Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130 km
„Az éjszakai országúton egymagadban meddig érhetnél?
Várd meg, rád néz még a hajnal, ólomlábon hozza messzi szél.
(...)
Amíg mások álmot néznek, fáradt lépted meddig visz tovább?
Félelmetes hosszú percek, eltûnt arcok mérik éjszakád.”
(Omega: Az éjszakai országúton)
Elõttem Kerek repkény valamivel élvezhetõbben és összeszedettebben leírta a lényeges eseményeket, ugyanazon túráról és ugyanarról a társaságról. Azon eseményeknek ez egy kifejtett leírása, csak erõs idegzetû Olvasóink számára. :)
Nagykanizsa, második kijárat. Benzinkút, utca, kopottas kék keresztek sandítanak villanyoszlopok oldaláról. Suvlaj jóvoltából még hárman érkezünk autóval a Platán sori gimnázium elé: -rafter-, Kerek repkény és jómagam. Bemegyünk, tantermet foglalunk, nevezünk – ismerõs rendezõk, ismerõs procedúra, egyedül a szállás intézésénél lepjük meg egymást az ügyet intézõ hölggyel. Repkény neve mellett ugyanis két fõ szerepel, ami fõleg azért érdekes, mert a nevezett személy egyetlen billentyût sem ütött le az elõzetes szállásjelentkezés érdekében. A problémán könnyedén túllépünk, tisztázva, hogy nem kell harmadik személyre várniuk. Megmutatják az idei térképet, kiemelve, hogy az útvonal szinte sosem centire ugyanaz, idén Rádiháza és Szentpéterfölde között festették át (került átfestésre, hogy kellõen sportszakmaiak maradjunk) a Dél-Dunántúlt átszelõ kék útvonalat. "Jussunk el odáig" - villan át a fejemen a gondolat, amelyet a Bubu-féle tétel követ: egy százas túrát tisztelni kell, függetlenül attól, hányszor is teljesítettük már. Az elmélkedésbõl visszazökkenek a nagyvilág valóságába. A Zalai Hírlap címû sajtótermék egy kivágott cikke a Borsfa és Valkonya közötti turistajel-rongálással foglalkozik. Úgy tûnik, egyre több ostoba embernek van egyre több ideje hülyeséget csinálni. Fekete festékkel lemázolt jelzésekkel már az Olajos körút bejárásakor is találkoztunk - minden tájegységnek lesz lassan egy saját rongálója: a Budai-hegység baltás jelzésgyilkosa, a Bükk irányító tábláinak a fosztogatója és a zalai fekete festékes alak. Elhessegetem magamtól a kellemetlen gondolatokat, elvégre kellemes nyári este van, jó a társaság és különben is, enni megyünk.
Az iroda lerendezésével tehát átsétálunk a tavaly tesztelt pizzériába, ahol a békésen sörözgetõ SzLA-t vesszük rá közös vacsorázásra. Eltársalgunk, a pizza – valami olaszos nevû, de már nem emlékszem pontosan – lassan érkezik, legalább finom. Visszatérünk a bázisra, mindenféle találkozások zajlanak le, megjelenik sétáLós bácsi, wolfkery, bemutatkozunk egymásnak az aszfaltszeretõ Torma Tamással, akire tavaly ráaggattam a "Bázakerettyén kiszállt srác" nevet. Ezúton tisztázzuk egymás kilétét és még sok mást, majd lassan aludni térnek a népek. Nyugtalanul alszom, pedig senki nem zajong és nem is horkol, többször felébredek hajnalban. Álmos ébredés követi a rövid éjszakát, amire összekapjuk magunkat, odakint jelentõs tömeg gyûlik össze. Egy héttel ezelõtt szinte mindenkivel ugyanígy találkoztunk: Tinca, Rudi István, régészlány, DJ_Rushboy, Pintér Józsi, mgruber, és vannak sokan, akikkel múlt héten nem találkoztunk: Vándor Csillag, zsotyek, Átol Csabiék társasága. Továbbá még sokan mások, összesen ötvennyolc fõ, plusz a nappali 40-es táv indulói. Repkénnyel ellógunk kávézni, a tömegrajt így ismét mellettünk rohan el. Langyos, közepesen erõs kávéinkkal sétálunk tehát a rajthoz, hogy három perc lemaradással a mezõny után lóduljunk: suvlaj, -rafter-, SzLA, Repkény, Kékdroid.
