Túrabeszámolók


Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)

L.a.slowTúra éve: 20112011.10.13 08:13:30

Less Nándi 100


2011.


 


A kíváncsiság Nagy Úr. Akárcsak a szomszédom. És, hogy miért is jut eszembe a jóember egy 100 km-es kocogás kapcsán? A történet a következõ:


Az egyik utóbbi hosszú távú megmozdulásom után kicsit merev léptekkel cipeltem fel magamat a negyedik emeletre, amit a mindenre szemfüles házmester-pótlék ki is szúrt magának.


-Túra volt, túra? – kérdezte a korlátra könyökölve.


-Az bizony. – feleltem, mert nem volt kedvem, idõm, energiám magyarázni azt, hogy voltaképpen versenyezni voltam.


-Az jó.


-Jó bizony. – reagáltam Gárdonyi Géza beszédstílusában.


-Kell, az a kis mozgás – folytatta – már ebben a korban.


-Kell bizony. – nyugtáztam jobb híján és otthagytam a szomszédot, aki rábólintott a megnyilatkozást megerõsítendõ. Slukkolt egy mélyet a cigijébõl és továbbra is bámulta a szomszédos ház falát a röntgenszemeivel.


Szóval kíváncsiság: ha valakiben ég a vágy hogy megtudja, milyen érzés 100 kilométert futni, gyalogolni legjobb, ha rászánja magát és nekivág. Velem ez eddig csak egyszer történt meg életemben éppen öt évvel ezelõtt. Ez a bûvös táv azóta is kimaradt a programból, így igencsak megörültem, amikor megtudtam, hogy a Less Nándor emléktúrán ismét lesz 100 km táv kitûzve. Kár lenne kihagyni.


Szombat reggel egy utolsó pillantást vetettem hitvesemre és sógornõimre, akik „ki tudja látlak-e még” mosollyal búcsúztak tõlem, és Repka Pisti társaságában nekivágtam a Bükknek. Az együtt futás sajnos csak pár percig tartott, mert Pisti jelezte neki más ambíciói vannak, és komótosabbra veszi a tempót. A hideg mozgásra ösztönzött így hamar elhagytam Cserépfalut. Jópofa pont a közeli Subalyuk, fõleg ha a vizes sziklákon való közlekedést szeretnénk tanulmányozni. Lefelé ereszkedve a barlangtól magam is bemutattam pár látványos figurát, mire rájöttem, a kritikus részeken legjobb tolatásban, a korlátba kapaszkodva leereszkedni. A Hór-völgy kellemes, szép futóterep, aminek a viszonylagos egyhangúságát az Ódor vár megmászása szakítja meg. A csúcsra hatolást nagyon jól segítette a piros fehér szalagozás, fent pedig jól esett a Horalky (korábban sosem ettem ilyen édességet). A Tebe pusztánál szintén terülj asztalkám fogadott, nem beszélve a látványról, amit szerintem a korábbi meleg idõtõl eltérõ hõmérséklet is okozott. Lehet, hogy csak az én szememmel van probléma, de ebben a csípõs, szeles, szûrt fényes idõben mások a színek, kontrasztok, mint amihez eddig hozzászokhattunk. Persze ha azt veszem, hogy pár nappal korábban még topless-futva néztem a naplementét… A Pénzpataki víznyelõ is gyorsan meglett nem kis részben a pazar pályajelölésnek köszönhetõen. És meglett két kutya is, egy pumi és egy beagle-szerûség. Nem tudom, hogyan kerülhettek az erdõbe, talán hozzácsapódtak valamelyik túratárshoz. A pumi túláradó szeretetét sajnos egy pofonnal kellett leszerelnem, a kishaverja viszont egészen Répáshuta végéig kísért. Remélem mindketten hazaértek. A lillafüredi mûút elõtt még elmentem 2 srác elõtt, és ha belegondolok, innen magányos túrázóként folytattam az utam. A Bányahegynél pazar ellátást mellékeltek a pecsételéshez. Halmokban állt az enni- innivaló, és az üdítõ. Leküldtem egy kólát és feltöltöttem a kulacsomat, majd menjünk tovább.


