Túrabeszámolók


Nemszázas/Kincskereső

CzimbályTúra éve: 20122012.07.16 17:06:32


Vadegér 130


…hogyan is kezdjem… Hosszú kihagyás után vetõdtem erre a túrára, idei elsõ teljesítménytúrámra. Legutóbb az Iszinik 100-on versenyeztem – sajnos nem túl taktikusan. A korai sötétedés erõs tempóra sarkallt nappal, ami megbosszulta magát. A félévi kihagyás után az igen erõs elsõ ötvenet követõen nagy behalás következett, az éjszaka eléggé botorkálósra sikeredett. (Köszönet éjszakai utitársamnak, Noéminek, hogy betámogatott a célba!)


 


Mindezekbõl okulva picit okosabb versenyzéssel készültem a Bakonyba, igaz vagy 4 órával tovább élvezhettük a napsütés nyújtotta elõnyöket. A hazautazás igencsak nehézkesre sikeredett, reméltem a túra ennél csak jobban sikerülhet. A fõrendezõvel, Zolival többször egyeztettem a túra elõtt, kaptam itinert, melynek javított, végleges változatát is készséggel elküldte. A depózás kérdésében is nyitottnak mutatkozott – ami szükséges is volt a túra spártaiságára való tekintettel. Az útvonalat sokszor átrágtam, de a korábbi szokásaimtól eltérõen semmilyen taktikával nem készültem, mivel a kondíciómat nehéz lett volna megbecsülni. Egy a cél: világosban elérni minél tovább. Gabi barátom elõnevezett, sajnos munkaügyekbõl kifolyólag nem kísérhetett el a túrára, viszont autót kaptam az utazásra, utólag is ezer köszönet érte!!!


 


Szombat reggel, 4 óra, csörög az ébresztõ. Elérkezett a nagy nap! Végre orvosolhatom elvonási tüneteimet. 5 óra környékén indulok Budakeszirõl. Az út kaladosra sikerül, de pár perccel 7 elõtt leparkolok Vinyén. Ott már nagy a készülõdés, pár ismerõs arc – érthetõen nem túl sok, mert a mátrai nagytestvér elszipkázta a túrázókat.  Kipattanok a kocsiból, gyorsan nevezek, érdeklõdök, elmegy-e még a depó a kiszemelt helyekre (Kisszépalma, Pisztrángos-tó). A pozitív választ követõen kissé kapkodva összedobálom a holmit két reklámszatyorba és küldöm. Mindezt hasonlóan gyors öltözés követi és 7:25-kor nyakamba veszem a Bakonyt. ”Camelbak”-omban némi folyadék, egy-két csoki és ráerõsítve a szélálló felsõ, hátha a beígért záporok közül elkap egy. Komolyabb készletekre nem volt szükség igazán, mert a túra elsõ részében bõven akadt lakott település.


 


Az idõjárás több, mint kedvezõ; borult, hûvös, de nem esik az esõ. Mi más kell egy a napsütést és meleget nehezen viselõ túrázónak??? J  A Pokol Csárdától jobbra fordulva lekocogok a Cuha völgyébe és a patakon átkelve a sárga és zöld sáv jelzéseken kapaszkodok a Zörög-hegy oldalában.  Az átkelést követõen egybõl gondjaim támadnak, a hegynek felfelé haladó traktorúton nincs jel. Vissza és kisvártatva egy benõtt ösvényen haladok, amelyen a jelzett út folytatódik. Nem jó elõjel, hogy már az elején kavargok. Ezt csak tetézi, hogy pár túrázót megelõzvén a fonódó sárga és zöld elágazik. A kiírás szerint a hegyet megkerülõ sárgán kellene folytatnom az utat. A sárga balra, a zöld jobbra, fel a hegyre; elõbbit választom, viszont kis idõ múlva azon veszem észre magam, hogy a zöldön haladok… J Mi ez, teleportáció???