Lesétálunk a Rozgonyi utcán, belebotlunk a kék keresztbe. Jobbkanyar, hosszú az út, míg a lábunk Palinból kiér. Eleinte még van néhány élelmiszerbolt, majd ezek átadják a helyüket mindenféle más kereskedelmi egységnek. Ha az egyszeri túrázó otthonfelejtette volna, itt pótolhatná például a kismegszakító-hiányát, de betonvas is kapható, jutányos áron. Ipvg. kiág., autópálya, pici árnyékkal. Megérkezünk az ingerszegény Palinba, igyekszünk gyorsan a hátunk mögött hagyni. Most sikerül. Még a házak között vagyunk, amikor vonat robog el, Szombathelyrõl jön és Zalaszentiván, Nagykanizsa, Gyékényes, Barcs érintésével Pécs az úticélja, száma pedig emberi szám, a vonat száma 8900. Tavaly ez kicsit késõbb közlekedett tán, vagy mi mentünk gyorsabban – gondolom a helyszínen, és a tavalyi menetrend engem igazol. Leballagunk a vasúthoz, szépen kialakított gyalogos átjárónál keresztezzük. Átfutunk a Palint kikerülõ 740-es fõúton, buszfordulónak látszó mûtárgynál hagyjuk el a burkolt utak birodalmát. Principális-csatorna, kiserdõ, szántó, Zsigárd a furcsazöld házzal és a haranglábbal. A talpunk alatt kellemesen járható homok, érezni az elmúlt napok esõzéseit. Nem csak az úton: a levegõben sûrûn, nehezen ül a pára, és nem akar nagyon elmozdulni. Zsigárdon mosolygós pontõr ül, késõbb tudjuk meg, hogy õ az egyesület egykori zsigárdi házának az új tulajdonosa. Elsétálunk, tovább a vizes homokon, derékszögû balkanyar térít a hosszú, dél felõl elkerített egyenesre. Enyhén hullámzik az út, de lehet, hogy csak én képzelõdöm. Vadászháznál lelünk szépen kialakított pihenõhelyre, túl messze, legalább hét méterre az út szélétõl. Akkor inkább menjünk Hosszúvölgyre. Zalavolán-tarka busz suhan végig a falun, mi arra kanyarodunk, amerrõl õ érkezett, Homokkomárom felé. Kis emelkedõ, kis lejtõ, kis falu, nagy templommal. Italbolt, élelmiszerbolt, azok most nem játszanak. Elballagunk a kegytemplom tövében, egyszer már illene megnézni közelebbrõl. Irány Obornak, völgy, domb, völgy, domb. Közben eltér egy jelzés jobbra, évszázados kõkeresztek õrzik a meglévõ és a tovatûnt elágazásokat. Mûutat találunk, balra Eszteregnyére lyukadnánk ki, jobbra Obornak házai villannak ki a zöldbõl. A térkép kék háromszögrõl regél, amely a Kerekvár-kopjafa felé tenne kitérõt, a terepen nyomát sem látom, de lehet, csak keresés kérdése lenne. Mellékúton kerüljük az apró zsákfalu szélét, meredek, alig sáros, viszont annál benõttebb kaptató visz dombok hosszan hullámzó hátára. Bója, áramkör nyit, találkozunk ugyanitt egy nap múlva. Remélhetõleg.
