Túrabeszámolók

 

 

Hajnalban felriadok. Ránézek az órára, ½ 4 van. Jó még egy órát aludhatok. Mielõtt jólesõen a másik oldalamra fordulnék, eszembe jut, hamarosan vagy már ebben a pillanatban is szerte az országban garázs kapuk nyílnak, bejárati ajtókban fordul a zár. Ezrek indulnak egy titkos küldetés felé, hogy a mindent behálózó országutak erõvonalait követve, a sok apró mellékágból, a fõutak „vénáin” át eljussanak a Mátra aljának turista „szívközpontjába”, Mátrafüredre, ami, a turistautak érhálózaton át pár órán belül lelkes túrázók ezreit pumpálja majd fel a „hegyre”, köztük engem is….

 

 

„Ha olyan könnyû lenne, hogy „ihaj”, hát érdektelenné is válna az egész.”

 

A Less Nándor 100-ról írt túrabeszámolóm után azt a tanácsot kaptam egy nagyon kedves, általam nagyra becsült, kiemelkedõ sporteredményekkel rendelkezõ túratársamtól, akitõl rengeteg dicséretet is kaptam cserébe, hogy írjam meg nyugodtam a beszámolómat, de mielõtt felteszem, húzzam ki a felét, ugyanis a kevesebb néha több. Megfogadva a tanácsát igyekszem visszafogni magam, bár most 60km-el kevesebbrõl kell beszámolnom. De azért nem ígérek semmit. Valóban egy ilyen beszámolónál kétszer „szenvedünk” meg, egyszer, amikor megírjuk, másszor amikor valaki, jobb dolga nem lévén, rászánja az idejét és elolvassa. Ez olyan, mint maga a teljesítménytúra. Jelentkezzen az, akinek az égvilágon semmilyen erõfeszítésébe nem kerül, mondjuk a Téli Mátra XL teljesítése. Ez már megér egy „kivizsgálást”. Bármilyen erõfeszítésbe és bármibe is kerül, a célba érkezéskor azonnal tervezgetni kezdjük a következõ túrákat. Hiszen ez az erõfeszítés az, amit igazán szeretünk benne. Ha olyan könnyû lenne, hogy „ihaj”, hát érdektelenné is válna az egész. Visszatérve a Téli Mátrára, én is voltam persze olyan passzban, amikor a beérkezéskor szinte sajnáltam, hogy vége, olyan jól ment, de akkor is, a rengeteg élvezetes gyorsasági szakasz mellett is, akadtak benne küzdelmesebb részek is. Persze akkor nem volt hó, és nem húzta 2kg-os bakancs koloncként a lábamat…

 

„Nem léphetsz 2x ugyanabba a folyóba, mondták a régi görögök, de 2x ugyanabba a bakancsba simán.”

 

A múlt vasárnap kint jártam a Mátrában egy kis egyéni bemelegítésre (képgaléria link mellékelve), természetesen egy gyöngyvászon futócipõben. Az elmúlt hetek forszírozott diétáinak köszönhetõen jól ment a futás, a Gabi halálára a legutolsó meredek szakaszt kivéve „szinte” felfutottam. Persze könnyû volt így egyedül. Egy óriási szélvihar úgy összehordta a havat, néhol méteres hótorlaszokon keresztül kellett átvágni magam, ráadásul a szél és a hideg annyira lehûtött vékonyka kabátomban, hogy a lábfejemtõl már teljesen elvonta a hõt a szervezetem. A cipõmbe állandóan benyomuló hóval már nem bírt az olvasztásos technika. Ha egy röpke 15km után nem ért volna véget a tervezett táv, a végére bizony lefagyott volna a lábam, így csak majdnem. Más kérdés az, mivel nincs túl sok téli, havas tapasztalatom, hogy éppen a túra során jöttem rá arra, milyen technikával lehet ezt kezelni, abban az esetben, ha a havat semmiképpen nem tudjuk kizárni a cipõbõl. Majd késõbb leírom, annál a fejezetnél, ahol megtörtént az óriási megvilágosodás („heuréka”). Mindenképpen szerettem volna elindulni a Téli Mátra XL-en, nagyon vonzott magához ez a túra, maradtam a bakancs mellett. Nem léphetsz 2x ugyanabba a folyóba, mondták a régi görögök, de 2x ugyanabba a bakancsba simán. Ugyanis ezt megelõzõen egyetlen túrán a 2010-es Téli Mátra XL-en viseltem ezt a bakancsot, aminek a végeredménye ugyanazt lett, mint a mai. A mai történet leginkább megint csak a lábbelirõl szólt…

 

 

„Régebben hívták „rókavadászatnak” is ezt a sportot.”

