Vinattinál jópár hónapja lestoppoltam egy helyet a kocsiban, fõleg mikor megtudtam, hogy a Brassói túrára megy (naná, hiszen õ a fõrendezõ), valamint a Kõközi túrát is tervezi, a két rendezvény között pedig mindenféle egyéb programokat is kitalált.
Szerdán késõ este indult neki a Vinatti-mobil: Évi, régészlány, Szalamandra társaságában. Mindenki megpróbált viszonylag kevés cuccal készülni, a hátizsákok közül néhány mégis a platón landolt. Másnap reggel már Vinatti szüleihez érkeztünk, ahol egy villásreggeli várt, ezen kívül bekerült némi házilekvár és „ecet” a csomagba, melyek a brassói túra szolgáltatását képezték.
A szíves vendéglátás ellenére nem maradhattunk sokáig, hiszen a Mezõségbõl még hosszú út vezetett Brassóig. Arról nem is beszélve, hogy ha egy kamion vagy egy lovasszekér haladt az autó elõtt, akkor az a haladási sebességet nagyban befolyásolta (sok a záróvonal és a kanyar, elõzni nem egyszerû mûvészet).
Segesvárt és Kõhalmot csak kocsiablakból tekintettük meg, ígéretet kaptunk, hogy visszatérünk még ide. Brassóban Vinatti betért a térképboltba, hogy a túrázók által igényelt turistatérképeket átvegye. Tavaly is megragadott a város, egyedi látvány a belvárosból nézve a Cenk-hegy, rajta a Hollywoodot idézõ hatalmas Brassó felirattal.
Délután járt már az idõ, mire begurultunk a Derszte-kempingbe. Komolyan, mintha hazatértem volna. Minden olyan ismerõs volt tavalyról. A szállás is szinte pontosan ugyanolyan kis faházikó, a teteje ezúttal nem natúrfenyõ színû, hanem festett piros. Váratlanul összefutottunk a „nagy erdélyi körúton” résztvevõ hármassal: Annával, Rudival és neverferivel. Elõbbi kettõ kissé sérültnek tûnik, Annának a térde vacakol, Rudi pedig a Fogarasi-havasokban húzta meg a derekát (bár késõbb a Zsobok 25-öt emlegette, mint a nagy mumust). Némi esélyt láttam arra, hogy ilyen feltételek mellett talán tudom velük a lépést tartani.
Esteledni kezdett, mire a Szentanna szervezte különbusz is megérkezett, tele vidámabbnál vidámabb emberekkel. Elõkerültek mindenféle gyorsítók, gigaméretû söröspalackok, a faházunk közelében felállított asztalnál megindult a „csapatépítõ tréning”. Túlságosan nem gondoltam belemerülni ebbe az élménybe, elvégre három egymást követõ nap nemkevés szint és kemény terep várt.
Brassói 3 napos túra: 1. nap – Keresztény-havas 50
A tavalyi évhez képest nem csupán a fõrendezõ személye változott meg, de a három nap sorrendje is. Legelõre került idén a Cenk és a Keresztény-havas, abból a praktikus megfontolásból, hogy az aznap reggel vonattal érkezõ sporttársak is el tudjanak indulni. Kocsival gurultunk be a kempingbõl a Fekete-templomhoz (ami nem mellesleg a legkeletebbre található gótikus templom Európában). Az útvonal sok csemegét rejtegetett, és csak az elsõ harmada volt ismerõs a tavalyi évrõl.
Vinatti precíz útvonalleírása alapján indultunk neki, eleinte egy nagyobb társasággal. A Cenk-hegy oldalába térve beindult a szintek begyûjtése. Jellegét tekintve ez Brassó „Gellért-hegye”, lévén, hogy részben le van betonozva az út, és lépcsõk is ki vannak építve. A meredeksége viszont össze nem mérhetõ… Egyenletesen másztunk felfelé Rudiékkal és régészlánnyal, miközben simán elfelejtettük megválaszolni az 1. ellenõrzõpont kérdését. Erre csak a Cenk-hegy tetején jöttünk rá.
A mászás sokkal könnyebben esett, mint tavaly, ezúttal a tiszta égbolt révén pompás kilátásunk adódott a városra. Elhaladtunk a Brassó felirat óriás betûi mellett, majd néhány „túrázót” véltünk felfedezni magunk elõtt, már egészen a csúcshoz közel. A pontõrök voltak azok. Vinatti szigorú utasításait betartva, Zöldfülû nem engedett minket el a hivatalos pontnyitást megelõzõen, így közel negyedórát álltunk a Cenk-hegy tetején. Addig csokit majszoltunk és folyadékot pótoltunk. Jeleztem, hogy pár méterrel lejjebb megyek a szebb kilátás reményében, ezt azonban a pontõrök „lelépési kísérletnek” tulajdonították. Amint aztán végre továbbindulhattunk, a többiek is belátták, hogy valóban szebb onnan a kilátás, ahová leeereszkedtem.
Gyorsan leértünk egy füves nyeregbe, ahonnan már a Kék csík volt iránymutatónk. Jöttek a szintek bõven, ám még mindig nagyon kellemes leosztásban. Több helyen medvére figyelmeztetõ táblákat találtunk. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy Rudiék valamiért megálltak. Kiderült, hogy a málnásban korlátlan szolgáltatást vettek igénybe. Igen komoly harc ment a jobbnál jobb darabok megkaparintásáért. A bükkösbõl igazi „macicsalogató” sûrû fenyvesbe jutottunk, majd a sárga csík becsatlakozásával már karnyújtásnyi közelségbe került a Keresztény-havas sípálya-kavalkádja.
