Túrabeszámolók


Mályvád / Szanazug

nagypapaTúra éve: 20122012.08.28 16:41:42

   Mályvád 55


   2012


   Nagypapa, mint az öregek általában, nagyon érzékeny és mivel most visszanézte Plecs két évvel korábbi beszámolóját egy nagy kockás zsebkendõt húzott ki a zsebébõl és könnyeit kezdte törölgetni. Az ilyen sporttársi emlékezés valóban megható, de hogy össze ne tévesszem a levelezést a beszámolóval közlöm, hogy ezeket a kezdõ sorokat a beszámoló megirása után szépen letörlöm (nem zsebkendõvel, hanem a Del gomb alkalmas használatával). Az érdeklõdés fékezésére, sajnos, közölnöm kell, hogy a mû legalább 2 hónap múlva lesz kész, mert idõzavarban vagyok (mint mindig). Addig zûrzavaros szavak, töredékek, foszlányok, megjegyzések fognak itt megjelenni. Ezeket a gyulai vasutállomáson, illetve a Körös nevû IC tömegközlekedési jármûvön hoztam létre Békéscsaba és Budapest között, mert ügyes helyezkedésem folytán le tudtam ülni. A többit késöbb. A gyulai utazás mindig élménydús volt nekem. Tavalyelõtt  Poirot-ra is szükségem volt helyzetem tisztázására. Most pedig jön a zûrzavar, kéretik az olvasást pár hónapra abbahagyni. Ha egyáltalán.


   "Maga tavaly nem volt itt" - nézett rám merõn a pult mögött álló fiatal asszony, amikor elõadtam egy pohár sör iránti kérésemet. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ha én tavaly nem voltam itt a "Sugárban", akkor 365 nappal késõbb, azaz 730 nap múltán állok itt és ezt egy talpraesett vendéglátóipari szakember szóvá is teszi. Mivel korábbi számlámat tisztességesen rendeztem, kárt nem okoztam, nem hangoskodtam, ezért kénytelen voltam tudomásul venni azt a már ismert tényt, hogy a nõknek sokkal de sokkal jobb emlékezõképességük van, mint a teremtés koronáinak. Mellékesen, eszembe sem jutott azzal védekezni, hogy tavaly az egyik unokám esküvõjén kellett lennem, annyira meglepett az észrevétel. A Sugárhoz még hamarosan visszatérek, ezt a bekezdést azonban, mai akciófilmeket követve, csupán bevezetésnek szántam az olvasók lebilincselésére. Lássuk tehát a szürkébb tényeket.


   Az idén emlitésre méltó esemény nélkül érkeztem meg Gyulára. A fagylaltos már bezárt, viszont a Budrio presszó (0-24 óráig nyitva) barátságosan állt a borok, sörök, szeszek, üditõk, játéktermek és pénznyerõ automaták kedvelõi részére. Az idõjárás kellemes estét igért a helybelieknek és az idelátogató embereknek egyaránt. A vasútállomás felõl érkezõnek legelõször a szépen felujitott iskola ötlött a szemébe. Tudtuk, hogy európai pénzbõl korszerû épületet várhatunk és reményünk teljesült is. Kifogástalan vakolat, festés, mázolás, új ablakkeretek, hibátlan padló, csorbitatlan csempézés, új szaniterek, külön tanári mosdó, tükörrel várt minket. Ámde az ifjúságról - beleértve a nyugdijukat élvezõ fiatalokat is - sem felejtkezett meg a tervezõ: a folyosó másik oldalán négy kagylót, négy zuhanyozót alakitott ki. A mosdóban hideg és meleg folyóviz jött a csapokból. Itt is négy tükörben nézegethettük magunkat,  ezenkivül két helyiségbe tettek padokat öltözésre. Akiknek az elõzõ években egy másik épületbe kellett elmenni túra utáni tisztálkodásra, azok  bizony a mennyországban érezhették magukat az új körülmények között. Az udvar burkolatára szines vonalakat festettek a különbözõ játékok rendezésére. Szóval, egy új világba érkeztünk és a jóindulatú kritikus csak azt kivánhatta, hogy legyenek is gyerekek, akik benépesitik ezt a remek létesitményt.