 

7h-kor az üvegezett falú átjáróban várom a „startpisztoly dördülését”. Sokat olvastam már a bemelegítés fontosságáról, de egyetlen futót sem láttam még soha bemelegíteni. Úgy látszik, õk nem olvasnak mindenfélét, hanem inkább jól odateszik magukat. Így megelégszem azzal, hogy egy párszor meglóbálom a lábamat óvatosan, hátha egy kicsit felmelegszik, ügyelve arra, hogy ne rúgjak oldalba senkit a tömegben. Jó 5 perces csúszással indítanak, ami a hozzájön a szintidõhöz, de ki számolja? (Én!) Kocogva indulok, jól megy. Azért mégis sejtem, hogy az a két tuskó, amit a lábam helyett érzek alul, még gondot jelenthet. Lazán futok át az éppen ébredezõ Mátrafüred kongó utcáin, merev talpú, rugalmatlan bakancsomban, elõttem, körülöttem, mögöttem futók igyekszenek egy irányban „valahová” a megüdvözülést keresve. Hamarosan az erdõben találom magam, a kis ösvényen futok lefelé nyugat felé, a tumultus is megszûnik. Már az elsõ pillanatokban, még Mátrafüreden összesodródok egy futónõvel, akivel nagyjából egyforma tempóban haladunk, és néhány rövidebb szakaszt leszámítva Lajosházáig társakká válunk, ahol majd õ „S kanyart” vesz jobbra (S túrán indult). Kiérve az erdõbõl bal kéz felõl megpillantjuk a reggeli párába burkolózó Gyöngyöst, jellegzetes toronyházával éktelenítve. A „téli álmából” kissé nehezen ébredezõ, kitörésektõl megviselt napunk csak lassan kezdi felszívni a Mátra fõvárosáról a szélesen elterülõ ködöket. A zöld jelzés éles jobb kanyarja után kezdõdõ emelkedõ már megfog egy pár túrázót. Itt még jó erõben vagyok, lehúzok mindenkit, akit látok, csak Cserkõ-bányánál fognak be egy páran, amikor fényképezgetni kezdek. Még a 2010-es Less Nándoron vettem egy jó kis hátizsákot, aminek egy külsõ rekeszében, a jobb a csípõm táján remek helyet találtam a tavaly tavasszal vásárolt kicsiny, piros masinámnak, télen-nyáron ott hordozom, így egy laza mozdulattal könnyen a „fegyveremhez” tudok kapni, ha a túra közben felizgat valami, ami gyakran elõfordul. Ilyenkor „csípõbõl tüzelek”. A másik oldalon kiegyensúlyozandó a GPS-t hordozom, aminek nem sok szerepe lehet most a Téli Mátrán, de szériatartozék. Valaki megkérdezte tõlem a napokban: szoktál-e vadászni, ez most olyan divatos lett manapság. Hát persze, mondtam, rendszeresen szoktam. De ahogy én csinálom, ott nincsenek áldozatok, sem a fehér hóra kibuggyanó pirosló vér, sem a melegen gõzölgõ zsigerek látványa. Semmi más látható nyoma nem marad, csupán a fényképezõgépem CCD-jén keletkezõ fotóelektromos jelek késztetik némi átrendezõdésre az SD-kártyám atomjait (Vagy valami ilyesmi.) Végül is részben ugyanazt az ösztönt elégítjük vele, mint ahogy a teljesítménytúrával az elvándorlás ösztöne által gyakorolt késztetés elõtt hajolunk meg, amikor a „hatalmas” távokat teljesítjük. Minden cselekedetünk valamilyen ösztönt elégít ki, és a két alapvetõn kívül még van számtalan õsi ösztön (legalább 7db), amelynek kielégítetlensége egy idõ után ugyanolyan kínzóvá és kibírhatatlanná tud válni, mint az éhség és a szomjúság. Ilyen például a szabadság, amelynek elnyeréséért az emberek akár az életüket feláldozzák, ha kell. Vagy gondoljunk csak a honvágyra, ami az ellenvándorlás ösztönének épp az ellentett párja. Milyen jó is túra után hazatérni a családunkhoz, becsobbanni egy kád meleg vízbe otthon. Sokszor nem is tudjuk mi a jobb, elindulni, vagy hazaérkezni. Voltak olyan hazájuktól távolba szakadt emberek, akiknek minden jólétük, társaságuk megvolt, de belebetegedtek a honvágyba. De egy kicsit elkanyarodtam, hiába kanyargós ez az út. Cserkõ-bánya után kezdünk „komolyabban” elbeszélgetni társammal. Mindketten közlékeny emberek lévén, amit futás közben a „neurotransmitterek” (a központi idegrendszerben keletkezõ ingerületátvivõ anyagok) intenzív termelése még tovább fokoz, így rövid idõn belül sokat megtudunk egymásról. Egy ilyen beszámolóban, érthetõ okokból, nem szokás teljes neveket emlegetni, de most kivételt teszek. Hogy miért? Egy igazi világbajnok Õ, aki 2010-ben Opatijában társával együtt csapatban megnyerte a rádiós tájékozódási futás világbajnokságának nõi számát. Ezen kívül is van még számos kiemelkedõ nemzetközi és hazai eredménye, többek között Európa bajnokságokon, vagy magyar nemzeti bajnokságban. Csernák Ferencnének hívják. Ismerjük meg tehetségeinket. További érdekesség, hogy 1955-ös születésû, a nõvérem 1954-es, aki szintén tájfutó bajnok volt, de csak sima, még „ifi” korában, késõbb Õ abbahagyta a versenyzést. Csalt engem is magával, de én csak 40 éves korom után, úgy 14 évvel ezelõtt szántam rá magam elõször az intenzívebb mozgásra, amikor az egészségtelen életmód már-már tönkre tenni látszott az egészségemet. Visszatérve a rádiós tájékozódási futásra, senki ne csodálkozzon, ha esetleg nem tudja mi az, én csak tegnap hallottam róla elõször. Régebben hívták „rókavadászatnak” is ezt a sportot. A versenyzõk számára ismeretlen terepen szétszórva, 5-7km átmérõjû körben, általában 5 változó idõben és erõsséggel sugárzott jeladót (”rókát”) kell megtalálni, egy a verseny elõtt kapott jelfogó segítségével, és a helyszínen az ellenõrzõ lapra pecsételni. Ez itt nem részletezhetõen, nagyon jó kombinációs készséget, és persze a változó terepviszonyokhoz való igazodás képességét igényli a „vadászoktól”, ahogy a versenyzõket hívják. Mindezt leegyszerûsítve mondtam el, talán már ez is meghaladta egy beszámoló kereteit. Csak azért tettem, mert azt szeretném, ha megismernénk egymást, nem szaladnánk el egymás mellett.