-Még találkozunk!- búcsúztattak a pontõrök. Tudtam igazuk van, csak éppen ilyenkor az ember elkezd számolgatni: mikor is? De ott a Nagymezõ környéke, ahol kocogás közben elmajszoltam az elsõ szendvicsemet. A táj pazar, a fényviszonyok játékosak voltak az égen száguldó felhõknek, és az elõ-elõbukkanó napnak köszönhetõen. Bánkúton mint, az elsõ 100-as túrázót köszöntöttek, kaptam egy kulacs vizet (feltuningoltam izotóniás porral), és kocogás tovább. Eddig elég jól haladtam, igaz a terep nem is okozott nehézséget. A továbbiakban eleinte szintén jól ki lehetett lépni az Ördög oldalban, ahonnan pompás kilátás nyílt a lenti vidékre. De ez az édelgés gyorsan véget ért, amikor a Mártus-kõ felé ereszkedve dobtam egy hátast a vizes gyökerekkel átszõtt lejtõn. Innen egy jó ideig fától fáig haladtam, mint a pecázni készülõ vuki. Lentebb a szûk ösvényt bedõlt fák tették komplikálttá. Alatta bújni, fölötte mászni. Valamiért azt hittem a pontõrök megpillantásával újra lendületet nyerek, de egy perecelés közeli helyzet elgondolkodtatott. A pontõröket kicsit meglephettem, amikor az elõttük lévõ hasadékon pár bedõlt fán egyensúlyozva keltem át.


