. Azért vannak még örömök: nyitva van a viszonylag új kerítésnek mind a két kapuja. Megmenekülök a mászástól. Laposan tûz be az erdõbe a hajnali vörös napfény. A giccsfestmény szabályainak megfelelõen megjelenik egy szarvasbika ellenfényben. Megállok, hangtalanul lélegezve figyelem. Ideális az lenne, ha elbõdülné magát, de csak a talajszinten keresgél egykedvûen. Amikor megérzi, hogy valami nem stimmel, felveti a fejét, majd ugyanabban a másodpercben megugrik, és egy másik pillanat múlva eltûnik a közeli domb mögött. Sehol senki. Egyedül voltam tanúja a hajnali erdõ eme lélekemelõ mozzanatának. Ki fogja nekem ezt elhinni? Hartmann Misi pár éve azt mondta, hogy szerinte otthon, csíkos házikabátban, a fotel mélyén ülve, a kandalló elõtt teázgatva találom ki ezt a töméntelen marhaságot. Fájdalmaimat feledve sietek a Domoszló-völgy felé. A vaskapu hajtûkanyarában egyik ágon se látok embert. A távvezeték alatt lesietek, amilyen gyorsan csak bírok. A cikk-cakk utáni még meredekebb lejtõn letipegek a Bajót-Bajna országútra, ahol balra fordulok. A parkolóban rögtön szembetûnik a Bubumobil.
20. ellenõrzõpont, Bika-völgy. Itt fagyoskodik (!) Bubu és Edu. Az én fejem még éjszaka sem tudott normálisra visszahûlni. Edu bélyegzés után gratulál az idáig megtett 100 km-hez, én pedig - ígéretemhez híven - átadom Máté üdvözletét. Ez kód egy mákos réteshez. Amíg ezt nyamnyogom egy kempingszékben ülve, terhelõ fényképek készülnek rólam. Tele van már a fészbuk olyan fotókkal, amelyeken falok valamit. Tény, hogy aki fogyókúrázni akar, az ne jöjjön teljesítménytúrázni, mert könnyen feldobhatja a bakancsot. Indulok. El kell jutnom legalább Péliföldszentkeresztre, mert Szöcske megígérte, hogy ott adja át az ötödik SÁRGA 70-ért járó jelvényt. Ha otthon felejtette, az súlyos irgumburgumot von maga után, mert csak emiatt neveztem a hosszúra. Induláskor Edu azt mondja, hogy melegebb is lehetne már. - Hát persze! Kösz szépen! Miért nem raktok tüzet? Vagy van egy õsi módszer a hideg ellen: Aki fázik, az kiáll (ül, fekszik) a napra. Fõleg nyáron, amikor napok óta egyetlen felhõ sincs az égen. Egy darabka mûút tovább, aztán jobbra az emelkedõ, amit úgy kinyújtottak, mint az imént evett rétes tésztáját. A Kökényes-hegy valóban megérdemli a hegy nevet, mert most úgy érzem, hogy sose fogok felérni a tetejére. Nem nézek elõre, nem várom a csúcsát, hátha így könnyebben adja meg magát. Végül megállás nélkül felérek, de sejtem, hogy a továbbiakban már semmi nem lesz zökkenõmentes. A lefelé menet sem egy leányálom, a jobb lábam kisujját csípi egy vízhólyag, és a nagyujjam meg a szomszédja között is hízik egy. Az erdõbõl öklömnyi kövekkel felszórt, hengereletlen útra érek le. Rajta talpalva megkönnyezem az Öreg-kõ kúpjának látványát. A mezõrõl jobbra fordulok a mûútra. Sajnos megint fel kell vennem a sapkát és a napszemüveget. A szembejövõ hölgynek túl erõs az emelkedõ, tolja a biciklijét. A szaléziakhoz vezetõ útról éppen kikanyarodik egy lófarokba fogott hajú, nem kifejezetten légies járású srác, és az idõsek otthona felé tart. Magam felmegyek a nagy, nyitott oldalú faépítményhez. Rest vagyok a kõház felõli bejárathoz menni, a közelebb esõ, és egyben legmeredekebb oldalról támadok. Kis híja, hogy nem hullok vissza.
