Túrabeszámolók

Bakonyi Mikulás 50

GPS-el mért távolság: 46,3 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintkülönbség: 1105 m.

Ahogy közeledtünk reggel Zirchez, úgy lettek egyre zúzmarásabbak a fák. Néhol a csaknem a földig hajoltak. A benevezés rendhagyóra sikeredett, ugyanis sürgõsen meg kellett látogatnom a kétbetûs helyiséget. Nevezésnél semmi sor. Ági, egy pesti túratárssal, már úton volt mire beneveztem. Sor sehol. A nevezés elõtti vészhelyzet miatt, csak utána kezdtem meg a készülõdést. Kamásli föl, kesztyûk föl, túrabot elõ. Hívom Zolit (dnvzoli). Úgy számolja, még jó 20 perc, mire indulni tudnak. Neki vágtam a távnak, mondván, úgyis utolérnek, pláne, hogy Zsuzskával jön. Borzavár elõtt ráébredek, nem megfelelõen öltöztem. A hátamat is szélálló anyaggal takaró biciklis dzsekire lenne szükségem. Jól haladok. Borzavár elõtt megelõzöm Ágiékat. Pecsételés, majd tempózás tovább. Ezen a szakaszon igyekszem jó tempót menni. Nem szeretném, ha Zoliék túl korán érnének utol. A Csárda-patak nagyon büdös, különösen, miután egy mellék vízfolyásból hígtrágyát vezetnek bele, ami a tudomásom szerint tilos. Idén, a Csárda-patak és a Cuha találkozásánál nincs ellenõrzõ pont. Gyorsan átmegyek a vasúti hídon. Már régen erre kellett volna hozni a piros jelzést, s nem 2-300 m-el lejjebb keresztezni a patakot. Mindig ez volt a túra legnehezebb átkelése. A jobb parton kiváló tempóban lehet gyalogolni.

Rövidesen megérkezem Porva-Csesznekre. Megkapom a pecsétet, beszélgetek egy kicsit, eszek egy péksüteményt, iszok egy bögre teát, s indulok is. A szépséges Cuha-szurdokot hamar magam mögött tudtam. A Kõpince-forrás elõtt elkezd szemerkélni az esõ. Nem repesek a boldogságtól. A ponton, szokás szerint a kékdroid - kerek repkény páros pecsétel. Beszélgetünk pár percet. Repkényék az 50-es táv teljesítését célozzák meg a pont zárását követõen. Esõállósítom a hátizsákom, felveszek egy igen vékony széldzsekit (Állítólag vízlepergetõ. Hamarabb szívja magába a vizet, mint egy pamut póló.)

Megkezdem a Zörög-tetõre vezetõ kaptatót, ami a túra legnagyobb emelkedõje. 270 m szintet szedek össze. A pontnál Zsuzsáékkal futok össze, s együtt megyünk Csesznekig. Õk csak a 30-as távot vállalták be, az idõjárásra tekintettel. A nekem kényelmesnél kicsit nagyobb tempóban szoktak menni, de legalább jót beszélgetünk. A Kõmosó-ároknál, mivel hiányzik a lánc, balról kerülöm meg a sziklát. A pontõr szerint leszedték, mert kidõlt az egyik fa, amihez rögzítették. Pecsételés és rövid gyaloglás után elérkeztem az itató ponthoz. Kicsit többet kellett sorba állni a pecsételéshez, mint az elõzõ pontokon. Csak egy bögre teát kértem, s kimentem az udvarra. Az itteni szendvics nem a kedvencem, így az otthonról hozottnak láttam neki. Nem kevés ismerõssel futottam össze. Beszélgettünk. Mire a második bögre teához láttam, befutottak Zoliék is. Mivel a frissítés végére értem, továbbindultam. Gézaházáig Bazsival mentünk együtt, aki csoporttal lévén, kénytelen volt, a megszokott tempójánál sokkal lassabban menni. A Kõ-árok elején újra rákezdett az esõ, így kénytelen voltam esõdzsekit fölvenni. Nem sok jóval bíztatott az Ördög-árok elõtt. Ettõl kezdve legalább nem fázott a hátam. Nem csak az esõ, a zúzmara is potyogott a nyakunkba a fákról. A csapadék nagyobb részét is ez alkotta. Kezdett csúszni az út. A Mikulás idén nem adta nóta nélkül a pecsétet. Nekem hirtelenjében csak a „Hull a pelyhes dinamit, felrobbantjuk a sulit…” jutott az eszembe. (Mostanában gyerekekkel túráztam.)