 


Úgy döntök, nem viszakozok, megküzdök a heggyel, ami azért komolyabb emelkedõvel kedveskedett, mint emlékeztem. Szép erdõkben haladok felfelé, majd le és a jelzések találkozásánál Bubúrral futok össze, aki újból megpróbálja behajtani rajtam a TTT tagdíjat – sikertelenül. (az évi egy vagy kettõ túra végett nem látom értelmét) Lekocogok a faluba, de az ismerõs hang sokáig még elkísér… J A Kõmosó-szurdokban a pecsételést követõen – a pontõr által felvázolt lehetõségek közül – a nehezebb verziót választom, megéri, mert a kis bevágódás hangulatos, visszatérésre és komolyabb tanulmányozásra sarkall. Ki a mezõre és murvás, majd földutakon haladok ütemesen az Ördög-árok irányában. Útközben ismerõsöket érek utól: Sz. Feri, ”Tinca” Gábor és egy ismeretlen úriember halad – meglepõdésemre ”csak” a százason, khmm, elnézést a Nemszázason. Együtt haladunk a szurdokig, jót beszélgetve. A szurdok fejezeténél elköszönök tõlük, amúgy is elváltak volna útjaink. A zöld jelzés csatlakozásánál Sport szelet – bónusz szolgáltatás! -, a kedves pontõr ösztökél, vegyek többet, ha ízlik. 3 példány begyûjtését követõen szántóföldek mellett, traktorúton bekocogok Dudarra.


 


A falu fõutcáját elérve irány az elsõ kisbolt: sós mogyoróval és sörrel kényeztetem magam. Egy úriember nem szalonképes szavakat használva felhívja – készségesen! – a figyelmem arra, hogy veszélyes a közterületen való alkoholfogyasztás - legalábbis úgy tûnt, erre akart figyelmeztetni. Köszönettel nyugtázva a kedvességet, a sört kivégezve a szemetesbe helyezvén a dobozt látom, mások se vették komolyan a veszélyt… A központban a bauxitbányászatra emlékeztetõ gépek nyújtanak érdekességet. Bakonynána felé fordulva hosszú eseménytelen aszfalt – és a rendõrautó többször elhalad mellettem õrjárata során… J


 


A falun végigküzdve magam a mûútról lekanyarodok a vízimalmok felé és közeledek egy kis dombot megmászva a Gaja völgyének oldalában a várva várt pont felé.  A kis erdei pihenõhelyen népes társaság készülõdik bográcsozáshoz – összefut a nyál a számban, de menni kell tovább. Betömök egy adag mogyorót, a pontõr hölggyemény érdeklõdik, van-e nálam sátor erre a hosszú útra… :-D Az óra háromnegyed 11-et mutat, meredeken kaptatok ki a patakvölgybõl. Tésig elég emberes emelkedés következik, itt már komolyabban érzem, az erõ nincs ma velem. Nem tud felderíteni, hogy szép erdõben haladok, elõbb murvás úton, majd traktorúton.


 


Tés falunak csak a szélsõ házait érinti az útvonal. Bekukkantok a föutcára, van-e látótávolságban kocsma – sajnos nincs, így kezd nyomasztani, hogy Olaszfaluig vagy akár Zircig az éhkoppot fogom nyelni. Az idõ továbbra is borús, néha jelentéktelenül szemerkélni kezd, de eddig szerencsére semmi komoly csapadék nem esett. A községbõl kifelé barátságtalan murvás út vezet a Tési-fennsíkot déli irányból övezõ csúcsok irányában. Eleinte parlag területek mellett haladok, majd ezt rövidesen erdõsült területek váltják kétoldalt. Itt jelzésáthelyezés történt a közelmúltban, mert a Téstõl követendõ piros négyzet intezív vadászattal ”sújtott” területre vezetett. Így pár száz méter erejéig tovább kellett élvezni a murvás út nyújtotta örömöket, majd szalagozás (!) segítségével tértem le az erdõbe.


