TANÚHEGYEK NYOMÁBAN 40 - 2011 - Táv: 42.3 km; Szint: 1600 m; Szintidõ: 12 óra.
Csináltam már ezt a túrát úgy is, hogy du. fél kettõig esõben csattogtunk, meg úgy is, hogy a kúpok - a túrát megelõzõ napon - vastag hólepellel takaróztak be, közöttük pedig mély sár volt a pálya. Most, szombaton hajnali félötkor azzal a boldog tudattal indulunk el a Dunántúlra, hogy végre szárazlábbal csinálhatjuk végig ezt a kedvenceink közé tartozó túrát. A sztrádán hamar elérjük a Balaton keleti csücskét, majd az északi parton végigkocsikázva megérkezünk Badacsonytomajra. Az iskola elõtt persze már nincs parkolóhely, most is jó lesz a pizzázó elõtt. A suli bejáratánál nincs mozgás, csak Ebolát látjuk kijönni sötétzöld "erdészkabátjában". Bemegyünk. Az aula már benépesült a rajtra várakozókkal, pedig még alig múlt el félhét egy pár perccel. A büfé kis ablaka elõtt néhányan feketével indítóznak. Körbemegyünk egy rövidke pofafürdõre, majd megtesszük az elõkészületeket, hogy bármikor indulhassunk: Nevlap kitöltés, nevezés, szerelvényigazítás, stb. Kapóra jön az a rendszer, hogy a rajtidõt csak a kijáratnál fogják ráírni, mert Pistire - aki innen a szomszédból, Pannonhalmáról jön - mindig várni kell. Hétkor aztán beesik, de akkor már olyan hosszú a sor, hogy faképnél hagyjuk, mert úgyis utol fog érni semmi perc alatt. 07:02 kerül az itinerünkre a precíz indítóhölgy tollából. A friss levegõn nekiindulunk a Bazalttemplom tornyai iránt. Elmenve elõtte felvesszük a [S-] jelzést. Hipp-hopp, már bele is kezdünk az elsõ emelkedõbe. De jó, hogy még az iskolában levetettem és elpakoltam a meleg mohairmellényemet. A következõ fánál még a kiskabátomat is levetem, és a derekamra kötöm. Éjszaka a magasabban fekvõ helyeket ködfelhõ borította, amibõl dér csapódott ki a fák ágaira. Hófehér fák között gyûrjük az emelkedõt. A talajra még nem hullott le sok a hónak látszó természeti jelenségbõl; éppen csak annyi, hogy kellõen csúszósak legyenek a kiálló bazalt kövek. A porcukros fákon kívül nem is nagyon van más fotótéma, mert a környéket nem lehet látni a sûrû, szürke köd miatt. Az a baj, hogy ezt az amúgy is magasan fekvõ Klastrom-kutat elvetemült gazemberek évrõl évre mindig feljebb tolják. Bah! (Most sincs itt mûködõ feltételes ellenõrzõpont.) Amikor fújtatva keresztezzük a [P-] jelzésû Kuruc körutat, tudjuk, hogy lesz még emelkedõ rogyásig, mire felérünk a tanúhegyek leghíresebbjének a tetejére. Út közben a hegyoldalban látható érdekes, rétegesen töredezett bazaltlemezeket nézegetem: Mintha egy hanyag kõmûves csak úgy hevenyészve egymásra dobálta volna õket. A [K-] jelzésen van még bõven a kajak emelkedõbõl, mire egy bal szalag letérít az útról.
1. ellenõrzõpont: Kisfaludy kilátó a Badacsony tetején.
Zsolt ingerkedik a pontõrködõ Moiwával és Ebolával: - Mi az? Csak nem fáztok tetõtõl talpig téli öltözetben? Rólunk csurog a víz. Moiwáék elmondása szerint félmeztelenül jöttek fel, hogy ne izzadjanak meg, mert tavaly amint felértek, szép lassan elkezdett rájuk fagyni a veríték... Megkapjuk az elsõ színes, öntapi címkénket az itinerünkbe. Ezzel alakulni kezd az elsõ, három darabból álló, szuper széles látkép. Minden kúp tetején kapunk egy ilyet, és mivel hat kúpot mászunk meg, így a végére, ha minden jól megy, két színes panoráma kép lesz az itinerünkben. Húzok egyet a cipõfûzõmön, aztán gyengéden lejteni kezdünk a [P3] mentén, amíg vissza nem csatlakozunk a [K-] jelzéshez. Nemsokára meredekebb lesz a lejtõ. Na, itt még nem szabad arra gondolni, hogy már csak lefelé fogunk kocogni errõl a kúpról. Az erdei út után egy sor kõlépcsõhöz érkezünk, amin leereszkedünk. Óvatosan lépegetünk, mert a fákról lehullott csapadék miatt csúszósak a lépcsõfokok. Lent meglátjuk a piros-fehér bóját.
