HÓVAL TELI MÁTRA (X)XL 2012.01.28; Táv: 40.5 km; szintem: 1599 m; szintidõ: 10.5 óra.
Adós voltam magamnak ezzel a túrával, mert 2008-ban, amikor Tom barátommal megcsináltuk az L változatot, akkor megtetszett a túra és elhatároztam, hogy ápgrédelek az XL-re. Úgy tûnhet, hogy sok idõ telt el azóta, de - mint tudjuk - visszatekintve ez nem több, mint egy pillanat.
Eljött hát az alkalom a kísérletre, négyfõs csapatunk nyugodt tempóban megindul Mátrafüred felé. (Fújják fel az autópályát.) Még így is jóval a 7 órai kezdés elõtt érünk a Mátra Szakképzõ Iskolához. Már olyan sokan vannak odabent, hogy alig tudjuk hova lepakolni cuccainkat a nevezés idejére. Egy perc alatt megvesszük az itinert a csatolt nevlappal; egy másik perc alatt gatyába, illetve bugyiba rázzuk magunkat, aztán az ismerõsökkel jópofizva várunk az indításra. A kijárat elõtt, a folyósón már tömött sorokban gyülekeznek a résztvevõk. Leadjuk a nevezési lapjainkat, és mi is beállunk a masszába. Sejtettem, hogy sokan lesznek, de, hogy ennyien... Startpisztoly ugyan nem dörren, de a tömeg elkezd kifelé özönleni. Ránézek az órámra: Pontos indítás. Bizony, nagy szerepe van a pontosságnak, mert a végén egy lelketlen program számítja ki a menetidõdet, és kegyetlenül lehúz, ha túllépted a szintidõt. Mese nincs, Andersen meghalt! Kiérünk az utcára, és a tömeggel a 24-es út felé özönlünk a [Z+] jelzésen. Nem sietünk, hadd menjenek el a gyorsabb emberek, és a futók, akik - nagyon remélem - elõttünk álltak a sorban, vagy legalábbis 7 óra tájban elrajtoltak, hogy ne kelljen unos-untalan kerülgetniük a tempósan gyaloglókat. Átkelünk a kisvasúton és a 24-esen, hogy a szemben levõ fenyõfás parkban folytassuk. Letaposott hó a terep, sokhelyütt jéggé fagyva. Meg-megcsúszok, találgatom, hogy a kevéssé kijárt- és a magasabban fekvõ utak milyen állagúak lehetnek. Közben egy utcára bukkanunk ki, ahol a [Z-] jelzésre váltunk. A magas résztvevõi létszám miatt szinte a túra egész távján megél az, aki rá se hederít a jelzésekre, persze a különbözõ résztávok letérésénél azért nem árt odafigyelni. Emelkedni kezdünk. Itt már nincs annyira letaposva a hó. A rejtett talajegyenetlenségek- és az aláfagyás miatt megkezdõdik a botladozás. Cserjékkel kijelölt ösvényen haladunk. Amikor szelídül az emelkedõ, ismét sûrûsödnek a futók. Itt még nem magas a hó, behúzom a csápjaimat (botok), és simán el tudnak futni. A Cserkõ-bánya pereménél járunk. Ez egy szédületesen mély és nagy gödör, innen termelik ki a cserkövet. Néhányan belefényképeznek. Egy kitettebb helyre érkezünk. Örömmel konstatálom, hogy nem fúj a szél. Hajadonfõtt és kesztyû nélkül sem fázok, pedig most jóval hidegebb van, mint a múlt heti ÁRVA VINCE 75-ön (Téli Turul). Utunk bevezet az erdõbe. Mivel a túra elején mindig gyorsabban múlik az idõ, már itt is van a Kis-Hidas-folyásnak nevezett folt, ami csak egy lepedõn lenne jelentõsnek mondható. Az Ilona-kutat észre sem vettem, de biztosan elhagytuk már, mert már látom az embereket balra kanyarodni egy meredek lejtõn. Valahol itt rúgtam ki a jobb lábammal a balt in Anno Domini 2008, ezért most fokozott óvatossággal fürkészem a jégbordákat, és kezdem az ereszkedést fától fáig stílusban. Na, ez megvolna! Ide látszik a Lajosnak az õ háza. Menjünk oda!
1. ellenõrzõ állomás, Lajosháza.
