Téli Mátra XL
Szombat hajnalban maroknyi kis csapattal (8 fõ), kocsival (2 db) indulok Mátrafüredre. A mai nap kihagyom a tömegközlekedés okozta élvezeteket. A csomagok bepakolása után kényelmesen elhelyezkedem a hátsó ülésen és próbálom élvezni a hangos zenét, ami a sofõr ébrentartására szolgál. Hajnal félhatkor általában csendesebb környezethez vagyok szokva, de pillanatok alatt átjár a ritmus és egészen éber állapotba kerülök. Ez nem is baj, mert az elõrejelzések szerint nem könnyû, úgyis mondhatnám nehéz túra vár ránk.
A rajthely parkolójában még sikerül szabad helyet találni, de nemsokára kitehetik a „megtelt” táblát. Még mindig nem veszített népszerûségébõl ez a túra. Bár sokan éppen az „aranyláz” feelingje miatt maradnak távol. Nekik is igazuk van. Mi lenne a más helyszíneken rendezett túrákkal, ha mindenki idejönne? De az arcokat nézve, az ismerõs túratársak nagy többsége itt van. A kölcsönös felismerések, üdvözlések, némi szerelvényigazítás és adminisztráció után, elköszönve az útitársaktól (õk lassabb tempót terveznek) 7 óra 23 perckor áthaladok a startvonalon.
Az útleírás szerint a Mátra Szakképzõ iskolától nyugati irányban indulunk el a Z+ jelzést követve. Szerintem a kapun kilépve balra fordulunk és az út végén bemegyünk az erdõbe. Ennyit a szakmai kifejezésekrõl… Párszáz méter bemelegítõ gyaloglás és elõzés után kocogósra veszem a tempót. Az elsõ ellenõrzõ pontig még számomra is jól futható a terep, legalábbis a szint szempontjából. Egyébként az ösvény igen keskeny és néha nyaktörõ mutatványok árán sikerül elõzni a békésebb tempójú túrázókat. A feszített iramnak köszönhetõen 8 óra 15-kor már Lajosházán vagyok. (Terepfutók, kéretik nem mosolyogni !). Kapom is a dicséretet a túratársamtól: „Hét percet késtél!” Szerintem egy hölgynek ennyit illik késni (Vagy az egy másik helyzet ?). Ezzel a rohanással sikeresen el is használtam az összes energiát, amit a reggel folyamán nagy nehezen magamba tuszkoltam.
Ez nem szerencsés állapot, mert a ház mögött (bocsánat, a vadászházat dél felõl megkerülve) vár rám egy igen meredek kapaszkodó az Üstök-fõ oldal. Egy darabig még visz a lendület és az akarat, de a tempóm egyre tompább. Majd kénytelen vagyok kiállni a sorból, mert a szemem elõtt sárga karikák jelennek meg. A túrabotomra támaszkodva elõrehajolok, bevált módszeremmel rendezem vérnyomásomat. Amikor a táj visszanyeri eredeti színét, besorolok és folytatom az utamat, ami még mindig felfele visz. Küzdök tovább. A szervezetem csak követeli a magáét, ezért magamba nyomok egy kis gyümölcs sûrítményt. Ez egy idõre rendbe hoz.
Egy örökkévalóság telik el (jelen esetben ez pontosan 2 óra 17 perc) mire eljutok Mátraszentimrére, ahol magamba döntök 4 pohár meleg teát és megbirkózom egy szelet csokival is. Itt ér utol egy rég nem látott túratárs. Az utóbbi idõben külön ösvényeken jártunk. Most azonban egymás nyomába lépve folytatjuk utunkat. Ebben az évben ez az elsõ túrája és igen frissnek érzi magát. Még olyan dologra is rá tudom venni, amit sosem szokott tenni. Futólépésre vált, teljes 50 méteren keresztül. Ennél többet én sem bírok, ismét felfelé lejt az út. Galyatetõ felé közeledve túratársam úgy dönt, hogy a” nagy futás” után megérdemel egy üveg sört és 15 perc pihenõt. Én csak egy kis vizet iszom, bár inkább rágni kell, mint kortyolni, dolgoznak a mínuszok.