21. ellenõrzõpont, Péliföldszentkereszt, Szalézi rendház. Egy hangszóróból az Urat dicsõítõ dal szól gitárkísérettel. Egy földre terített hálózsákban fekvõ emberbõl csak a hosszú, barna haja látszik. Szöcske zenére alussza az igazak álmát. Hallelúja! Egy jelvényért még egy túra. De most már valami babatávot fogok egyeztetni a jelvény átvételére. Körülnézek. Kaja, pia, és ami a legfontosabb, ki van téve a bélyegzõ. Bepecsételek az itinerembe. "Don Bosco túrák CÉL." Nem baj! Zsebre vágom az itinert és valami harapnivalót választok. Kistálkában aszalt gyümölcsnek látszó kockák vannak. Bekapok egyet. Semmihez nem hasonlítható, borzalmas íze van. Szerencse, hogy nincs oldala a háznak, mert rögtön ki tudom köpni. Nem akarom tudni, hogy mi volt ez. A bõven sózott mogyoró már ízlik. Pástétommal kenek meg egy szelet kenyeret. Jó csípõs. Kígyóubit eszek hozzá, azt is sózva. Ásványvizet töltök. Ki vannak rakva Lottó szeletek, de ahhoz most nem fûlik a fogam, vinni meg nem akarok, mert elolvad. Futva érkezik egy srác a téglaépület felõl. Liliomhímzés a nadrágján. Elnézést kér. Nincs miért. Elmondom, hogy bélyegeztem, ettem, ittam, jól mulattam. Pontosítjuk a távozás útvonalát, és már indulok is. Lemegyek az országútra, és balra fordulok. Fiatal fák ágain szalagozás. Egy táblacsokornál ismét balra kanyarodok, és Péli tavacskája után, egy kerítés mellett, a [K+] hatalmas, elnyújtott hullámain tartok Mogyi felé. A [K-] jelzésre való felcsatlakozásnál már igen barátságos árnyékok vannak, de itt van ez a széles kövekbõl megépített szekérút is, ami egyre kínosabb. Mire aszfaltborításúba megy át, már látom a távoli buszmegállót. Üres. A településen nincs igazán mozgás, csak az egyik udvarból állnak ki éppen egy munkagéppel. Már majdnem a Kakukknál vagyok, amikor szembe jön Útitárs. Elnézést kér, hogy otthagyott Pusztamaróton. - Szó se essék róla, hisz én mondtam, hogy nyugodtan menj a saját tempódban, mert én is így teszek.
22. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk. Wehner Géza kínál enni-, innivalóval. Köszönöm, de nem kérek semmit. Sietek, mert olyan csalóka érzésem van, mintha hamar lezavarhatnám a hátralevõ távot, pedig tudom, hogy lesz még az útvonalban egy-két magos buci. Megyek a buszmegállóhoz, és a mögöttes közkútból friss vizet tankolok. A közvetlen mellette nyíló utcán kezdek kaptatni. A temetõ után erdei mélyút következik. Ez az emelkedõ is olyan, mint a Bika-völgy utáni. Ez sem akar véget érni. Nem kis megkönnyebbülés, amikor felérek a Kõsziklára. Tenyérnyi platója után rögtön lefelé kell ereszkedni. Pont, amikor a tizenöt centi széles, vályús ösvényen óvakodok lefelé, akkor jön szembe egy egyéni turista. Az oldalnövényzet miatt nehezen kerüljük ki egymást. Lám, lám! Ilyen melegben is van, aki strandolás helyett túrázik. (Ilyen a víziszony.) Fura néptelennek látni a Tokodi pincéket. A szaletli, ami a K100-on oly fontos frissítõpont, most üres. A kerekes kutat sem tekergeti senki. A telkek kerítése mögül csak halk beszédhang szûrõdik ki. Az országút felé tartva két matróna mellett