 


A Kis-Futónéra való feljutás nem nagy feladat, de az ”öreg tesvér” egy nyereg után megizzaszt. Itt már a combizmaim kezdenek teljes beállni, az energiatartalékok is fogynak. A hegy tetején geodéziai torony, oldalán a szokásos – jogos – figyelmeztetések. Ezúttal eszembe se jut felmenni, egyébként is eléggé körbe volt a barikádozva, nem tudom, látszik-e valami felülrõl. Nagyon várom a Mórótz-tetõt, ahol testi-lelki felfrissülést remélek. Leszaladok a Futrónéról – egy farönkön elfogyasztott csoki után – és pár méter a nyeregbõl csak a pont. A pont, ami minden várakozásomat felülmúlta! A párás borult idõ ellenére fantasztikus félkör panoráma fogad, ami a pecsét begyûjtését követõen magával ragad. Leülök egy kõhalomra és gyönyörködök a Balaton ÉK-i csücskéig elterülõ táj látványában. Ez és a combjaimra/vádlijaimra kent kenõcs feltölt energiával és egy jó húszperces intermezzo után megköszönném a ”vendéglátást” a pontõrnek, de nincs sehol. Indulnék, egyszer köszönést hallok, felnézek, hát a kollega egy kisebb fa lombkoronáján kényelmesen elhelyezkedve sziesztázik! J


 


Innen leszaladok kellemes hûvös erdõkben az Alsópere feletti murvás útig. Reménykedek, itt tudok vizet vételezni/mosakodni. Sajnos a gazdasági épületek udvarán nem láttam elérhetõ közelségben kutat, viszont az utolsó ház kéménye füstölt, udvaron csap – és nagy fekete kutya… Idõs hölgy lép ki az ajtón és a kertben gazolás közben lecspok rá, készséggel kapok is vizet – gondolom hozzá van szokva a KDP útvonala mentén. Innen Olaszfalu felé Felsõperén keresztül vezet az út, odáig az itiner az aszfaltot jelölte meg eljutási alternatívaként. A térképet tanulmányozva én a ház melletti keresztezõdésbõl induló nyílegyenes traktorút mellett teszem le a voksom, ami nem okozott csalódást. Igaz félúton egy kerítés állta utam, de azon semmi elrettentõ felirat/figyelmeztetés, így elõvigyázatosan a rigli nyitását és csukását követõen folytatom utam, immár egy túlnyomóan tekintélyt parancsoló vadgesztenye fasororral szegélyezett úton. Sajnos a fasor napjai úgy tûnik meg vannak számlálva, sokat kivágtak és a munkások épp érkeztek kisteherautóval ellenkezö irányban a munkát folytatni. Hamarosan hallottam is: a motorfûrészek nem kegyelmeznek…


 


Felsõpere házait – nagy a szórás: volt rozoga kulipintyó és luxusvilla is luxus autókkal - elérve ki a mûútra és bekocogok Olaszfaluba. Reménykedek, talán tudok egyet frissíteni Zirc elõtt. Sajnos minden útbaesõ ”egység” vagy zárva, vagy bezárva… Utóbbi sorsra jutott az itinerben említett is. Így hát kettõzött erõvel várom a Bakony ”fõvárosát” és jelzetlen úton megcélzom a leírásban említett nagyesztergári hirdoglóbuszt.  Eltévedésnek veszélye nem fenyeget, de aznap elõször igazából rázendít az égi áldás. Mire felkapom a felsõmet, el is áll… Nagyesztergárra csak ”beköszönök” és a kékezésbõl ismerõs, lejõs aszfaltúton leszaladok Zircre.


 