   Ne rohanjunk, mert elõzõleg be kell jutni az épületbe. Egy pillanatra megtorpantam, mert a régi bejárót befalazták, az elõl lévõ kapu pedig zárva volt. Ijedtségem akkor múlt el, amikor észrevettem, hogy egy oldalsó vasajtón bejuthatunk az udvarba és onnan, hátulról, az épületbe. A résztvevõket üdvözlõ transzparens az udvarban volt kifeszitve, az utcáról nem látszott, igy az elõször ideérkezõk csak utólag fedezhették fel. A rendezés azonban már élt: Tolnai László a helyszinen volt. Hamarosan találkozhattam feleségével, Barbarával és 15 hónapos kisfiúkkal, Petivel. A fiatalságot tovább bõvitette a nemsokára megérkezõ, immár 5 éves Vidovenyecz Áron és nyolc hónapos testvére, Bori. Szépen összejöttünk.


   Leraktam a holmimat és elsõ levegõvételre kivonultam az utcára. Jó kis padot tettek az épület elé, onnan lehetett szemlélni a késõ délutáni életet. Szolid forgalom zajlott a platánok alatt, autók, kerékpárok. Megtörtént az elsõ társadalmi érintkezés is. Egy molett hölgy közeledett társával a szomszédos padhoz. A melegtõl eltikkadva roskadt mellém. Könnyen találtunk beszélgetésre témát, miután elmondta, hogy Tiszavasváriból jöttek ide a NOE szervezésében. Örült neki, hogy tudom hol van Tiszavasvári és azt is, hogy ott gyógyszergyártás folyik. A Nagycsaládosok Egyesülete gondoskodik arról, hogy a tagokat idõnkint társasutazásra vigye. Sokfelé járnak, igy kerültek õk most ide, Gyulára. Emberi kapcsolatunkat tovább erõsitette, hogy elmondtam: tudom, mi a NOE és azt is, hogy több jó ismerõsöm, kollégám tevékenykedett helyi egyesületekben. Szóval: kis ország vagyunk, egy kis jóakarattal, egy kis érdeklõdéssel, hamar otthon érezhetjük magunkat.


   Idõ múlván, telefonáltam haza, hogy minden rendben van, indulok szokásos esti, városi sétámra. Gyulán sétálni nagyon jó, mert emberi léptékû, barátságos, tiszta város. Tehát indulok befelé, kényelmes, ráérõs, szemlélõdõ léptekkel. Irány sétám szokásos, elsõ állomása a Sugár sörözõ. A fedett terasz kényelmes padokkal, jó kilátással vár. Az asztal tarka-barka, de jó kadarka helyett hideg sört iszom. Megismétlem: nagyon jó dolog ülni a fák alatt és nézni a munkából, bevásárlásból hazatérõ embereket. Nincs kellemetlen zaj, nincs nagyvárosi rendetlenség, szemét. Gyula minden évben valamilyen újdonsággal  fogadja a látogakat. Most, például, új, érdekes burkolatot kapott a fõtér, hibátlan márványlapok fedik a talajt, fekete térplasztikát láthatunk. Van vizlépcsõ, mûködik a szükõkút, szépek a virágok, hibátlan az épületek vakolata. A vendéglõk teraszán tarka társaság ül, a csatorna vize csendesen áramlik a part fái alatt. Kerülök egy nagyot, hogy újra lássam az ismert házakat, a csendes mellékutcákat. Sétám elején megkérdeztem a Sugárban, hogy meddig vannak nyitva. Kilencig, tájékoztattak, de fél kilenckor leoltják a villanyt. Idõm tehát bõven volt, futotta meg egy második pohár sörre. Utólag jutott eszembe, hogy meleg ételt kellett volna enni, hogy fogalmam legyen az aktuális konyhamûvészetrõl. Késõ bánat, majd jövõre. Komótosan visszatértem az iskolába, az ifjabb és idõsebb kerékpárosokat nézegetve.


