Túrabeszámolók


BEAC Maxi / Turista Kékszalag

nagypapaTúra éve: 20112011.09.21 13:24:02

   Eötvös 70


   2011


   Ha indokolni szeretnénk, hogy miért is terheljük az emberiséget irásmûvünkkel, akkor gyakorta a következõ frázissal védekezünk: "Barátaim unszolására fogtam tollat, magamtól nem tettem volna." Kedves fordulat ez a felelõsség elháritására, idõk folyamán már nagyon sokan ravaszkodtak igy. Bevallom, nem tõlem származik ez az ötlet, lehet, hogy Sipulusznál olvastam még kezdeti tizenéves koromban. Csatlakozom ezért elõdeimhez, mivel tudom, hogy van érdeklõdõ közönség és a TTT egyenesen provokálja az embereket az önkifejezésre. Olyan blogolásra, amelynek van izzadsággal, idõnkint gyötrelemmel megalapozott háttere és nem l'art pour l'art fecsegés. Amellett sok levelet megtakaritunk egyetlen beszámolóval, ha pedig elmondjuk tévedéseinket, kudarcainkat, akkor még hasznára is lehetünk az utánunk jövõknek. Közhely, de leirtam. Az élet majdnem száz százalékban közhelyek sorozata változó szereplõkkel.


   Még ha nem is világos, de közelitsünk a témához Brachfeld Siegfried segitségével.  A 33 éve meghalt humoristát a fiatalság legfeljebb kabaré ismétlésekbõl ismerheti. Fogalmi és helyesirási zavarokkal teli korunkban felüdülést jelenthet a Google révén hozzáférhetõ "Nehéz nyelv a magyar" cimû száma. Annak idején gyakran emlegettük a tõle származó mondást: "A téma a földön fekszik, csak fel kell emelni". Az öreg embernek mindenfelé járnak a gondolatai, igy nem csoda, hogy a hajamban megindult nép-, pardon, méhvándorlást érezve keserves pofával õrá gondoltam. Tényleg, morogtam, az is lehetséges, hogy a téma a levegõben van, csak észre kell venni. Idejében. A média figyelmeztetett a veszedelemre és vagy tiz éve kaptam is kalapácsszerû ütést a fejemre, ennek ellenére gondtalanul meneteltem a tucatnál is többször megtett Maxi ösvényén. Sapkát sem tettem fel, hiszen Molnár Gábor szerint a hûvös levegõben még nem élénkek a rovarok. Amikor megérkeztem a jól ismert, ismétlem, nagyon jól ismert helyre, már láttam, hogy csapdába kerültem: az élõlények jól körülhatárolható felhõben keringtek a levegõben. Nincs mit tenni. Az ember megkeményiti arcvonásait, tûri, hogy rengeteg méh vagy darázs sétáljon a hajszálai között és minden hajszál után egy jót szúrjön az engedély nélkül behatoló ember fejébe. Nagyon kellemetlen, hamarosan egy fájdalom a fejünk, de semmi kapálózás, szaladgálás. Mintha semmi sem történne, megvalósitjuk az egyenletes sebességû egyenesvonalú mozgást. Gyakorlati fizika. Egyszer úgyis vége lesz, csak tartsuk magunkat és ne érzékenykedjünk.


   Vége lett. Még mentem száz métert és felmértem a helyzetet. Fáj a fejem, de élek. Nem vagyok allergiás, de úgy éreztem, mintha valami melegség menne felfelé az agyamban. Ez nem tetszett. Úgy látszik, ezeknek a bitangoknak még elég sok "szérum" maradt a fullánkjában. Célszerû bevenni valami placébót. Volt a zsákomban három magnézium tabletta. Kettõt bekaptam egy fél üveg ice tea kiséretével. A kezelés hatását növelendõ 5 percre leültem a földre, hogy lássam mi lesz. Úgy éreztem magam, mint akit megskalpoltak, de tudtam, hogy hulla nem lesz belõlem. Toldi György kérdésére - "Gunnyaszt vagy dög is már? lássuk felrepül-e" - pozitiv választ adtam: felálltam és egyre szilárdabb, bár kissé imbolygó lépésekkel és nem túl vidáman folytattam az utat.


