Túrabeszámolók


Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjai

PopeyeTúra éve: 20122012.06.19 15:59:10



Árpád Vezér 130




Sokat gondolkodok miért is járok teljesítménytúrázni, hisz valljuk meg van kellemesebb dolog is mint 40C°-os hõségben marha meredek emelkedõkön caflatni. Valamiért mégis hétrõl hétre sokadmagammal nekivágunk egy újabb kalandnak. Aztán ma amikor 16 óra alvás után kipattantam az ágyból /értsd: hangos nyögések közepette erõs kapaszkodással megpróbáltam felegyesedni / világosodtam meg. Minden fájdalmam ellenére jó sõt remek a hangulatom és talán a világ is színesebb lett mint a múlt héten volt. Nem tudom ez az oka amiért már most a jövõ hétvégi túrát tervezem, de tény reggel óta egyfolytában mosolygok és az élet is szebbnek tûnik.

Már az év elején kinéztem ezt a túrát magamnak. Aztán ahogy közeledett az indulás pillanata egyre jobban aggódtam, egyre többször kérdeztem kell-e ez nekem? Aztán szombat reggel 7.30-kor befutottam a Délibe fiammal, és megkerestük a rajthelyet. Egy nagylevegõ keringtetés után odaálltam Baksa Józsi elé és remegõ hangon „a 130-on szeretnék nevezni” mondattal szólítottam meg. /Aztán szerintem köszöntem is de erre már nem emlékszem./ Azonban mire a nevezési lap kitöltésére került volna a sor, halaszthatatlan dolgom támadt, nem kicsi. Miután megkönnyebbültem nem volt más hátra mint írni és indulni. Ahogy kiléptünk a pályaudvar hûs pincéjébõl rögvest éreztük ma sem fogunk fázni, arcon ütött bennünket az utánozhatatlan benzingõzös fõvárosi hõség amit igazán csak a vidéki ember tud teljességgel értékelni mivel a helyiek már megszokták. Rögtön az Alkotás úton láttam két biciklist, olyan hanyatt fekvõset és el is gondolkodtam nem kéne-e hobbit változtatni. Aztán elhessegettem az ártó gondolatokat és a Turul szobornál gyors pecsét szerzés után megindultam az Istenhegyin felfelé. Itt elõzött meg minket Rudi Pisti akit végre láttam hibázni. Az egyik utcán rossz irányba futott, és ez is azt bizonyítja hogy a közhiedelem ellenére Õ is ember.

A Széchenyi emléknél nagy mosollyal és gyors fényképezõgép mûködtetéssel fogadott Edina és Bubu.  Miután mondták, hogy 100-nál is õk lesznek talán még életemben nem gondoltam ilyen komolyan a „ mielõbbi viszontlátásra” közhelyet. Normafánál az ellenõrzõ pontot majd nem kihagytuk, de aztán valami isteni sugallat hatására még is csak hátulról kerültük az éttermet. Így megcsodálhattunk két szép mosolyt és kaptunk az itinerünkbe egy-egy odaillõ pecsétet. Innen kihasználva az árnyékos ösvényt lefutottunk Makkosmáriáig ahol jól esett a felkínált ivóvíz és az kedvenc pontõreink biztató szavai.

A Budakeszi mûútnál L.L. fogadott minket. Na õrá ezen a túrán legalábbis így pontõrként egyáltalán nem számítottam így még kellemesebb volt a viszontlátás öröme.

Nagykovácsi elõtt értük el a még a rajtban beharangozott kerékpár versenyt, és a meglepetésnek számító Buda bércei teljes mezõnyét. Így nem gyõztünk köszöngetni és félre állni. Egyszer csak kicsit szürreálisnak tûnve de egy terepjáró mentõ autó kéklámpával villogva állt az erdõ közepén. Nem, nem szedtem be semmit  csupán az egyik bringás rosszul választotta meg a sebességét és sikerült magát összetörnie. Így az egyik fa tövén infúzióra kötve várta sorsa jobbra fordulását. Innen is gyors felépülést kívánok neki.