Továbbindulva folytatom a hó taposást. Kicsit fárasztó, hogy a lábamat soha nem arról a pontról emelem fel, ahova letettem. Közben ide-oda csúszik. Azonban az is eszembe jut, hogy milyen nehéz lehetett az elsõként elindulóknak, amikor még nem volt kitaposva az ösvény. Pontosan egy óra és 5,4 km után a Csór-hegy-oldalban megkapom az igazolást, hogy ott is átcsúsztam-másztam. A következõ kb. 1 kilométeren már csak az a tudat éltet, hogy meleg levest kapok. Az sem bánt, hogy egy kis kitérõt kell tenni miatta a Vörösmarty Fogadóhoz. Óh, milyen finom és jólesõ tud ez lenni ilyenkor! A gyomromban kellemesen árad szét a forróság. Pár falat csoki és még egy adag leves.
A kulináris élvezet után ismét irány a terep. Kicsit aggódva gondolok arra, hogy a legnehezebb szakasz még mindig elõttem van. A Kõris mocsarat érintve jutok a Pisztrángos tóhoz. Itt próbálok a fagyott kezemmel, a fagyott zsírral kenni egy szelet kenyeret. Fogjuk rá, hogy sikerül. Miközben majszolom az alkotásomat , találgatom magamban, vajon mit rejthet a VI.ÁJ.PI. feliratú lepellel eltakart házikó. Mivel a lábamban levõ fáradtság nagyobb a kíváncsiságomnál, úgy döntök nem megyek oda kideríteni. És különben is, aki kíváncsi hamar megöregszik…Aztán egy nagy sóhaj: Jöjjön, aminek jönnie kell, irány a Kékes.
Próbálok egy olyan tempót felvenni, amivel egyenletesen tudok haladni. Ez valahol a csiga átlagsebességénél van… Sõt még azt is alulmúlom, amikor egy-egy lépésnél visszacsúszok. Véletlenül sem találok olyan nyomot, ami egyezik az én lépéstávolságommal. Úgy talán könnyebb lenne. Fél óra kapaszkodás után felmerül bennem a klasszikus kérdés: Kellett ez nekem? Újabb félóra, másik klasszikus: Ott vagyunk már? Végül valamivel több, mint egy óra cardiozással elérem a túra csúcspontját. Itt megiszom a csúcsteát és 14 óra 48 perckor elindulok a kedvenc szakaszomon. Lejtõ!!
Repülök lefele a Kékes oldalán. A nagy hó tetején szinte úszom. Szökellve kerülgetem a félénkebb és fáradtabb túrázókat. Ez az én világom, legalábbis addig, amíg a térdem bírja… A Gyökeres forrás környékére érve lassítani kell, mert itt következik a jeges-köteles-kalandos szakasz. Ezt a részt mindenki vérmérsékletének megfelelõen teljesíti. Van, akik a kötelekbe kapaszkodva óvatoskodik . Van aki új ösvényt vág magának. Van aki átvág a patakmedrén és a másik oldalon próbálkozik. Elõttem halad egy túratársnõ. Lépéseit figyelve kicsit nagyobb követési távolságot tartok. Hagyom kibontakozni... Zsupsz! Sikerült neki…Miután újra álló helyzetbe kerül, megérdeklõdöm minden rendben van-e, majd elhaladok mellette.
A Gyökeres-forrásnál begyûjtöm az utolsó bélyegzést és folytatom az örömfutást, majdnem a célig. Az utolsó 500 méteren is futok, csak már nem olyan nagy örömmel. Végül 15 óra 56 perckor átlépem a célvonalat. A Kékes-tetõtõl a célig tartó 8,5 km-es lejtõn 1 óra 8 perc alatt suhantam le. Az összidõ 8:33 lett, ami 20 perccel jobb a tavalyinál.
Rövid adatrögzítés, majd a „kikiáltó” átadja az oklevelet és kitûzõt. Megkeresem a délutáni sofõrömet, aki átvisz a Bükkbe. Holnap ott folytatom….. |