   Eme hatásvadászó, in medias res belépõ nyitány után illene valamit mondani az igazi kezdetekrõl is. Sajnos, a fiatalság múltával, négy óra nem túl mély alvás nem elegendõ, hogy sikerrel vágjunk neki egy strapásabb túrának. De hogy biztos legyen az indulás, jó korán felkeltem, gondosan simogattam a zoknimat, mert egy jól elkészitett lábbelin nem kell igazitani semmit, még száz kilométeren sem. Aztán kimentem a Nyugatiba jó fél órával indulás elõtt. A peronon Radványi sporttárs - örökös Maxis - sétálgatott. Mivel majdnem elfelejtkeztem nullás jegyet beszerezni, a pénztárak felé siettem. VIsszasétálva Molnár Gábor fogadott széles mosollyal. Most már tudtam, hogy itt nem lesz szunyókálás a vonaton. A krémet Garay Barnabás mûegyetemi rendes tanár szolgáltatta, aki más társaságban rendszeresen túrázik. A szociális mezõ negyedik tagja egy rokonszenves fiatal hölgy volt, akit Gábor mutatott be nekünk. Hogy mirõl folyt az élénk beszélgetés, azt nem tudom. Nyilván mindenrõl.


   Magyarkútra érve úgy látszott, hogy nem vagyunk sokan. Akkor még nem tudtam, hogy a mezõny eleje már korábban elindult. A régi szép idõkben Mészáros János csinos beszédet tartva "lõtte el" a mezõnyt, miközben a nyugtalan elemek lábaikat váltogatva toporogtak. Most a korábban induló utolsó komp elérésehez célszerû volt elõbb elengedni az embereket. Kiket láttam? A már emlitetteken kivül ott volt a szintén örök Dobos Ákos és Corradi, nem volt viszont ott a Wehner-Siményi páros. Õk állitólag Olaszországban koptatták a cipõjüket. Irigylésre méltó. Mészáros az út közepén intézkedett, Bea az asztalnál adminisztrált, Török Ákos a csomagokról gondoskodott.


   8:20-kor indultam és valahogy azt gondoltam, hogy jóval korábban kezdek a szokásosnál. Ennek késõbb kellemetlen következményei lettek. Teljesen óvatlanná váltam ugyanis, amit aztán megfejelt a darazsak közremûködése. Szóval, indultam a szokásos módon. Az elsõ emelkedõn megállapitottam, hogy az idei kikericsek elég bágyadtan hajtják le a fejüket. Persze, rá lehet fogni a szárazságra, de azért mégse. Az egykori fiatalos már elég öreges, csak emlékezetünkben lehet átlátni a növényzet felett. A K vonalán az elsõ villa mindig becsapja a beszélgetõ túrázókat, sikerült azért visszatapsolással megkimélni õket a felesleges mászkálástól. Gond nélkül ereszkedtünk le a patakig, legfeljebb a lezúduló kerékpárosokat kellett figyelni. Hogy azért kiderüljön, hogy soha semmi sem biztos, a patak utáni réten elvesztegettem vagy tiz percet. Sokadik bejárás után topográfiailag tudom, hogy át kell menni a szemben lévõ domb nyergén, de most három lehetõség kinálkozott, hála az elmúlt két év erdészeti tevékenységének. Ösztönszerûen a középsõ, jó úton indultam el, valami kopott kék szalag is lógni látszott egy ágon. Csak hát két évvel ezelõtt - és azelõtt is - szélesebb volt a földút. Türelmetlen lettem, visszaszaladtam a rét széléig, láttam, hogy mások is keregélnek. A többi megoldás rosszabbnak tûnt, ezért mérgelõdve újra elindultam az elsõ úton. Kár volt feladni az elsõ választást. Ha még ötven métert megyek minden rendbejön.