Nagykovácsi plébánia udvarán a szokásos rétes és víz kimeríthetetlen mennyiségben. Szükségünk is volt rá, mert víz lelõhely mentes tizenvalahány kilométer következett. Persze mindez fehér murvával, száguldó biciklisekkel majd száguldó terepjárósokkal fûszerezve. De azért volt pozitívum is a kerékpár versennyel kapcsolatban. Elértük az egyik frissítõ pontjukat a hosszú murvás emelkedõ végén, ahol az asztalokon teletöltött vizespoharak sorakoztak. Itt udvarias köszönés váltás után a pont õrei mosolyogva ajánlották fel szolgáltatásaikat. Jól esett a hûs vizecske mivel a mi készletünk addigra forrás pont közelébe került. Ezek után úgy döntöttem én szeretem a bringásokat! De nem tartott sokáig ez az érzés. Sajnos nem sokkal késõbb beért bennünket a bringások seprûje, egy toyota terepjáróval. Udvariasan elengedtük, részükrõl ez természetesnek tûnhetett mert nem erõltették a köszit esetleg a fejbiccentést. Na de történt már ilyen de ami ezek után jött ez nekem is új volt. Miután jól felverték a port, megálltak szalagot szedegetni. Így most mi elõztük õket. Aztán õk majd újra mi és ez legalább jó sokszor. Közben jött a por de csak nem jött a köszönöm.

Mire beértünk a Kis-Kaiserbe elszállt a mérgem és vételeztem egy hideg kólát. A kávét most kihagytam mert a szívem így sem értékelte a nagy meleget és nem szerettem volna ha kiugrik a mellkasomból. Aztán a gomba telepnél újabb sokk ért. Tudtam, hogy büdös lesz sõt próbáltam magam felkészíteni rá de ami ott fogadott az felülmúlt minden elképzelésemet. Szabályosan fuldoklani kezdtem a rettenetes bûztõl. Halimában ekkor fogalmazódott meg a Gomba Telep Maraton ami a telep körül 42 kör csak erõs orrúaknak.

Anyácsapusztán találtunk némi sarat szerintem ez még a Téli Turulról maradt. Aztán a ponthoz közeledve láttuk, hogy egy olyan zenélõs kocsi áll és mindenféle jégkrémet oszt a túrázóknak. Na gondoltam ez nem semmi szervezés. Amikor közelebb értünk az autó elrobogott, de olyan sebesen, hogy még inteni se volt idõnk. Aztán a megtudtuk Lévai Béla bá-tól, hogy az Õ intésükre ment oda a fagyis kocsi, persze mind ezt jégkrémmel teli szájjal mesélte. Nekem is lecsúszott volna egy kartonnal de ezt most bebuktuk.

Szomoron a mûvelõdési ház mellett a fûben Tonnakilométer száradt a kiterített zoknija mellett. Miután begyûjtöttük a pecsétet és Csillagtól megkaptuk a valóban fincsi gulyást, kitelepedtünk Misi és Halima mellé egy kis sziesztára. Na a gondolat folyásom elejére itt egy válasz lehetõség. Talán ezekért a pillanatokért jó túrázni amikor hullafáradtan lerogysz árnyat adó fák árnyékában az illatos fûbe, jó barátok társaságába egy nagy tányér finom levessel a kezedbe. Misiék miután kölcsönösen örültünk egymásnak „ úgy is utolértek” / amikor utoljára ezt mondta rám vert egy órát a célig/ mondattal tovább indultak. Mi komótosan megebédeltünk majd folytattuk az aszalódás a gyermelyi aszfalton. Gyarmatpusztán a pontõr a víz mellé némi szíverõsítõtt is felajánlott amit köszönettel visszautasítottam. Egyébként sem iszom alkoholt de jelen esetben szerintem bele is haltam volna egy felesbe.

Aztán csodák-csodája Tonnakilométert beértük a Tarjáni halastónál ahol újra nyuszi ül a fûbent játszott. Bár ez a nyuszi nem ült inkább feküdt és mosolygott. Innen a Tatabányáig együtt mentünk. Tarján egyik szimpatikus éttermében megkockáztattunk egy kóla, kávé, fagyi triót. Közben ránk esteledett. Persze tovább indulva lámpát senki se vett elõ, szokás szerint mindenki a másikra várt. Így vakon bukdácsolva haladtunk majd két kilométert amikor Misi bevállalta, hogy õ a leggyengébb és vadul kotorászni kezdett a zsákjában. Ezután természetesen már mi is feltettük a világító eszközt. Koldusszállásnál szembe találkoztunk gyorslábú 130-asokkkal. A csapat tagjai voltak /már akiket megismertem a sötétben/ Csabi és Sanyika akikkel nagy örömmel köszöntöttük egymást. Kértem várjanak meg mindjárt jövök de csak gúnyos röhögés volt a válasz. Pedig röpke 2 és fél óra múlva már mi is ott voltunk.