   A tornateremben már megjelent néhány túratárs. Kocsis János és Szabó János, a két törzsvendég, hivatalból ott volt.  Jó inyenc módjára, csokoládét szerettem volna inni, mivel azt - tapasztalataim szerint - az ország minden pontján jól elkészitik az automaták. A tájékozottak viszont tudták, hogy a gép kódja nem érhetõ el (elváló igekötõ), mert bezárták a tanári szobába. El nem pusztultam, és hamar lefeküdtem. Az éjszaka nem volt teljesen zavartalan, mert nem derült ki idejében, hogy melyik villanykapcsoló mit kapcsol. A hozzám hasonló puhányok nem szeretik, ha idõnkint ventilátor fúj rájuk nem kivánt hideg levegõt. Többszöri véletlen kapcsolás sorozat után megfejthetõ a rendszer, dehát idõ kell hozzá.. Egyszerúbbé válna a ténykedés, ha a kapcsolóra ráirnák, hogy mire szolgál.


  Eltaktikáztam a reggeli indulást. Este ugyanis nem volt jelentkezés és mire ráébredtem a valóságos helyzetre, már szép sor alakult ki. A félórás adminisztráció elõrevetitette, hogy nem fogok beérni. Na, nem szintidõre, csupán az utolsó, használható vonat indulásáig. A MÁV-Start ugyanis az utóbbi években megtakaritotta azt a jó kis vonatot, amely Gyuláról - késõbb indulva - egyenesen a Keletibe érkezett. Még este be is jelentettem a feleségemnek, hogy rohanás helyett inkább Gyulán alszom. Valóban, a fél óra szükséges lett volna. Reggel aztán nyugodtan nézegethettem az indulókat. Sok kerékpáros volt közöttük. Szubjektiv és történelmi okokból Hoffman Évát kerestem. Ott volt. Reméltem, hogy édesapja majd szembe fog futni valahol. Várjuk ki.


   Rendben indultunk, jó idõben, 6:30-kor. A szokásos úton haladtunk. Kilenc teljesités után - azt hiszem - felesleges minden részletre kitérni. A tájékoztatás - ellentétben a reklámok szövegével - a kapott térkép alapján, a kezdõk számára is széles körûnek tekinthetõ. Elõször Gyulaváriban, az Almásy-kastély parkjában bélyegzünk, utána rövidesen derékszögben balra fordulunk. A forduló utáni utcában érdeklõdve nézem a járda melletti szilvafákat, mivel azokon kiváló minõségû gyümölcs szokott lenni. Sajnos, a korábbi, falubeli helyzetbõl sejteni lehetett, hogy - akár csak három évvel ezelõtt - elmaradt a jó termés. Ilyen a gyümölcsfák természete. Jegyezzük meg, aztán forduljunk jobbra a Dénes-major felé. Hosszú az egyenes, de nem eseménytelen, mivel máris bekövetkezik az, amire vártam. Szembõl érkezik érdemes túratársunk, Hoffman Ádám. Akárhogy is indult, azért szedni kellett a lábát, hogy már a solymosi bejárat elõtt megjelenjen. Az ellentétes haladási irány miatt csak jókivánságainkat tudjuk kifejezni, hosszabb társalgásra nincs idõ. Mi többiek fellépkedünk a töltésre, hogy megszerezzük a második igazoló bélyegzõt.