2013-ban Poiana Brasov rendezi a téli ifjúsági világjátékokat, emiatt hatalmas munkálatok zajlanak, a sípályákat modernizálják. Mi is kaptunk belõle egy kis ízelítõt, ugyanis a munkaterületet elérve gyakorlatilag csak magunkra hagyatkozhattunk, a következõ jelzés nem igazán látszott, csak az irány, amit tartanunk kellett. A tavalyi utat (annak nyomát) próbáltam keresni szememmel, esélytelenül. Hatalmas teherautók között cikáztunk, és végül egy lejtésnek induló utat céloztunk be, ami nem igazán volt szimpatikus, így aztán egy tõzegmohás meredek hegyoldalon átvágva jutottunk át a már ismerõs útra.
Pár méter és szemünk elõtt már a Julius-Römer-Hütte impozáns épülete állt. Vinatti az itinerben is kiemelte, hogy a túrabotokat a menedékház bejáratánál le kell tenni, mivel a házat õrzõ kutyusok nagyon érzékenyen reagálnak rá. A ponton várt minket sósmogyoró, valamint a híres „ecet”, melyben Vinatti édesapjának pálinkája volt megtalálható. Ezt a szolgáltatást most kihagytam, hiszen még csomó szint várt még ránk.
Rövidke pihenõ után továbbindultunk, innentõl számomra is teljesen új útvonalon. A hegy túloldalán ereszkedtünk le, ahol is egy, a nagyberuházásban részt vevõ kukásmellényes irányító ember segítségével meglett a faházikónál a K+ balos beágazása (nem volt egyszerû megtalálni). Gyorsan vesztettük a szinteket, összesen közel 1000 méterrel kerültünk lejjebb. Addig több patakvölgyben ereszkedtünk, majd egy üdülõövezetben murvás úton hosszantoltunk és kijutottunk egy másik patakhoz, ahol Évi várt bennünket sok finomsággal. A globális etetõponton finom májkrémes, felvágottas és házilekváros kenyérbõl választhattunk, valamint patakban hûtött vizet ihattunk. Nem mellesleg Vinatti dugi-kólájából is kaptunk egy keveset.
Az erõs napsütés miatt többen bekenekedtek naptejjel, Szalamandra igen komoly mennyiséget tett magára. Ezután továbbindultunk és szépen lassan elkezdtük visszaszedni az elvesztett szinteket. Lovasok jöttek szembe, majd késõbb a szurdok bejáratánál a sorompó fiatal õre nézett ránk bambán – mint utóbb kiderült, a Rozsnyói-szoros meglátogatásáért fizetni kellett volna neki, de ez a helyzetbõl nem volt számunkra egyértelmû. A szoros monumentális sziklái között emelkedtünk kényelmesen a dózerúton. Mindenféle kalandsportra invitált bennünket egy információs tábla (céges csapatépítõ tréningeket is szerveztek). Az egyik sziklán épp egy páros mászott felfelé, többen lencsevégre kaptuk.
A szoros túloldalán piknikezõ családok heverésztek, mi azonban mentünk tovább rendületlenül az egyre nagyobb melegben. Balra tõlünk szép sziklás hegyoldalak sorakoztak. Egyszer aztán véget ért a kellemes emelkedés és egy balossal egy mély vízmosásban beindult a komoly szintgyûjtés. Egy magassági pontnál az információs tábláról leolvastuk a szükséges információt és beírtuk az igazolófüzetbe. Innét jött egy jó kis combos mászás, mely a kevéssé meredek és brutálisan meredek dõlésszög között ingázott. Keskeny bokatekerõs ösvény formájában nem igazán tetszett nekünk, fõleg mikor négykézláb kellett másznunk, fák híján a kövekben és szederindákban kapaszkodva.
Egyszer azért minden rossznak vége szakad, felértünk a gerincre, ahonnan a tábla szerint már elérhetõ távolságon belül volt a Keresztény-havas csúcsa. Egy elágazásnál, ahol a sárga csík háromfelé haladt tovább, összedugtuk a fejünket és azt hoztuk ki, hogy a Postavaru menedékház helyett nekünk a Crucurul Mare ház felé kell haladnunk, az van ugyanis a csúcshoz közelebb. Szép füves hegyoldalhoz értünk, szerpentinezõ dózerutat rajta, valamint távolban a kabinos felvonót. Úgy rémlett, hogy elõzõ évben is járhattam erre, azonban akkor olyan sûrû köd volt, hogy Bubuval 20 méter távolságból is alig láttuk egymást.
A fenti turistaház után már látszott közelrõl is a hegycsúcs, egy szép ördögszántásos utacska vezetett oda. Nem kifejezés, hogy bokaráncigálós volt. Bizony itt lépésrõl lépésre haladtunk. A Keresztény-havas csúcsán fotózkodtunk és nem felejtettük el megválaszolni a kérdést, hogy mikor járt itt Mary. Pár kilóméterre volt tõlünk légvonalban a Nagy-kõ-havas csúcsa, amit majd két nappal késõbb látogatunk meg.