I. feltételes ellenõrzõpont, Hertelendy-emlék.
Ez azt jelenti, hogy a bója alatti szütyõbõl kiveszünk egy öntapadós (fekete-fehér) matricát, és az itinerben lejjebb elhelyezkedõ feltételes ellenõrzõpontok cellái közül az 1. számúba ragasztjuk. Szerencse, hogy nem esik az esõ, mert akkor ez egy igen bonyolult és idegesítõ eljárás lenne. Olyankor a matrica mindenhova ragad, csak az itinerre nem. Most jön az, hogy még nem mászhatunk le errõl a kúpról, mert elõbb még jobbra fel kell lépcsõzni egy szürke, bazi nagy bazaltfal felé. A lépcsõ után is van még az emelkedõbõl, de már nem olyan sok. A végén megérkezünk az Egry József kilátóhoz, aminek az aljából is lélegzetelállítóan csodálatos kilátás nyílik a Balatonra, amibõl most csak egy nagy batyu szürkeséget látunk. Itt nem kell ragasztgatni semmit, ezért tempóból jobbra fordulunk, be az erdõbe. Most már tényleg lefelé jövünk a túra elsõ és egyben legmagasabb kúpjáról. Út közben azonban akad még egy kis dolgunk.
II. feltételes ellenõrzõpont, Ranolder kereszt.
Ragasztgatás a hatalmas kõkereszt árnyékában (ha sütne a nap). Innen is lélekemelõ kilátás nyílik, de hát tudjátok... Meredek lejtõvel érjük el a Bujdosók lépcsõjét. A fenti végérõl lenézve azt mondom Zsoltnak, hogy bot nélkül ez halál, de még bottal is rázós. Sûrûn van rajta a fákról hullott dérbõl; olyan, mintha vékonyan hó lepné. Biztos még alá is van fagyva. A 464 fok bazaltból van kifaragva, és az egyes fokok olyan élesek, mint egy pattintott kõkori borotva. Ami indulás elõtt az idõjárással kapcsolatban eszembe jutott az az volt, hogy a száraz idõben milyen jó lesz majd itt lejönni, nem kell minden lépésnél rettegni a lecsúszástól. Levonom a tanulságot: Lehet bármilyen az idõjárás, november negyedik negyedében itt mindig csúszik a lépcsõ. Kész! Ennek szellemében óvatosan, a botokat elöl letámasztva indulok elõre. Már majdnem az elsõ pihenõsíkhoz érünk, amikor néhány dérmentes lépcsõfokot látok. Matt szürke a színük. - Talán itt már nem is csúszik annyira - mondom. Abban a pillanatban feldobom a talpamat, és négy vagy öt lépcsõfokot seggen zakatolok lefelé, mint a régi viccbéli Pistike. Amikor sikerül lefékezni, rögtön kárfelmérést végzek. Fel tudok állni, tehát valószínûleg csont nem sérült. Lépni is tudok, vagyis legrosszabb esetben el tudok vánszorogni a legközelebbi emberlakta helyre. De mitõl véres a jobb tenyerem? Dörzsölöm, nem fáj. Nem találok magyarázatot. Mindegy, menjünk tovább, majd kiderül, hogy hol kaptam léket. Pár lépcsõfok után hideget érzek a jobb alkaromnál. Hû de sáros lett a pulcsim ujja. Jobban szemügyre veszem; ez nem sáros, hanem vérrel van átitatva. Feltûröm a véres ruhaujjat. Az alkaromon egy kis átmérõjû, de mély sebbõl folyik a vér. Szerencsére nem nagy a vágás, inkább egy szúrásra hasonlít. Megijedek, hogy mi lesz, ha nem tudom elállítani. A lépcsõsor közepén nem állok neki az ön-elsõsegély nyújtásnak, a sebre húzom a már úgyis véres ruhaujjat, és leindulok a 464 lépcsõfok maradékán. (Rengeteg van még.) Itt a példa arra, hogy a legnagyobb elõvigyázatosság ellenére is hamar megvan a baj. Nem könnyelmûsködtem, a cipõm talpa is kellõen terepes, mégis elcsúsztam. Persze, lehet, hogy egy kicsit zavartattam magam a mögöttem igyekvõktõl, de talán ez már csak gyenge hárítás. Egy örökkévalóság mire leérünk a [P-] jelzésû Kuruc körút szintjére. Itt egy kicsit még balra kell menni, majd jobbra le a Rodostó turistaház kerítése mellett. Itt is vannak elég meredek pillanatok. Az