Túrabeszámolók


Wass Albert emléktúra a Börzsönyben 44/28/18

MúzslaTúra éve: 20122012.01.15 09:09:12
Pontõrködés a Borbély-hegyen és a 18-as táv teljesítése



Ötödik, jubileumi rendezés volt ez a teljesítménytúra. Bár korábban felmerültek más útvonal variációk is, végül maradt a jól bevált logisztika. Ismét a Borbély-hegy lett az „állomásom”.

  Az elsõ két rendezés után most már a harmadik alkalom volt, hogy a református plébánia adott helyett a rajt/célnak. Belépve az udvarra, nagy csend és nyugalom fogadott. Aztán a gyülekezeti terembe találkoztam Zetével. Amíg õ elment vizet forralni én szétnéztem az üres, de mégis várakozásokkal telinek tûnõ teremben. Gyönyörû precízségben sorakoztak a rajtlapok, ki voltak készítve a rajt pálinkák, minden második széken szórólapok voltak, egy szóval minden adva volt egy remek rendezvényhez. Magamhoz vettem a bélyegzõmet és csendesen elindultam a Borbély-hegy felé, mint az elsõ rajtoló. 

Eleinte még a kivilágított utcákon kanyarogtam, aztán a Botond utca végénél elértem az utolsó lámpát is. Innen következhetett az izgalmasabb rész. Volt nálam ugyan lámpa, de nélküle is megleltem az utat, hiszen már sokadszorra jártam erre. Próbáltam minél komótosabban lépegetni, hogy ne izzadtan kelljen elkezdenem a pontõrködést. Felérve a keresztezõdéshez tapasztaltam, hogy bizony elég nagy a szél. Innen a fák recsegésének zajában haladtam a kilátóig. 6.30-ra sikerült felérnem. Gondoltam is, hogy az elsõ túrázók éppen most indulhatnak.

A hátizsákomat gyorsan kiürítettem. A hidegre és a nagy szélre való tekintettel felülre három, míg alulra egy plusz egy réteget vettem fel, a fejemre pedig maszkot húztam a sapka alá. A magammal hozott hungarocell lapra ráültem és behúzódtam a beton oszlop mögé. Így kissé szélárnyékba is tudtam helyezkedni. Amíg nem jöttek a túrázók gyönyörködtem a kilátásban és a napfelkeltében is. Szenzációsan szép volt!

Aztán megérkeztek az elsõ túrázók, köztük ismét Bell Sanyi volt az egyik elsõ. Vele még kicsit beszélgetni is volt idõm. Erre késõbb már nem nagyon volt lehetõségem, mert folyamatosan jöttek az indulók, ami persze nagy örömmel töltött el. Teát inni is csak úgy tudtam, hogy belenéztem az egyenesbe és azt látva, hogy száz méteren belül nem jön senki, gyorsan hörpintettem egyet a thermoszomból.

  Megint sok ismerõs jött, de többeket hiányoltam ill. – talán a nagy beöltözésnek is köszönhetõen – többen meg sem ismertek, csak amikor utánuk néztem láttam, hogy kik is õk. Sajnos most salgótarjániakat nem láttam és a korábban olyan népszerû katonai csapatok sem voltak jellemzõek.

Amikor éppen nem álltak elõttem, olyankor figyeltem a szemközti part történéseit. Ugyanis nagyon változatos viszonyok voltak arrafelé. Hóesés, napsütés...

Persze itt is fel kellett kötni a gatyát, mert néha lecsapott ide is egy-egy hófelhõ és majdnem fehérbe borította a tájat.

 Lassan megérkezett a 44-es táv seprûje, majd késõbb a 28-asé is, amelyet Szabó Karcsi és csapat alkotta. Nagy öröm volt, hogy megismerhettem õket.

 Tizenegy körül telefonáltam a rajtba, ahonnan megkaptam a tájékoztatást, hogy kik az utolsó indulók.Lebontottam a táblákat és lementem a keresztezõdésig, hogy megvárjam õket. Itt már látszódott, hogy bizony ismételten sáros menetben lesz részem.

Az utolsó hat indulót kerülgetve mentem el Magyarkútig, ahol jeleztük a személyzetnek, hogy mi vagyunk az utolsók. Az idáig összeszedett szalagokat a kukába helyeztem, szeretett és meleget adó hungarocell lapommal együtt.

Már a decemberi bejáráson érezhetõ volt, hogy a Magas-hegy felé vezetõ dózerút nagyon nehéz feladat lesz. Nem is hazudtolta meg magát a szituáció, csak már a patakátkelésig is jöttek újdonságok, mint például a híg sár vagy a farakásokon való átkelés. A hegyre menet elláttam még navigációs tanácsokkal a körülöttem lévõket és beindítottam a nagyobb tempómat. Akiket utolértem, azokkal minddel egyeztettem az útvonalukat. Közben egy irattárcát is kaptam, hogy vigyem el a célba. Ehhez mérten útközben élénken érdeklõdtem a túrázóktól, hogy kit hogyan hívnak.

Nagyon tetszett, hogy a nap folymataosan sütött, amióta elindultam a túrán és mostanra már kellõen át is melegedtem.

Tetszetõs látvány volt Társa-mezõn is a sok-sok ember, ahogyan bandukoltak a hullámzó terepen. A korábban összeszedett sár egy részét itt sikerült a fûben letisztítani.

Beérve a célba – már megszokásból is – Pygmeához mentem az elismerésemért, aztán még Bibortól is kaptam egy külön jutalmat az ötödik teljesítésért. Az irattárca tulajdonosát végül nem sikerült utolérnem, de a célban azt mondták, hogy nem régen állították neki ki az oklevelét.

 

Aztán, kimentem az udvarra és kicsit merengeni kezdtem, belegondoltam, hogy mik is történtek itt 2008 januárja óta velem: a sok kedves indulóval való találkozás, a legkülönfélébb idõjárási viszonyok, a bejárások izgalmai…

 

A Wass Albert emléktúra egy ünnep a számomra.