Jelzésen ereszkedtünk le Vinattihoz, a másik turistaházhoz, ahol ismét kellemes fogadtatásban részesültünk és meghallgathattuk az „ecetes történetet”. Ugye a ponton kínált egyik szolgáltatás a finom házipálinka volt, ecetes üvegben tálalva. A turistaház tulaja megfigyelte, hogy több túrázó is iszik az üvegbõl, aztán odajött Vinattihoz megkérdezni, hogy „mondja már meg, legyen szíves, miért is isznak ezek a túrázók ecetet”.
A pontot a kék csíkon hagytuk el, azonban a terepi munkálatok miatt a jelnek nyomát vesztettük, ráadásul a kukásmellényes emberke rossz irányba terelt minket. Ennek következtében túlságosan leereszkedtünk és a felújítás alatt álló sípályán voltunk kénytelenek visszamászni. Aztán meglett a helyes út, és a délelõtt már bejárt útvonalon haladtunk mindaddig, amíg „bele nem botlottunk a következõ ellenõrzõpontba”. A fenyvesen és málnáson keresztül gyorsan tudtunk haladni, és tényleg elérkeztünk a Cenkrõl átköltözött rendezõkbe, azaz Zöldfülûékbe. Cukorkafélét kaptunk tõlük, aztán a háromfelé ágazó kék csík jobbra tartó ágán folytattuk az ereszkedést, néhol porhanyós és csúszós úton.
Már-már azt hittük, hogy sétagalopp lesz a vége, de azért kaptunk némi mókát ajándékba, az itteni „Ebecki-tetõ” formájában. Talán kilenc „apróbb” dombocskát kellett egymás után megmászni. Nem nagyon tudtuk, hogy ez vár ránk, ezért minden soron következõ emelkedõt szitokszavakkal köszöntöttünk. A civilizáció egyre közeledõ hangjai sejtették, hogy ez a hullámvasút nem tart örökké. Dersztére beérve házak közt jutottunk el a felüljáróhoz, ahonnan már tavalyról ismerõs úton navigálhattam a társaságot a cél felé. Valamiért úgy gondolta a csapat, hogy meg kell húzni a végét, részben kocogás lett belõle. A bukaresti fõúton való áthaladás is felért egy kalandpróbával, de aztán a kempingben már önfeledten kocogtunk a célházikó irányába.
Finom paprikás krumpli volt a jutalmunk, Rudiék a célban szó szerint kifeküdtek. A díjazást nem akkor kaptuk meg, hanem csak a három nap végén. Nagy mulatozást nem csaptunk a túra után, mert gyorsan teltek a percek, és a másnapi Bucsecs-menethez elég korán kellett keljünk.
Brassói 3 napos túra: 2. nap - Bucsecs 50
Gyors reggelizést követõen reggel 6-kor már a kocsiban ültünk és haladtunk Busteni irányába. Az ablakból megmutattam, hogy a következõ nap hol is kell majd letérni a Hétlétra-vízesés felé… Hiába hogy országos fõút az, amin gurult a kocsi, mégsem lehetett igazán tempózni, mert több helyen is útfelújítás zajlott és lezártak 1 sávot. A Predeal elõtti szerpentinnél pedig természetesen kamion haladt elõttünk, melyet lehetetlenség volt megelõzni. Busteni vasútállomás – Zöldfülû édesapjánál rajtolunk, tõle kapunk némi instrukciókat.
Az elsõ másfél kilométer kellemes nézelõdõs, betonon mentünk elõbb a fõút mentén, majd a Silva Hotel irányába. Az ezt követõ 5 km-en viszont kaptunk csaknem 1200 m szintet… A tavaly már mélyen a tudatomba bevésõdött Jepilor-völgy idén sem adta túl könnyen magát. Rögtön azzal sikerült kezdenem, hogy az elsõ drótkötél sodronyvége beleállt az ujjamba, ami erõsen vérezni kezdett. No sebaj, menjünk csak tovább. Bálint nagyon elõrenyargalt, õ amúgy is bírja a technikás emelkedõket. Rudiék is szépen lassan eltûntek a látókörömbõl. Nem akartam nagyon behalni, haladtam, ahogy jólesett. Több helyen kellett a sodrony és a lánc, jócskán belassult itt az ember. Néhol több alternatíva is adódott, merre is menjünk tovább, ami nem okozott gondot, mivel mindegyik jófelé irányított (a Bucsecs frekventáltan látogatott része az országnak, csomó túrázóval találkoztunk menet közben).
A törpefenyves övezetben néhol szinte eltûntünk, egy sziklás-láncos szakasznál pedig balettmutatványokra is szükség volt a helyenként közel méteres lábemelések kivitelezéséhez. Amikor szerpentinezésnek indult az út a havasi rétes övezetben, tudtam, hogy már nincs túl sok szint hátra. De valamiért hihetetlen gyengének éreztem magam, rájöttem miért: kevés volt a reggelim… Újratervezés: valahogy ki kell bírni az Omu-csúcsig, ahol majd globális etetõpont vár. A Caraiman-házig volt igazán kemény az emelkedés, utána már 2000 m felett szintügyileg gyakorlatilag „Gödöllõi-dombság”, persze magashegységi viszonyok között. Erõs szél fújt, idõnként elhúzott alattunk-mellettünk egy felhõ.