Osztok-szorzok, és nem akarok 19-re lapot húzni, elsõ megállóm a ”faluszéli” gazdaságos szupermarket. Energiautánpótlás és ”beöntés” megvásárlása után kifekszek a bolti elõtti járdára. Cipõ le, kaja elõ, gondolom kiváló reklámarca lehettem volna az üzletnek… Jó félórás kérõdzést követõen hív a természet, indulni kell.  Zircen végigzakatolok és a hangulatos parkerdõn keresztül hagyom el azt  ütemesen. Kellemes, gondozott erdõkben haladok Borzavár irányában, hamar abszolválom ezt az etapot. A falu emelkedõ utcája nem túl kellemes és picit szomorúan konstatálom, hogy a néhány évvel ezeltõtti kékezés alkalmával érintett bisztró üres. Kellemes emlék volt, anno tavasszal iszonyat hóviharban betévedni ide pecsételni a kora reggeli órákban, nagyon kedvesen fogadtak. Rövidesen kiérek a Szépalma felé vezetõ aszfaltra és jól ismert úton szaporázom a lovascentrum felé. Eddig meglepõen jól sáfárkodtam az idõvel  és úgy láttam, ha ügyes vagyok, öt körül a ponton lehetek. Persze, ha ilyen célokat tûz ki az ember maga elé, mindig homokszem kerül a gépezetbe… A murvás útról való letérést követõen nem emlékeztem, a kerítés mellett vagy késõbb kell-e balra fordulni – persze a rossz megoldást választottam a kerítés melletti földúton. Néhány percnyi kevergés után, meglelem az erdõben az ösvényt, jól csõbe húzott a kerítésen lévö néhány jelzésnek látszó fehér valami.


 


17:10, Kisszépalmapuszta, féltáv, frissítöpont, depó. Mi kell még ennél több? Kapok zsíros kenyeret, vizet és a csomagomat. Cipõt cserélek – utóbb kiderült, nem kellett volna – és egyúttal zoknit is, üldögélek hosszan. Kissé azért disszonáns volt a mulatozó és már kissé kapatos – mindenféle luxusautókkal érkezett – pontõrök dõzsölése közepedte egy mûanyag hordóból meritett pohár víz. Persze ez a saját dolguk, de nem érzeztem jól magam. Alapvetõen az adminisztráció is úgy-ahogy-van ac hoc jelleggel folyt, azt se tudták, az itt járt túrázok kerékpárosok vagy gyalogosok voltak-e. Összeszedelõdzködve hátizsákomat leadom és egy palack izoitallal megkezdem a Kõris-hegy meghódítását.


 


Az emelkedõ meredek, de nem túl hosszú, alapvetõen nem is túl megerõltetõ. Hamar fent is vagyok a ”buborék” mellett. Nem idõzök sokáig – emlékeim szerint még csokit is kaptam J - és megállás nélkül, eleinte újból hangulatos – az északi kitettségû, hûvösebb hegyoldalakat kedvelõ -  elegyes bükkösökön keresztül lecsorgok az Emil-rérte. A kezdõ, szerpentinezõ aszfaltos szakasz nem épp kellemes, de az erdõben gyönyörködés feledteti az aszfaltdagasztás kellemetlenségeit. A Hotel Odavaskõvel szembeni tisztáson vidám, készséges társaság fogad, az óra háromnegyed hetet mutat, jók az esélyek még lámpa nélkül akár Németbányáig jutni. A borult idõjárás végett természetesen nem számíthatok este 9-ig tartó világosságra. Szemben az eddigiekkel, nekik a pontos kimutatásuk volt külön a gyalogos, külön a kerékpáros áthaladókról. Így megerõsítettek abban, hogy egyedül egy ”bajuszos” úr jó órával ezelõtt járt a ponton drótszamár nélkül. Lendületem nem hagy alább, tempósan haladok a patak mentén hol kellemetlen, keskeny csúszós ösvényeken, hol nedves réteken. Az aszfaltutat elérve balra felfelé kanyarodok a kékezésrõl jól ismert barátságtalanul emelkedõ útra és bal oldalon jó darabig a Gerence Fogadó épületei kísérnek.