Erdõk szélén, füves szekérutakon kanyargunk, bõszen tesztelve az idei szedertermést. Szerencsére az élmezõny hagyott eleget. Mellettünk végeérhetetlen, hatalmas erdõk nyúlnak végig a dombokon. Nézelõdõs kedvemben vagyok, így viszont folyton megbotlok a saját lábamban. Újabb bójánál – Úttörés – vár be a nagy lendülettel haladó Repkény és suvlaj, elõbbi informál, hogy az imént formázott papírgalacsint az igazolólapomból és egy jól irányzott dobással a legszúrósabb susnya közepére juttatta. Humorizál, humorizál, majd lesz még kevésbé vicces az õ kedve is. Nosza, lejtõ jõ, majd a hosszan elnyúló Oltárci-réten érkezünk a kisvasút mellé. A benõtt végpont után egyszer csak kitisztul a pálya (nem, nem _úgy_ pálya :)), sõt, új talpfák figyelhetõek meg. Egyszer jó lenne vonatot látni itt, de ehhez nyilván gyakrabban kéne idevetõdni. Bekanyargunk a fák közé, aztán elvész az ösvény és visszakanyargunk a széles útra. Már látszik az oltárci vadászház, elõtte tágas, gondozott rét, óriási tölgyfával, pihenõhellyel. Közkedvelt helyszín esküvõi fotózáshoz, értesít a társaság zalai ügyekben járatos tagja. A háznál ívóvíz-szempontból vizsgáljuk meg a csizmamosót, szerencsére mûködik. Az érkezõ -rafter- darázstámadás nyomát kezeli, pezsgõtablettával. Átballagunk az ellenõrzõpontra, körtével kínálnak, tetszõleges mennyiséggel szolgálhatjuk ki magunkat. Áthaladásunk regisztráltatik, arra kell továbbmenni.
Dombok tövében sétálunk, a táj kezd kissé elhanyagoltabb alakot ölteni. Vélhetõen ezt az elhanyagoltságot más is megérezte, s most úgy véli, motoros fûrésszel lenne célszerû orvosolni a helyzetet. Elmenekülünk a zajforrás elõl, újra erdõben sétálunk, hosszan, elnyújtottan kanyarodó emelkedõ tetejében találjuk a következõ bóját. Filctollkezelés, innentõl szõlõhegy, az atlasz szerint ilyesmi lehet a "tipikus zalai táj". Balra erdõirtás nyomai, valamivel fûteni kell. Kevésbé és jobban elhanyagolt épületek szegélyezik az utat, kilátás alig nyílik közülük, a völgyön túli dombok sejtelmesen szürkéllnek a párában. Börzönce, szõlõhegy ellenõrzõpontra érkezünk, csak ez nem az a túra. Hófehérre meszelt kõkereszt mellett intünk búcsút a rövidke aszfaltos szakasznak, földúton menetelhetünk tovább, egy-egy szem potya szilvával tuningolva önmagunkat. Kerítésnél kerülgetünk pocsolyákat az út mélyedéseiben, meglepõen kevés az útszéli bozót. Még egy bója, az egyik dombtetõ. Suvlajtól kapok kölcsön-túrabotot, az enyém otthon pihen, ott, ahová elõkészítettem, az övé viszont a táskáján képez holt terhet. Köszönet érte! Innen lefelé visz az út, továbbá rövidesen elérjük a zöld sáv elágazását. Elkezdem a rettegést, tavaly itt a sár mély benyomást tett rám. Idén is próbálkozik, de egyrészt szellemem megfeszített erõvel dolgozik lelkesedésem szinten tartásán, másrészt ahhoz képest, hogy mennyi lehetne, egész kevés a sár. Kezdek lemaradni az elöl vágtázó Repkénytõl és suvlajtól, a szünetet tartó -rafter- pedig tõlem, sõt, SzLA is kezd elmaradozni. Egyedül motyogok valamit a rohadt sáros útról, meg a rohadt életrõl, hogy itt caplatok, de a következõ kanyarban rohamos javulás tapasztalható az út minõségében. Megérkezünk a hahóti szõlõhegy szélére, az elöl haladók türelmesen megvárnak. Betonvályún csorgunk le Hahótra, besietünk az ellenõrzõpontra, ahol Repkény lecsoffad a pódium szélére, én pedig beszerzõ körútra indulok: kávéra van szükségem. Itt találjuk a pihengetõ Vándor Csillagot, fényt hoz társaságunk életébe, ugyanis innentõl együtt kirándulgatunk, a természetben. Felmarkoljuk az elõredepózott gyümölcslevet, rövid idõn belül nem marad belõle semmi. Mindenki megérkezik, eszegetünk, készülünk. Fel és ki, egyszerre. Szûk fél óra elteltével kollektív határozatot hozunk a továbbindulásról, s ezt azonnal meg is valósítjuk.