aszfalt úton ellenkezõleg, balra teszek néhány lépést, hogy ne akadályozzam a túrázókat, majd lepakolok, és szabaddá teszem a jobb alkaromat. Lássuk csak! Milyen eszközeim vannak? Van nálam egy guriga leukoplaszt. Gézem nincs, de megteszi egy papírzsebkendõ is. Már nem is hull oly szaporán ifjúi vérem, mint odafönt. Most már csak kicsit szivárog. Bicskát elfelejtettem hozni, de Zsoltéval méretre vágjuk a leukoplasztot, és rögzítjük a pézsét. Pisti jelenik meg a lejtõ alján. - Pont jókor érkeztél Pisti - köszöntöm. Most a vállatokon levihettek a faluba. - (!!! !!! !!!) - válaszolja Pisti. Út közben lefelé, Badacsonytördemicre észrevételezik a szótlanságomat. Valahogy nem igazán vagyok vicces kedvemben! Most azzal foglalkozok, hogy mim és mennyire fáj, és, hogy mennyire fog erõsödni a fájdalom, vagyis az adott körülmények között milyen messzire tudok eljutni. Havária jelentés: Fáj a bal combom közvetlenül az ülõgumó alatt. Jobban fáj a jobb csípõm. Nem értem, hogy miként eshettem rá mindkettõre egyszerre. Lényeg az, hogy ezek nem akadályoznak a gyaloglásban. Egyelõre! Legjobban a jobb alkarom fáj; ezt valószínûleg jól odazúztam. A bothasználat miatt ez minden második lépésnél fokozottan kellemetlenkedik, ezért ezzel a karral önkéntelenül is gyengébben tolok. Pisti megkérdi, hogy fáj e a kezem. - Kvrvára! - Hangzik lakonikus válaszom. Azért annak örülök, hogy a járásom nincs akadályoztatva, a nyers fájdalmat meg majd valahogy leküzdöm. Közben már leértünk a faluba, és ahogy az elõ van írva a fénysorompónál átkeltünk a vasúton, majd a 71-es úton. Egy hosszú bekötõ út után, a másik faluban, Szigligeten rójuk a métereket. Az Avasi templomromhoz vezetõ utat szépen kicsicsázták. Van itt székely kapu és többféle fafaragvány. A rommal szemben egyébként feltételes ellenõrzõpont van, de idén inaktív. Visszamegyünk a [K-] jelzésû mûútra, és gyenge emelkedõn elbaktatunk a vár alá. A [SL] jelzés vezet fel meredeken a várba. A nedves bazaltlapok csúsznak. Most már túlontúl óvatos vagyok, ezért a baloldalt kialakított, kövezetlen kapaszkodósávot használom.
2. ellenõrzõpont, Szigligeti vár.
A vár legtetején levõ imahely elé kell felmenni. Ez tavalyelõtt még mini vármúzeum volt. A bejárata elõtt Gethe úr ad matricát és két szelet nápolyit. Jolie szánalmat keltõ pofázmánnyal mindenki elé leül egy kicsit. A nápolyit fixírozza. Kutya világot élünk; mindenki elfogyasztja a saját adagját. Én még le is öblítem egy kis multi löttyel. - Akkor talán menjünk tovább! Ahogy feljöttünk a várpénztártól, úgy vissza is megyünk oda. Jobbra visszatérünk a [K-] jelzésre. Ez elvezet a 71-es út egy másik szakaszához. A vele párhuzamos bicikliúton megyünk jobbra úgy egy bõ kilométert. A fiúk már a következõ feltételes ponton esedékes borozgatásról beszélnek. Kihangsúlyozom, hogy nekem véletlenül se kérjenek ki semmit, ha elõbb érnének oda. Nem akarom, hogy ha mégis eü. ellátásra szorulnék, ez álljon a jegyzõkönyvben: "Idõsödõ kaukázusi férfi, ittas állapotban legurulva a hegyrõl, testének több pontján zúzódást szenvedett." - Hiába tiltakoztok fiúk, most akkor se borozok veletek!... Balra fordulunk a [P-] jelzésû, a Szent György-hegy felé, menõ bekötõútra. A tavalyi túrán napfényben fürdõ, hósapkás Szent György-hegy helyett most elég lehangoló látványban van részünk. Szürke háttérben, szürke domb, sötétszürke ködfelhõbe burkolva. Egy szalag szõlõk melletti murvás útra térít. Jobbra fordulunk. Az út végi parkolónál balra felmegyünk egy pincéhez.