Tavalyról emlékeztem, hogy a kabinos felvonó felsõ végállomásához nem kell kimenni, hanem egybõl a Babele-ház piros tömbjét kell megcélozni. Így történthetett meg, hogy Rudiék elõtt értem Laciék pontjára, akik viszont kimentek a felvonóhoz elõbb. Kaptunk Rom csokit, pótoltam a folyadékvesztés egy részét. Ha nem is hozott mindez tökéletesen rendbe, ahhoz elég volt, hogy továbbinduljak. Rudiékhoz csapódva mentem tovább a Caraiman-kereszt felé, ami újdonság volt tavalyhoz képest. Kevés szintet kapva, kifejezetten látványos terepen bandukoltunk. Jobbról idõnként „felszállt” egy-egy felhõ az „üstbõl”. A kereszt elõtti szerpentinen négykézláb másztunk le. A sapkámat kénytelen voltam levenni az erõs szél miatt és a dzsekim kapucnijába burkolóztam.
A keresztnél egy kissé morcos Zöldfülûtõl kaptunk igazolást. Körbenéztünk, fotóztunk minden irányba. Túl sokáig nem idõzhettünk, mert erre a napra volt a leghosszabb táv és szint penzumként elõírva, ráadásul talán a legtechnikásabb is a három etap közül. Igen kemény meredekkel indultunk az Omu irányába. Út az nem volt, csak az egymás után látható földbe vert fekete-fehér csíkos fémrudak, melyek tetején az adott turistajelzés volt ráapplikálva. Ezeket követtük szépen sorjában.
Élveztük a sziklákat, a látványt, a hatalmas meredélyeket, illetve azt, hogy most már jócskán fent vagyunk. Nemsokára áttértünk a sárga csíkra, azaz a tavalyi útvonalra, ami biztonságérzést adott. Tinca tavalyi fotózóshelyét idén is érintettük, az Omu felõl kiinduló csipkézett hegygerinc látványát vétek lett volna kihagyni. Az Omu-ház ott volt szinte „szemben” velünk, elõbb azonban le kellett ereszkednünk egy nyeregbe, onnan pedig hivatalosan a sárga csíkon tovább. Én már nagyon eléhezõben voltam, ezért inkább a hosszabb, de egyenletesen emelkedõ kék csíkon mentem. Szembetalálkoztunk Vinattival, aki rögtön észrevételezte a pistázást. Én kerek perec bevallottam neki tettem okát.
Az Omu tetején erõs szél fújt és talán 10 fok sem lehetett. Éviék beköltöztek a házba, és a sarokban lévõ asztalnál kínálták a finomságokat. Az elõzõ nap már megismert májas / felvágott / lekvár / paradicsom egyvelegét ettük végig. Nekem ez tényleg életmentõ volt. Vinatti közben a közeli forráshoz ereszkedett le a kannákkal, hogy folyamatosan pótolja a túrázók folyadékellátását. Tíz liter vízzel 200 m szintet mászni igen rövid távon… óriási teljesítmény! Ráadásul õ ezt aznap jópárszor kivitelezte.
Az Omuról a túloldalon ereszkedtünk le a P+ jelzésen, ami tavaly nem képezte az útvonal részét. Bálint és Rudiék csak szökelltek, régészlány is gyorsan szedte a lábát, én inkább a helyi sráchoz, Szilárdhoz csatlakoztam, az õ tempója tûnt az enyémhez leginkább hasonlónak. Az ereszkedés többlépcsõs volt, néhol füves meredeken, máshol morzsalékos köveken, de volt ahol gyakorlatilag függõlegesn sziklán kellett láncon leereszkedni. Régészlánynak nagyon tetszett ez a rész. Sajnos a lejtõkön sem sikerült tempót diktálni, józan megfontolásból persze. Engem a láncos szakasz nagyon belassított, a többiek elõresiettek. Szilárddal és régészlánnyal a P+ alsó szakaszát elvétettük és csak némi nehézségek árán találtuk meg újra, gyakorlatilag a P+ / K3 elágazásánál.
Legalább tudtuk, hol vagyunk, irány balra fel! Füves emelkedõ, aztán meredek tehénjárta sáros/tehénszaros „út”, ami aztán szerencsére kiegyenesedett. Egy körülkerített tanya mellett vezetett az útvonal, ám messzirõl hallottuk a kutyaugatást, valamint láttuk, hogy a kutyák már felfigyeltek ránk. Szilárd mint helyi ember, adta az instrukciókat (ezek egyébként az igazolófüzetben is mind le voltak írva): nem elfutni, hanem megállni, lassan haladni. A kutyákhoz kedves szavakat szóltunk, a vezérkutya körbeszaglászott bennünket és amint megbizonyosodott, hogy nem vagyunk ellenség, elterült a földön és simogattatta magát. A házat megkerültük, majd eljött a híres P3 elágazás, ami jócskán bevésõdött az emlékezetembe.
Ugyanis ez a bizonyos P3 volt az egyik legkomolyabb nagyhalálom a három nap alatt. Látszólag nem vészes az emelkedés, kevesebb mint 700 m szintet kell mászni, elõbb füves terepen, majd erdõben, utána ismét füves szakaszon, egész közel a nagy sziklákhoz. A kegyetlen ebben a mászásban az volt, hogy a dõlésszög folyamatosan nõtt, a szerpentin ellenére is. Tudtuk, hogy egészen a hegy tetejéig fel kell mászni. Az Omu szolgáltatása sem volt elegendõ, a kalóriákat idáig teljesen elégettem. Szilárddal muszáj volt megálljunk, betoltam egy egész kókuszrudat. Pár perc pihenõt követõen tovább cammogtunk, hátha utolérjük valahol a menetközben beturbózott régészlányt.