megyek el. A nyelvem feltapadt a szájpadlásomra, szokásommal ellentétben nem köszönök. Az "Úgy néz ki, mint..." mondatfoszlányt hallom a hátam mögül. Óriási asszociációs készségre utal, hogy a nyaktakarós sapkáról, és a sötét napszemüvegrõl az emberek 99%-ának egy arab jut eszébe; leggyakrabban a néhai Arafat, akit hajdan a pesti szleng egyszerûen csak konyharuhásnak nevezett. A mûúton balra fordulok. Sacc per kábé 300 m múlva kell meglátnom a jobbra behívó [K-] jelet. Elég egyértelmûen adja is magát. Elõször lombos részletek váltják egymást lankás rétekkel. Most még nem látni a Hegyes-kõt. Késõbb, amikor kibukkan a bokrok mögül, kétségbeejtõ látványt nyújt. A Katlan felõl jõve egy jelentéktelen sziklának látszik, de innen magas, meredek hegyoldalnak mutatja magát. Tegnap délutántól, napszállatig szembõl kaptam a napsütést, a túra útvonalvezetése ezt most is biztosítja. Egy bokorcsoport fedezékében megállok, és visszanézek a lent hullámzó, apró házakkal megszórt, zöld szõnyegre. Ennyi elég a pihenésre, ismét a magaslatok felé fordulok. Tekintetemmel kutatom, hogy hol táborozhat az EP. Csak egy kis fenyõfás folt van, ahol árnyékot látok, de ott nincs senki. Már majdnem fent vagyok az átbukásnál, amikor egy oldalnélküli sátorpavilont veszek észre az út mellett. Alatta húzódik meg a pontõr.
23. ellenõrzõpont, Hegyes-kõ. Leiszok a vizembõl, majd pótolom az itteni ásványvízbõl. Ez az utolsó pont, ahol folyadékot lehet vételezni. A pontõr megkérdezi, hogy mennyire vagyok ismerõs a környéken. - Leginkább ellenkezõ irányból, a Kinizsirõl - válaszolom. Elmondja, hogy amikor majd kiérek a napraforgótábla szélére, ott gyakorlatilag nincs út, de szalagok fognak segíteni. Elindulok a kétsávosra koptatott földúton. Szintben gyalogolva pihenem ki a mászást. Hátranézek a Hegyes-kõre, innen tényleg semmitmondó. Egy erdõsáv mögé, balra kanyarodik le az út. ÁLLJ! A Kinizsin mindig a sáv elõtt jövünk, és a földek szintjétõl már nem emelkedünk, csak közvetlenül a Hegyes-kõ elõtt. Rengeteg lefelé irányuló lábnyomot látok a porban, ezek tulajdonosai mind lementek alfába, de még inkább Csolnokra. Visszafordulok. Nem nagyon jöttem túl, csak ide az erdõsáv elé kell visszamennem. Igen, az útnak, amin eredetileg balra kellett volna fordulnom, a közepén is napraforgók nõnek, s ez tévesztett meg. És tényleg, a tábla szélén már nyoma sincs útnak. Egy jobbra, lefelé menõ ösvény után, bokorról lóg egy szalag, ami azt susogja, hogy: - Le ne menj!... Innen már könnyen megtalálom a löszfalhoz vezetõ ösvényt. Ereszkedés közben a horgásztó békáinak kórusát hallgatom. Könnyû nekik! Egésznap itt brüggölnek a langyos vízben. Odalent, vékony fácskákon találok két [K+] jelzést. Arra gondolok, hogy aki nem ismerõs erre, és nincs GPS-e, vagy komoly térképe tájolóval, az elveszett ember. A gyér növényzet árnyékából kilépek a tó felöl jövõ útra, és balra fordulva, Tokod felé teszek pár lépést. Máris fordulhatok jobbra, a [K-]-ra, vagyis a Getét bevezetõ kõrengeteges emelkedõre. Nem kapkodok, tetemes idõtartalékom van a tatabányai