A Turulnál újra szenzációs kiszolgálásunk volt. Nálam a kolbászkrémes majd vajas lekváros kenyér szódával kisérve volt a menü. Innen Misi és Halima úgy megindult, hogy csak a Nomád kempingben értük be õket. Útközben bevallom többször megfordult az agyamban le kéne felezni a távot a melegre való tekintettel de szerencsére az éjjeli frisslevegõnek is köszönhetõen itt egy percig sem volt kérdés tovább induljunk-e.

Vissza az Iszinikrõl már jól ismert útvonalon mentünk így megengedhettük azt a luxust, hogy menetközben bóbiskoljunk egy kicsit. Aztán feküdtünk a Bánya-hegyen és a csillagokat fürkésztük és élveztük a tûz melegét.

Pusztamaróton nem bírtam tovább muszáj voltam kihasználni a hely kényelmét és aludtam 15 percet. Ez hihetetlen módon felfrissített és szinte robogtunk tovább / utólag kiszámolva kb. 4-el/. Péliföldszentkereszten szintén remek ellátásunk volt, ahonnan talán a legnehezebb volt tovább indulni de a cél közelsége erõt adott.

Mogyorósbánya Kakukk Sörözõ általában ha erre túrázok az a pont a táv közepét jelenti, most azonban az utolsó etap kezdetét. A ponton W. Géza fogadott minket és a hivatalos ellátmány mellé meghívott bennünket egy-egy üdítõre, amit így utólag is köszönünk. Itt történt, hogy reggel lévén gondoltam meglátogatom azt a bizonyos kis helyiséget. Ehhez végig kellett vonulni az eladótéren. Itt az egyik korán reggel jókedvû vendég meglátva szerintem teljesen normális járásomat megkérdezte:

- messzire mész?

- most már nem, volt a szûkszavú válaszom. Erre õ

- ahogy elnézlek öcsém legjobb ha már csak a buszmegállóig mész mert elég szarul nézel ki. Próbáltam menteni a helyzetet

- de már 100 km-en túl vagyok

- miért honnan jössz

- Pestrõl. Ekkor jöttem rá ide már viszonylag közel van fõvárosunk így gyorsan hozzátettem – de Tatabányán keresztül. No ha eddig lett volna valami ici-pici tekintélyem az most biztosan elszállt. Miközben alkottam, kintrõl beszûrõdött hogyan méltatják szellemi képességemet. Ha ide készülök miért megyek el Tatabányáig, meg aztán ha el is mentem az általam elmondott út / kocsival/ kb. 70 km így még számolni sem tudok, vagy egyszerûen csak füllentettem. Na azt már nem vették észre amikor csendben kiosontam a söntésbõl így a további megjegyzéseket sikerült megúsznom. Viszont a hegyes-kõt nem. Nem akarom részletezni de számomra rettenetes volt. Hosszú, meredek és borzasztóan meleg. Viszont a csúcson teljes szervizzel fogattak. Hálás köszönet érte.

Aztán jött a mumus a Nagy-Gete. Végül csak kétszer kellett leülnöm és egyszer a botjaimra támaszkodva próbáltam nyelvemet felhúzni a földrõl és beerõltetni a szájamba. Aztán felértünk. Mennyire látszik, hogy ez a sport leginkább fej játék mert ahogy túl voltunk a nehezén elszállt minden fáradságom. Szinte frissnek éreztem magam és már a meleg sem zavart.

Így értünk be Dorogra. A túrán elõször beleolvastam az útleírásba / most sem kellett volna/ . Aztán a számokat rögzítettem 10-es út 200 méter. A út meg volt de a cél nem.  A szalagok meg további méterek megtételére csábítottak. Aztán bõ egy kilométer megtétele után beértünk. Persze azonnal számon kértem Józsin a pontatlanságot. De gyorsan kiderült én olvastam félre. Így nem gyõztem bocsánatot kérni a hisztim miatt. Még szerencse, hogy nem haragtartóak így megkaptam a gratuláció mellé a 2 db kitûzõt, oklevelet, pólót és egy nagy tányér sajtos tejfölös tésztát. Volt mákos is de most inkább a sósat kívántam. Nekem ebben az évben nem csak a hossza miatt, a „nambör van” túrám volt. Köszönet érte mindenkinek aki sok-sok munkával hozzájárult. Köszönet továbbá Bubunak aki a rendõri atrocitást kockáztatva elfuvarozott bennünket a Délibe. Továbbá gratula mindenkinek aki együtt izzadt velünk ezeken a meleg napokon.




Képek itt:


https://picasaweb.google.com/101812027509394455694/20120616ArpadVezer130#