Felértünk a gerincre a házhoz, ahol ugyan a beígért ellenõrzõpontot nem találtuk, viszont régészlányt igen. Betoltam egy energiaitalt, ami egyébként nem szokásom, de úgy éreztem, itt az ideje. Jött egy kedves törpefenyves rész, most már szinte minimális szinttel, ennek ellenére Szilárd lemaradt, nem is láttuk többé. A törpefenyves meglehetõsen marasztaló volt, alig fértünk el az ágai között az ösvényen. Állítólag korábban bringások jöttek szembe ezen a szakaszon, rejtély, hogy fértek át itt… Több hepehupás „dombot” másztunk meg, mire elértük újból a sárga csíkot. Rudiék csapata éppen távozóban volt az Omu-házból, szembeintegettünk egymásnak.
Az Omu-háznál jókora szél fújt és meglehetõsen hideg volt már. Vinatti bent mondta nekünk, hogy még továbbenged bennünket, és simán beérünk a teljes távon. Az utánunk érkezõket viszont nagy valószínûséggel már nem fogja elengedni a Pestera felé, hanem a rövidtávosok útvonalán a sárga csíkon egyenesen Busteni felé tereli. Régészlánnyal fogyasztunk a finomságokból, kevéske pihenõ után muszáj mégis indulnunk, mert bõven idõ van, és jó volna minél többet lámpa nélkül megtenni.
Pesteráig ismét a tavalyról ismert szakaszon haladtunk, jó ez a biztonságérzés. Tetszett a vízesés, a tavaly Vinatti által „visszatartott” gigantikus kõ, a sziklás hegyoldalak. Nem volt rossz a tempó, amivel ereszkedünk, ráadásul már sokkal melegebb lett, mint amint odafent a csúcson éreztünk. Pestera elõtt kvadosok indulnak neki, szerencsére sikerül idõben félreállni, bár így is nagy porfelhõt kavarnak.
Pestera jelzéselágazásos tábla alján lévõ kõ alatt megleljük a zsírkrétát, ikszelünk az igazolófüzetbe, aztán balra tekintünk és sóhajtva vesszük tudomásul, hogy nekünk vissza kell mászni Babele menedékházhoz. Alig 3 km-en 560 m szint: nem hangzik jól, nekiindulunk. Minden rémkép ellenére ez egy nagyon jó szakasznak bizonyult, tudtunk egyenletesen haladni anélkül, hogy behaltunk volna. Viszonylag messzirõl látszott már Babele, egyedül az volt lélekölõ, hogy hosszú-hosszú percekbe telt, mire oda is értünk.
Este 8 óra bõven elmúlt már, ám még bõven lámpa nélkül elvoltunk, régészlánnyal úgy döntöttünk, Piatra Arsáig kockáztatunk és a lámpákat a zsákban hagyjuk. Pontosan ilyen szakaszokra vártunk egész nap: kellemesen lejtõ, kifejezetten kocogható. Ezt ki is használjuk és szinte „repülve” közeledünk Zöldfülûhöz, aki viszont nem a hivatalos pontján tartózkodik, hanem elénk jött egy picit, mert pontõrtársa elõbb leindult Bustenibe, õ viszont egyedül félt volna, ezért inkább elõrébb jött egy nyílt részre.
Zöldfülûtõl tudjuk meg, hogy mi vagyunk az utolsó áthaladók, az utánunk jövõk közül már senki sem mehetett Pestera felé az Omu-csúcstól. Még mindig látunk valamit lámpa nélkül, mégis inkább itt vesszük elõ a pilácsokat. Kaptunk folyadékot, édességet, majd Zöldfülû túravezetõvé alakult és gyakorlatilag levezetett bennünket a célba. A Piatra Arsa feletti nyeregben megemlékeztünk az elõzõ évi szendvicsevésrõl (ahol is a rajtban kapott két szendvics második darabját fogyasztottuk el testületileg), majd a ház után elindult a gyilkos ereszkedés.
Sötétben, lámpával ennyire technikás láncos ereszkedésben még nem volt részem. Szerencse, hogy tavalyról sejlett azért, hogy mi vár ránk. Zöldfülû ment elöl, nem gyenge tempóban, nyilván kevesebb km lehetett a lábában, ráadásul ennyi óra egyhelyben állás/ülés után már jólesett neki egy kis gyaloglás. Az ereszkedésnél én voltam a leggyengébb láncszem, mondjuk igaz, hogy én estem volna a legmagasabbról hármunk közül. Zöldfülû idõnként bevárt, közben intenzíven fújta a maciriasztó sípot. Szerencsésen leérkeztünk a jobban járható szakaszra, majd rövidesen be is zártuk a kört, a murvás út elérésénél. Zöldfülû megkérdezte régészlányt, hogy menne-e még egy kört…
A Silva Hotel elõtt Zöldfülû beszállt édesapja autójába, mi azonban rendületlenül kitartottunk amellett, hogy a túra nekünk Busteni vasútállomásáig tartson. A betonon begyorsultunk, de a sok szint miatt nem volt annyira ruganyos a mozgásunk. A fõúton érdekes parkolásgátló póznákra lettem figyelmes, melyekre felül gyakorlatilag egy szabványos magyar piros jelzés volt ráfestve. Ilyenbõl kellene beszereznünk jópárat a Piros 85-re, és megoldódik a „pink-saga”.