 

„Kísérteties érzés volt megérkezni a kihalt, ember nélküli Lajosházára.”

 

Olyan jól összejövünk, hogy amíg én egy picit bizonytalankodva futok le csúszós bakancsomban (ja, mert még csúszik is!) az utolsó meredélyen Lajosháza elõtt, még rám is vár, és együtt érkezünk az ellenõrzõ pontra. Itt aztán búcsúzkodás után, aminek a legvégén kapok egy nagyon kedves, szívbõl jövõ nõi mosolyt, végleg elválnak útjaink, két világ találkozott és szövetkezett erre a 6,4km-re, erre az 50 percre, amíg Lajosházára értünk. Ezzel a mosollyal feltöltõdve indulok boldogan tovább, most már egyedül, a maradék 34km-re. Eszembe jut még itt, egy tavalyelõtti magányos, éjszakai túrám, Mátraháza-Lajosháza-Mátrafüred-Mátraháza útvonalon, egy októberi napon, este 8h-kor indultam el a sötétben a mátraházi parkolóból. Azelõtt sem sokat túráztam sötétben, egyedül pláne nem. Kísérteties érzés volt megérkezni a kihalt, ember nélküli Lajosházára. Bár némi fényt sugároztak a Hold és a csillagok, itt még magányosabbnak, elhagyatottabbnak, a civilizációból, a biztonságból kivetettebbnek éreztem magam, mint bárhol a sötét erdõben, ahol, sokszor utat vesztve, jelzést keresve, lövöldözések és ugató kutyák hangjától, vaddisznók csörtetésétõl (egy csapat csupán néhány méterre volt, amikor beléjük futottam), és önmagam képzeteitõl megfélemlítve bolyongtam. Csak egy pillanatra villan fel bennem ez a kép, de gyorsan felszippantja a sötét éjszakát a mostanra már mindent átható január végi napsütés, és a körülöttem nyüzsgõ túratársak biztonság-érzetet nyújtó látványa. Igen, most nem vagyok egyedül, mint akkor. Jó itt lenni. Jól érzem magam. Annyira, hogy még fotózni is elfelejtek.

 

„Figyelem a stílusát, ezt szerintem tanítani kellene.”

 

Hátrahagyom a múltat és a jelent, és indulok a sárga négyszög erõs kaptatóján a jövõt keresve. Megdolgoztat, mint mindig, de az erdei útra érve valamiféle kocogásba kezdek. Ez úgy mûködik, hogy érzem magamban az erõt, és a könnyedséget, hirtelen elindulok, de nem tudok kiszállni az alkalmatlan lábbeli börtönébõl, így hamar lerohadok. Majd újra nekilódulok. Ráadásul késõbb a hóban, a hó alatti jégbordákon a csúszós cipõben minduntalan kifalcolva, hol jobbra, hol balra csúszik ki a lábam, ide-oda billegve úgy dülöngélek, mint egy részeg. Késõbb rájövök, hogy érdemes pontosan a nyomokba lépni, ez valamit segít, de futni már egyáltalán nem tudok, a haladási ütemem pedig csapnivaló. Már elõbb is fényképezgettem egy kicsit, de most, hogy már minden mindegy, nem rohanok el a gyönyörû erdõrészletek mellett, hanem a sport helyett, olyan kirándulósra veszem a fazont. A nap már kezd feljönni. A fák közül kikukucskálva is sejlik, majd a nyílt terepre érve, dél-nyugati irányban csodálatos festménnyel kápráztat el a január végi reggel.  A kivilágosodó ég búzavirágkék tengerében, a hidegfront hírnökeként fehér hasú, szürke hátú altocumulus felhõflották hosszan elnyúló sávjai vitorláznak kék sávokra szabdalva az eget. Éppen a cipõfûzõmmel bajlódom, amikor elviharzik mellettem Máté, nem ismer fel, én is csak miután felálltam veszem észre Õt hátulról. Gondolom, majd utolérem egy jó kis beszélgetésre, a Cserhát óta elkerültük egymást. De bárhogy is erõlködöm, valahogy nem fogy a távolság közöttünk. Nézem egy pár tíz méterrõl, ahogy elõttem halad. Eszembe jut, amikor elõször pillantottam meg 2007-ben egy túrán, egy enyhe emelkedõn futottam mögötte. S míg Õ lazán „sétált”, én futva alig-alig tudtam utolérni. Figyelem a stílusát, ezt szerintem tanítani kellene. De hát tanítja is! Néhányszor megállok fotózni (163 képet készítettem a túra során), ez alatt Máté lassan kiúszik a képbõl, csak a szétporlott hó marad a nyomában. (Reggel megnéztem: 7:10-et gyalogolt!!!!)