   A gátról balra letérve áldjuk az erdõgazdaságot, hogy nem szántották fel teljesen az erdõbe vezetõ utat. A hatalmas barázdák alaposan megkeseritették volna az életünket, amint azt már párszor tapasztalhattuk. Igy hát szemeinket balra forgatva keresgélni kezdjük a Piros jelzést, mármint a nyomait, azaz a jelzések hiányát, amit fák törzsén a kéregtõl eltérõ szinû vagy állagú foltok mutatnak. Mintha ismét lekapartak volna néhány jelzést, de ebben nem vagyok biztos. Kophatnak azok maguktól is. Ne találgassunk, inkább meresszük jól a szemünket, vagy számolgassuk lépteinket a térkép tájékoztatása alapján. Abbahagyom az idei ügyeletes siránkozást és tudomásul veszem, hogy nem láttam az elsõ jobbfordulót mutató jelzést, de szerencsére felfedeztem a bal oldali vizesárkot. A következõ balfordulót sem láttam, de ott volt a saroknál egy szép nagy tarvágás. Az út megmaradt és mutatta magát. Érzésbõl lehetett balra fordulni. Az érzést az út korábbi szélessége megerõsitette. A teljes bizonyosságot az ezután következõ vadászlesen lévõ festés adta. A bal oldali tisztás, majd a keresztezõ holt folyómeder csak fokozza a garanciát. Rendben vagyunk, most már mehetünk hosszan elõre az õstölgyes sarkáig, azaz a következõ ellenõrzõ pontig. A tájékozódással elfoglalva elfelejtkeztem arról, hogy hova is tettem a vadméhek elleni kalcium tablettákat  Mostanság nem voltak erre kellemetlen szárnyasok, ellentétben a pár évvel ezelõtti, a hajamban nyüzsgõ nógrádi vadaktól.


  A saroknál balra fordulok és kétszer is bátoritva üdvözlöm a szembõl érkezõ kerékpárosokat. Ezután egy elhajló párost terelek vissza és óvok meg a további elhajlástól. Hosszabb egyenesen haladva érek el a jól benõtt vasoszlopig. Ha nem tudnám, hogy ott van és nem keresném, nem is venném észre. Ki kellene tisztitani és aláhúzni az itinerben. Utána a  jobbra mutató tábla még él és hasznos kék szalagok következnek a zegzugos úton haladáshoz azok számára, akik nem tudják, hogy leginkább az eltérõ jellegû erdõblokkok alapján érdemes tájékozódni. No, lám, újdonság: Sitka elõtt jobbról tarvágás készült a gátig, emiatt nem kell felmenni a gátra ahhoz, hogy lássuk a sarkadi gyárkéményt.. Kissé nyugtalan is lettem, mert az ellenõrzõ pont nem volt a régi helyén. Valamivel feljebb vitték, eltakarták, mintegy gödörbe ültették. Aztán meglett a gát elõtt. Az õrök nem tudták, hogy hol volt a korábbi bejárat az erdõbe. Nem is keresték.  (Hol vagy Torda sporttárs?)  Megkaptam a bélyegzõt, hozzá kétféle almát. Mintegy behúnyt szemmel mentem néhány tiz métert visszafelé, hogy emlékeim lendületébõl ráfussak a bejáróra. Meglett. Segitett az árok, amiben most nem volt viz, továbbá a bokroktól takart leeresztõ zsilip. A derék pontõröknek nem nagyon volt helyismeretük, pedig egy jó pontõr áldásosan tudja sinre dobni az utast. Benyomultam a bozótba és húsz méter után  világosabbá vált az ösvény. Fontos, hogy balról kisérjen a látható vagy bújkáló árok. Pár éve szépen le is kaszálták géppel, az utat, de nyilván hamarosan semmi sem látszik belõle.