Busteni vasútállomáson aztán beszálltunk Zöldfülûékhez éjjel fél 12 után és hazaautóztunk a kempingbe. Józsi megpróbált szóval tartani útközben, de jópárszor bealudtam, részben az álmosság miatt is. Közben borzasztó volt belegondolni, hogy az evés és fürdés után alig 5 óra marad csak alvásra a következõ napi menet elõtt. A gulyást régészlány és Zöldfülû társaságában fogyasztottuk el a kempingben, majd turbó üzemmódban letusoltam és lefejeltem a párnát.
Brassói 3 napos túra: 3. nap – Nagy-kõ-havas 50
Reggel érdekes módon nem ért annyira váratlanul az óracsörgés, pedig okom lett volna rá. A három nap közül ez az utolsó volt szintben és távban is a „legkönnyebb”, persze tudtam én jó tavalyról, hogy a Nagy-kõ-havas sem viccel, sõt! További kíméletesség volt, hogy ez az egyetlen nap, ami nemcsak hogy a kempingbe érkezett, de innen is indult. És hogy még jobb legyen a helyzet, a tavalyi év útvonalával itt volt tapasztalható a legnagyobb átfedés, így félig bekómázva is probléma nélkül beugrottak dolgok.
A harmadik nap szépen összerázódott a csapat, így gyakorlatilag végig együtt haladt a hatos boly, amelynek tagjai mindhárom túrán a maxi távot teljesítették (hogy a harmadik napot is, ezt még akkor csak sejtettük). Anna, Bálint, Rudi, neverferi és régészlány társaságában vágtunk neki az 1-es út melletti járdán az útnak. Elbúcsúztunk Brassótól egy idõre, a város szélét jelzõ szép táblánál. Bálint örömmel nyugtázta, hogy épp akkor haladt el mellettünk egy román magánvasút sárga szerelvénye. A már korábban megénekelt leágazásnál (amit szép tábla is jelez) kanyarodtunk le balra és a patak mentén hosszantoltunk egy murvás úton, rövidesen erdõbe érve. A zúgó patak, a hûs reggeli levegõ felrázott kissé kómás állapotomból. Ezúttal nem néztem meg a patak túloldalát egy leágazásnál, ahogy tavaly sikerült… Némi hullámvasúttal értük el a Hétlétra (helyesen fordítva: Hétlépcsõ) vízesés bejáratát, ahol Józsiék pontõrködtek.
Kisebb szerelvényigazítást követõen Rudiék már egybõl nekivágtak a létrának, aztán én is nekiindultam. A piros létrák némelyike hosszabb, némelyike kissé rövidebb volt, ezek közül legalább kettõ vezetett közvetlenül a morajlóan lezubogó víztömeg mellett. A Rám-szakadék és a Holdvilág-árok béli Meteor-létra egyaránt megelevenedett, kissé grandiózusabb kivitelben. Mivel óvatosan haladtam, Rudiék jócskán elém kerültek, így amint kiértem a létrás szurdokból, magam elõtt már senkit sem láttam. Az ezt követõ részt magamban egy „végtelenített Istállóskõ-mászásnak” neveztem el. Rövid távon igen sok szintet szed össze itt az emberfia, eleinte a patakot követve, köveken ugrálva, majd a köveken felbalettozva, a ráadás szerpentinnel érhetünk ki az erdõbõl, egyenesen az EKE ház tisztására.
Nem siettem túlságosan, tudván, hogy ez a nap mindösszesen két komoly emelkedõbõl áll csupán, melyek közül az elsõ már gyakorlatilag le is lett tudva. A háznál még sikerült integetni Rudiéknak, akik épp akkor indultak fel a Nagy-kõ-havas csúcsára. Régészlánynak, aki idõközben utólért, azt javasoltam, hogy a közeli forrás vizébõl mindenképpen vételezzünk, mivel a legközelebbi ilyen lehetõség csak az etetõponton lesz esedékes, ami bizony több órányi járásra található még onnan. Az igazi hûs víz nagyon jólesett, felfrissülve indulhattunk tovább. Szerencsére továbbra is ismerõs volt az út, így a ritkás jelek ellenére is magabiztosan haladtunk felfelé. Az erdõbõl kiérve nagyobb köveken ugráltunk fel, miközben utunkat mindkét oldalról óriási mészkõsziklák szegélyezték. A Nap éppen jó irányból sütött, a sziklák fehérsége szinte vakított.
Felértünk a piros csík és P+ elágazásához, innét apróbb hullámvasutazással jutottunk el a tényleges csúcsig, ahol már messzirõl kivehetõ volt Zöldfülû, valamint az addig odaért teljes mezõny. Zöldfülû a már megszokott „rendezõi székébõl” osztotta a bélyegzést illetve a szolgáltatásokat. A látvány csodálatosnak bizonyult ebben az ideális idõjárásban: szinte teljes Brassó kivehetõ volt, mellette a Keresztény-havas tömbje, dél felé a Bucsecs, elõtte pedig Predeal. Távolban a Fogarasi-havasok is hírt adtak magukról. Nem volt egyszerû otthagyni ezt az élményt, Bálint talán itt jegyezte meg, hogy nagyon megtetszett neki ez a vidék, különösen a Bucsecs, és igen valószínû, hogy visszatérõ vendég lesz ezen a túrán.