III. feltételes ellenõrzõpont, Horváth pince.
Tasakból matricákat húzunk, majd a bejárathoz megyünk, hogy túratársaim megízlelhessék a hegy levét. Én kint maradok, az érkezõket figyelem: Van aki csak ragaszt, de nem jön fel borozni. Jé! Ilyen is van? Miután a fiúk öblögettek, tovább megyünk. Feljebb - megint szõlõk mellett - idén végre nem kell dagonyában gázolni. Egyrészt most nem szántották fel az utat az utolsó centiig, másrészt itt se eshetett valami sok esõ. Elérjük a Lengyel kápolnához vezetõ, szilárd burkolatú utat, majd mikor felérünk magához a kápolnához, akkor balra fordulunk. Többféle jelzés van itt, de nekünk még sokáig elég lesz a [K-]-t figyelni. Vízszintben megyünk a hegyoldalban. De jó, hogy most nem foglalják le húszliteres mûanyagkannákkal érkezett autósok az Oroszlánfejû kutat! Vizébõl rátöltök a háromnegyedig elfogyott multivitaminos italomra, és húzok belõle egy jó kortyot. Kellemesen iható hõmérsékletû, nem az a vad hideg. Fák közé érkezünk. Pisti azzal szórakozik, hogy botjával megpróbálja úgy megütni a fák ágait, hogy róluk a hószerû képzõdmény a nyakunkba essen. Hogy essen belé a ménkõ! Közben beesik neki egy hívás. Amikor az útról jobbra felkanyarodnak a jelzések, csendben intek Zsoltnak, hogy ne szóljon neki. Pisti megy is tovább vidáman telefonálgatva. Végül megesik rajta Zsolt szíve, és utána vakkant egyet, amire Pisti felkapja a fejét. Kár volt szólni! Én hagytam volna, hadd menjen le a hegy másik oldalán.
IV. feltételes ellenõrzõpont, Szent György-hegy, nyugati oldal, turistaút-csomópont.
A [K-] marad egyedül, ezen megyünk meredeken fölfelé. Itt is van ilyen fáról hullott ál hó, de nem akadályozza a haladást, mert egyrészt kevés, másrészt alatta foltokban aszfalt van, legalábbis egy jó darabon. Pisti az eddigieknél még dühödtebben csépeli a fákat. Néha - ha nem ér fel az ágakhoz -, még fel is hajítja a fütykösét. Egyik ilyen alkalommal a feldobott botja majdnem a fejemen landol. Ma már nem is hiányzik más nekem mint, hogy jól fejbekvrjanak egy durunggal. Egy másik elvétett dobásnál pedig kis híján eltûnik a bot a hegyoldal áthatolhatatlan dzsindzsájában. Végre én is kacaghatok egy jót. Ezzel az elmés szórakozással elvagyunk egy darabig. Esõháznál kanyarodunk balra, egy [K3] jelezte ösvényre. Ezen aztán mászó tempóban jutunk fel a hegytetõre.
3. ellenõrzõpont, Szent György-hegy csúcsa.
Csanya és lánya rendezték be itt irodájukat egy sátorban. Most nem ragyog be ajtajukon a nap, mint tavaly. A hegy másik oldalán már indulhatunk is lefelé. Jó meredek, de nem csúszós, mert nincs csapadék, mivel idefent nincs fa, amirõl a latyak lehullhatna. Azért már majrézok, hogy mi lesz a Bazaltorgonák melletti lépcsõn, amin tavaly csak gatyafékre ereszkedve lehetett lejönni. A [K3] jelzés mellé egy darabon bejön a [P-], de olyan jó a szalagozás, hogy szinte oda se kell figyelni. A Bazaltorgonák fölötti kilátópont környékén találkozunk egy ellenõrzõponttal, de ki van írva, hogy ez nem a miénk. A pontõr üdvözöl, és õ is citálja a kiírtakat. Na, nézzük meg az orgonák melletti lépcsõt. Remélem nem kell túl közelrõl megnéznem ezt is. A rávezetõ szakasz meglehetõsen csúszós, de minden következmény nélkül megoldjuk. A lépcsõkön kellemes meglepetés ér. Itt nem csak a dér hullott le a fákról, hanem a levelek is, és ennek köszönhetõen nem csúszik annyira. Tényleg nem! Szépen, nyugodtan leballagunk a Kaán Károly kulcsos házhoz. Igaz, hogy furcsamód a bal takarásból bukkanunk ki a nyílt színre, de legalább így Jámbor elõtt elhaladva üdvözölhetjük õt. Nekünk itt csak etetés van. Egon és Éva gõzerõvel dolgoznak a különféle zsíros- és lekváros kenyerek, valamint boros- és bortalan teák szervírozásán. Eszünk is derekasan, mert a reggelink már