(Ezen a túrán az ellenõrzõpontnak ellenõrzõ állomás az elnevezése, így különírva.) Nem áll szándékunkban itt berendezkedni, ezért a bélyegzés után átmegyünk a szembe levõ hídon és nekivágunk egy meredek domboldalnak a [S4] jelzés mentén. Nem sokáig meredek, de ez csalóka, mert sunyi módon nyúlik az emelkedõ. Ez talán nem is lenne említésre méltó, ha a hó alatti buktatók nem változtatnák küszködéssé a kaptatást. Becsatlakozunk a [S-] jelzésbe, de még csak sokára jön el a szintben haladó dózer út, amin szinte szárnyalunk az eddigi csetlés-botláshoz képest. A [S-] lemegy jobbra, de mi még egy kicsit élvezhetjük a [P+] jelzésre váltott dózer utat a kerítés mentén. Ám egyszer csak el kell hagyni a frankót: Balra kanyarodunk a magaslatok felé. A hó vastagsága szemmel láthatóan nagyobb, és állagát tekintve porhó, amiben tapodva szanaszéjjel csúsznak a lépések és az energia nagy része az egyensúlytartásra és a csúszkálásra fecsérlõdik, mintha nem is mélyen barázdált, terepes talpú túracipõ volna a lábaimon. Az út szüntelenül emelkedik, és végeláthatatlanul kanyarog. A gyök kettõ expressz sebesség a miénkhez képest. Engem kétely gyötör a szintidõn belül maradással kapcsolatban, de Zsolt jókedve és fõleg mondanivalója az határtalan. Frici felcsatolt a cipõjére valami kapaszkodó bizbaszt, és elõrehúzott. Gyöngyi azt mondja, hogy ha tudja, hogy ilyen gusztustalan mennyiségû hó van, akkor talán el se jön. Bizony, pillanatnyilag számomra is sziszifuszi küzdelemnek tûnik A pontból eljutni B-be, és igen, én sem örülök, hogy eljöttem. Még szerencse, hogy otthon tervezgetve nem kaphat ízelítõt az ember a körülményekbõl, mert akkor szinte soha nem menne túrázni. Néha, amikor három egymást követõ lépésem is botlás, akkor néhány métert futok, hogy kijöjjek a rossz passzból. Persze emelkedõn ezt egyre ritkábban tudom produkálni. Apropó futás. Rengetegen futnak el mellettünk, de eddig még nem volt affér velük. Általában meghallom, hogy jönnek, és akkor magam elé emelem a botjaimat, és amennyire lehet menet közben félrehúzódok, hogy tovafuthassanak. Természetesen meg nem állok, mert az óra nekem is ketyeg, és annyi a futó, hogy ha mindnek félreállnék, akkor ma már le se tudnék menni a hegyrõl. Tehát eddig nem volt semmi gond. Eddig. Megszólal egy nõi hang a hátam mögött: - Bocsi! Automatikusan behúzom a botokat. Most sürgetõbben, és hangosabban ugyanaz: - Bocsi! A csúszkálástól amúgy is felborzolt idegeim miatt emeltebb hangon reagálok: - Én lépjek ki tán a félméteres hóba? - kérdezem. - Igen - válaszolja olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, hogy ez magától értetõdõ. Mire én eléggé el nem ítélhetõ módon egy csõdör tekintélyes méretû szaporítószervét tárgyesetbe teszem, és határozatlan névelõvel az elején, ezzel utasítom el a hölgy túlzó igényét. Tudom, rettentõ csúnya dolog; utálom is magamat miatta, de nem kérek elnézést, (bocsánatot meg pláne nem) sõt bosszant, hogy valakinek még ezen a szikrázóan napsütéses délelõttön is sikerült ilyesmit kihoznia belõlem... Na végre, itt egy kunyhó, és már látszik a mûút, amit kereszteznünk kell. Otthoni térképtanulmányozásom jóvoltából tudom, hogy a 24-esen átkelve, a [P-] mentén már belátható idõn belül el fogunk jutni a következõ pontra. (Bocsánat, állomásra.) A reméltnél még így is hosszabb az út a lakott területig, de ott már könnyebben haladunk az autók által tömörített havon. Az esetek 99 százalékában a különféle gépjármûvek sártengert produkálnak és járhatatlanná teszik a földutakat, most kivételesen megkönnyítik a dolgunkat.
2. ellenõrzõ állomás, Mátraszentimre, Vadvirág Turistaház.
