Szerencsére sikerült fõrendezõi segítséggel megoldanunk a rajtból célba átjutást, ami - ha csak nem sétál át az ember 16 kilométert 700 szinttel - nem is olyan egyszerû feladat. Sajnos a Kövirózsa Panzióban túl sok idõnk volt még a rajtig és az illatok is túl csábítóak voltak, ezért bedobtunk egy-egy emberes adag rántott szeletet sült krumplival, ami mint késõbb kiderült, nem bizonyult jó döntésnek. A flaszteren egy futó rögtön elsuhant mellettünk, aztán a Z- jelzés elején engedtünk magunk elé egy három fõs csapatot, nem titkoltan azzal az önzõ szándékkal, hogy majd tapossák nekünk az utat. A hó helyzet miatti aggodalmam itt teljesen alaptalannak bizonyult. A Miklós-tetõ oldalában értük utol a Magosfa pontõreit, aztán elmellõzve a többieket a saját tempónkban folytattuk az utat tovább. Dosnya-nyeregtõl már voltak olyan szakaszok, ahol ha rossz helyre lépett az ember, akkor térdig beszakadt, de a meglévõ pár nyomból már szerencsére lehetett gazdálkodni.
Lefelé a Sasfészek-, Nagy-Mána bércen már annyira nem volt érdekes, hogy mekkora a hó, mert végre rendes tempóban lehetett zúzni lefelé. A Bodosházi-kútig tartó szakasz nekem nagyon tetszett. Még sosem voltam itt úgy, hogy teljesen be lett volna fagyva a Rózsás-patak, ezért több száz méteren át a jelzés helyett a patakmederben mentünk végig. Ilyet máskor úgysem csinálok, most nem sajnáltam rá a plusz idõt. A Pogányvári-kaszáló után kezdtem érezni, hogy ez nem szokványos menet lesz, ugyanis megálltunk pihenni. Végiggondolva, máskor nem igazán szoktuk ilyesmivel tölteni az idõnket. Általában a pontokon szoktunk szünetet tartani, iszunk ha szomjasak vagyunk, de nem. Most azért kellett megállni mert az egyre mélyülõ hóban 14 kilométer és több mint 1000 szint után egyszerûen elfogyott a szusz. Sajnos frissíteni nem nagyon tudtam, mivel a rajtban elfogyasztott zsíros kalóriabomba, nem igazán engedte a gyomromnak, hogy bármit is befogadjon. Az egész túrán egy Mars és Snickers szeletet meg egy borzasztó ízû zöldalmás zselét tudtam lenyomni a torkomon, ami sajnos rányomta a bélyegét a teljesítõképességemre és így a menetidõre is. A Varsa-tetõ után bejött a Z- jelzés, ami egy fél méteres sávban egész jól ki volt taposva, így hamar felértünk rajta a Csóványosra. A K- jelzés az Égés-tetõig autópályává volt járva, de a bércen lefelé elég kellemetlen, olyan „télimátrás” típusú hó volt. Még szerencse, hogy nem itt kellett felfelé jönni. Hamarosan három fejlámpa közeledett (elõször azt gondoltam titkos ellenõrzõ pont), kiderült három fiatal, akik épp a Pq jelzést keresik (22:46-kor mi sem természetesebb?). Nagy megelégedésükre elárultam nekik, hogy max. 200 méterre vannak, aztán robogtunk is tovább.
A Kárpátok-háznál jó 20 percet voltunk, ennyi ideig tartott két pohár teát magamba gyûrnöm, hogy aztán a ház után elvétsük a K4 jelzést és tegyünk egy 800 méteres kitérõt a dózer úton. A Foltán-keresztig elég lightos volt a hó helyzet (az egész túra legkönnyebben abszolválható emelkedõje volt). A kéken már nehezebb volt a járás, de viszonylag könnyen felértünk másodjára is a Csóványosra. A pontõrök nem voltak már olyan vidámak, mint amikor elõször itt jártunk. Csak egy alkar képviselte a rendezõséget, aki egy sátor védelmébõl nyújtott pecsétet az itinerünkre. Nem csoda, hiszen csak egy szelet csokit vettem elõ, két túratársat igazítottam útba (õk most jártak itt ma elõször, nem lettünk volna a helyükben) és már éreztem, ahogy csontomig hatol a hideg így azonnal indultunk. Elõre vártam ezt a szakaszt, ami nekem újdonságként hatott. Legalább ötször jöttem már fel itt, de lefelé még sohasem. A majd’ fél méteres hóban bõ 10-es átlaggal síelni lefelé a Kõkorsóig nagyon nagy élmény volt. Kár, hogy ilyen hamar eljött az Oltár-patak, ezt még csináltam volna egy darabig. Legnagyobb meglepetésünkre az a három túratárs jelent meg az egyik domb mögül, akikkel majdnem három órája találkoztunk a Kálmán-kaszálónál. Azt mondták megnézték amit akartak, mennek visszafelé. Megnyugtató, hogy rajtunk kívül vannak még „nem normális emberek”. Innen a Hamuházig tartó szakasz eseménytelen volt, a hó megfelelõen le volt taposva, így jól tudtunk haladni.
A ponton megint eltelt egy negyed óra, de a Balaton szeletet így sem tudtam megenni. Még mindig nem voltam jól. Megittam jó fél liter jeges üdítõt, aztán irány az utolsó menet. A K- jelzés Aklok-rétjéig tartó szakaszán még sosem voltam. Örültem neki, hogy újabb két kilométert fedezhettem fel kedvenc hegységem útjaiból. A P+ jelzés szerencsére simára volt dózerolva, így viszonylag könnyû volt az elõrehaladás, a Hanák-rét utáni könnyed kaptatót meg összeszorított fogakkal, de megállás nélkül abszolváltuk. Jól esett a házban leülni, jó 15 percig úgy is maradtam. Meglepõdve néztem rá az órára. Már 3:50? Pedig 10 órás menetidõt terveztem. De most ez valahogy nem zavart. Jól éreztem magam, kellemesen elfáradtam. Már csak egy szánkó kéne, amivel hatékonyabban elérhetjük Királyrétet. Indulás elõtt még a teljesen befagyott energiaitalomat átraktam a belsõ zsebembe, aztán megkezdtük az ereszkedést. Sikerült jól megizzadnom benn, szóval nem volt túl melegem. A Grófi útra kanyarodva, úgy éreztem szinte újjászülettem. Talán a tudat, hogy mára nincs több börzsönyi kaptató vagy, hogy már csak hat kilométer a célig, de a körülményekhez képest nagyon jól voltam. Végre elõször kezdtem éhes lenni. Sikerült több mint 10 óra alatt megemészteni a rajtban elfogyasztott kaját. Ilyet sem csinálok többet. A Fáradt Vándorban jól esett a tea-virsli kombináció és örömmel konstatáltam, hogy valóban nagyon szép oklevelet kapnak a túra teljesítõi. Mivel ketten voltunk csak az autóban, egy túratársat Kismarosig, egyet meg Budapestig el tudtunk hozni.
Ugyan a saját várakozásomtól elmaradva, 10:55 alatt sikerült csak megcsinálnunk, - a BHTCS-vel együtt - az idei év eddigi meghatározó túraélménye volt. Nem is értem tavaly miért hagytam ki ezeket. A szervezés (útvonal, ellátás, itiner, szervezõk segítõkészsége, felkészültsége) kimagasló volt. Remélem jövõre is lesz lehetõségem részt venni.
|