   Igy viszont Kovalik András jött szembe egy kisebb csoporttal. Megörültem neki, hogy látom és pár percet beszélgettünk. A tapasztalt túrázókból álló csoport, mint kiderült, elhagyott, korábban jelzett ösvények megszemlélésével foglalkozott. Hasznos ez a munka, hiszen nagyon rosszul esik, ha a térképen van, a valóságban viszont nincs az az ösvény, amire számitottunk. A Cserehát térképen is látható egy párolgó kávéspohár, a felvillanyozott turisták azonban hosszú évek óta semmit sem találnak azon a helyen. Egyes ritkán járt utak teljesen benõnek, járhatatlanokká lesznek lelkes szövetségek ellenére is. Elég gyakori jelenség, csak Kovalikék megjelenése miatt emlitettem.


   Megérkeztem a Csurgóhoz. A hely közismert, az is tudott dolog, hogy valamennyit várni kell, mert a forrás közszolgálati funkciót is betölt. Az asztalnál  ismerõs arcok, ezért arra a kérdésemre, hogy tavaly óta voltak-e otthon, csupán jóságos mosollyal válaszoltak és nem tárcsázták az elmegyógyintézetet. Sikerült azért hasznukra lennem, mert azon töprengtek, hogy miért eszik minden második ember banánt. Közöltem velük, hogy a folklór és némely szakember szerint a banán fogyasztása fékezi a perisztaltikát, ami idõzavar esetén értékes perceket jelenthet. Megköszöntem, hogy foglalkoztak velem, megettem a saját banánomat, majd a csurgó használata nélkül távoztam. Viszontlátásra a Téry 50-en a Remete-szurdok bejáratánál.


   Kápolna, kitisztitott zsidó temetõ, kõkereszt, száraz patakmeder, a régi - nehezen észrevehetõ - K helyett pár éve új festés, amelynek derékszögû jobbkanyarja el akart tériteni két beszélgetõ sporttársat. Beszélgetni nagyon veszélyes idõtöltés. Én, a patakmeder elõtt, néhány éve elhunyt kedves sógoromra emlékeztem, aki az ötvenes években itt volt szerencsés katonai szolgálatának néhány hónapját eltölteni. Érdekfeszitõ beszámolója ösztönzött arra, hogy több mint húsz éve egy jókora, többkilós, gömbölyded barna követ cipeljek haza, illetve az õ lakására. Elmondta ugyanis, hogy elég keserves dolog lövészárkot ásni a köves nógrádi talajban. Igaza volt, de békés, mezõgazdasági tevékenység is igen nehéz ezen a kietlen földön. Emlékét egy panellakásomba beférõ kisebb kõ õrzi, amely ugyanolyan gömbölyded és barna, mint a neki ajándékozott példány.


   A Saj-kút elõtti rész száraz idõben könnyen járható, erre-arra kanyargó ösvény. Ha nem lennének vadméhek, nem is emlitenénk ezt a szakaszt. A derék szárnyasok azonban idõrõl-idõre nevezetessé teszik. Rajtuk túljutva már csak sorstársaimmal foglalkoztam. Egy futó futtában jegyezte meg, hogy itt veszedelmes állatok vannak, de nem panaszkodott. A magam részérõl további fiziko-terápiát kezdtem el. A forrás vize elég gyéren folyt, de elegendõen ahhoz, hogy a patak köveire állva két marokkal öntsem a vizet a fejemre. Naivul abban reménykedtem, hogy "jegelhetem"  a fájdalmat. A külsõleges kezelésnek azonban semmilyen hatása nem volt. Mentem tovább. Pár méterre egy kisebb társaság álldogált és egy ifjú túratársnõvel foglalkozott. Nem akartam a kezelésbe beleavatkozni, csupán tablettát kináltam, õk azonban azt mondták, hogy van náluk valamilyen orvosság. A fiatal hölgyet elég komiszul megcsiphették a méhek, mert nagyon kedvetlenül üldögélt a társai körében. Az érzékeny helyen kapott szúrásnak komoly hatása lehet. Jó pár évvel korábban a mályvádi erdõben egyszerre több embert kellett elsõsegélyben részesiteni. Emerencia Szanticskán majdnem megfulladt õdéma miatt. Azért nem kell rettegni, csak legyen nálunk sapka vagy orvosság. Egy újabb kanyar után egy házaspár következett. Õk is  a földön ültek de nem voltak rossz állapotban, nyilván rendezték soraikat, mielõtt a Foltán-kereszthez vivõ emelkedõnek nekivágtak volna. Más áldozattal nem találkoztam. A Csóványosig tartó további út eseménytelenül telt el.