A jó idõ miatt szabad téren zajlik a pecsételés és a teaivászat. Négyzetméter számra hordják ki a teát, és még így is pillanatok alatt elfogy, olyan sokan vagyunk. Ma már többször megállapítottuk, hogy nagyon GERECSE 50 hangulata - tájszólással fílingje - van ennek a túrának, csak egy picit megerõltetõbb. Kellemesen iható hõmérséklete van a teának, nem kell önteni hozzá a jeges üdítõbõl. Mindenki átérzi a helyzet komolyságát, senkit nem kell nógatni, nyelünk és megyünk.
Szó nélkül baktatunk fölfele az emelkedõs utcán, hogy aztán bemenjünk az erdõbe és tovább másszunk felfele a Darázs-hegyre. (Még mindig [P-].) Hát, itt ugyan nem sokat üdültünk, mert ahogy felértünk, már gurulunk is lefelé. A porhóban csúsztatott lépésekkel kilehet engedni a gyeplõt. Ahogy lefelé kocogok, a kanyarban meglátom Bihariékat. Bocsánat, Mezeiéket. Együtt indultunk. Ha sikerült utolérni õket, akkor nem is vagyunk annyira lemaradva. Nem, mintha õk lennének a teljesítménytúrázás párizsi etalonja, de azért elég tempósan szokták kapkodni a málnakeverõiket. Darázs-hegy kipipálva. Elvileg ez a Bõgõs-rét, a buszmegálló mellett keresztezünk egy mûutat, és belekezdünk egy újabb emelkedõbe. Aú, hát ez lelombozó látvány: Baromi magasan másznak az elõttünk járó túratársak. Bámészkodással nem jutunk messzire, belekezdünk. Már kb. a kétharmada megvan, amikor mosolyogva rám köszön, és öles léptekkel elmegy mellettem Rush Boy. Az elõttem kaptató Zsolt utána is kiabál Daninak: - Felháborító! Itt maszatolunk fújtatva a hegyoldalban, és akkor egyesek fittyet hányva a gravitációnak elhúznak mellettünk... Nem tudom elhinni, hogy már felértünk a piszkés-tetõi csillagvizsgáló kerítéséhez, pedig itt egy fatábla, ami azt jelzi, hogy jobbra van a Galyatetõ, és csak (vagy nem csak, de) 2 km-re van. Persze tudom, hogy nem dõlhetünk hátra, mert lesz még addig emelkedõ, de legalább levegõhöz juthatunk, és egy kis idõre feledhetjük a csúszkáló lépteket. Jön még velünk a [P-], de most már elég a [K-] jelzést figyelni, mert nagyon hosszan - egészen a levesig - ez lesz a követendõ gyel. Dombra föl, dombról le hullámzunk lécevesztetten. Sok kirándulóval találkozunk, akik a Galyatetõ valamelyik parkolójából tájoltak. Már a kilátó felé átkötõ mûútnál járunk. Egy kocsiból pakolják ki a szerelést egy kisebb, tanulóknak való pálya elõtt. Nekik van lécük is a botjukhoz. Egy túratárs megkérdezi, hogy hol lesz az ellenõrzõ állomás. - A Gertrúdban - válaszolom. - Biztos? - kérdez vissza. - Hát, most nem néztem meg, de a tavalyi leírásban az szerepel. A végén kibújik a szög a zsákból: A spori nem akar feljönni a kilátó tövébe. Lelke rajta. Mi felmegyünk, de amikor megkérdezem Zsoltot, hogy van e kedve a toronyba is felmenni, akkor csúnyán néz. Persze, én se mennék fel - még lifttel sem -, csak cukkból kérdeztem. Lefelé szaladunk a bódésor felé. Alattunk elvileg lépcsõ van, de a hó úgy belepte, hogy nyoma se látszik.
3. ellenõrzõ állomás, Galyatetõ, Gertrúd presszó elõtt.