tévelygésem ellenére is. Meg aztán minek tagadjam, nem vagyok a legfrissebb állapotban. Egyre gyakrabban kell elhessegetnem magamtól azt a képet, amikor zuhanyrózsa záporozza arcomra a hûvös vizet. A fenyõfák alkotta határnál leülök az árnyékba, egy nagy kõre, és a panorámára meredve mentolos rágódrazséval hûtõzködök. Sehol senki széles e vidéken. Elücsörögnék itt vagy száz évig, de nyomja a kõ az ülõgumómat, ezért fel- és továbbállok. Kúszási sebességgel megy a Gete meredekoldali támadása. Elérem azt a részt, amikor egy picit lejtõsbe megy át az út. Ezen leszaladok, és arra gondolok, hogy a java kapaszkodó még csak most következik. A gravitáció mellett a tolakodó cserjék is nehezítik a felfelé jutást. Sokszor akar egy-egy ág visszalökni. Meglepetésemre Lestat csörtet fölfelé. Egy asztalnál ültünk a Turul ponton, és fogadni mertem volna, hogy ha idáig nem ért utol, akkor biztos a Nomádban volt neki a cél. Néhány szó után úgy megy tovább, mint aki a lépcsõházban kettesével veszi a fokokat. Ettõl a látványtól maradék erõm elhágy, és beleülök egy vastag faág alkotta "hintába", ami praktikusan az ösvény mellett van. Sokan pihenhettek már itt, mert fényesre van polírozva az "ülõkéje". Fölfelé törekszik egy páros is, de õket nem várom be. Azon igyekszek, hogy elérjek egy jellegzetes szikla-fagyökér kombinációt, aminél még lejönni is nehéz lábbeszorulás nélkül. Ez jelzi majd számomra, hogy túl sok már nincs a tetõig. Na, már itt is van. Alighogy sikerül túlmászni rajta, a sarkamba ér az imént említett páros. Félreállok. Van még néhány fába kapaszkodva felhúzódzkodós szûkület, de aztán érezhetõen kezd enyhülni az emelkedõ. Egy magas kõtömbre éppen, hogy fel tudok rugaszkodni, de innen néhány méter, és már látszik a monumentális, áttört kereszt, amirõl a mai napig azt hittem, hogy vasból van.
24. ellenõrzõpont, Nagy-Gete. Nagy pillanat: Itt vagyok fenn, az utolsó ellenõrzõponton. Most diadalittasan körül kéne néznem, esetleg mellet döngetnem, Tarzanüvöltést hallatnom, de fáradtan a túrázó pár felé indulok, akik a keresztnél szöszmötölnek. Barna zsírkréta a pontõr. Nincs semmi utasítás, így a kis rubrikába egy nagy, barna Getét rajzolok. Ki is szõrözöm. A vonások rajta a fák. Így ni! A lefele út kõzúzalékos ösvénye állat módon megviseli a talpam. Meg kéne varrnom a vízhólyagokat az ujjaim között, de nincs hozzá se lelki-, se fizikai erõm. Kirándulók vidám hangját hallom egy bokorcsoport mögül. Annak örülnek, hogy milyen sok csipkebogyót fognak itt szüretelni az õsszel. Nem hittem volna, hogy ennyien jönnek kirándulni ilyenkor a Getére. Az az érzésem, hogy ilyen sokat még soha nem mentem lefelé. Pillanatnyi megítélésem szerint, az egész túrának ez a leghosszabbra nyúlt szakasza, pedig innen már az eufóriának kéne röpítenie. Hát, ez most elmarad. Már sok kilométerrel ezelõtt kezdtem azt tapasztalni, hogy egy távolabbi kõ-, vagy egy úton heverõ fadarab helyett valamilyen állatot látok. Sõt, volt, hogy egy nagyobb tuskó emberi alakot öltött. (Ez utóbbi fordítva, a "civil" életben is napi szinten