   A csúcson, szokás szerint, Solymár Éva fogadott. Ez a hely a Kevély-nyereggel együtt neki van fenntartva. Jó vagy rossz idõben - mint például a tavalyi özönviznél - úgyszólván mindegy. Az asztal bal oldalán állt és érdeklõdve nézegetett. Õ ismerte a februári balesetemet és kiváncsi volt milyen állapotban vagyok. Szolidaritásáért, pontos diagnózisáért és évközi bátoritásáért cserébe elmesélem, hogy miért emlegetem az asztal bal oldalát, szembõl nézve. Kiszámithatatlan, hogy mirõl mi tud az ember eszébe jutni.


   Nagyon szerettem a Vadas Jenõ Mátra túrát. Érzelmileg azért, mert Vadas Jenõ kilencven éves unokája jó barátom volt, gyakorlatilag pedig azért, mert érdekes és jól jelzett utakon vezetett. A túra a Dencs-család lelkes, jól szervezett vállalkozása volt. Az egyik alkalommal, amint a Markazi vártól mentünk fel a gerincre az OK csapásához, egyszerre hárman érkeztünk a Mária-képhez. Én másodiknak, utánam pedig egy fiatalember futott be nagy lendülettel és már fordult is balra, akárcsak én. A már ott lévõ sporttárs ránk szólt: nem arra kell menni, hanem jobbra. Elképedtem. Jól ismertem az ottani domborzatot. Hogyhogy jobbra, hiszen balra van a gerinc. Barátunk ezért elõszedte az útleirást és mutatta, hogy ott fehéren feketén az áll, amit õ mond. Teljesen megzavarodtam, hiszen biztam a rendezõk gondosságában. Arra gondoltam, hogy talán van egy kis szerpentin az útban és a jobb után majd visszajön a bal. Vagy fél percnyi tehetetlenkedés után már tettem is néhány bizonytalan lépést jobbra, amikor néhány eltorzult képû ember jött szembe. Bizony, nem jobbra kell menni, hanem balra. Kivörösödött arcuk mutatta, hogy már elég sokat ereszkedtek lefelé, amikor rájöttek, hogy a Z jobb ága szépen lemegy Markazra. Ezt mi, szerencsére megspóroltuk, de vegyes érzelmeim voltak. Egyrészt elégedett voltam, mert igazam volt, másrészt el nem tudtam képzelni, hogy kiváló rendezõ barátaim miért irhattak rossz irányt. Természetes, hogy a túra végén is ezen rágódtam. "Te Árpád" - (Dencs apuka, biológia tanár a mátrafüredi szakközépiskolában) - "mi a fene történhetett itt" - kérdeztem. Õ is hümmögött, de végül megfogalmazott egy elfogadható hipotézist. "Tudod, a tornatanárnak, aki szemben áll a gyerekekkel, a jobb kezére esik az, ami a gyerekeknek balra." Elfogadtam a választ, mert az itiner irója testnevelést is tanitott és bele tudtam magam képzelni abba a helyzetbe, amikor - szemben állva a Mária-képpel - jobb irányúnak látja és sajnos irja is azt, ami az érkezõknek bal. Itinerirók, kezeitekre jól vigyázzatok! Virág helyett ezt a történetet adom, irom le Évának.