A Gertrúd elõtt nem ellátmány a tea, ezért itt se tökölünk sokat, hanem csinálunk egy balraátot, és megindulunk a parkoló felé. Mielõtt kitudja hanyadszor keresztezzük a jó öreg 24-est belepillantok az itiner ama rubrikájába, ahol arról olvashatok, hogy - a szerkesztõje szerint - idáig mennyi az elfogyasztható idõ, ha éppen szintidõn belül akarok maradni. Eszerint volna még majdnem két óránk, hogy ideérjünk. Amikor ezt közlöm a többiekkel, akkor azt mondják, hogy: - Sejre-rutyutyu, akkor nagyon ráérünk. - Egy nagy túrósbatyut! - reagálok a könnyelmû kijelentésre. - Nézzetek csak elõre! Milyen messze van, és mégis milyen nagynak látszik. Még egy piros-fehér fogpiszkáló is bele van szúrva. Úgy ám, az a Kékes. És elõször még innen is le kell bumliznunk, majd elzarándokolnunk a lábához, csak aztán kezdhetünk a megmászásához. Tehát csak semmi lazaság. Az meg teljesen szubjektív dolog, hogy a szerzõ mennyire kalkulálta bele a mély porhót, és nem utolsó sorban az egyre növekvõ fáradtságot. Biztos nem a duma hatására, hanem inkább a lejtõ miatt Gyöngyi és Frici felveszik a nyúlcipõt. Amikor eltûnnek a balfenéken rosszmájúan meg is jegyzem Zsoltnak, hogy ezek is csak a lejtõn nagymenõk. Néhol mi is belekocogunk. Nem hordunk kamáslit, a hó betüremkedik a gatyaszárba, és onnan olvad a zoknira. Kiérünk egy erdõirtásra. Elõször itt is kocogunk lefelé, de már látjuk, hogy az elõttünk járók egy kisebb (?) dombra kapaszkodnak fel. Miután felértünk, megint lefelé néz a hullámvasút eleje. Ahol lehet belekocogva sietünk le a Nyírjesi-erdészházhoz. Vége a szaladósnak, kaptatósba kezdünk. Egy autók által jól letaposott dózer úton megyünk egy darabig. Fölnézek: Autók tetejét látom, amint egy mûút karéján kanyarodnak. Sajnos balra el kell hagynunk a dózer utat, hogy egy ösvényen felmásszunk a mûúthoz, és keresztezzük azt, hogy fölötte, egy turistaúton jobbra folytassuk. A turistaút egyszer még lemegy a mûúthoz. Ezért néhányan a szilárd burkolaton kispistáznak. Mi serényen kajtatunk a fák közt, a hóban. Még itt is találkozunk kirándulókkal, akiket nem tudtak elijeszteni a meteorológusok. Még mindig hajadonfõtt, és kesztyû nélkül megyek, bár az egyes megállások után a kezem nehezen melegszik fel. Annyi baj legyen! Füst szagot érzek egy fakitermelési terület közelében. Nem a favágók rakják a tüzet, de nem is az indiánok, ellenõrzõponthoz érkeztünk.
4. ellenõrzõ állomás, Csór-hegy oldala.
Zsoltnak beesik egy hívás. Zoli az, aki a múlt heti túra alkalmával azt mondta, hogy mostanra bárcsak mínusz húsz fok lenne, és térdig érõ hó. Remélem egész nap csuklott, mert többször emlegettem, hogy õ most a PIROSKA zabálós túrán sétál hó nélkül, mi meg itt szívunk bokán felül érõ hóban. Még szerencse, hogy nincs mínusz húsz fok. Nem hinném el, ha nem hallanám. Már a jövõ heti túráról társalognak. Borzasztó! Elõször ezen kéne szerencsésen túllennünk! Neeem? Nemsokára megint ereszkedünk. Én egy lánctalpas nyomában megyek, vállalva a kényelmetlenebb tipegést, mert másutt jégbordás aláfagyás miatt meg megcsúsznak a túratársak. Leérünk egy mûútra, ami becsatlakozik a... na hová? Hát persze, hogy a 24-esbe. Egy másodpercig tekintetemmel keresem a [K-] jelzést. Igen, ott van a túloldalon. Hosszan vezet a 24-essel kvázi párhuzamosan. Megelõz egy három túrázóból