 

„Így legalább bizton elmondhatom, hogy ma „kutyául” ment nekem”

 

Valahogy mégiscsak felérek Mátraszentimrére, de a többször már nem részletezett okok miatt ez iszonyú erõfeszítésembe telik, így a pontra érve úgy kimerülök, mint a „bakui olajmezõk”. Már a feladás gondolata is beférkõzik az agyamba, de ez nem én stílusom valahogy. Így jobb híján el kezdek enni, ami nálam már gáz. Ha én eszek, az már nem lehet jó teljesítés. Ha jól megy akár 40-50km-t is teljesítek étlen-szomjan, a nagyobb kánikulákat leszámítva, amikor iszonyú lehet a vízvesztés, de még ahhoz is lehet alkalmazkodni. Ha nem megy jól, hiába eszek-iszok bármit, tökmindegy. Közben látom befutni néhány futó ismerõsömet pl. Hófutót (ez az Õ napja!), Atillát, akikkel egykor még együtt álltuk a „sarat”, de fogjuk még, mert 1,5 év lassú haldoklás után, az idén lesz a feltámadásom éve. A mai a napra viszont „legalább kettõt rontok a minõsítésemen” ideiglenesen. „Hófutó” érdekes, tavaly decemberi „Mátrabérces” éjszakai kalandját, amibe érzelmileg én is belefolytam valamelyest, lsd Facebook oldalán. A ponton feltûnik egy kutya is, aki olyan ismerõsnek tûnik, talán az, amelyik tavalyelõtt csokit kunyerált, és kapott tõlem a Vörösmarty-th-ban, ahová a rossz idõ elõl menekültünk be többen egy kis kávészünetre, megnyugvást keresve. A befutónál még láttam a kutyát (a gazdájával együtt), így nagyjából egyszerre teljesítettük a távot. Legalább bizton elmondhatom, hogy ma „kutyául” ment nekem.

 

„a nagyon karakteres „büfés-pontõröktõl” kapom a következõ energiakvantumot”

 

Elindulok a Mátra 2. legmagasabb csúcsa felé, reménykedem, hamarosan felszívódnak a bevitt tápanyagok, és szélvészként repesztek tovább. Néha kiállok fényképezni, közben elég sokan megelõznek, de már nem törõdöm vele. Valaki jóindulatúan megjegyzi, amikor az erdõbõl kifelé fényképezek, hogy ebbõl nem lesznek valami jó fotók, mert a fák bezavarnak. Csakhogy a fák engem egyáltalán nem zavarnak, bárhol legyenek is, és még csak jó fotókat sem szeretnék készíteni. Végül emberemre akadok, egy jó ütemben haladó „fényképészre”, akivel a Piszkés-tetõnél már egymás kezébõl kapjuk ki a témákat. Majd különösebb esemény nélkül felballagok Galyatetõre, legfeljebb annyi érdekes történik, hogy egy kis autóversenyzõ-jelölt, sötét szemüveges kissrác próbál hatalmas sebességgel száguldó szánkóján kuglizni a túrázókkal, de elugrunk, nincs találat. Hiába, a téli sportok örömei. A múlt héten volt itt nemzetközi kutyaszánverseny Galyatetõn, lehet, hogy attól pörgött fel ennyire a kissrác. Emlékszem gyermekkoromban a szép téli, napsütötte, hideg, havas hétvégéken egész nap étlen-szomjan szánkóztunk a közeli hegyen, megunhatatlanul, mintha fizetettek volna érte. Le, föl. Le, föl. Az õsi mozgásvágy tehát még romlatlanul ott él a gyermekekben, csak szorgos munkával felnõttként öljük ki magunkból. Galyatetõn a nagyon karakteres „büfés-pontõröktõl” kapom a következõ zsír-szénhidrát energiakvantumot, egy pár trillió koffein-molekulával katalizálva. Késõbb már kezdem érezni a hatását az „energetizálásnak”, nem gyõzök oldalra kiállni, hogy sárgára fessem a havat.

 

„Egy darabig megy is a dolog, láthatóan jobban haladok”

 

Most fordul elõ velem elõször a túra során, a kéken lefelé, hogy beállok egy fiatalokból álló futócsapatba, csak úgy száguldunk a szûk ösvényen lefelé. Ez már döfi. Az úton beérem a jó ütemben haladó Sanyiékat, aki azt a tanácsot adja, hogy próbáljak meg lábujjhegyre és ne egész talpra érkezni, akkor talán nagyobb lesz a lendületem. Szeretném gyorsan kipróbálni az újonnan szerzett ismereteimet, ezért elillanok. Egy darabig megy is a dolog, láthatóan jobban haladok, de hamar kezd fárasztóvá válni ez a kényszeres mozgás, és kikopik a koreográfiámból. Újra fényképezgetni kezdek. Gyönyörû „pampafüvek” lágyan hajladozó, selymes tengerét látom a hóból kikandikálni.