   A második banánt majszolva lefele indultam. Következett a Nagy-Hideg-hegy rövid megállással és táplálkozással. A turistaházban néha tiz perc is eltelik, amig sorra kerülünk, de most nem voltak sokan. Jó hangulatban lépegettem tovább, nem is kocogtam. Máskor, jó esetben, eldöcögök a kisinóci házig. Az ellenõrzõ ponton büfére és egy pohár csapolt sörre számitottam. Nem tévedtem, és fõleg abban nem, hogy Mészáros Gyuri bácsi lesz a pontõr. Már emlitettem, hogy szeretem az állandóságot. Õ már sok éve megbizhatóan vár minket ezen a helyen. Korábban a Nagy-Villámon õrködött. Egy  korábbi beszámolóban meg is irtam, hogyan szállitotta onnan Magyar Balázst a Kis Rigóba. Amig néhány ember szállingózott, addig mi eszmét cseréltünk errõl-arról, jelen korunkban van is mirõl. Jó hangulatban váltunk el, de nekem pár perc múlva az a mondata (nem darázs) ütött szöget a fejembe miszerint félóra múlva bezár. Ejnye, mit csináltam, vagy mit nem csináltam? Ennyi lenne már az idõ? Még mindig nem gyorsitottam, csak azt a biztonsági döntést hoztam, amivel kihagytam a kóspallagi vendéglátóipari egységet. Kóspallag a szokásos arcát mutatta volna, ha nem akartam volna átvágni a K jelzés követésével a faluvégi kanyart. Sajnos, kommunális alaptételnek látszik, hogy a szemét nem fogy csak növekszik. Már egy ideje elég boldogtalanul botorkált az ember a buckák között, de most nem láttam csapást. A balra tágitott iv szépen belevitt a bozótba, ami azért mérgesitõ, mert a jelentéktelen akadály magához képest több idõt elvesz. Na, jó, odébb csak átmászik az ember a szalagkorláton és igyekszik a hármas útelágazás felé. Innen nem is lenne mondani való, de az emberiség mindig gondoskodik megfontolni való anyagról.


   Hazánk egyik jellemzõje a horror vacui: félelem az ürességtõl. A mi szemünkben egy érintetlen rétnek vagy tisztásnak semmi értéke nincs. Maga a kifogástalan pázsit - európai parkok kincse - feltétlen arra inditja a szemlélõt, hogy mini golfpályát, bobpályát, szórakozó centert álmodjon rá, lovardát, magánbirtokot képzeljen oda. A szükséges kiegészitõ létesitményekkel évek során szépen megtelik az egykor tücsökzenétõl hangos rét, a tücskök zenéjét hangerõsitõk váltják fel. A Békás-rét is elindult a fejlõdés útján. Nem akarom megismételni korábbi morgolódásomat, de azt megjegyzem, hogy két évvel ezelõtt még egyenesen át lehetett menni a réten, most már nem. Újabb részt keritettek le a mezõbõl, már csak balra szorulva lehet haladni és egyenes helyett jó nagy kiflit kell megtenni. Hogy mi lesz? Ne felejtsük el, hogy a cigány annak muzsikál, aki a nótát fizeti. Ezzel a népi bölcsességgel akkor találkoztam az új világban, amikor az EMKE-t átkeresztelték Chicago étteremnek. Az ábrándos honfinak tudomásul kell venni azt, amirõl Mefisztó énekel Gounod Faust-jában : "Eladó az egész világ". Korai zenei mûvelõdésünk ezért idõben hozzásegit a világ reális szemléletéhez, másrészt felüditi a lelkünket, miközben a Békás újonnan kifeszitett szalagját kerüljük. Nagyon jó fütyörészve lépegetni, amikor mások leverten taposnák a talajt.


   Sajnos, szerencsétlen vagyok, majdnem sohasem tudok mobilozni, amikor szeretnék. Most is abbahagytam a próbálkozást. Mint sok mindenhez, ehhez is érzék kell. Tudomásul veszem, legfeljebb arra gondolok - futólag - hogy városi embertársaim minden idõben és minden testhelyzetben ontják az információt. Gyakran a fülembe. Nem szeretem, ha kényesnek gondolnak, ezért elégtétellel állapitottam meg - talán egy autóbuszban - hogy megszületett egy új piktogram, amelyen a szomszédja fülébe mobilozó utas pirossal áthúzott képe látható. Jól tudjuk, persze, hogy vannak olyan figyelmeztetõ képek, amelyeken póráz nélküli kutya, fagylaltot evõ ember van. Ki figyel oda? Ez az áthúzott mobilozó óriási lépés a jólneveltség irányába. A neveléshez, persze jó humor is kell. Ezért üdvözlöm az olyan ötleteket, mint amikor a mise végén a pap kedves mosollyal elbocsájtja a hiveket hozzátéve, hogy a templomot elhagyva ne felejtsék el bekapcsolni telefonkészüléküket. Utólag közlöm, hogy az áthúzott mobilozót a kettes metro egyik kocsijában láttam.