történelem, és a Csobánc egyrészt marha messze van, másrészt meg marha magas. Igyekszünk a kis, oldal nélküli kajás sátor alatt maradni, mert a teás üst alá rakott tûz a nyakunkba olvasztaná a fákról a jéglét. Pistinek ennyi elég volt a társaságunkból. Kilõ. Mi még eszünk egy két almagerezdet, aztán mi is a távozás mezejére lépünk. Továbbra is meredeken megyünk lefelé a kulcsos ház mögötti lépcsõkön, a [K-] és [P-] jelzéseken. Amikor szõlõk mellé érünk, elmegy a [P-], megint csak a [K-] marad. Hátra nézek, de csak egyetlen árva futót látok közeledni. Létezik, hogy ilyen sokan csinálták a 20/A-t? Visszatekintve a Szent György-hegy felé csodálatos fényjelenséget látok. A felhõbe burkolózott vulkanikuskúphoz utat tör magának egy fénysugár. Leírhatatlan. Az év fotója. Címe: "Az idegenek köztünk vannak". Nincs nálam fényképezõgép, ezért szólok Zsoltnak, hogy telexponáljon egyet. Lázasan turkál a zsákjában a telefonért, de mire elõhalássza a tünemény már el is tûnt, és már megint csak az egybefüggõ szürkeséget lehet látni. Szánalmas próbálkozásként kattint egyet a hegy irányába... Hosszan megyünk aszfaltozott úton az országút közeli Ürgelyuk buszmegállóhoz. Keresztezzük a mûutat, hogy bal srégen szembe rátérjünk egy hosszú, szalagozott szakaszra. Elõttünk - versenytárs nélkül - a Csobánc uralja a magasabb régiókat. Pár száz méter után jobbra fordulunk egy mezõn, aztán megint néhány százas, és bal az irány. Megint hátra nézek; most már csõstül jönnek az emberek. Jól van. Már azt hittem, hogy senkinek sem lesz kedve továbbjönni. Megjegyzem Zsoltnak, hogy összehasonlíthatatlanul jobb így a füves ösvényen sétálni, mint a múlt évi dagonyában gázolni. A tapolcai vasúton minden segítség nélkül átkelünk, de az Eger-víz gázlójánál ebbõl a szögbõl nem látok semmilyen átkelési lehetõséget. - Na, ha itt nem lesz palló, én visszamegyek, és kicsekkolok a Kaán Karcsinál - mondom Zsoltnak. Õ ugyanezen a véleményen van. Amikor közelebb érek megnyugvással látom, hogy nem lopták el az átvetett tákolmányt. A túloldalt szütyõ vár matricákkal.
V. feltételes ellenõrzõpont, Eger-víz gázlója.
Innen egy kissé unalmas rész jön Gyulakeszi focipályájáig. Nem baj, inkább legyen unalmas, mint keserves a dagonya miatt. A monotóniát egy varjakból álló felhõ töri meg. Körbe kavarognak az égen szüntelen, és énekelnek. A varjú ti. énekes madár. (Csak estin végzett.) Zsolt megjegyzi, hogy milyen ügyesek, mert sosem ütköznek egymásnak. Tényleg! Pedig a légi közlekedés szabályait még hírbõl sem ismerik. Jól elszórakoztattak a madarak, már itt is vagyunk a pályánál. Gondosan nyírt gyepén nem játszik senki. Vajon vasárnap benépesül e a környék, vagy tán vidéken már vége van a foci szezonnak? Egy balra-jobbrával kikerüljük a sportlétesítményt, és a templomtoronynak tartunk. A templom mellett húzódó utcán, [Z-] jelzésen járulunk a Csobánc elé. Az emelkedõs utcából elfogy az aszfalt. Embereket próbálunk kiszúrni a hegyoldalban felkúszó szerpentinen. Néhány másodperc múlva megjelenik kettõ a vár felé tartó utolsó emelkedõn. Nagyon picikék, mindketten beleférnének egy gyufaskatulyába. "Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, / Szép magyar vitézek, aranyos leventék!" Biz' a soká lesz még! Elõször elkezdünk lassúzni a Rossztemplom szintje felé. Nem gyilkoljuk magunkat, de nyomjuk szépen, egyenletesen. Egy fatábla mutat a balra; rajta a felirat: "Vár felé" Felérünk egy karéjra, és még mindig balra haladunk, amíg meg nem érkezünk a Rossztemplomhoz. Itt egy kicsit körülnézünk, hogy nincs e véletlenül feltételes ellenõrzõpont. Jó ürügy a pihenésre. Elhaladunk elõtte, majd jobbra felvágunk a [ZL] jelzésen. Mielõtt az »igazi« szerpentinhez érnénk megpillantjuk a várva várt piros-fehér bóját.