 

„nagyon inspirál, hogy egy sport szempontjából ilyen rangos, helyes túratárssal hozott össze a sors, és összeszedem magam”

 

Közben beér egy fiatal, pásztói futó lány, aki elismerõleg szól arról, ahogy megpróbálom a futást és a fotózást összehangolni. Ez elég, hogy egy jó darabig futótársakká váljunk. Ez a futás közbeni fényképezés olyan, mint a légi-fényképezés, amikor a pillanat törtrésze alatt kell felfigyelni a témára, és rögzíteni azt, ami rövid reakcióidõt és helyzetfelismerést igényel, hacsak nem akarom az éjszakát is a hegyen tölteni. A lány, Edit, még csak tavaly kezdte a futóedzéseket, de már megnyerte a Vadrózsa 50 nõi futóversenyét (lsd Hérics Egyesület honlap), és a Via Dolorosa 75-öt. Most egy kicsit prüszköl a friss porhótól, és sehogy sem tudja elkapni a saját megszokott ütemét. Egy darabig az én bakancsos tempómban hajózik, engem pedig nagyon inspirál, hogy egy sport szempontjából ilyen rangos és nagyon helyes túratárssal hozott össze a sors, és összeszedem magam. Gyorsan eldicsekszem neki én is a 2007-es Via Dolorosa 75 2. helyezésemmel, amire nagyon büszke vagyok (még egy szép kupát is kaptam, nem senior!!). Bár megegyezünk abban, hogy ez a „havi” futás is segít az általános kondíciójavításban, de azért a „franc” se bánná már, ha végre tavasz lenne. Nagyjából a Vörösmarty-th-ig tart az „idill”, amikor felgyorsít, és kihagyva a „leves-pontot” mára kilép az életembõl.

 

„Bergengóciában egy turista 49 krajcárért háromfajta gyümölcsbõl vásárolt 49 darabot…”

 

Én viszont beszédelgek a népkonyhára, mondom, hogy ma evõ napot tartok, ahol tömegek állnak sorba a levesért. Tavalyelõtt az orrom elõtt fogyott ki éppen a leves, várni kellett volna, amíg újat fõznek, de az idén mázlim van, szépen sárgállanak az asztalon és a helyzet magaslatán álló „személyzet” kezében az aranyszínû folyadékkal terhelt, mennyei illatot árasztó, gõzölgõ hatalmas kancsók. Felhörpintem levesemet, és indulok tovább a Pisztrángos-tó felé a már sokszor említett ok miatt araszolva. Vasárnap észre sem vettem ezt a távot, amikor leszaladtam. Most valahogy nehezen telik el ez a bõ 3km, és nem tudom, honnan került ide hirtelen ez a sok „sunyi” emelkedõ, ezekre már nem is emlékszem. Közben nyugtatom magam azért, ha már ebbõl nem is lesz az a nagy szintidõ, az 1958-as születésûek, 47-es bakancsban, fényképezve futni akaró (de nem tudó, mármint futni, de fényképezni se!) különdíját biztosan megnyerem. A rendezõség ezt még a mai napig nem juttatta el hozzám. Lehet, hogy nem is fogja? Közben, jelenleg társam nem lévén, egy a reggel az É&T-ban, a „kis helységben” olvasott rejtvényen töröm a fejem (tényleg!!!), amit már akkor elkezdtem megoldani, de mikor elfogyott az ihlet, abbahagytam. Bocs, de ezt le kell írnom. Ha valakit nem érdekel ugorja át.

„Bergengóciában egy turista 49 krajcárért háromfajta gyümölcsbõl vásárolt 49 darabot. A birsalma darabja 5 krajcár, a körte darabja 3 krajcár, a naspolyából 3db 1 krajcár. A kérdés nem az, „hány éves a kapitány?”, hanem az, melyikbõl hányat vett? A megfejtéseket a következõ e-mail-címre várom: mart0n4@t-online.hu . A helyes megfejtõk között értékes Facebook-jelöléseket sorsolok ki.

 

„bevágok egy jó, hamisítatlan szlovák zsírból „SK” kent hagymás „zsíros-deszkát””

 

Végre megérkezem, és a hagyományoknak megfelelõen, mivel ez egy etetõpont, és a túra legnagyobb erõpróbája következik, itt felgyûlik a nép, óriási tömeg fogad. Az ellenõrzõ pontot sem találom hirtelen, úgy édesgetnek magukhoz a pontõrök. Még nem volt elég a „zabából”, bevágok egy jó, hamisítatlan, Atkáron csomagolt szlovák zsírból „SK” kent hagymás „zsíros-deszkát” a jéghideg deszkán csücsülve. Mivel a szervezetem minden zsírt gondolkodási idõ nélkül, azonnal beépít, elmondhatom, mára már a hasamon reng egy darab Szlovákiából. Szemben velem a „tökfedõjérõl” ítélve egy teuton lovag. Annyira azért nem vevõ rám, amikor megdicsérem a sapkáját, gondolom, én lehetek a kétszázadik. Ahogy körbenézek két „zsíros falat” között, minden nyelést Kecskés György szponzorunknak megköszönve (aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!), látva ezt a nyüzsgõ társaságot békésen falatozgatni mélyen a hólepte, mesebeli erdõ közepén, hirtelen különös érzésem támad. Furcsa lesz ide eljönni újra egyedül. Bizonyára erre a mostani képre gondolok majd, hogy itt ülök a fagyos lócán, és fagyos zsíros-kenyeret csócsálok, körülöttem pedig túratársak élénk beszélgetése hallatszik mindenfelõl. Majd valahonnan a semmibõl, egy másik dimenzióból, vagy mit tudom én honnan, mint a filmekben, egyszer csak kezdenek elõtünedezni az emberek egyik a másik után, hátizsákkal a hátukon, színes kabátjaikban, bohókás fejfedõikben vidáman beszélgetve, falatozva, mintha soha nem mentek volna innen el. Az asztalok is megtelnek újra a zsírosbödönökkel, a hatalmas vekni kenyerekkel, és a lila hagymával. Érzem majd a hagyma illatát, és a zsír furcsa ízét a számban, ugyanúgy, mint most. És majd akkor is boldog leszek. Ugyanúgy, mint most. Már indulok, amikor meglátom befutni Józsit. A mai tempómat ismerve biztos vagyok benne, még a nyereg elõtt beér, mert Õ általában nem sokat idõzik a pontokon.