- Ott egyszerûbb lett volna.- mondta a srác, és el kellett ismernem igaza volt. De az is meglepett kissé, hogy az utóbbi szûk 4 kilométert milyen lassan tettem meg. Fõleg, úgy hogy lejtõs úton haladhattam. A Dédesi-vár felé szintén kalandos út vezetett. Meredek emelkedõ, csúszós talaj, kidõlt fák, a háttérben fehérlõ sziklatömeg. No ez a terepfutás, még ha kicsit szenvedõs is. A jelzések követhetõek, de kicsit ritkák. Márcsak ezért is örültem az útmutató tábláknak. Az egyiket egy kiránduló csoport szinte eltakarta, és amikor jeleztem, hogy érdekelne az információforrás az egyik hölgy megnyugtatott: ha netán elvesznék, majd õ megkeres. Vajon mire gondolhatott? A Dédes-vár megközelítése felfelé nem volt egyszerû, lefelé viszont hasznát vettem a síelõ rutinomnak. Igaz hasznát vehettem volna egy harapósabb cipõnek is. Reggel némi vacillálás után aszfalt-futó cipõ mellett döntöttem. Nem is bántam meg kivéve ezen a pár kritikus ponton. Mályinka felé a völgybe leérve már szépen lehetett haladni. Igaz a kis település becsapós. Néha nem tudtam, hogy tényleg jó helyen futok-e vagy valakinek a kertjén vágok keresztül. A faluban egy szökõkút mellett feltankoltam a kulacsomat, majd miután tettem egy kurflit a mini Twin Peaks-ben megkérdeztem egy helyi lakost, hol a buszmegálló. Itt megint kínáltak minden jóval, és a szalagokat követve nekivágtam a Csondró völgynek. Ide már az elsõ kaland óta tervezem a visszatérést, de eddig nem sikerült. Az ösvény néhol nemcsak futásra, hanem szinte gyalogos közlekedésre is alkalmatlan, de fantasztikusan szép. Mintha a Rám-szakadékot és a Kõ-völgyet ötvözné magába. Komótos kocogással kerestem a haladásra alkalmas helyeket, szlalomozva a fák, sziklák között, átmászva a hódvárnak látszó torlaszokon. A csúcs felé haladva túrázó páros jön szembe. A srác megjegyzi: ne menj arra, nincs ott semmi. Azt hiszem, Hannibal Lechter ezért a humorért simán meghívná vacsorázni. Így icikézve értem a csúcsra, elhaladva egy méltóságteljes fa mellett, amire emléktáblát erõsítettek. Próbáltam elolvasni menet közben minek a tiszteletére, de ez a bepótolandók listájára került. Elérek Szentlélekre. Itt valahol szalagnak kellett volna lennie a következõ pontig, de nem találtam. Végül maradtam a turista ösvényen (át a szálló udvarán, ahol kutyára figyelmeztetett a tábla, de csak egy macsek nézett rám mérgesen). Hosszabb út, de a völgy felé visz. A Száraz-völgy pontnál megkaptam a bélyegemet, és elindultam Bánkút felé. Az út köves, rögös, vízmosásos, de sokkal jobban kocogható az eddigieknél. Bánkúton el kell könyvelnem: kemény szakasz áll mögöttem. Tény: az elsõ ideérkezésemig megtett 30 km 3 órába tellett, a második szintén ennyi ideig tartott, de csak 20 kilométert tettem meg. Elgondolkodtató. A pontõr hölgyek marasztalnak a paprikás krumplira, de úgy gondoltam: inkább megyek tovább. Feltöltöttem a kulacsomat és elköszöntem. A Bálvány innen csak macskaugrás, a kilátás is pazar, de inkább a kilátóból, oda viszont már nem hágtam fel. Kocogás lefelé a sípályán és hamarosan elém tárult az a vidék, ami miatt nehéz engem kiebrudalni a Bükkbõl. A Hármaskút környéke mindig is lenyûgözött. Futva, bringán, sífutólécen, vagy mint legutóbb a családdal sétálva. Elmajszoltam Anyácska második szendvicsét, és tettem még egy kavicsot az emlékpontra. Jól ment a futás, bár a lábam állapotán már éreztem, keveset futottam szintes helyeken mostanában. Pedig a lejtõ java még csak ezután következett. A Leányvölgyi kilátónál kunyeráltam egy kortyot a pontõr páros Kofolájából. Elképesztõ ital, engem leginkább gyerekkorom köptetõjére emlékeztet, de az sem volt rossz. A Szalajka felé vezetõ köves lejtõ helyre teszi a lelkivilágomat, a cipõmet pedig én magam a lejtõ alján. A völgy a morcos idõ dacára is tele volt kirándulókkal, sõt velem szemben egy futó is felbukkant. A rajtszámán láttam, hogy õ is Cserépfaluból indult. Csodálkozom magamban, mert nem gondoltam hogy arra is visz pálya. Szurkoltam neki és irány tovább. A Fátyol vízesésnél pazarul felszerelt ellenõrzõ pontra bukkanok. Kicsit gondolkodtam egy rétes betápolásán, de aztán maradtam a kólánál. Az Istállós-kõ aljánál belegondoltam mi áll elõttem, és beugrott a régi vicc fõ mondata: Doktor Úr heréljen ki! Aztán a felfelé kocogás közben rá kell jönnöm az emelkedõk sokkal kevésbé fárasztóak számomra, mint a lejtõk. A barlang felé közeledve kirándulók jöttek velem szembe, és ahogy az lenni szokott (velem legalábbis) jönnek a jó kis viccek a humor önjelölt nagyágyúitól. Elég érdekes jelenség ez. Vajon a harcmûvészeti jártasság, a zsebben lapuló 45-ös Colt, vagy az alkarba épített Hattori Hatto penge tesz valakit annyira merésszé, hogy fennhangon élcelõdjön valakin pusztán azért mert az fut? A bátorság szép dolog, de én legalább kétszer meggondolnám a poénkodást egy ronda, kopasz emberrel szemben, aki 20 centivel magasabb, és szemlátomást jobb kondiban van nálam. De több kilométer, mint humorzsák. A populáris részek után már csak egy lefelé