álló szerelvény. Amikor a [P+] elágazáshoz érünk, automatikusan balra fordulnak. Ezek szerint nem kell nekik a gépleves, amit a Vörösmarty Fogadónál mérnek. Éppen gondolkodóba esek, hogy érdemes e kitérõt tennünk a sós, meleg léért, amikor - már belevesezve - szembe jönnek Mezeiék. Klárinál érdeklõdök, hogy milyen messze van innen a keresztezõdéstõl a fogadó. Mivel nincs még száz méter sem, rögtön a kitérõ mellett döntünk. Rengetegen ácsorognak a fogadó udvarán, mert ez több távnak a csomópontja. A tömeg ellenére prompt hozzájutunk a léhez. Fagyos üdítõmbõl hozzáöntök, rögtön fogyasztható lesz. Zsolt lepörzsöli vele a szõrt a nyelvérõl. Poharakkal a kézben rögtön továbbindulunk. Visszatérve a [P+] elágazásához megpillantjuk Gyöngyit és Fricit. Elkerültük egymást a levesnél. Azért sikerült utolérnünk õket, mert megpróbáltak venni valamit a kantinban, de rettentõ sokan álltak a sorban. Megkezdjük a csetlés-botlást a [P+] nyomában, hogy eljussunk a befagyott Pisztrángos-tóhoz. Elõttem megy Gyöngyi, az õ lábai is gyakran oldalt csúsznak a porhóval felhintett ösvényen. Néha fut egy pár lépést, hogy utolérje az élen haladó Fricit. Hiába nyújtogatom a nyakamat, hiába fürkészem a távolt, nem akar feltûnni ez a fránya tó, de még a Kõris-mocsarat sem láttam, ami mellett az itiner szerint el kéne mennünk. Még így, mindentõl távol is találkozunk szembe jövõ kirándulókkal. Dühítõ, hogy néha, hosszan lefelé kell menni. Ennyivel is többet kell majd egy huzamban, meredeken fölfelé a Kékesre teljesíteni. Nem akar fogyni a [P+]. Frici azt mondja, hogy még nagyon messze van a tó. Egy perc múlva a fák közt meglátok egy faházikót. Ismerõsnek tûnik.
5. ellenõrzõ állomás, Pisztrángos-tó.
- Sikerült jól átverned Frici, de ennek most örülök. Ahogy pecsételtetek a házikó bejáratára téved a tekintetem. Egy "tört fehér" színû textillel van letakarva, rajta a felirat: "ví. áj. pí." Félreérthetetlenül adja tudtunkra, hogy semmi keresnivalónk nincs ott. A pihenõpadoknál szeletelt fehérkenyér és kisebb bödönökben háztartási zsír vár. Igaz, hogy a zsír kissé bele van fagyva a bödönökbe, de a kitett késsel sikerül valamennyit a kenyérre kaparni. Leülök egy kicsit a padra, kockáztatva, hogy emiatt késõbb köhögni fog a seggem. A második kenyeret már menet közbe eszem, mert a többiek megindultak fölfelé a [K+] jelzésen. A bevezetõ szakasz a legmeredekebb; alig lehet haladni. A rövid kenyerezés alatt lefagyott a kezem, alig akar felengedni. A Gabi halálánál egy kis levegõhöz jutok, és egészen megközelítem a többieket. A nagyja még hátravan. Hosszú, tömött sor alakult ki, ritkán elõz valaki. Az utolsó kanyar után már közel tudhatjuk a Sötét-lápa nyergét, de még van egy jókora emelkedés. Van aki már olyan türelmetlen, hogy egy még meredekebb, "nem hivatalos" ösvényt választ a felmenetelre. Fent néhányan ledobják magukat egy farakásra. Mi iszunk egy kortyot a félig befagyott üdítõinkbõl és nekivágunk egy újabb emelkedõnek. A [K-] jelzés mentén megyünk fölfelé egy gerincen a Kékes irányába. A gerinc úton egyre mélyül a hó és nem akar közeledni az a nyüves adótorony. Már teljesen lepergett rólam a kultúra máza, folyamatosan káromkodok. Enyhén tele van a hócipõm. Egy deszkás gyerek jön szembe, és már látjuk is a sífelvonót.
6. ellenõrzõállomás, Kékes, Sas-síház.