 

„Összegezve: a Pisztrángos-tótól nagyon könnyen jutottam fel a Kékesre”

 

Megindulok felfelé. Nincs semmi gond, elég sokat elõzgetek oldalt a mély hóban, pedig meglehetõsen fárasztó. A gyorsan befutó sárga + után beállok egy jó ütemben haladó csapatba. A Kékes-kráter meredek, északi oldalán kapaszkodunk felfelé. Körülöttünk „szanaszét hajigált” andezit lávatörmelékek láthatók mindenütt. A több millió éves társasutazáson résztvevõ, a völgy felé tartó kisebb nagyobb köveket lágy, bársonyos, érintetlen hótakaróval, milliárdnyi hópehellyel vonta be a legutóbbi havazás. A finom hajlatok, a hólepel alól kisejlõ, szelíden hullámzó, szinte lélegzõ formák a fantáziát megmozgató modern mûalkotásként szegélyezik az ösvényt, ahol elhaladunk. A legvége fog meg egy kicsit, amikor „brutálra” változik szög, de nem csak engem. Közben Józsi egy levágással elém kerül, most már az Õ nyakába lihegek. A gerincen felköszöntöm, ugyanis vasárnap („holnap, vagyis ma”) van a születésnapja, amit a közösségi oldalról tudok. Megkaptam e-mail-ben. Látom, hogy megörül nekem, azonnal társak leszünk a Kékesig. Felfelé menet folyamatosan, élénken beszélgetünk, ami oxigén-veszteséget jelent, ami itt egyébként is kevesebb, mint a Pisztrángos-tónál. A beszélgetés viszont teljesen eltereli a figyelmemet az emelkedõrõl. Többek között a mindkettõnk által elõszeretettel teljesített egyéni túráinkról beszélgetünk. Az Õ vadászterülete a Zemplén, az enyém a Bükk és a Mátra, és a közöttük húzódó terület. Az egyénileg és a közösségben végzett túrák valahogy kiegészítik egymást nálam, egyik a másik nélkül nem olyan érdekes. Nem tudom, hogy jól értelmezem-e, mert a taoista filozófia nem az erõsségem, de mondjuk a Jin és Jang. Talán a Jin az egyéni, a Jang a közösségben végzett túra. Egyik sem létezhet a másik nélkül, nem választhatók szét és csak együtt, egymáshoz viszonyítva értelmezhetõk. Ez az élet dialektikája. Gyakran elõfordul, hogy közösségi túrák után visszatérek a helyszínre, így végleg egybeforrhat a két világenergia bennem, ami megerõsít. Volt egy ilyen Jin-Jangos medálom, sokáig itt lógott az ágyam mellett, de elkallódott az építkezés során. Itt az ideje, hogy megkeressem, hogy újra megtalálhassam belsõ egyensúlyomat, és visszanyerhessem teljes energiámat. És ilyen a barátság is. Amikor a kétféle személyiség, a kétfajta energia egymást felerõsítve simul egymásba. És ehhez nem szükséges, hogy vallomást tegyünk, sem az, hogy egymást terhelve vendégeskedjünk a másiknál. Az energiaátadás ezek nélkül is jól mûködik. Elég, ha csak egymás közelében haladunk az ösvényen beszélgetve, mint most. A Jin és a Jang. Józsival a Less Nándor 100 érmeinket várjuk már „sóvárogva”, (hogy „szidolozhassuk” már végre), ahol az élbolyban érkeztünk be, dobogós helyezéseket szakítva a „senior” kategóriában. Örülök, hogy erre nem csak én vagyok büszke, hanem egy ilyen sokat megélt, „dörzsölt róka” is, mint Józsi. Összegezve: a Pisztrángos-tótól nagyon könnyen jutottam fel a Kékesre, és a pulzusom is a (szlovák) zsírégetõ 2.zónában maradt. Ez mutatja, hogy nem az erõlétemmel van a gond, amikor ma nem tudok szaladozni, mint a kiscsikó. Úgy két héttel ezelõtt, a hirtelen fogyás után enyhe szívpanaszaim támadtak, de a „Mátra-terápiánál” nincs jobb szívgyógyszer, természetesen nyomtalanul elmúlt rögtön, amikor ráedzettem. Józsi is valami hasonlókról szokott beszámolni, hogy minden baján (ha van) segít a mozgás. Ez a sportszív igényli a mozgást, nem szereti a tunyulást.

 

„Aztán „levetem magam” a mélybe, elég jó ütemben haladok lefelé”.

