Löszölõ 35
Tavaly megfogadtam, hogy nem jövök többet erre a túrára, na nem a rendezes miatt, hanem a hõség végett. Alig bírtuk ki a végéig a tavalyi közel 40 fokos hõmérsékletet és nem sok hiányzott, hogy feladjuk. Erre nem sokkal a túra elõtt azt vettem észre, hogy már megint túratársakat toborzok. Kora hajnalban vettem fel Ildikót és Verát, hogy együtt induljunk még viszonylag hûvösben a túra rajtja felé, ahová még kellemes hûvösben érkeztünk meg. Reméltem, hogy ez az idõ kitart a nap végéig... tévedtem. De ne szaladjunk ennyire elõre. A tavalyi tapasztalatok alapján javasoltam a lányoknak, hogy hagyjuk a cucc nagy részét a kocsiban, úgyis visszatérünk még ide. Õk nem hittek nekem, kár volt :-) Az elsõ 10km-t így ultrakönnyû felszereléssel tudtam megtenni és csak javasolni tudom mindenkinek, aki ugyanezen a távon indul, hogy hagyjon minden cuccot a rajtban, úgyis visszatér ide a kis kör teljesítése után.
Szóval megérkeztünk, neveztünk, minden a szokásos módon történt a tavalyi gyakorlatnak megfelelõen. Az útvonalban sem volt sok változás, így különösebb izgalom nélkül vágtunk neki a már megszokott útnak. Az idõ még kegyes volt, kellemes volt túrázáshoz, de mire felértünk az elsõ ellenõrzõ pont elõtti domb tetejére, a nap is belelendült, így már komoly izzadságfoltokkal érkeztünk meg az elsõ ponthoz. Gyors pecsételés, szõlõcukor vételezés és már robogtunk is tovább.
Az út továbbra sem változott sokat, max abban, hogy ahol tavaly hatalmas tábla napraforgó volt, ott most parlag volt a terület. Ezen morfondírozva jutottunk el a Halastóig, ahol a tavalyi vonallal ellentétben nem mentünk fel a Szép-hegyre, hanem közvetlen a tó melletti ösvényen haladtunk elõre. Véleményem szerint ez nem csak változatosság a tavalyi útvonalhoz képest, hanem látványban is sokkal jobb, a kellemes árnyékról nem is beszélve. Nekem jobban tetszett, mint a tavalyi vonalvezetés. A második pont sem a szántó szélén volt, hanem kicsit odébb a Tömlöc-hegy tetején a katonai bunkerek mellett. Pecsételést követõen be is lehetett lesni a már teljesen üres, de érdekes bunkerbe, melyet észre sem lehetne venni, ha nem hívták volna fel rá a figyelmünket.
Tovább indultunk és hamarosan újra visszaértünk Ságvárra. Itt felvettem a hátrahagyott túrazsákot és folytattunk utunkat a Bújó-lik felé. Egy erõsebb kapatót követõen értünk fel a homokfalba vágott alagúthoz. Túratársaimnak nagyon tetszett ez a rész és valljuk be tényleg üde színfoltja a túrának. A Bújó-likon átkelve értük el a következõ ellenõrzõ és egyben frissítõ pontot, ahol már hideg szódával és szörppel is kínáltak bennünket.
A frissítés és a pecsét után leereszkedtünk a völgybe, ahol hosszan kígyózva poroszkáltunk immár a rövidebb távot vállalók seregével együtt. Miután kellõen eleget égettük magunkat a napon egy brutál, de rövid emelkedõt követõen felértünk egy kellemes kilátást nyújtó domb tetejére, ahol röviden kanyarogva és hullámvasutazva a lankák között hamarosan elértük a következõ pontot. Itt szintén lehetett enni-inni és persze a pecsétet sem szabadott kihagyni.
A pontot magunk mögött hagyva, újra elbambultam a hegy tetejérõl nyíló csodás látványtól és persze a frissítõ széltõl, mely nagyon jól jött az egyre melegebb idõ után. Dombról le, át a Jaba hídon és máris a Képes-fát fotózhattuk, majd egy kellemes erdei úton caflattunk, amíg el nem értük a Böre-vár alját. Ez egy, az elõzõ emelkedõt is überelõ hegymászást jelent. Ha esett volna az esõ, ide képtelenség lett volna felmenni. Még így is komoly nehézségeket okozott, hogy sikerüljön a mutatvány, de ha már egyszer ide eljöttünk, akkor nem foghat ki rajtunk. A gerincre felérve már szinte kellemes volt a fák alatt sétálni. A pontot is hamar elértük, itt a pontõrrel megbeszéltük, hogy bár én tavaly egy benézést követõen szembõl jöttem fel, az még mindig egyszerûbb, mint a jelenlegi eredeti vonalvezetés. De hát a túrát úgy kell teljesíteni, ahogy kiírták és idén sikerült nem elkevernem.