Gyorsan leülök egy éppen felszabaduló székre, és a kapott teával megeszegetek egy Mars szeletet. A két szelet zsíros kenyér már rég kiégett belõlem. Felcihelõdünk és megkezdjük a maradék táv fogyasztását, ami már csupa lejtõs út lesz. Megkockáztatom, hogy talán a magyarországi teljesítménytúrák leghosszabb lejtõs szakasza. Elõbb azonban itt van még ez a fotózkodás a csúcskõnél. Boa! Nehezen verõdünk össze elõtte, és még azt is ki kell böjtölni, hogy egy vidéki társulat egy albumba elegendõ fotót készítsen. Mindegyik figura a hegyibe akar kerülni; azt a szerencsétlen öregasszonyt pedig hárman alig bírják felpasszírozni a tövibe. Amikor ezek végeztek én vállalom a fotós szerepét, csak már minél elõbb húzzunk el innen, mert kezdek lefagyni. A derekamról fel is veszem az oda kötött kabátomat. Klikk. Több fotót nem vállalok, elindulok. Kimegyek a szilárd burkolatú útra, és - továbbra is a [K+] jelzésen - megindulok lefelé. A parkoló lejjebb fekvõ sarkából csak nagyon óvatosan lehet lemászni az erdõben folytatódó útra. A botok mellett még az út menti növényzet segítségét is igénybe veszem. Innen aztán jól lehet kocogni lefelé. Már egyáltalán nem érdekel, hogy a hó felgyûrõdik a gatyám szárába. Két fa között egy rövid, alig két méter hosszú, ék alakú lejtõcske. Arra éppen elég, hogy gyanútlanul rálépve, a láthatatlan aláfagyáson jól hanyatt essen az elgyötört vándor. Mivel én megyek elöl, én esek áldozatul, vagyis az oldalamra, pont a fájós csípõmre. Szerencse, hogy Gyöngyi jött mögöttem és õ zuhant rám. Legalább valami jó is történt velem a mai nap folyamán. Marhára fáj az ódalam, de azzal vígasztalom magam, hogy hál' Istennek nem tört el semmim. Udvariasan magam elé engedem a többieket, találják meg õk a legközelebbi aláfagyást. Zsolt alapjába véve egy jószívû, jóindulatú ember, de most nem bír leszállni az elesésem történetérõl. Különféle verziókban adja elõ, idézi fel a történteket. Tompa puffanást utánzó hangokat hallat, és közben végig röhög. A hócipõmön kívül már a puttonyom is kezd tele lenni vele. A [K+] jelû útból szinte észrevétlenül ágazunk el jobbra a [P+] jelûbe. Soha nem lesz vége ennek a lejtõnek. Megjelennek az elsõ látható felfagyások. A Súlyosabbjánál kötél van kitéve. Hátramenetben próbálunk leereszkedni. Itt sikerül is esés nélkül. A mátraházai szanatórium hátsó kerítéséhez egy hóba taposott rövidítõ ösvényen jutunk le. Magyarázom a bizonyítványomat: Az, hogy erre jöttünk, csak azért fordulhatott elõ, mert az esés miatt kedvetlenül, hátul bandukoltam a többiek mögött, õk pedig gépiesen követték a nyomokat. Csak akkor vettem észre, hogy mi történik, amikor már az ösvény felénél jártunk. Normál körülmények között képes lettem volna visszamenni. Most azonban menjen vissza a Kun Béla! Innen Mátrafüredig a [P-] jelzést követjük. Lejjebb kis csoportosulásra leszek figyelmes. Lelassultak az emberek, mert egy ultra csúszós szakaszokhoz érkeztünk. Itt nincs kötél, csak a környezõ cserjék tépázása árán tudunk leereszkedni. Keresztezünk egy dózer utat, aminek a közepén ül két suhanc és felfelé nézve röhögi a mûsort. - Na, nektek is ez legyen a legnagyobb örömetek! A dózer út után is van egy jó tízméteres csúszós szakasz. Egyszer csak valaki elõkap egy popsitepsit és ráülve azon csúszik le, fittyet hányva az itiner azon intelmének, hogy senki ne csúszkáljon, mert az balesetveszélyes az utánunk jövõkre nézve. Mindenesetre a popsitepsi jó ötlet, nekem is eszembe jutott az egyik ZÖLD 45-ön, amikor a Hármashatárhegyi úttól sokunk hanyatt homlok csúszott le a Guckler Károly útra. Most viszont úgy tûnik, hogy ezen az akadályon túljutottunk, mert elõttünk egyenletesen haladnak a túrázók, nincs megtorpanás, óvatoskodás. Baloldalt a patak már közelebb jött, de még jóval a meder fölött vezet ösvényünk. Hosszú, monoton menetelés után megint kissé csúszkálós lesz az út, távolabb csoportosulást látok. Igen, ez lesz az utolsó ellenõrzõ állomásunk. Errõl olvastam egy beszámolóban, hogy ide évek óta hason csúszva, vagy térden lehet eljutni, de ha véletlenül nem így történne, akkor pedig az asztal elõtt esik hanyatt az ember. (Nem pontosan idéztem. Forrás: TTT honlap, beszámolók.) Messzemenõen figyelembe véve az olvasottakat közelítek a pont felé. Ha nem lenne sor az asztal elõtt, akkor mód is lenne becsúszó szereléssel érkezni.