 


Az idõjárás kezd egyre barátságosabbá válni, lassan napsütésre utaló jelek kezdenek az égen látszani. Mindemellett szúnyogoknak nyoma sincs, az utat övezõ erdõ pedig gyönyörû, hamar fogynak a kilométerek a piros kereszt és az OKT keresztezõdésébe helyezett pontig – és azután is. A ponton fiatal hölgy készséggel pecsétel. A pillanatnyi boxkiállást követõen jórészt kocogva - de az emelkedõkön takarékos üzemmódba kapcsolva – haladok Németbánya felé. Az útvonal ismerõs és ritka az ilyen aszfaltozott útszakasz, ami ilyen hangulatos erdõkkel szegélyezett, mint itt, a Pápavár aljában. Az aszfaltútról egy hivatalos levágást követõen keresztezem a ”bauxitszállító utat” és rövidesen megkezdem a leereszkedést Németbányára. …és ekkor csoda történt! Ereszkedés közben vörös fényt vélek felfedezni a távolban, ami nem más, mint a lenyugvó nap vörösen izzó korongja. Fantasztikus naplementét kísérhetek figyelemmel és egyetértek magammal, a fentiek kegyesek voltak hozzám. J A nappali borult, de a nem nedves idõt, estére hanulatos naplemente követte, ami az esztétikai élményen kívül praktikus is, mivel tovább élvezhetem a napsütés nyújtotta elõnyöket. A faluban még nem voltam, mert a kéktúra csak a szélét érinti a kis településnek. Megnyugodva konstatálom, hogy az elmúlt években az MTSz lépett a túrázók érdekében, mert a pecsétet tartalmazó ládikó a szélsõ ház kerítésérõl kiljebb került, így nem kell a kerítés túloldalán lévõ  – messze nem tuistabarát - ” õrzõ-védõ szolgálat” haragos ugatását hallgatni ill. félni, mikor jut át a kerítésen. Ilyen kétségek gyötörtek, amkor néhány éve hajnali órákban a bélyegzõt próbáltam magamévá tenni.


 


A ”kollegám” tavalyi leírásában említett ”Üvegtigrist” nagyon vártam, igaz a kocsmák esetében korábbi kedvezõtlen tapasztalatok kis elõvigyázatosságra intettek. A buszfordulónál meg is lelem a lakókocsit, elõtte népes, de nagyon kultúrált társaság üldögélt. Boldogan rendelek kólát, Márkát és szódát is, a büfés lány pedig szorgalmasan állítja ki a nyugtákat – a törvény az törvény. Üldögélek kicsit a padon, nézegetem a térképet. Egy helyi lakos (?) a szinuszgörbére emlékeztetõ járással közeledik és érdeklõdni próbál a rendezvényrõl, de el kell hárítanom és kérem, ha a véralkohol szintje a megengedett értékre csökken, akkor térjünk vissza témára.  Tovább indulva, a térképemen (2012-es kiadás) még nem szereplõ sárga kereszten emelkedek a falu feletti dombokra. Itt a jelek elfogynak, de a leírás korrekt, a földúton jobbra, majd a murván balra térek és lekocogok a közeli Pisztrángos-tóhoz, amit a fákra festett sárga hal tustajelek is elõjeleznek. A ponton kedves társaság fogad, igaz az összképet kissé rontja az autóból hangosan szóló zene – ami kissé idegen ebben az idilli környezetben. A kis völgyben kis tó van duzzasztva, melynek gátján átkelve lelkesen folytatom utam. Lelkesen és jókedvûen, mert az óra valamivel 9 után jár, világítani csak a sûrûbb erdõrészeken szükséges. Annyira megkapott a kis völgy látványa és annyira jó lelki/fizikai állapotban voltam, hogy a kiküldött depómról teljesen megfeledkeztem. Szerencsére a célban megkaptam a reklámszatyrot.


 