Megkezdtem a Töbör-hegyi kaptatót. Az út hamarosan murvássá vált. Az elmúlt két évben valamikor murvázhatták újra. Sajnos sok helyen csak ökölnyi, vagy nagyobb darabos anyagot használtak. Nem esett jó rajta a járás. Alig vártam, hogy rátérhessünk a piros sávjelzésre. Mészáros András ért utol, aki idén is sikeresen „tévedt el” a 30-as távról az 50-esre. Beszélgettünk egy kicsit, majd társai után eredt, akik jó 100 m-el elõttünk haladtak. A következõ pontnál szalagos lezárás jelent meg balról, egy felirattal, miszerint omlásveszély miatt tilos belépni. Semmi olyan geológiai dologról nem tudok, ami ezt indokolná, így amikor az Ördög-árok bejáratánál megközelítettem Andrásékat, megkérdeztem, tud e valamit errõl. Neki sincs információja. Lehet, hogy bauxit lencsét találtak? Mást nem-igen tudok elképzelni.

Az Ördög-árok most is csodálatos, mint mindig. Az Ördög-árki-patak medre száraz. Itt tavaly félcombig csúsztam a vízbe. Mivel az esõtõl kezd nyirkossá válni a combomon a nadrág, így nem merek sok idõt fordítani a nézelõdésre. Gyulladt már be a térdem, az átázott nadrágtól. Ráadásul a sapkám is átázó félben, s a csere sapit kiraktam otthon, mondván egy plussz egy nagyon meleg szélálló elég lesz. Nem lett elég. Ha nincs szél, akkor a szélálló túlságosan is meleg, így csak Gézaháza után akartam használni. Van olyan hely ahol az elõzõ évben, nyáron is két méternél mélyebb víz volt a katlanokban, most pedig semmi. Azért, az szebb volt, így viszont könnyebb a járás. Az Ördög-gátat elég könnyen sikerült leküzdeni. Megkapom a következõ pecsétet. A kisebbik gáton nehezebb fölmászni, de ez is letudva. Hamarosan kiértünk a völgybõl. András lemaradt picit, s a társai elindulta Dudar irányába. Visszahívtuk õket, s mondtuk neki, végül is arra is el lehet jutni Gézaházára, csak az a plussz 40000 km nem biztos, hogy belefér a szintidõbe. A völgybõl kiérve úgy döntöttem, máris elõ a szélálló sapkával, mert fázik, s kezd megfájdulni a fejem. Erre kiderült, megfeledkeztem a csõsálamról, ami használható sapkaként is, csak egy picit szoros. De jó esett a melege!

A Mikulásnál iszom egy kis teát, termoszból meleg vízzel töltöm fel a hátizsák ivózacskóját. Befutnak Zoliék, s mennek is tovább. Alig tudom utolérni õket. Természetesen Zsuzska megy elõl. Minden esetre van egy-két ötletem, hogyan lehetne elfogadható tempóra lelassítani. Három fejes ekét kellene utána akasztani, vagy mondjuk vihetné a csapat összes hátizsákját (6 db). Valahogy nem díjazza egyik ötletemet se. A Gesztenyésig nem örülök a sárnak, annak meg pláne nem, amit elõre vetít, a harmadik árokra, illetve a Cuha-völgyre. Végre kikecmergünk belõle. Az út, szépen, alattomosan emelkedik a Cuha-hegyre. A levezetõ Harmadik árok, a megszokottnál alig kevésbé sáros képet mutat. Zsuzskáék elõre mennek, s csak az ellenõrzõ pontnál érem utol õket, „jókat csúszkálva”. A ponton elõbányászom, az új, pecázáshoz vásárolt fejlámpát, amit még nem használtam. Kíváncsi voltam rá. mit tud. Mivel az elsõ megvásárolt példány elektronikája gyári hiba miatt kimúlt, nem mertem megbízni benne, így tartalékot is hoztam. Szerencsére a csere lámpa úgy mûködik, ahogy kell. A fényereje, a méretéhez illõen brutális. 15 %-os teljesítmény mellett is csak a legszélesebbre fókuszált fény-nyalábbal használható, hogy ne vakítson. Így a földutat teljes szélességben megvilágítja.

Utolértünk egy lámpa nélkül útnak indult családot. Kölcsönadtam a tartalék lámpát, majd le is lassítottam, s két gyereket magam mellé hívtam, hiszen 5 fõnek kevés egy kis teljesítményû lámpa. Így viszont 3-3 emberre jutott egy. A Cuha-völgy sokkal kevésbé sáros, mint gondoltam, így jól haladtunk, s kisvártatva beértünk a célba, bár a gyerekek alaposan elfáradtak.

Hiába reménykedtünk elõzetesen. Úgy látszik, nincs Bakonyi Mikulás sár, vagy hó nélkül (inkább a sár a jellemzõ). Ettõl függetlenül ez volt a legkönnyebben teljesíthetõ az eddigiek közül. A fényképezõ gépet, csak ballasztnak cipeltem, egyszer sem vettem elõ. Az ilyen ködös-párás túráknak sajátos hangulata van.

A túra ár/érték aránya jó. 1200/1000 Ft-ért szürkeárnyalatos térképes, igazolófüzet jó útvonaljelzés, emléklap, kitûzõ, a rajtban és a célban tea, Porva-Cseszneken sajtos péksütemény és tea, Cseszneken a szokásos savanyú káposztás parizeres szendvics és tea, Gézaházánál pedig szaloncukor és apró csoki mikulás járt.