VI. feltételes ellenõrzõpont, Rossztemplom fölött valahol.
Az egyik éles kanyar után elmegy mellettünk Rush Dani Boy. Menet közben "eldicsekszem" neki a véres ruhaujjammal, azaz a Bujdosók lépcsõjén történt véres eseményekkel. Még egyet kanyarodunk, és már a hegytetõn megyünk a vár felé. Rengeteg apró hangya jön Gyulakeszi felõl a széles murvás úton. Boldogan lehalihózok nekik, de nem érkezik válasz. Inkább az emelkedõre tartogatják az erõiket, vagy egyszerûen megilletõdtek a síkból kinövõ nagy hegy láttán.
4. ellenõrzõpont, Csobánc, várrom.
Már elõre fentem a fogam a fügére, ami az itteni ellátmány. Magas cukortartalma fog felkokszolni a maradék két kúpra. A ponttól visszafelé indulunk el a frankónál eggyel kijjebb görbülõ ösvényen. Ha normális idõ lenne, akkor most megnézhetnénk a körpanorámát, de így örülünk, hogy megtaláljuk a lefelé vezetõ, meredek, [KL] jelû ösvényt. Óvatosan kezdünk neki. A kanyarban még fényes kövek is nehezítik a haladást. Meg is csúszok egy kicsit, de sikeresen át tudom helyezni a súlypontomat. Zsolt nevetve megjegyzi, hogy úgy szlalomozok, mint az olasz Alberto Tomba az óriás mûlesiklás olimpiai bajnoka. ('88, Calgary; '92, Albertville) - Te pedig úgy fox mindjárt szállani, mint a finn Matti Nykänen, minden idõk legnagyobb síugrója. Kellemes érzés tölt el, amikor végzünk a csúszós, meredek ösvényünkkel. Most már a harci sérüléseim okozta fájdalmak is egészen elviselhetõk. Egy éles jobb kanyarral normálisabb útra jutunk. Fentrõl meglátjuk a kis tetõvel ellátott kerekes kutat. Elnyújtott bal kanyarral ez alá kerülünk, és rátérünk az országos [K-] jelzésre, ami a változatosság kedvéért szõlõk között visz egy mûút felé. A távolból látjuk, hogy néhány ember már elérte a mûutat, és jobbra fordul rajta. Amíg mi is leérünk oda, szemügyre vehetjük a Tóti-hegyet, aminek a megmászása a következõ feladat. Hiába tûnik viszonylag közelinek, tudom, hogy még sokat kell baktatnunk, hogy megmászhassuk. Közben mi is leértünk a mûútra, és a többiekhez hasonlóan mi is jobbra fordulunk, és átmegyünk a túloldali padkára. A Káptalantótiba vezetõ bekötõút kezdete felé tartunk. Tavaly még csak egy határkõnek látszó tárgy állt a leágazásnál, most már kereszt is van a kövön.
VII. feltételes ellenõrzõpont, kõkereszt.
Hosszas mûutazás következik. A faluban is egyenesen megyünk tovább, egészen addig, amíg át nem megyünk egy rövidke hídon. A híd után azonnal balra fordulunk, ahol a [K3] jelzést vesszük fel. Nagyon frissnek tûnnek ezek a jelzések; én úgy emlékszem, hogy tavaly még nem voltak felfestve, csak szalagok vezettek. Jobbra térünk egy földútra. Ahol nincsenek fák az út mentén, ott szinte száraz a talaj. Jobb kéz felõl egy állattelepet mellõzünk. Túlnyomó részben sertések vannak itt, azokból is több fajta. Láthatóan jól érzik magukat az állatok. Egy rózsaszín malac kutya módjára szalad a gondozója elé. Alattomosan emelkedni kezd az út. Jobbra már majdnem itt van a Tóti-hegy, de most jön az a jelenség, hogy nem érünk közelebb hozzá, mert egy nagyobb íven csak kerülgetjük. Balra, feljebb már látszik az a pincesor, amit elõször el kell érni, és csak azután várhatunk a sötét természetvédelmi tábla felbukkanására. Ez elõtt fogunk jobbra kanyarodni. Amikor már benn járunk az erdõben, ösztönösen az út közepéhez igazodok, mert két éve itt egy belógó tüskés ág keményen beletépett a csuklómba. Hirtelen sokan