Ez egy fontos lélektani fordulópont volt, fizikailag is megfelelõ állapotban érzem magam, aggodalomra utaló jelek eddig nemigen vannak, persze a lábaimban cirka 90 km-rel már azért nem vagyok a legfittebb ember a világon. Az enyhén emelkedõ piros kereszten nagyobb társaságot elõzök, de utóérnek az elsõ keresztezõdésben, ahol bizonytalankodok, sajnos elõ kell kapni a térképet és a leírást. A bizonytalanság megoldva, az elért murvás úton itt még csak balra kell kanyarodni, a várt nagyobb keresztezõdés még néhány száz méterrel  odébb van – az országos kékkel. A lejtõt megfutom és jobbra fordulok másik murvás útra, mellyel levágni készülök – hivatalosan! – a Csehbányára betérõ piros kereszt kanyarját. A kereszt rövidesen elhagyja az utat és innentõl kezdve tekintetemet alaposan az út mellett tartom, mivel rövidesen a jelzés visszatér és balra le kell térni a murváról. Az út iszonyatosan kanyarog, én pedig nagyon figyelek. Egyszer csak az út bal szélére helyezett fatuskón meglátom a jelet, az útról pedig kis csapás vezet az ismeretlenbe. Bevetem magam bozótba és indián nyomkövetõ technikát alkalmazva haladok – nem túl nagy magabiztossággal, mivel jel az nincs. Jócskán kell küzdeni az elsõ jelig, egy keresztezõdést elérve pedig térképezésre kényszerülök. Szerencsére a jó irányt választom és az elért erdõben már a jelzésen haladok – igaz nehézségekkel, mert az út kanyarog és rengeteg az elágazás. Egyszer-kétszer mellé is megyek, de hamar korrigálok.


 


Hamarosan kiérek a Hajag alatt folyó Gella-patak völgyébe leveztõ szekérútra, mely egy kaszálón halad – a távolban pedig fejlámpa fényei. Belekocogva hamar utolérek egy bizonytalankodó túratársat, aki mint kiderült, az emlegetett ”bajuszos” úriember, akinek jó óra elõnye volt még a tónál. Az ominózus piros kereszt neki nagyobb kihívást jelentett… J Együtt haladunk tovább, keressük az utat, pedzegetve, remélem nem hoz rám rossz szerencsét... A patakon átkelve megkezdjük az emelkedést a Hajag lábáig egy hasonló szekérúton. Jelek értelem szerint nincsenek, de az irány egyértelmû. A Hajag elnyúlt lapos tömbje, mint egy hatalmas koporsó magasodik elõttünk. Remélhetõleg nem okozza vesztünket… Az erdõszélet elérve a jelzés megkerül és kissé balra tartva felkapaszkodunk a fennsík északi szegélyére és egy – emlékeim szerint – Barkasnál J derékszögben jobbra fordulunk. Innen lassan, alattomosan emelkedõ hosszú út vezet a pontig, társam már a pontot várja, de az még odébb van.


 


Persze minden útszakasznak egyszer csak vége lesz, mi is elérjük a pontot, ahol a tûz mellett a kedves pontõr sörrel kínál! Ketten legörgetjük, kis pihegés és folytatjuk utunkat. Az óra negyed tizenkettõt mutat, aggódok, lassan ”csörög a pizsama”, közeleg a szokásos bealvás pillanata. Erre nem is kell sokáig várni, de elõbb még elbattyogunk az Augusztintanya elötti keresztezõdésig, ahol dönthetünk a továbbhaladás módjáról. Mivel az itiner elsõsorban a kerékpárosoknak készült, a gyalogosoknak javasolt alternatívák egyes szakaszokon – lásd pl. a Római-fürdõ környékén – a térképen külön be volt rajzolva, de a leírásban ezt nem említették. Itt, a Szentkút felé vezetõ szakaszon is a kerékpárral könnyen abszolválható, igencsak kanyargós murvás útra ”terelték a forgalmat”, pedig elvileg vannak turistajelzések azzal párhuzamosan az erdõben lefelé. Elvileg… Úgy döntöttem, hogy a Fehér-kõ-árokban haladó piros négyzeten közelítem meg a kegyhelyet, társam is ebben partner volt. Sajnos semmilyen leágazást nem találtunk... A helyet valószínüleg megtaláltuk, de ösvénynek, útnak nyoma sem akadt – bár ez lehet, hogy az egyre nyomasztó fáradtság és álmosság számlájára írható. Sebaj, B-terv, a Dornyai turistaút sárga sávja csak meglesz. Duónkhoz csatlakozott két 100-as távot teljesítõ fiatal, és nagy nehézségek árán felleltük a sápatag sárgát, de sok örömünk nem volt benne… Azt gondoltam volna, hogy egy mostanság, túramozgalom keretein belül használt útvonal picivel jobb állapotban lesz, de a kevés jelzés is hamar elfogyott és egy harmatos mezõn találjuk magunk – út sehol… Nincs más választás, kiverekedjük magunk a murvára és lebotorkálunk a pontra.