ereszkedõ családdal találkoztam, tõlük pedig elment a: látod kisfiam, így kell itt felfutni. Az emelkedõ egyébként elég komoly odafigyelést igényelt, mert a jelzése nem mindig követhetõek. Szerencsére a kirakott szalagok sokat segítettek. Vajon azok, akik esetleg sötétben jártak itt hogyan boldogultak? Meglepõ módon az Istállós-kõre csak 2-3 perccel lassabban értem fel, mint egyébként, pedig ez már több mint 60 km kocogás után következett. A csúcson pazar ellátás, majd ismét olyan helyen kocoghattam, ami szinte második otthonom. Egy helyen azért megakasztott egy félreérthetõ szalag, de az itiner segített a helyes irány nyugtázásában. A Kopasz réttõl pedig végig jelzés a Pes-kõ kapuig. Innen már olyan ösvényen haladtam ismét, amit jól ismertem, pl. a Bükki Kilátásokról. Ismerem, szeretem, de jól futhatónak végképp nem mondhatom. Az ördögszántás, a Cserepes-kõ környéke varázslatos de fel kell kötni a gatyát. Egy újabb olyan hely, ami elgondolkodtat: milyen lehet itt éjszaka. Gyors nem, az biztos. A Cserepes-kõ után meg kellett állnom megcsodálni a panorámát. Fantasztikus, de itt futva bambulni életveszélyes. Túljutva a rázós részeken, az Õserdõ felé közelítve Papp Gergõ kocogott velem szembe. Kérdésemre megtudtam, hogy szegény kihagyta a Pes-kõt és most ment vissza a pecsétért. Sajnálom a srácot. Ezzel az egyébként nem hosszú, de nehezen járható oda vissza kitérõvel legalább fél órát adott magának. A Tar-kõn megtudtam (ismét) hogy én vagyok az elsõ a 100 kilométeresek közül, aki erre járt. Nem sokkal késõbb már a Három-kõrõl nézek vissza erre a pontra, majd a fenyvesben a Bánya hegyi pont felé célzom magam. Az aszfaltra érve betermeltem az utolsó szendvicsemet. A sziklás szakaszon beugrik mennyivel ruganyosabb voltam itt pár órával korábban felfelé. Kicsit botladoztam, a fékezõ izmaim rugalmassága talán egy Viagrával kezelt éticsigára emlékeztethetett. Az ellenõrzõ ponton újabb kulacstöltés következett, majd ellenállva a kedves kínálásoknak vissza még egyszer a fenyvesen keresztül. Kíváncsi voltam jön-e velem szembe 100 km-es túrázó, de nem volt ki elõl menekülnöm továbbra sem. A zöld jelzésen kocogva már kezdtem kicsit immúnissá válni a lejtõk nehézségeire, bár a mozgásom nem éppen a Matrixot idézte. Leérve a Lök völgybe, már nem csak kövek jelentenek akadályt, hanem a viszonylag sûrû aljnövényzet is. De az erdõk már csak ilyenek. Az Imó-kõ pontnál némileg elbizonytalanodtam, mert kicsit odébb került a korábbi helyrõl, de az ellátást itt is kihasználtam. A Lök-bércen futva tippelgettem, vajon meddig jutok világosban. Beugrott egy párhuzam a fõ égitestünk és jómagam között: a lenyugvó napnak is van ereje. A Bujdosó kõ után már talán kicsit rizikós volt lámpa nélkül futni, de a Karthauzi pont elõtt még boldogultam világítás nélkül. Innen tovább rövid ideig aszfalton vitt az út, majd visszatérve a terepre, a Völgyfõ-ház felé, egyértelmû volt a világítás szüksége. Az új fejlámpám remekül teljesített, pompásan boldogultam vele. Ezen a szakaszon értem utol egy futót. Meglepetésemre az a srác volt, aki a Szalajkában szembe jött velem. Mesélte, hogy rossz felé vette az irányt és teljesen a völgy bejáratáig visszafutott. Szomorú. Az erdõbõl kiérve felhívtam a páromat, próbáltam elmondani neki, hogy várhatóan mikor érkezek a célba, de társalgásunk a térerõ-játék áldozatává vált. Az Ódor-vár elõtti utolsó emelkedõ szépen futható volt, akárcsak a következõ szakasz. Itt legutóbb a BükkiKi alkalmával jártam, és az akkori erdõ-kitermelésnek köszönhetõen tragikus volt itt közlekedni. Az Ódor-várnál megkapom a pecsétemet. Ide együtt érkeztem egy 75 km-en rajtoló futóval. Nem volt túl jó bõrben. Jött az utolsó lejtõ Bükkzsércig. Eleinte pazar a kilátás fentrõl a kivilágított településekre, majd létramászás, magas növényzet, köves talaj nehezítette a körülményeket és pár túrázó, aki a stramm lámpájával el-elvakított. Szerencsére a szalagok sûrûn voltak kirakva, talán csak az erdõben csörtetõ vadak vonhatták el a figyelmet. Bükkzsérc utcái szinte kihaltnak tûntek, csak egy futónõvel találkoztam, mint megtudtam gondjai támadtak és éppen az érte érkezõ autóra várt. A falu szélén elbambulhattam, mert nem vettem észre hol ment be a jelzett ösvény a Nyomó-hegy felé, így toronyiránt vágtam keresztül. Szerencsére a tarló már le volt aratva, és még nem volt felszántva. A Nyomó hegy oldalát még megtiszteltem egy eséssel, majd az ellenõrzõ lapomra is megkaptam a pecsétet. A csúcsról megpillantva a település fényeit érdekes érzés fog el, aminek hatására (befelé legalábbis) vigyorgok a célig. Megtettem, teljesítettem, Sajgó lábbal, izzadtam, koszosan de ezer élménnyel gazdagabban. Fantasztikus helyeken jártam. Kedvenc célpontjaim, fûszerezve pár kuriózummal, ráadásul olyan kombinációban, amelyek igencsak próbára teszik az embert. Az idei pálya kialakítás szerintem nehezebb volt, mint az elsõ Less Nándi 100-as(vagy csak a kor teszi). Talán éppen emiatt is tetszett. Köszönet érte a rendezõknek.