Hahót elhagyásából mégsem emlékszem sokra, meglepetésszerûen érkezõ hasgörcs köt le, próbálok jó képet vágni hozzá. Ebbõl aztán az avatatlan szemlélõ is rájön, hogy a magas, kék nadrágos srácnak hasgörcse lehet, amit kínos vigyorgással próbál leplezni. Kiérünk Hahótról, szõlõhegyet célzunk meg, csoda-mélyúton tûnnek tova fájdalmaim. Kellemes utunkat erre robogó Simson füstje teszi kellemetlenné, a kipufogógáz szaga ráül a mélyútra, az odõr bármelyik kanáliséval fel tudná venni a versenyt. Nyitottabb részre érkezünk, oldalt sûrû akácossal. Kénytelen vagyok elengedni a többieket, Repkényre bízva suvlaj túrabotjait. Hosszú, sietõsre vett léptekkel próbálom behozni a lemaradást, s késõbb a szintén kényszerpihenõre szorult Repkény is csatlakozik hozzám. Elérjük a Mackó-forrás környékét, már tudom, hogy fölöslegesen kutatnék a vízhozó objektum után. Kék keresztté lényegül át a követendõ jelzés, balra a vadregényes-szép Vas-völgy fenyvese húzódik. Mi pedig emelkedünk, megint, Söjtör szõlõhegye az újabb úticél. Az ellenõrzõponton érjük be a többieket, s Ildikóék csapatát, tõlük tudjuk meg, hogy Zalaegerszegen éppen esik. Röpke pihenõ után kényelmesen sétálunk tova, körülöttünk kellemes kilátás, kezdem szinte otthonosan érezni magam. Legurulunk Söjtörre, fiatalok állnak félre elõlünk a betonlapokkal kirakott gyalogúton. Még egy kanyar, megérkezünk a Deák-házhoz, eljött az újabb pihenõ ideje, hiszen kereken tíz órája vagyunk úton. Pihenés közben átsuhan a ponton a rajtot bõségesen lekésõ Börcsök András, ez láthatóan nem viselte meg, már idáig körülbelül két órát hozott be a lemaradásából. SzLA kocsmahivatalt látogat, innentõl már csak egyszer találkozunk vele.