   Menjünk tovább egyenesen, egyébként nem is lehetne másképp. Elsõ kerités sarka jön jobbról, második kerités ismét jobbról, utána magasabb erdõ. Itt küldi jobbra az embereket az itiner, én azonban továbbra is egyenesen megyek, mert állatok látására innen van remény. Viszonylag jó piros jelzések vannak a fákon, azonban az erdészek nem szüntek meg dolgozni, azaz néhány jó állapotban lévõ jelzést lekaparni. Szerencsére van szivük, hiszen az erdei emberek nem hivatalnokok vagy tulajdonosok, ezért a fatörzs húsába nem vágnak bele. De azért él még a xenofóbia a túrázókkal szemben. A domb elõtti nyil az utóbbi két évben eltünt, helyette segit a domborzat meg az emlékezet.  A domb mögött ott a tó, és a geometriára meg a növényzet ismert alakulására hagyatkozva, enyhe kifliszerû, majd határozott bal kanyarral a nyárfaültetvénynél elhagyjuk ezt a részt. Igy lényegében párhuzamos helyzetbe kerültünk a dombnál elhagyott "fõúttal". Az erdei munkások mondták, hogy ha azon maradunk és nem fordulunk a tó felé, azaz egyenesen tovább megyünk, akkor ugyanúgy elérünk a gátra felmenõ széles úthoz csak valamivel hátrábbról. Viszont a szélesebb utakat jobban gondozzák, ami dzsungel kialakulásánál segitségitheti a botorkáló utast. 


   Ha megcsináljuk a bal kiflit és elérjük a nyárfaültetvényt, akkor jobbról egyenes szakasz, majd kerités következik. A  kerités végén szép magas dudva várja vándort. Ma is ég a lábam szára a sok csipéstõl, de jót tesz a vérkeringésnek. Nem olyan borzalmas az egész, mert elvileg egyenesen kell menni addig a bizonyos széles útig. Más a helyzet esõben, amikor jó kis sár és jónéhány alattomos vizes gödör, alsó és felsõ mosás várja az óvatlan embert. Ebben az évben se egyik se másik nem volt, de a sás hajlása-fekvése mutatta az alaphelyzetet. A strapáért négy, kényelmesen ügetõ õz vonulása jutalmazott. A tó miatt mindig vannak állatok a környéken. Most már kigázolunk a széles útnál lévõ nagy fáig. és kész. Onnan látszik a gát. A fán volt korábban a trükkös nyil, ami kifelé helyett befelé mutatott. Most, szerencsére, semmi. (Az ifjúsági irodalmat kedvelõk figyelmét valamikor felhivtam May Károly Winnetou-jának megfelelõ részére, ahol a banditák megforditott útjelzõkkel vitték tévútra a szerencsétlen utasokat) Visszafelé gyalogolva kész talány a bejárat felfedezése,  de ha a gáttól jövünk, akkor az elsõ határozottabb útkeresztezésnél balra fordulva, a jobb sarkon lévõ nagy fa segithet. Érdekes lenne visszafelé túrázni. Meg is próbálnám, ha kétszáz évig élnék vagy a Tisztelt Rendezõség kiirna egy Dávylám 55 teljesitménytúrát, amiben segithetne  az elõzõ szöveg. Az egykor felfestett Sitka szót a gátról lejövet látni lehetett. Most nem láttam. Figyelmetlen voltam, vagy eltünt? Valakit idegesitett? Hátulról nézve (most kifelé jövet) azonban a P látható az oszlopon. Cui prodest ?- kérdezné valamelyik nagynevû detektiv barátom. Fel a gátra!


