Odvas-Kõ-ris 30
GPS-el mért távolság: 31,8 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 780 m.
Végre egy Pápához közeli túra, s az idõjárás is jó. Ennek megfelelõen biciklivel mentem a rajthelyre. Bakonybél elõtt Pistivel találkoztam, aki már megkezdte a 20-as távot, s azt letudva, még egy 30-ast is betervezett. A rajtnál átöltözés, nevezés, biciklis táska leadása. Enikõ elmagyarázza a változást az útvonalon. Nem emlékszem rá, melyik az a Hosszúberki-út. Majd kiderül. Iszom egy meleg teát. A gerence-völgyi 10 fok után jól esik. Többszöri tapasztalatom, hogy a Gerence-völgyében, az úton 6-8 fokkal hidegebb van, mint Bakonykoppányban, vagy Bakonybélben. Most is Huszárokelõpusztánál kezdõdött a cidri. Még egy kis készülõdés. Hová tegyem az igazoló lapot? Egy fia szál zseb sincs a biciklis nadrágon. Mint néhány kilométerrel késõbb kiderült, egy huszárvágással megoldottam a kérdést: ott felejtettem a rajtban. Így legalább már nem veszíthettem el menet közben. Indulás. Lépek ki az ajtón, amikor befutottak Zsuzsáék.
Az elején elég merevek az izmaim a kerékpározást követõen, de azért haladok. Gerencepuszta elõtt érnek utol Zsuzsáék, s mondják, hogy a rajtban felejtettem az igazoló lapot. Fölajánlották a szervezõknek, hogy utánam hozzák, de õ inkább maga próbálta eljuttatni hozzám sikertelenül. Gond egy szál se ismerem a környéket. Zsuzsáéknak elmondtam, hol merre milyen jelzésen vezet a túra, õk pedig nyugtázták: stimmel. Ettõl kezdve igyekeztem felpörögni egy kicsit, hogy tudjam tartani velük a lépést. Idõnként elég nehezen ment. Végül is együtt tettük meg a túra további részét.
Kiértünk a nemszeretem Gerence-völgyi ösvényrõl, s megkezdtük az emelkedõt Hubertlak irányába. Kellemes bükkösben vezet az út. Bemegyünk a Bakonyi-Gyilkos-tónak becézett kis víztározóhoz, ahol megkapjuk az elsõ ellenõrzõ pecsétet, egy csoki kíséretében. Én a túrajelentésre kérem. Megyünk tovább. Hubertlakot elhagyva egy napsütötte meleg úton kaptatunk fölfelé. Szerencsére nincs sok belõle, s ismét erdõben járunk. Egy kis lejtõvel keresztezzük az ugodi murvás utat, s újabb kaptató vár ránk. Megérkeztünk a Hosszúberki-úthoz és azonnal fölismertem melyik az. Jártam már rajta montival, csak akkor az aszfaltot elérõ része nem volt ilyen jó. Fölírtuk a kódot (szerintem egy pápai telefonszám), s megyünk tovább. Sajnos itt is, ott is erdõirtásba botlunk. A Vörös János-séd elõtt szó szerint is, bár ott csak gyérítettek, viszont az összes fát otthagyták az úton. Általában ilyen trehányak a favágók. Ezt egyébként a szervezõk, már a rajtban jelezték.
Elértük a piros jelzést. Ballagunk lefelé, s én kis híján elalszom menet közben. Az Odvsakõhöz vezetõ durva emelkedõ alaposan fölébreszt. Megkapjuk a második pecsétet, s választhatunk a kókuszos csoki és a kókuszos csoki között. Természetesen a kókuszosat választjuk. Mivel csaknem dél van, ebédszünet. Elpusztítom az egyik szendvicset, s megyünk tovább. Egy érkezõ túrázó, éppen morgolódik, hogy mehet vissza a lépcsõn, mert kirántotta a zsebébõl az igazolólapot. Aki ismeri ezt a lépcsõt, meg tudja érteni a rosszkedvét (kb. 200 méteren 73 méter szintemelkedés). Meg is jegyeztem: Látod, ez velem nem fordulhat elõ. Én már a rajtban elhagytam. Jót derültünk. Következett a hosszú kaptató a Kõris-hegyig. Meleg volt. Ez jellemzi a legjobban, illetve a sok úgynevezett túrázó, akik még a köszönésünket sem nagyon fogadták. A vége felé már ért bennünket egy kis szellõ, ami nagyon jólesett.
A Kõris-hegyen megkaptuk a következõ pecsétet. Itt rendezték be a túra frissítõ pontját is, a CATS-esektõl megszokottan bõ választékkal. Enni nem ettem, de a szörp jólesett. Nagyon jó volt, hogy itt vízhez tudtak jutni a túrázók (kb. 6 km alatt 450 m szint ilyen melegben). Frissítést követõen leóvakodtunk a kék barlangi jelzésen. Bármilyen idõjárási körülmények között örülök neki, ha esés nélkül leérek. Most is sikerült, bár az egyik fán történõ átmászás egy kicsit necces volt. Ahogy ráültem, máris elkezdtem lefelé csúszni, a völgy felé. Nem számítottam rá, hogy a biciklis nadrág ennyire csúszós. Gyorsan levetõdtem a túloldalt.
A zöld jelzés egy szakasza, nem tudom milyen apropóból az úttól 30-40 m-re vezet egy ronda ösvényen. Ezt ismerve, nem is tértem le rá. Zsuzsáék maradtak a jelzésen, de félúton megunták, s lejöttek inkább az útra. A Barátok-útja jobban járható, mint tavaly. Az erdészeti aszfaltút keresztezése után, még egy utolsó emelkedõ, amelyiket még sohasem sikerült kitekernem montival, s máris beértünk Bakonybélbe. A célban megkaptuk az emléklapot, a kitûzõt, s egy 200 Ft-os italjegyet. Mivel alkoholmentes sörbõl csak Stella Artois-t tartanak, így inkább kólát ittam. Beszélgettünk egy kicsit, miközben beért a célba Pisti is. Azt hittem, még valahol az úton fog hátba csapni bennünket. Újabb átöltözés, s hazafelé vettem az irányt. Tartottam tõle, de sokkal könnyebben tekertem haza, mint vártam.
Egész jó ez az új táv.
A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. 800/700 Ft-ért színes térképes igazolólap (saját térkép szükségtelen), a „Bakonyi-Gyilkos-tónál” és az Odvas-kõnél csoki, a Kõris-hegyen zsíros-, lekváros- és mogyorókrémes kenyér, vegyes vágott savanyúság, hagyma, paprikakrém, kétféle szörp, és víz, a célban pedig emléklap, kitûzõ és 200 Ft-os italjegy járt. A távon a szalagozás kiváló. Sajnos sok helyen letépték a szalagokat, néhol pedig egészen kis fecnikre tépkedték.
|