 


Az álmosság nagy úr, egyre nehezebb az elõrehaladás, a cserecipõm is rossz választásnak bizonyult, vízhólyagok hatása emeli a murvás út nyújtotta örömök élvezeti értékét. Itt érzem, hogy nehéz lesz a vége. Az erõmmel jól gazdálkodtam, erõnléti problémák nincsenek, de a fenti két tényezõ alaposan csökkenti a sebességet. Társam a fõrendezõvel való diskurzusból megtudta, hogy a ponton paprikás krumpli fog várni – én nem akarom egyelõre elhinni, de plusz motiváció. Nehezen érjük el a pontot, az óra picivel fél kettõ elött jár, megszenvedtünk ezzel az etappal – az idõeredmény is ezt támasztja alá.  Kedves pontõrök fogadnak, és lám, tényleg van étel, bár igencsak korlátozott mennyiségben. Kis tányékával jut mindenkinek, kérnék még, de spórolni kell a következõknek (nem sok maradt így sem az apró bográcsban). Társam viszont felajánlja az adagját, örömmel elfogyasztom. Iszonyat nehéz a továbbindulás, robotmozgás… A két százas utitárs kiszáll, elbúcsúzunk tõlük. Az üzemi hõmérséklet elérése után csendben kelünk át a kihalt Bakonybélen. Társam rossz irányba indulna, de nagy nehezen sikerül meggyõznöm, érdemes velem tartania. Lassan elérjük a mûutat, melyen a sárga sáv halad. Iszonyat fekete folt, csak botorkálok félálomban, az amúgy nappal hangulatos erdõkkel és sziklaképzõdményekkel övezett, látványos szakaszon. A sárga kör leágazasánál mondom társamnak, menjen nyugodtan a saját tempójában, én elterülök az aszfalton, és pihenek pár percet.


 


A csillagos eget kémlelem, jól esik kicsit mozdulatlanul, vízszintesen és tökéletes erdei csendben feküdni. Néhány perc relaxációt követõen indulok tovább – mielõtt elaludnék - a kör jelzés igencsak gidres-gödrös, méretes pocsolyákkal tûzdelt akadálypályáján. Az elõrejutás nehézkes, lassan araszolok a pontig. Ott viszont meglepetésemre utólérem kollegámat, aki indul tovább kisvártatva. Az esti emelkedett hangulat persze már alábbhagyott, egy kedves hölgy pecsétel, a többiek egy része erre-arra a földön elterülve horpaszt.  A zöld sávon folytatom az utat az erdészeti mûúton Porva felé. Lassan világosodni kezd, mire Ménesjáráspusztára érek, lámpára már egyáltalán nincs szükség. Az aszfaltról letérve széles traktorúton haladok a falu felé, ami messzirõl hívogat, különösen a faluszéli focipálya. Az álmosság még mindig gyötör, kissé kómásan araszolok.


 


A falu csendes, egy pillanatnyi lélegzetvétel erejéig állok meg a központban. Haladni kell és még ilyen kényelmes tempóban is reális esély van 24 órán belül beérkezni. Természetesen az éjjeli bealvás folytán napközbeni merészebb idõterveimet finomítanom kellett… J Térképezek, osztok-szorzok és a falu határában a zöld jelzés igen barátságtalan, kopár emelkedõjét a sárga jelzés tán kicsivel hosszabb, de minden bizonnyal kellemesebb útvonalára cserélem – utólag a dolgokat értékelve, nem biztos, hogy okosan… A sárga jelzés komótosan kerüli a Hátsó-irtás hegyet és igencsak ritkásan van felfestve, az éjjeli tapasztalatok alapján balga döntés volt az ezen haladás gondolata. A út mindenesetre valószínûsíthetõen kellemesebb, a hegy oldalában jobbról erdõ kísér, a kanyar után pedig széles patakvölgyben haladok, a túloldalon legelõk. Jelzés kevés van, igaz nemigen lehet eltéveszteni az utat.