 

A Kékes után bár Józsi megvárna, amíg én a teáért állok sorba (neki van hazai), „elengedem”, nem akarom belassítani. Botja is van, ami könnyíti a lejutást, és a védekezéstJ. Én is gondolkodtam rajta, hogy jó lenne elhozni, de nem szívesen adom fel a függetlenségemet. Pedig a lábbelimet tekintve ez így mégsem a „függetlenség napja”. Aztán „levetem magam” a mélybe, elég jó ütemben haladok lefelé. Ami érdekesség: a sípálya melletti parkolóba éppen akkor érkezik meg a „síbusz” (ez nem egy sítalpakon közlekedõ buszt jelent!), ami tömegével ontja magából a színes ruházatú, síléces embereket. Ilyet sem látok azért mindennap. Nem veszem észre a sok elõzgetés közben, amikor a melegítõm szára lecsúszik a lazára, csak az alsó 3 lyukba befûzött jobb oldali bakancsomról, így az teljesen megtelik hóval, és most már iszonyúan fázik a lábam. Kiülök egy kõre, és leveszem. Piros az egész lábfejem, teljesen meggémberedett. Két zokni van rajtam. És most jövök rá a megoldásra. A hó szinte teljesen elolvadt, a keletkezett hideg víz nagy részét, ami nem állt meg a bakancs alján, felszívták a zoknik. A vizet kiöntöm a bakancsból, és hihetetlen mennyiségû vizet facsarok ki a zoknikból a szûz hóra, majd visszaveszem a vizes zoknikat. Azt a kis nedvességet, ami a zoknikban maradt a kicsavarás után könnyen melegen tudja tartani a lábam, és rögtön megjavul a helyzet. Tehát a megoldás: a zoknit ki kell csavarni (ha már bejutott a hó, de legjobb kint tartani, de az már egy másik történet).

 

„Lám, azok a megoldások, ahogy lejutsz a jégen, mindenkinek felszínre hozzák az egyéniségét, és fejlesztik a személyiségét, önismeretét.”

 

Ezzel a fejezetcímmel nem politizálni szerettem volna, még nem. Ami a piroson való leereszkedést jelenti, az a túra fénypontja. Alaposan meg kell küzdeni érte, amíg egy 70kg-os testet, sok helyen szinte 0 tapadási súrlódás mellett lejuttatunk pár száz méterrel mélyebbre. Ez fizika. („És a tények makacs dolgok Pelikán elvtárs”). Ez van, akinek jobban, van, akinek kevésbé jobban sikerül. Hát errõl szól szinten minden évben a Téli Mátra utolsó szakasza. Ez ugyanúgy hozzátartozik a túra „renoméjához”, mint sok más, amibõl megkapjuk ezt a különleges színezetû téli teljesítménytúrát. Az utolsó szakaszon borzasztó lassan haladok, volt már egy pár törésem, ezúttal szeretnék végre épségben hazaérni. Egy jeges szakaszt egy meredek partoldalon lejutva kerülök ki. Vállon veregetem magam, mert szinte lépésrõl-lépésre azonnal látom, hogyan lehet lejutni, amíg mások nagyon kínlódnak, csúszkálnak, majd lezuhannak, egy pár mozdulattal könnyen lent vagyok. Ez idáig rendben is lenne. Megtapogatom a zsebem, keresem a kesztyûmet. Az üres zsebet érezve rosszat sejtek (biztos nem csak én az országban). Felnézek, ahonnan jöttem, legfelül egy mini bokron, mint a vár fokán egy zászló csüng a fekete kötött kesztyûm. Mehetek fel érte, ami már bonyolultabb mûveletnek tûnik, mint lejönni. A jó angyalom küld azonban egy túrázót, aki épp a kesztyû mellett kezdi meg a leereszkedést, és kérésemre ledobja nekem. De nem csak azt, magát is, mert megunva a mászást úgy fél távnál leugrik, ami félelmetes látvány, de a fiatal szervezet rugalmasan fogja fel a csapást, és még el sem esik. Lám, azok az egyéni megoldások, ahogy lejutsz a jégen, mindenkinek felszínre hozzák az egyéniségét, és fejlesztik a személyiségét, önismeretét. De beszéljenek inkább a fotók helyettem a galériámban. Lefelé menet hallok még egy beszélgetést, amikor egy láthatólag kimerült túrázókból álló társaságot készülök elkerülni. Nagyjából így hangzik: „Ennek a túrának nem most örülünk, hanem majd késõbb, mondja valaki. Mikor?- kérdezik. Majd. Ha elmúlik a fáradtság? Aha. Holnap? Nem, holnap nem. Miért? Mert, holnap vasárnap lesz. És? Akkor a vasárnapi ebédnek kell örülni, nem a túrának. Akkor mégis mikor? Majd…. 2 nap múlva. Igen, 2 nap múlva. Ebben megegyeznek, és szótlanul haladnak tovább.” Valóban egy ilyen hosszú, kemény túrának lehetnek küzdelmes, fárasztó, gyötrelmes, letöréses szakaszai is. Menet közben mégis folyton reménykedünk, mert soha nem tudhatjuk elõre mikor, talán csak két nap múlva, de lehet, hogy már most, az egyik lépés még a gyötrelmet hozza el, a következõ már a boldogságot.

A lapályosabb részeken már elfeledkezve magamról megint elkezdek sietni, míg rá nem jövök, itt ma nem lesz véghajrá, így szinte komótosan sétálok át Mátrafüreden. Elhaladok a Palócbaba Múzeum mellett, ahol a kiállítás megtekintésén túl egyedileg, kézzel készített palócbabák rendelhetõk, „akár” 40-80eft-ért is. Ezt most kihagyom. Majd máskor megrendelem. Családi kirándulás keretében azért még lesz ide egy utam. Az Mátraszentimrén látott kutya is most érkezik a célegyenesbe, cefetül húzza a gazdáját, szeretne egy jó kis szintidõt kivakkantani magának. Végre belépek a szakiskola aulájába, ahol megpillantom a szokásos „hozsánnázó” tömeget. Szerényen fogadom a bajnoknak kijáró „hatalmas éljenzést”. (Mondhatom, még az iménti kutya sem figyel rám, amikor belépek.)