kezdenek lenni. Azt latolgatjuk Zsolttal, hogy talán egy 20/B-s csoport ért ide. Valószínûsíti ezt az is, hogy túl fittnek látszanak, fõleg hozzánk képest. Már közelebb jutottunk a hegyhez. Balról csatlakozik a [Z-]. Egy házhoz érünk, ami a hegy alatt áll. Fent, a csúcson pedig néhány sötét alak álldogál. Nagyon tetszhet odafönt, hogy nem akarózik lejönni nekik. Balra fordulunk a ház elõtt. A [Z-] és a [Z3] szétválásánál tájékoztató van kirakva a túrázóknak: Elõször jobbra fel kell menni a hegyre, majd amikor ott végeztünk, lejõve a [Z-] jelzésen kell jobbra folytatni. Ennek megfelelõen cselekszünk. Megindulunk felfelé. Már látszik, hogy hiába a hónapokon át tartó csapadékmentes idõjárás, nem fogjuk szárazon megúszni. A fákról leolvadt dér fellazította az agyagos talajt, a keskeny ösvény csúszdává változott. Nehezíti a dolgunkat, hogy visszafelé is erre kell jönni, és már jönnek is szembe szépszámmal. Amikor már nem lehet a kivájt ösvényrõl elérni a szegélyezõ fákat, akkor sajnos a kevésbé kijárt, de jobban benõtt csapást kell választanunk. Egy kisebb csoport jön lefelé a vályúban. Az utolsó ember már gatyaféken. Na, ezt akarom mindenképpen elkerülni. Felvonszoljuk magunkat a hegyre. Még nem vagyunk a csúcson, de a magasabb növényzet már lejjebb szorult. Itt már nem csúszik, csak meredek és sziklás. A csúcson egy sátorban Pinkert Lacit köszönthetjük.
5. ellenõrzõpont, Tóti-hegy csúcsa.
Pár mondat után elbúcsúzunk, mert kellemetlenül hûvös a légmozgás, és kezdünk lefagyni. Sarkon fordulunk, és visszamegyünk a csúszdához. Lefelé még rosszabbul fest a dolog, mint idefelé. Sikerül esés nélkül leérni. Szánakozva nézzük a hegy alá igyekvõket, és jobbra fordulunk. Az út elfelé is hegy közelben marad; néhány perc múlva megint látni lehet azokat, akik éppen a hegytetõn ácsorognak. Balra, majd egy buszfordulónál jobbra kanyarodik az út. Hangulatos hely ez itt a két kúp között. Napsütésben pedig egyszerûen szép lehet. A lejtõs út mellett, egy elnagyolt kerítés mögött szürke marhák teszik a semmit. Kiérünk egy mûútra, ahol balra fordulunk. Egy jól táplált kuvasz végzi éppen a délutáni jelölõkörútját. Elõttünk halad két túrázó, és a kellõ helyen át is mennek jobbra, az erdõ oldalára, hogy bemenjenek a [K-] / [Z-] jelzés nyomán. Szépen emelkedni kezdünk. Nem szabad türelmetlennek lenni, mert még sehol a Gulács, de már igen tekintélyes emelkedõt gyûrtünk le. Amikor felérünk a [K3] elághoz Zsolt meg is jegyzi, hogy idáig sem volt piskóta feljönni. Éppen jön lefelé egy csoport. Felszabadultan kacarásznak. Jó nekik! Zsolt iszik egy pár kortyot a megpróbáltatás elõtt. - Siess, mert a fákról jéglé csorog a nyakamba. Megindulunk felfelé. A keskeny ösvény az órajárással megegyezõen tekeredik. Lentebb még nem nagyon érzékelhetõ a folyamatos kanyarodás. Amikor már nagyon kezd csavarodni, akkor már tudható, hogy nem sok van már a csúcsig. Nem lenne nagy gáz ide felmenni, de az ultra keskeny ösvény egyik oldalán a hegy van, a másik oldalán a semmi, és baromi nehéz biztonságosan félreállni, ha szembe jönnek. Márpedig jönnek csõstül. Hajszoljuk magunkat fölfelé, hogy minél kevesebbszer kelljen félreállni. Szerencsére itt nem csúszós a talaj, mert idefent nincs olyan magas fa amirõl hullhatna az áldás. Egy rövidebb, de fokozottan meredek szakaszon kell még feltornásznunk magunkat, és már fent is vagyunk.
6. ellenõrzõpont, Gulács csúcsa.