 


A sárga kereszt leágazását is csak térképi megerõsítéssel találom meg, jócskán késõbb látok jelet a domboldalban – igen, a mászást nem úsztam meg és hasonló gabonatábla közepére jutok a dombtetõn, mint amit el akartam kerülni. Az út a jelzéssel eltûnik, egy traktornyom van csupán, az is rossz irányba indul. Itt kezd fõni a fejem a rossz döntés végett, de sebaj, elõ a térképpel és megcélzom az erdõt, ahol a jelet vélem haladni. Cirka 2-300 m bolyongást követõen meglelem a keresztet, amin nincs más feladatom, mint lecsorogni a vasútállomásra. Ott isznyat mennyiségû szétdobált szemét fogad, szemeteseket borogattak jólelkû és mérhetetlen szépérzékkel megáldott ”emberek”. A pont önkiszolgáló, zacskóban találom a mesenyomdát.


 


Innen már csak öt km, olykor belekocogva, ütemesen haladok a végkifejlet felé. Lassan kezdek magamhoz térni, de most már késõ, a sarkaim és a kislábujjaim nagyon sajognak az emberes vízhólyagok miatt. A szépalmai cipõ visszacserélõ akció nemigen segített már. A völgy észak felé haladva szûkül és a murvás úton való haladás monotóniáját feledteti a látványos vasúti tereptágyak látványa. Hiába, ez az ország egyik legszebb vasútvonala, amely érthetetlen módon folyton a túlélésért küzd… A patakátkelésekkel nem foglalkozom, a lábamnak már úgyis mindegy, víz/km egyaránt kevés van már hárta, így átgázolok. Rövidesen megpillantom Vinye szélsõ házait, kimászok a patakvölgybõl, pár lépés és begaloppozok a célba, ahol Zoliék örömmel fogadnak.


 


Az óra 7:15-öt mutat, épphogy, de sikerült egy napon belül abszolválni a távot. Fizikálisan jól bírtam, csak a Hajag környékén rámtört álmosság és a vízhólyagok gyötörtek. (el kellene már gondolkodni a Saucony márka leváltásán…) A kínált elemózsiából keveset fogyasztok, pár úti tapasztalatot megosztok a rendezökkel. Kollegám nemrég indult haza, én egy 10-15 perc üldögélés után követem példáját.


 


Pár dolgot a túráról, a rendezésrõl. A túra alapvetõen kerékparosok rendezvénye. A sors fintoraként gyalogos rendezvényként került mégis megrendezésre. A nevezési díj igen alacsony volt, az ellátás ennek megfelelõen spártai, bár a paprikás krumplival és a csokikkal a várakozásokat messze felülmúlták a rendezõk. Mindemellett külön megsüvegelendõ, hogy a bevételt jótékony célra ajánlották fel! A leírás terepi munka eredménye, igaz sokszor nem kellett elõvenni, mert többnyire egyértelmûen követhetõ útvonalakon és jelzéseken vezetett. Ahol pedig szükség volt rá, véleményem szerint kiválóan segített. A pontõrök gondosan tették dolgukat, egyedül Kisszépalmapusztán éreztem úgy, mintha valami rossz helyre csöppentem volna. A távadatok rendben voltak, a füzet elkészítése is sok munkát igényelt. Alapvetõen elégedetten távoztam a túráról, szép helyeken jártam, gyakorlatilag a komplett központi Bakonyt bebaragoltam egy nap leforgása alatt. Javaslom a rendezõknek, ha a jövõben újra belevágnak a dologba, ne a Márta 115 hétvégéjére tegyék a túrát, akkor minden bizonnyal nem csak néhány kalandvágyó gyalogos túrázó vetõdik majd el erre a kellemes rendezvényre.