7. Ellenõrzõ állomás, Gyökeres-forrás.
Amíg a csapat többi tagja pecsételtet iszok egy kortyot a jégkásámból. Sokkal több már nem is maradt a flakon alján. A pontról távozva, egy jobbos, csúszós U kanyarral megint egy hangyányival közelebb kerülünk a patakhoz. Azért figyelem ezt annyira, mert minél közelebb kerülünk hozzá, annál közelebb van Mátrafüred. Egyre gyakrabban látunk piros foltokat a letaposott havon. Valaki azt mondja, hogy egy elejtett vadat cipelhettek erre. Nekem a "Fekete város" jut eszembe. Kissé kiszélesedik az út; egy egész csapat elõz rohanvást. Zsolt nagy mellénnyel szól utánuk: "Ja kérem, akit szorít az idõ..." Valamit válaszoltak, de azt már nem hallottam. Elérjük a Máriácska kegyhelyet. Itt csupa csúszós lehetõség van, mert már itt egy szintben vagyunk a patakkal. Sokan a mederbeli köveken egyensúlyoznak. Nekem sikerül kiválasztani a legcsúszósabb fahíd szerû alkalmatosságot. Az óvatoskodás miatt le is maradok a többiektõl. Ha már úgyis lemaradtam, akkor félrevonulok a box utcába. A legtöbben a végére táltosodnak meg. Én éppen ellenkezõleg. Ha látom, hogy van még idõ bõven, akkor belassulok, és kiélvezem, az utolsó néhány száz métert. Most valahogy élvezetrõl nemigen beszélhetek, de annak örülök, hogy - hacsak el nem rabolnak a réz hímtaggal felszerelt baglyok, akkor - a zsebemben tudhatom a szigorúan mért díjazást. Hoppá! Itt egy kerítés végén iszonyúan le van fagyva a talaj. Egy kislány a kerítésre akaszkodva araszol. A végén még jéglépcsõ is van. No, nem is lesz ez olyan egyszerû. Nem ér még egyszer elvágódnom! Jól van, végre flasztert érzek a cipõtalpam alatt, és még a havat is letúrták róla az autók. Mustrálom a lejtõs utca villáit. Az egyiknek egy kis bástyája is van, ez már elmegy egy kisebb kastélynak is. Jaj, de cuki! A 24-esre érve balra nézek. Már mindenki eltûzött. Általában nem szokott zavarni, ha egyedül kell végigmennem egy távon, még ha az oly hosszú is, de most itt végigkaffogni a városon a szürkületben nem smakkol. Már van aki visszafelé jön. Lehet, hogy pizzázik egyet még, mielõtt buszra szállna a felsõ megállónál. Jön a templom, a park, aztán a lentebbi buszmegálló bódéjánál balra fordulok. Azaz fordulnék, de olyan nagy a forgalom a 24-esen, hogy majd egy percig állok az út szélén; összeszorított fogakkal anyázok. Végre átmehetek, és a reggelihez képest ellenkezõ irányból keresztezhetem a kisvasutat, és térhetek rá az iskola utcájára. Reggel óta legalább a duplájára nyúlt ez az dög utca. Valahára meglátom az iskola neon világítását. Bemegyek az udvarra. A bejáratnál már összefüggõ jégborda alakult ki. Nem, most már végképp nem akarok zakózni, csak várjanak türelemmel a többiek, ha már így elszaladtak. Bemegyek az épületbe, ott, ahol reggel kitódultunk. Az elsõ asztalnál elveszik az itinerem, célidõt írnak rá, és nem telik bele 30 másodperc, már kezemben van a nyomtatott oklevél a felhasznált idõvel, tokkal, vonóval, kitûzõvel. - Mi az kisavasodtál? - kérdezi Zsolt. - Nem, de ha azonnal nem iszok egy meleg teát, akkor ziher - válaszolom, és megindulok teát keresni. Valahol a lépcsõ mögött, (alatt?) jól álcázva meg is találom. Visszafelé jövet megállapítom, hogy a rendezvény állófogadássá alakult át. Itt dumál minden ismerõs. Senkinek ne áruljátok el, de szerintem ezekért a pillanatokért van az egész hercehurca...
Ottorino |