Ahogy visszafelé indulunk, agresszíven csöngeni kezd a telefonom. Biztos Pisti akarja tudatni az örömhírt, hogy õ már beért. Hát, én most nem fogok telefonálni így élet és halál közt lebegve. Hadd csöngjön, amíg meg nem unja. Folytatódik a félreállós játék, de mi most talán egy fokkal jobb helyzetben vagyunk. A vége felé félreállunk egy fáradtnak látszó csoport elõtt. - Nem, köszönjük! - mondja mosolyogva az elöl haladó tag. Gyertek csak, addig mi pihenünk egy kicsit. - Ja, fáradtak vagytok? - kérdezem. Nyugodtan adjátok ide a lapokat, felszaladok velük... De mivel ez nem lenne egészen szabályos, megköszönöm az utat, és tovább megyünk. És már itt is az ösvény végét jelzõ vulkanikus kõszõnyeg. Még egy rövid meredek szakasz és itt vagyunk az elágnál. Most aztán tûzzünk innen, mert folyamatosan hullik a hólé a fákról. Olyan kocogós lejtõn próbálunk mindkijjebb jutni az erdõbõl [K-]. Kanyargunk, kidõlt fákon lépdelünk át, vagy bujkálunk át alattuk. Már tele van a hócipõm ezzel a jegesesõ-erdõvel. Nagy megkönnyebbülés, amikor egy utcára bukkanunk. Lelátni a mûútra. Gyér a forgalom. Az autók tompítottja már be van kapcsolva. Nekünk is oda kell lemenni, de elõször felveszem a dzsekimet, és a biztonság kedvéért elõveszem a lámpámat is, hátha ránk sötétedik. Újra lefelé megyünk, de most már szilárd burkolaton, és mindenféle csapadék nélkül. Lent, a Badacsonytomaj felé vezetõ mûút szélén áll egy lány, és irányunkba néz. Lekiabálok neki, hogy balra, de nem mozdul, mert csak lassabb túratársát - egy testes férfit - várja. Hát persze! Ugyanõ várakozott a Gulács alatt is. Körülbelül együtt érünk le a mûúthoz a férfivel. Balra fordulunk, és szinte azonnal át is megyünk a forgalmatlan út másik oldalára, ahol néhány fokú, felfelé vezetõ lépcsõvel folytatódik a [K-]. Elõttünk nagyon siethetnek, mert a férfi megbotlik, és az utolsó lépéseket már négykézláb teszi meg a lépcsõn. Már erõsen szürkül, de nem gyújtunk lámpát. Megint cseng a telefonom. Most már fel tudom venni. Természetesen Pisti az, mint ahogy a Gulács csúcsáról lefelé jövet is õ csengetett. Tájékoztatom a pozíciónkról, és kölcsönös gratulációk után elbúcsúzunk. Telkek mellett megyünk el, és az utolsók egyike elõtt, egy magányos utcalámpa alatt megleljük utolsó vignettás szütyõnket.
VIII. feltételes ellenõrzõpont, Hármas-hegy alja.
Ragasztunk, és letérünk a [K-] jelzésrõl. Szalagok jelezte, homokos úton megyünk Tomaj felé. Már csak néhány száz métert kell megtenni az erõs szürkületben, hogy elérjük a közvilágított Petõfi Sándor utcát. A hosszú utcán sétálva megtárgyaljuk a túrán történteket, de a nõk témája is újra, meg újra felbukkan. Most már felszabadultan nevetünk bele a csendes éjszakába. (Még du. 5 óra sincs.) Az utca végén jobbra fordulunk, és rögtön átmegyünk a túloldalra. Felnézek a Badacsonyra. A teteje sûrû ködbe burkolózott. Éjjel megint meghízik a dér a fák ágain, és aki holnap megy fel, annak a nyakába is jut belõle. Balra, valamelyik rövidke utca végén ott lesz az iskola. Igen, ez az. Remek, még Zsolt kocsija is ott van a pizzázó elõtt, ahol hagytuk. Belépve az iskolába, rögtön az ajtó mellett megkapjuk a célpecsétet, és ráírják itinerünkre a célidõt. A kedvezõ idõjárás miatt sokkal rövidebb a menetidõnk, mint a tavalyi. Egy másik asztalnál átvesszük az oklevelet és a tanúhegyek panorámáját ábrázoló, széles kitûzõt, majd az ebédlõbe megyünk frissíteni. Meglepõdve látom, hogy Pisti még itt rontja a levegõt. Ismerõs túratársakat talált, és most jól elbeszélget. Hát, akkor együnk valamit! Jólesik a csalamádéval pakolt zsíros kenyér, de a sláger a szigligeti ellenõrzõponton megmaradt nápolyi meleg teával. Kaja közben beszélgetünk még egy kicsit. Mivel ezt a túrát és a nõket már kitárgyaltuk, mirõl másról lehetne szó, mint a jövõ heti túránkról. Egyértelmû, hogy mi lesz az: Zirc, BAKONYI MIKULÁS 50. De most már menni kéne, mert jó messze eljöttünk hazulról. A rendezõknek - akiket csak elérünk kifelé menet -, megköszönjük a rendezést, és immár tradicionálisan egy évre ismét elköszönünk az aulában figyelõ Tatay Sándor bácsi mellszobrától...
Ottorino
|