   Az elõzõ két bekezdésben elmondott rejtvényfejtés, persze, megtakaritható, ha az ellenõrzõ pont után nem megyünk be az erdõbe, hanem a gáton maradunk. Akkor viszont elvész a romantika és állatokat sem fogunk látni. Mellékesen: gátból van éppen elég. Mindjárt kezdõdik is, hiszen perceken belül megérkezünk a városerdei ellenõrzõ ponthoz. Már ott is vagyunk a napernyõ alatt (11:17) és zsiroskenyeret majszolva egyengethetjük a lábainkat. Nem sokáig élvezzük azonban a szives vendéglátást, hanem megyünk tovább a gáton. Szépek a kanyarok, de idönkint nehezen akar végük lenni. Hõmérsékleti rekord is van: 41 Celsius fok. Napon "valamivel" több, nagyjából 6 km-en át. Volt már ilyen. Tisztelet Pelikán gátõrnek és ürgéinek! A gátak valóban szépek, jól gondozzák, nyirják öket. Nekünk kellõ lelkierõre van szükségünk a szakasz legyûrésére, hiszen Robi kocsmája balról, a Fekete-Körös parti homokja, a két hid közti szabad stranddal, jobbról csábitja az embert. Ha néhány évtizeddel fiatalabb lennék, meg is állnék egy kis úszkálásra. Most csak az evezõsöket nézem, s közben periodikusan forgatom a karomat, hogy le ne égjen a bõröm. Fél óra a maximum az ultraviolában - mondja az irodalom


   Végre itt van Szanazug. (12:40) Ezuttal semmi kedvem nincs a gáton maradni a Körösök összefolyásáig. Lemegyek az üdülõtelepre. Az elsõ házaknál két Apolló társalog. Jó dolog, finom üdülõtelepen Apollóként társalogni. De vigyázat, tartózkodni kell a mûfajtévesztéstõl. Nem szociográfiát irsz, öregem! Abba is hagyom. Robogok a várvavárt utcai vizcsaphoz. Az ottani fogyasztás nincs benne a beszámoló végén regisztrált mennyiségben.


   Tovább megyek és mobilozni kezdek. Közben haladtam, aztán megijedtem, hogy a telefonálás miatt elnéztem az útjelzést. Szerencsére nem, ámde  Sámson vára után elvesztettem a józan eszemet. Tudtam, mire kell figyelni, meg is tettem, volt korábbi tapasztalatom különféle fekvésekben, de a szeméttelepnél megzavart a derékszögû kétirányú nyil és ahelyett, hogy az egyszerûbb egyenest választottam volna, elmentem a távvezeték alatt balra. Éreztem, hogy nem lesz jó, de elhatalmasodott rajtam a konok szellemi leépülés. Kevés vigasz, hogy pszichológiailag magyarázni tudom, hogy miért, de inkább megkimélem a kedves olvasót, ha van ilyen, egy elmebeteg gondolkodásának elemzésétõl (van benne logika és tapasztalat is, mint minden elmebetegségben). Tiz percbe került a helyzet lehetetlenségének felismerése és kijavitása (lehet, hogy tizenötbe). Jobb lett volna a csillagok szerint tájékozódni. (Nappal! Vagy GPS-t használni, korszerûen, súgta az ördög.) Kicsit megerõltetni az emlékezetemet, hiszen jártam már erre, nem is egyszer. Es irrt der Mensch. A korrekciónál szinte kiverte a szememet a jelzés. Sóhajtva mentem tovább, jó sokáig, az unalmas egyenesen. Minden fát ismerek erre, azokat is amik ferdén balra nõnek egy másik úton. Hagyjuk. Vége az egyenesnek. Jó napot, szemétdomb! A helyzet fokozódik. Ha egyszer már nem tudok kimászni ebbõl a gödörbõl, akkor abbahagyhatom a túrázást. Hungarian településszéli depónia, vagy inkább afrikai, latin- vagy délamerikai? Ne büszkélkedjünk, van ennél rosszabb helyzet.. Meddig fogom még felkeresni Dobozt? Fékezni kell a nagyképúségemet. Dehát mit csinál reggel hatkor a gyulai öreg háztulajdonos? Sepreget, hogy ne legyen elõtte szeméttelep. Követi a polgári hagyományt. Ennyi, ideológia nélkül.