   Mire mindezt végiggondolom, már fel is másztam a törökmezõi rétre. Megyek a szokásos módon, aztán keresni kezdem a pontõrõket. Szerencsére füttyszót vagy kiáltást hallok jobbról, onnan, ahol néha bográcsgulyás készült. A turistaház üzemeltetõit - és talán a vendégeit is - zavarják a kerékpáros sporttársak, ezért nyugalmuk kedvéért eltanácsolják a pontõröket a ház közelébõl. Újdonság, dehát semmi sem örök. Végsõ soron a panzió és környéke magánterület vagy annak tekinthetõ. Ezzel az ismeretanyaggal okosabban kortyolgatom a szokásos italt, majd indulok tovább. Kezdek ébredezni és rájövök, hogy késõ van. Erõltetett menetre váltok, idõnkint, a biztonság érdekében,  kocogok is egy kicsit. Sokadik alkalommal járom ezt az utat, tudom, mire , hogyan, mennyi idõ kell. Dinnye már nem lesz. Lám, a Hegyes-tetõ lejtõjén Török Ákos és társa szembejön. Megkapom a bélyegzõt és megbeszéljük, hogy rossz esetben a révnél még ott õrködõ ellenõröktõl megkaphatom a lila szatyromat. Õk lemennek, én tovább mászok felfelé. Az utat nem szabad elhagyni. Mióta az idõ jótékony korhasztó hatása és talán néhány buzgó lélek munkálkodása folytán megszûnt a K akadályfutó pálya lenni, azóta lendületesen lehet lefelé seperni Nagymarosig. Ott a kövezet nem túl kellemes a boka számára, dehát nem ma kezdtük a gyaloglást. Ötven perc alatt garantáltan le lehet érni a komphoz, most 35-40 perc is elég volt, elképzelésem szerint. A komp indulása elõtt negyedórával ott voltam, beérve Török Ákost és társát, akik a rövidebb úton ereszkedtek le, ha nem is tenger-, hanem csak Duna-szintre.


   A nyolc órai komppal a túloldalon vagyok. Fogom a holmimat és a büfé felé igyekszem. A Kisértõ nem marad el és a sötétben azt súgja a fülembe, hogy felvisz autóval a Kis Rigóhoz, senki sem fogja megtudni. Bár nagyon szeretem azt a vendéglõt és azt is tudom, hogy az új menetrend szerint már be lesz zárva, elháritom az ajánlatot. A hajóállomásnál remek Colát iszom citromszeletekkel, eszem is valami szilárdat, aztán irány a Kálvária köves és meredek útja. Elég vacakul haladok felfelé, bukdácsolok a köveken. Máskor jobban ment ez a rész. Nem látok jól, azt gondolom, hogy az erõs holdfény zavar. A Fellegvár parkolójában jó sok vizet iszom. Tevékenységem fel is kelti egy ott strázsáló kutyás egyén figyelmét. Nem tudom, mi volt a dolga, de feltett néhány érdeklõdõ kérdést. Tovább menve tisztázódott a helyzet: egy szembejövõ sporttárs közölte, hogy a Nagy-Villámnál õrködõ ellenörök éppen most mentek el. Hirnek ez ugyan hir, de nem meglepetés, bár azt hittem, hogy megvárnak. Innen kezdve tét nélkül menetelhetek.