A pecsételést követõen még egy keveset emelkedtünk, hogy aztán hasonlóan meredek, de már rövidebb úton ereszkedjünk alá ugyanarra az erdei útra, melyet már egyszer elhagytunk. Ezen az úton haladtunk egészen addig míg el nem értük a Flóra-hegy alá. Itt ismét hosszan, de már kevésbé meredeken meneteltünk felfelé, míg el nem értük a hegy tetején található ronda betonkilátót és az aljában található pazar lakomát. A szervezõ hölgyek kitettek magukért a flóra-hegyi ellátópont most is terülj-terülj asztalkámmal szolgált a megfáradt túrázónak. Megtömtük magunkat zsíros kenyérrel, különbözõ pogácsákkal és sütivel, valamint kérés nélkül teletöltötték kulacsainkat és már mentünk is tovább.
Mezõ-erdõ-mezõ váltakozott, az idõ meg csak egyre melegebb lett és már-már kezdett hasonlítani a tavalyi forrósághoz, amikor elértük a piros keresztet. Itt valami csavar volt az útvonalban, minden esetre sikeresen más irányba indultunk, de megállapítottuk, hogy mivel van szalagozás és nagyjából irányba vagyunk, ezért jó felé mehetünk. Késõbb kiderült, hogy a megák útvonalán mentünk, de sokat nem tévedtünk el, hamar meglett a virágmányi kunyhó, mely hasonló ellátással büszkélkedett mint a Flóra-hegy. Evés-ivás-pecsételés és már indultunk is tovább, mert a nap továbbra sem akart engedni a melegbõl.
A következõ pontig nem sokat kellett gyalogolni, viszont annál jobban kellett figyelni a szalagozásra, mivel az út rettentõen kacskaringós volt. Nagyjából végig egy hegygerincen mentünk végig, mely szerencsénkre végig fák alatt futott egy-két rövidebb szakaszt eltekintve. Így érkeztünk meg az utolsó elõtti ponthoz, mely a 12-es szoba nevet viseli. Itt a lányok be is mentek a föld alá ásott "lakásba" és elmondásuk szerint nem kis élményben volt részük.
A pont után meredeken indultunk el lefelé. Szerencsére idén se tûsarkúban túrázó, se méhes, se lódarász fészek nem akadt utunkba, így gyorsan haladtunk. Kiérve az erdõbõl ismét átvágtunk a már tavaly is "gyilkos" mezõn, ahol annyira megszorult a meleg, hogy alig lehetett levegõt kapni. Felüdülés volt ismét bejutni az erdõbe és megkezdeni utolsó emelkedésünket. Ez az utolsó szakasz nagyon vadregényes és szép, kár, hogy a meleg miatt az ember már eléggé elfogy a végére és nem nagyon van kedve nézelõdni. Felérve a dombtetõre köves-aszfaltos úton folytattuk utunkat egyre kevesebb árnyékban. A végére még a meglepetés kanyar a horhossal. Tavaly óta sikerült egész szépen rendbe rakni, így nehéz volt benézni, max ha valaki nem vette észre a jelzést. Az utolsó ponton is lehetett még langyos szódát fogyasztani, mely a nagy melegben életmentõ volt. Itt már muszáj volt pihenni, mert azért csak elértük, de legalábbis közelébe jártunk a tavalyi melegnek. Szerencsére voltak "kényelmes székek".
A cél felé megindulva ismét átjutottunk a már tavaly is bevállalt löszfalas horhosnon, mely ismét izgalmas választásnak bizonyult. Ezek után már csak a majdnem 2km aszfalttal kellett megbirkózni, mely az iskolához vezetett és máris vehettük át a díjazást.
Idén sem volt sokkal hûvösebb, mint tavaly, de azért sikerült majd 1 órát lefaragni a tavalyi menetidõbõl. A meleg ellenére a túra továbbra is csodálatos és remekül van megszervezve. Az ellátás pazar, a végén az áldos leves isteni és még ezt meg is fejelik langallóval, a házi bodza szörprõl nem is beszélve. Ez a túra megéri a meleget, bár azért nem akármilyen meleget. Ha tehetem jövõre is jönni fogok.
Nagyon köszönöm a szervezõknek!
Túra trackje |