 

„aztán megpillantom újdonsült cyber ismerõsömet”

 

Üt az utolsó percem. Egy „okos telefonból” kapom az érkezési idõt. Ilyesmi cuccra pályázok én is, mert bárhogy küzdök ellene, a „majdnem okos” telefonomat mostanában kerülgeti a programozott halál. Ez a fogyasztói társadalom lényege. Kidobni, és venni. Ettõl lesznek munkahelyek. 8:36 lett a teljesítési idõm. Valahol a mezõny elsõ 1/3-a után jövök én, míg régebben az elsõ 1/6 körül tanyáztam. A lábamban jócskán 7 órán belüli idõ volt, de ezt már kifejtettem. Majd jövõre. Most élettapasztalatot szereztem. Ezt is kell. Ide-oda ténfergek, teázom. Józsi, Sanyi gratulál, ma lefõztek mindketten az „öregfiúk versenyében”. 4-en végeztek elõttem nálam idõsebbek vagy egykorúak, köztük 2 „él-futó”. Aztán megpillantom újdonsült „cyber ismerõsömet”, DJ Rushboy-t (bocs, de az alsó vonalat nem találom), elbeszélgetünk egy kicsit. Még beszélgetnénk, de az élményektõl fûtve hamar „lehappolják” futótársai, köztük a teljesítménytúrázás egyik óriási karaktere „Raszputyin”, aki mindenkit azonnal lehengerel jól látható „férfiasságával”, és akitõl tanácsokat kapok a sportcipõk beszerzésére és márkájára vonatkozólag. Õk az él-futók, „Asics” márkát használnak, és ez itt már bõven a reklám helye, és a Decathlonban vagy a Spuriban szerzik be. Idáig Nike-ban utaztam a Spuriból beszerezve, ideje valami mást is kipróbálni. Köszönöm a tanácsokat. Feltûnik Gábor is, a Vadrózsa 50 futóbajnoka, azon a túrán az eredményhirdetéskor ismerkedtünk össze. Elköszönök a szintén él-futó „Attiláktól”(a négyzeten) is, majd találkozunk valahol legközelebb, aztán kifordulok az Aulából.

A parkolóban, a Nissan terepjáró tulajdonosai, akikkel reggel szinte egyszerre érkeztem, most indulásra készülõdnek szintén. Megszólítom õket, mert ez poén, hogy, ennyire szinkronban teljesítettünk. Percre egyszerre érkeztünk és indulunk most haza. Barátságosan viselik el az „érzelmi kitörésemet”. Aztán másokkal egyetemben elviharzunk a tömegével érkezõ befutók között lavírozva, ki-ki a saját erõvonala mentén hazafelé.

„Bosszúsan mordulok magamban,”

 

Jó hangulatban indulok hazafelé. Bekapcsolom a rádiót, valami politikai mûsor (nem mûsör, ahogy elõször írtam) megy a Kossuthon. Többek között Észak-Koreáról van szó, ahol egyedülálló módon éjszaka a mûholdak semmilyen fényt nem látnak, mert nincs áram, és ahol szó szerint Kim Ir Szen elvtárs születésnapjával kezdõdik az idõszámítás. Mégis sok észak-koreai emigráns visszavágyik oda, mert nem bírják elviselni, hogy valamibõl vagy 50 félét lehet kapni a mai fogyasztói társadalmakban, nem csak 1 félét, mint otthon, és így állandóan dönteni kell, többek között arról is pl. hogy hol éljenek, mivel töltsék a szabadidejüket, mert nem mondja meg nekik senki, mint otthon a Párt. Hát ez érdekes. Már-már átkapcsolnám valami zenére, amikor újabb fejlemény következik. A szakértõk szerint a világ újrafelosztása zajlik napjainkban, amit nap, mint nap érezhetünk a bõrünkön a napi politikában is. A stúdióban ülõk szerint reális esélye van akár egy világháború kitörésének is, ami egy újabb közel-keleti háborúval fog indulni. Bosszúsan mordulok magamban, és „eltekerem” végre a rádiót egy zenei csatornára.

 

Szegedi József

-marton4-

Pétervására

 

 

 (Egy kicsit hosszúra nyúlt, és nem túl szellemesre sikeredett ez a beszámoló. Sajnos látható, hogy mivel nem tudtam úgy szárnyalni, ahogy szerettem volna, a fantáziám is beleragadt a hóba, mint a bakancsom. Bár kétségtelen, mivel nem tudtam száguldani, több idõm maradt gondolkodni. Nem tudom kihúzni a beszámoló felét, szerintem inkább az egészet kellene. A javaslatom, ha még nem késõ, csak minden második sort kell elolvasni, talán érdekesebb is lesz, ha ki-ki a saját fantáziájával egészíti a sorokat.)

 

 Végsõ csapásként még belinkelem a végére 2 fotógalériámat.

A Picasa idõnként nehezen nyílik meg, ilyenkor érdemes visszatérni inkább egy késõbbi idõpontban. 

 

Az egyik múlt vasárnap készült, részben a mai túra helyszínén

Téli Mátra címmel.

 

A másik a Téli Mátra XL teljesítménytúrán készült képekbõl válogat.

Hangulatjelentés a Téli Mátra teljesítménytúráról címmel látható. (Elõre is elnézést az ostoba képaláírásokért. Elõzetesen megmutattam a fiamnak a feliratokat. Szerinte ez már az agyhalál biztos jele.)