   Bár Rousseau és Ányos Pál egyaránt rokonszenvvel nézhette az égbõl a halovány holdvilágnál magányosan sétáló alakot, azért sétának még sem mondható, amit mûveltem. Erõnlétem ellenõrzésére egyenesen mentem fel a Barát-halomra, nem tettem kimélõ háromszöget a Borjufõ felé. Ezután azonban a romantika és az emlékezés kedvéért leültem a Moli-pihenõ padjára és néhány percig nézegettem a lenti fényeket. Csanya, Larzen és Lupusz szelleme lebegett elõttem, akik különbözõ években igyekeztek morális hatást gyakorolni a Maxi vándoraira. Úgy vettem észre, hogy volt hatásuk, dehát örökké õk sem fognak ezzel foglalkozni. Amit tettek érdekes, humoros volt. Néha megnézem a régi ellenõrzõ lapon a bélyegzõjük lenyomatát, vagy a lyukasztó mûvét.


   Forgóajtó nincs már, az új kerités megvan, az erdészeti útról feltérést jelzõ karó pedig kiválóan mutatja az utat. Lehet emlékezni az egykori keresgélésekre, de ezt korábban emlitettem. A Vizverés nyergénél megnézem az idõt. Elég késõn van, de mondtam, hogy itt már nem üldöz a tatár. A Pap-réten békesség fogad, nem találkozom éjszakai vadászokkal. Csend van.


   A Szent László hegy bal oldalán átvágva leértem az aszfalt útra. Itt egy jó hosszú egyenes szakasz következik, aminek a vége a Szarvas-szérûre nyilik. Nagyon romantikus ez a hely zavartalan holdtölte idején. Most is igy volt és nem mulasztottam el, hogy korábbi gyakori túratársamra, Lévay Bélára gondoljak, aki talán tiz évvel ezelõtt teljes lelkesedéssel dicsérte az éjféli tájat. "Ilyen szép idõt már nem fogok látni többé" - mondtam, mire Béla - szokása szerint - mérgesen válaszolta: "Ezt ne halljam még egyszer!" A szép, holdvilágos réten - nem tudom miért - felborult a helyérzékem. A kevés alvás miatti fáradtságtól vagy talán valami mástól, az volt az érzésem, hogy rosszfelé megyek. Mérges lettem, hogy már teljesen meghülyültem, hiszen egy korábbi  elsõtúrás társam azt irta a csevegõ rovatba, hogy én minden fát ismerek erre. Ebbõl a tudathasadásos állapotból úgy menekültem ki, hogy lekapcsoltam az egyik tudatomat - vagyis a szememet - és behunyt szemmel - amiben minden a régi volt - mentem tovább. A lábaimat továbbra is ugyanabban az irányban mozgattam, nehogy visszaforduljak. Rövid idõ múlva helyrezökkentek az agytekervényeim, aztán meg jött a szérû vége, ahol jobbra kell fordulni (balra PK nyil jobb felé - ezt második tudatommal elõre mondtam magamnak) és innen minden kanyar rendben volt. De hogy el ne bizzam magamat, az ismerõs faluszéli kutyát elhagyva, majdnem az Apátkút felé kanyarodtam. Tiszta téboly. A káprázat és a tudat korábbi pontos képei közti kavarodás. Na, jó, legalább nem hiszem magamról, hogy tökéletes vagyok.


   Benn állok a templom elõtt, aztán U-kanyar a fõútig. Csökkentett világosság a Rigóban. Jó vicc, elsétáltam egy órát. Dehát a parkolóban ott szundit Jocó és átnyújtja a Tisztelt Rendezõség, insbesondere, Oláh Bea által megirt 70 kilométeres oklevelet a kitûzõ kiséretében.  Köszönöm, Bea! Nem kezdek nyekeregni arról, hogy "mi lett volna, ha", inkább jövõre, ha még élek (Lévay, huh!), majd gondosabban megnézem a túra honlapját. Tudhatnám, hogy a könnyelmûséget meg kell fizetni.


   Ideális túraidõ volt, jó rendezéssel Meglepetés nem volt. Darazsak mindig voltak és mindig lesznek. Mivel évek óta ott tanyáznak a Saj-kút elõtt, érdemes figyelni rájuk. Ha korábban indulok, akkor mulathattam volna a Rigóban, még egy pohár borra is lett volna kilátás. A gyakorlati ember azonban kevéssel beéri, vágyait ha kevesebbre méri. Örülök, hogy régi társakkal találkoztam és köszönöm a rendezõk munkáját.