   Negyed háromkor Dobozra érkeztem. Ellenõrzés és keksz a református templom elõtti kis parkban. Utána irány a Kettõs-Körös hidja. A helyzet ismerõs: Egy pohár sört iszom az utca jobb oldalán lévõ hûvös sörözõben, utána szilvát próbálok találni a kettõs fasorban. Elveszett fáradtság: szilva alig van, inkább nincs. A hid utáni, egykor vonzó panzió kihaltnak látszik. Kár az épületért. Az utána következõ hosszabb egyenesben ifjú fácánokat sem lehet többé látni, pedig nagyon hangulatos volt járkálni a szaladgáló szárnyasok között. A folytatásban, a turistaút módositására az újabban érkezõk nem emlékezhetnek, nekik csak arra kell ügyelni, hogy néhány forduló után jókor forduljanak balra, a pósteleki kastély téglakapujának megtalálására. Jelenleg minden OK, bélyegzés 16:08-kor. Nincs remény a vonat elérésére.


   Miközben tétlenül ácsorgok, befut Szabó János és felhivja a figyelmemet a kemping sarkában lévõ büfére. Kinomban megiszom egy pohár sört, majd kissé kedvetlenül megyek tovább. Csoda nincs, reggel eladtam egy fél órát. Ezután sóvirágot sem szedtem, pedig szép, sötét szinárnyalata volt az idei virágoknak. Egy nõ tette ezt három férfi társaságában, nem a legjobb helyen. Nem foglalkoztam felvilágositó munkával. Az igazi telephelyet megõrzöm magamnak. A gyulai vikendtelkeknek sem volt hozadéka, igaz, hogy nem kerestem a nagyszemû szilvafákat. Kár volt rohanni (amennyire). A vasúti fagylaltos bezárt, nem is tudtam a nyitvatartási idejét. Nagyjából másfél órával hamarabb beértem, de a vonatot már nem tudtam elérni. Hiányzott a reggel elvesztegetett fél óra.


   Mindennek van jó oldala is. Idõmilliomos lévén - de milyen remek volt az idõ! - zuhanyozni mentem. Nem volt kedvem enni, nem is erõltettem, nehogy hányni kelljen a napszúrás közeli állapot miatt. A zuhany felfrissit. Átöltözöm és mivel a folyadék még megy, elindulok sörözni, hiszen fél kilencig biztosan nyitva van a Sugár. Már 7 liter folyadék fölött járok, de egy pohár sört még vidáman felsziv a kiválóan mûködö berendezés. Örülök is neki. Aztán hazatelefonálok és jelentem, hogy minden alkatrészem rendben van és nagyon szép az este. Visszaballagok az iskolába. Ma nem kell altatni.


    A rendezõkön kivül hatan maradtunk a tornateremben éjszakára. Reggeli után három sporttárs kerékpárral indult Szabadkigyós felé. Felhasználják az alkalmat, ha már itt vannak, helyi országjárásra. Haláluk elõtt még megtekintik ezt a vidéket - mondták. Megtehették, mert a bejelentett idõjárási front késett. Indulás elött  egy kicsit politizáltunkt. Az alapvetõ kérdésekben, szerencsére, egyetértettünk.


   Magamra maradva, kimentem a vasútállomásra. A peronon fecskék csivitelése fogadott. Harminc évvel korábban, Sümegen volt hasonló élményem. Örültem neki, hiszen egyre kevesebb fecskét látunk. Jó, hogy vannak, jó, hogy nem verik le a fészküket, jó, hogy még a romos fészkekben is vannak madarak. Jó, hogy õket hallhatjuk és nem különféle zajgépeket. Itt az õsz. Két hét múlva már elmennek.


  Vasárnap reggel volt, én pedig 26 fészeknyi fecske csicsergésétõl kisérve hagytam el Gyulát. Szép élmény volt, jó rendezéssel. Reményem szerint, jövõre is ott leszek.


  Utószó.


  A beszámoló elsõ bekezdéséhez két kiegészitést kell fûzni. Elõször: Szándékommal ellentétben, mûvem nagyjából végsõ formája a tervezett 2 (azaz két) hónap helyett 11 hónap alatt (fõleg az utolsó héten) született meg. Másodjára: A tényszerûség érdekében a bekezdést nem töröltem.