Régészlánnyal és Ferivel nekiindultunk a P+ lejtõjének, ami egy esztena felé vezetett, ezúttal egyetlen pásztorkutya sem került elõ. Az esztenánál vettünk egy balost és igen gyorsan vesztettük a szinteket. Szerencsére a terep nem volt annyira nedves, mint tavaly (amikor is minden éjjel ömlött az esõ), inkább a poros-morzsalékos talajjal gyûlt meg a bajunk. Már elõre jeleztem, hogy egy rétnél némi mocsárra és csalánra lehet számítani. Be is jött a dolog. Sikerült Rudiékat is beérni, mint kiderült, ennek az volt a prózai oka, hogy málnásra leltek. A K3 elágazásánál újabb balkanyart vettünk, ami sokkal enyhébb meredélyeket rejtett magában, mint a korábbi szakaszok, viszont még így is simán megállnák helyüket a Mátrában. Erõteljes hullámzással haladtunk a széles és jól járható szekérúton. Galád módon utunkat állta sok málna, ami tovább rontotta a várható teljesítési idõnket.
Bálint többször rákérdezett, hogy jófelé haladunk-e, itt még helyén volt az eszem. Egy enyhén emelkedõ rétnél hangosan megjegyeztem, hogy nagyjából itt kéne átbukni a gerincen és srégen balra letérni egy ösvényre, ami szekérútban folytatódik. Ahogy ezt kimondtam, már túl is haladtam az ominózus helyen. A folyamatos lejtés kellemesen esett, kivéve, amikor pár helyen oldalvölgyet metszettünk, ahol is földcsuszamlás miatt az út egy része „láthatatlanná vált”. Szegény Rudinak (és a térdének) nem igazán tetszett ez a rész. Bíztattuk is szegényt, hogy a várható díj átvételéhez majd lízingeljen egy tolókocsit :-D
Egy újabb esztenánál kellett irányt váltanunk, ahogy elõre is jeleztem a társaságnak. Ez olyannyira látványos hely volt, hogy a kutyákon kívül lovak is jelezték a pontos helyet. A lovak félelmetesebbnek bizonyultak a kutyákhoz képest. Akárcsak tavaly, idén is nagyjábóli iránytartással próbáltunk a „pályán maradni”. Csoffadt régi jelzések látszódtak helyenként. Egy árnyas helyen elõkerült a zsákomból egy nagy adag gumimaci, amit kíméletlenül letartóztatott a társaság. Ezután tehénkupacokat és teheneket kerülgettünk, majd Vinatti elsõ szalagjai tûntek fel, ahol is betértünk az erdõbe a körülkerített ház irányába, amelyet jobbról kerültünk.
Nyílt terepen, murvás panorámaúton vesztettük nagyon óvatosan a szinteket. .Eredetileg arról volt szó, hogy bár létezik egy új jelzés, ami levágja a tavalyi útvonalat, mégsem arra kéne menni, mivel Vinatti azt nem tudta már felmérni. Ezért ért meglepetésként a kihelyezett üzenet, miszerint az eredetileg kigondolt útvonalon veszélyes kutyák vannak, melyek miatt mégis az új levágós jelzést ajánlja (arra is szalagozott végül). Hol árnyas, hol nyílt terepen ereszkedtünk, egészen a Garcsin-völgyig, ahol a réten személyesen Vinatti várt bennünket mindenféle finom szolgáltatásokkal. Jó sokat idõztünk itt, részben mert tényleg jólesett, másrészt gyûjtöttük az erõt az általam már beharangozott S3 emelkedõjéhez.
Közben Vinatti elmesélte autós kalandjait, ahogy a szalagozás közben beragadt a sárba és órákba telt kivergõdnie. Közben faanyagokat is szerzett és mindenféle trükköt bevetett. Szerencséje, hogy a mezõny eleje, azaz mi nagyon lazára vettük a tempót, emiatt még így is bõven elõttünk tudta kinyitni a pontját. Eljött aztán a búcsú ideje, mentünk inkább tovább. Murvás enyhe lejtõ, majd hirtelen balos irányváltással enyhe emelkedõ. A hídnál felemlegettem a tavalyi élményünket, amikor az akkori fõrendezõ nem várt meg bennünket, hanem egy papírt hagyott maga után, hogy ha megérkeznénk oda, jelezzük felé telefonon. Idén is nagy meleg fogadott a S3 elõtti laza emelkedõn, ráadásul nem segített az sem, hogy sok helyi család ott piknikezett és grillezett. A mici illata inkább maradásra ingerelt, mitsem a S3 felé.
Utolsó erõgyûjtésül megálltunk a „Tinca-forrásnál”, ahol is tavaly Tinca teljes véletlenséggel ráakadt egy forrásra, melyet az akkori itiner nem igazán jelzett. Idén ez kötelezõ megállóhelyünk volt. A botokat józan megfontolásból eltettem a zsákba. Finom hûs vízzel felvértezve elértük a híres lekanyarodást és kiadtuk az ukázt: tempó nem számít, valamikor felérünk! Alig másfél km-en 675 m szint… Ebbõl az eleje egy réten vezet keresztül, ami nem lapos ugyan, de nem is brutálisan meredek. A tûzõ Nap volt a visszatartó erõ.