elõfordul.) Áh! Ne már! Dehogy hallucinálok! Csak a képzeletem játszik velem... - Hallottátok? Már beért Dorogra, amikor feladta. Bizony! Se szó, se beszéd felszállt az elsõ buszra, és hazament... Ha sürgõsen nem szedem össze magam, akkor ezt rólam fogják mesélni (röhögve) a kedves ismerõs túratársak. Hát, sose érek már le? (...) Jól van, ez már a Belányi telep lesz, ezután nemsokára kiérek a bekötõútra. Az útmenti fákon szalagok lengedezik az irányt a messzi Homokvasút töltése felé. A padka murváján óvakodok, amikor hátulról csikorgó lépések zaját hallom. Hátranézek. Meglepetésemre Útitárs az. Róla azt gondoltam, hogy már édesdeden alszik otthon a baldachinos, pihe puha nyoszolyájában. - Hát te? - kérdezem megütközve. - A Gete környékén kolbászoltam egy órát. - Az nem semmi! - motyogom a fölöttébb értelmes választ, miközben a túra során sokadszorra megelõz. A nagy forgalmú 10-es T keresztezõdéséhez érkezünk. Míg az átkelésre várunk, egy tartálykocsi kanyarodik be arra az útra, amin eddig mi jöttünk. Leugrok a padkáról, mert nem hiányzik egy pedikûr, ha a pótkocsi letalálná vágni a kanyart. Átfutunk a Homokvasút töltéséhez. A szalagok felvisznek rá. Jutalomjátékként megkapjuk a rajta kialakított motocross pályát. Olyan hullámos, hogy menet közben tengeribetegséget lehet kapni; a plusz lábfájásról már nem is beszélve. Okosabbak a töltés mellett jönnek. Megfordul a fejemben, hogy én is lemegyek, de már olyan magasra emelkedtem, és olyan meredek az oldala, hogy nem merem kockáztatni a letiplizést. Hirtelen többen érkeznek hátulról, és nagyon sietnek valahova. - Tessék, csak tessék! Csak hasra ne essék! - engedem el õket félreállva. Híd vezeti át a töltést az igazi vasút fölött. Nemsokára le lehet oldalazni a túra utolsó tortúrájának kínzóeszközérõl. Elõttem, a patak kis vashídján finiselõk dobognak át az önmaguk felett aratott gyõzelem felé.
CÉL, Dorog, lõtér.
Oldalnélküli sátorpavilon a cél. Egy hátizsákot megkérek, hogy álljon fel az egyik félárnyékos kempingszékrõl. A tartóhevederét sem mozdítja, ezért odébb teszem, és leroskadok. Az érkeztetõ hölgyek átlátják a helyzetet, és helybe hozzák a díjazást, majd a tejfölös, sajtos csuszát. Baksa Józsi is gratulál, miközben átnyújt egy Árpád vezéres pólót. Az eddigi leghosszabb teljesítménytúrám céljában ülök, és csak úgy nézek kifelé a fejembõl. Elképesztõ. A Bubu mobil érkezik, és vele - többek között - Szöcske, akitõl mégis megkapom az S70-es jelvényt. Bubu ad két kis csomag kakaós kekszet, úgyhogy a végére pozitív lesz az egyenlegem. Következik az after party: vagyis haza kell utazni, ami nem is olyan egyszerû, mert nem jár a vonat. Akármilyen nehéz is, de fájdalmas (!) búcsút veszek a célban tartózkodó, FANTASZTIKUSAN KEDVES MINDENKITÕL, és elhordom a viseltes irhám a 10-es úthoz, hogy buszra szálljak. Már majdnem ott vagyok, amikor a keresztezõdés elõtt Bubu szól ki a mobiljából, amiben már hatan szoronganak. - Ottorino sporttárs, elvigyünk? Válasz helyett egy nemzetközi intéssel kívánok nekik zökkenõ- és rendõrmentes haza utat...
Ottorino
|