Ahogy beértünk az erdõbe, magunktól belassítottunk, érezhetõen nõtt a dõlésszög. Egyre jobban kellett a nyakunkat tekerni, hogy a következõ jelzést meglássuk. Porhanyós köves ösvény, csalánnal fûszerezve. Itt már szinte „állva legeltünk”. Ám ez még mind semmi! Jött az igazi feketeleves: négykézláb tudtunk csak elõrehaladni, sokszor kézi erõre is szükség volt, hogy a visszacsúszást meggátoljuk. Feri és Rudi sokszor saját kínjukban nevettek, haladni nem igazán tudtak. Néhol még fákba sem volt értelme kapaszkodni, mert az emberrel együtt csúsztak lefelé. Jött némi oldalazás, majd kegyetlen meredek szerpentin. Elérve a kövek lábát már tudtam, hogy nincs sok hátra. Pár helyen az út pontos nyomvonala nem volt egyértelmû, jelzéstõl jelzésig „haladtunk”. A legutolsó mászásnál balra feltekintve Bálintot láttuk egy szikla tetején, láthatóan már halálra unta magát. Nem is csoda, hiszen fél órát vert ránk ezen a másfél kilóméteren :-D
Az EKE háznál elõkerült a második energiabombám egy epres kókuszrúd képében, melynek leginkább Anna örült, a színkombináció kapcsán. Rövidke pihenõ után az utolsó apróbb hepehupa jött, ám elõbb a kék csíkot kellett hozzá megtalálni. Elsõ megérzésem és tavalyi emlékem nem igazán volt szimpatikus Bálint számára, mert nem Brassó felé indult. Aztán helyi erõket megkérdezve kiderült, hogy mégis az a jó út. Az is igaz, hogy a szamarak „eltorlaszolták” a kék csík valós leágazását a ház irányából. Némi csalános-lapuleveles réten gázoltunk át, majd jött egy kellemes ösvény a fenyvesben. Mielõtt nagyon örülni kezdtünk volna, a folytatás igazi hullámvasút képében következett. Igen rövid szakaszon brutál meredek lejtõk, majd meredek emelkedõk követték egymást. A keskeny ösvény, valamint a nehezen járható porhanyós/oldalazós út további „optikai csalódást” eredményezett az út nehézségét illetõen.
Közben megálltunk persze a jégbarlangnál, amit Bálint közelebbrõl szemügyre vett, mi azonban – részben lassabb tempónk okán – inkább továbbhaladtunk. Nagyon vártuk már a P3 leágazását, ami csak nehezen jött el. Ezután viszont teljes váratlansággal „megjavult” az út, majd kiérve az erdõbõl idilli látvány tárult szemünk elé, egy kvázi sípálya képében. Többen is pihentek errefelé, valamint siklóernyõsök repkedtek a levegõben. Gyors tempóval értük el a házat, ahol az ott lézengõ kutyákat kellett megszámolni és beikszelni az igazolófüzet hátulján. Ezután nem volt más hátra, mint hogy lesétáljunk a P3 jelzésen, a sípályával párhuzamosan. Egy darabig nem voltunk biztosak abban, hogy jó úton megyünk, de aztán meglett a jelzés, amin könnyedén szökelltünk lefelé.
Egyre szélesebb, sétaútnak is beillõ szekérúton haladva elhagytuk az erdõt, majd a sífelvonó alsó állomása mellett betonútra kanyarodtunk, ami egyenesen a kemping bejáratához vitt minket. A túra végére Rudi és Anna is kellõen bicegõssé vált, így a csoportos beérkezés gyalogosan történt. Nem siettük el a teljesítést, Józsiék már nagyon vártak bennünket, mert a célkaja felszolgálása után egybõl pattantak is be a kocsiba és indultak haza. A céllecsó pompásan esett, a hangulat is tetõfokára hágott. Kisebb pihenést követõen Vinatti kiállította számunkra a díjazásokat, megkaptuk az okleveleket, a kitûzõket, valamint a tavalyról már ismerõs plaketteket.
Minden értelemben nehezebb volt az idei brassói túra, ám a jó társaság, és nem utolsósorban a pompás idõjárás kompenzálta a nehézségeket. Furcsa érzés volt úgy lefeküdni, hogy másnap nem kelünk túlságosan korán, ekkor még nem igazán tudtam magam elengedni, és tudatára ébredni annak, hogy igen, teljesítettem a három napot.
Bálintot és néhány további sporttársat Vinatti kivitte a brassói állomásra, míg Rudiék másnap a Retyezátba indultak levezetésképpen, hogy ott is megmásszanak néhány 2500-as csúcsot. Mi Vinatti vezetésével kényelmesebb programokon vettünk részt.
Köszönet Vinattinak a fuvarért, az egész program megszervezéséért! A túra tavalyhoz képest klasszisokkal jobb volt, mind az útvonal, mind a szolgáltatások/ellenõrzõpontok, mind az itiner, mind a díjazás tekintetében.
Köszönet az „õrült csapatnak” (régészlány, Anna, Rudi, neverferi és Bálint) a társaságért! |