Ketyeg az óra, továbbmegyünk, enyhén darabos léptekkel, a mozgásért felelõs rendszer lassan éri el az üzemi hõmérsékletet. Lassan viszont eléri, fagyis kocsi után próbálunk döcögni sikertelenül, majd elballagunk a Méregház mellett, átkelünk a Válicka csoffadt hídján, s új tájelemet fedezünk fel, betontömbökkel rakták ki az utat egészen a domb aljáig, ahol egyrészt Pusztaszentlászló felé, másrészt a dombtetõ felé lehet kanyarodni. Poligonokról társalgunk -rafterrel-, meg vektorokról, nincs is szebb ennél egy augusztusi szombat délutánon. A háttérben a fagyis kocsi idegesítõ dallama üvölti tele a dombvidéket. A szántó sarkán újabb leülést tartunk, Vándor Csillag édességgel kínál. Étkezgetés közben megelõz annyi baj legyen és útitársa, a dombtetõn dobják vissza a magas labdát. Odafent ismét szép kilátást csodálhatunk, elõttünk Pusztaederics házai bújnak meg a völgyben. Lesomfordálunk, az idõ észrevétlenül telik menet közben. Falu szélén újabb bója, falu közepén nyomóskút. Suvlaj, kólaínségén enyhítendõ, belátogat a kocsmába, elmondása szerint a kocsmáros, Béla - bizalmasan csak Bazmegbéla - hiába számít a környék legtehetõsebb emberének, nincs lehetõsége élvezni a vagyonát, mert munkáját hatalmas és mély elhivatottsággal ûzi. Ehhez persze kellõen lelkes közönség is kell, az asztalnál ücsörgõ társaság egyik tagja már ezen korai órán bejelenti emésztõrendszere felsõ szakaszának kezdõdõ rendellenességét, vagyis a "mindjárt hányok"-érzést. Lelépünk. Végigtrappolunk a maradék Pusztaedericsen, a kerámiagyár selejtjével feljavított út vezet a következõ bójához. Sajnos a feljavítás nem terjedt ki a kék sávig vezetõ teljes szakaszra, mély pocsolyákat kerülgetünk az összebarmolt úton. Ez sem tart sokáig, oda-vissza szakasz kezdõdik, a rádiházi szõlõhegyen szembetalálkozunk sokakkal: csiba00-ék érkeznek lendületesen, majd Átol Csabi vezetésével r.eszter, Tamás, és Sanyi. Lebucskázunk Rádiházára, SzLA épp indulóban van, biztosítom afelõl, hogy megpróbáljuk utolérni.
Két taggal bõvül a társaság: a 70-es távon itt csatlakozik hozzánk Vali, aki -rafter- munkatársa, és Dani, aki Repkény öccse. Továbbá pihenünk is, árokparton majszolok zsíroskenyeret, újabb és újabb szelet paprikát kunyerálva a pontõröktõl. Veszek kávét is, ez ma a harmadik és legerõsebb adag, a pultoslány új fõzõautomatával villog odabent. Nem sokkal negyed nyolc után ellépünk, Vali elbúcsúzik a kocsijától, Repkény, Dani és Vándor Csillag már elõrébb járnak. Visszakecmergünk a dombtetõre, néhány háznál vacsorához készülõdnek, borozgatnak. Nem tudom nem irigyelni õket, de ugyanakkor lelkesít, hogy rövidesen féltávhoz érünk és ott vár majd a Repkény-édesanyja-Márti-féle családi nagydepó. Addig azonban még jócskán menni kell. Elérjük az oda-vissza etap végét, szép alkonyati fények kísérnek az erdõ szélén, s ahelyett, hogy a völgy felé indulnánk, az új kék sávokat követjük az Új-hegy masszív, kétszázakárhány méteres csúcsa felé. Eleinte nincs semmi gond az úttal, de amint beérünk az erdõbe, hirtelen megugrik a talaj folyóssági indexe, magyarul ismét bokáig pancsolhatunk a sárban. Nyugtalanság lopózik a szívembe az éjszaka+sár kettõs kellemetlenségére nézve, de ez az egyik utolsó komolyabban felázott szakasz - még kettõ hasonló lesz. Fény villan az alagút végén, erdõszél, bója, járható út következik gyors egymásutánban. Lesétálunk a világot Szentpéterföldéhez kötõ másfél sávos országútra, lassan haladó, puttonyos autóra csodálkozunk rá, de kiderül, hogy a lassan haladás oka a vontatmány. Amelyben felismerjük az idegesítõ zenét játszó fagyis kocsit és kezelõjét, döbbent arccal néz ránk a bakról. Besétálunk a faluba, a family depó a faluház mögött parkol, a Lenti harminc kilométeres körzetében kábé mindenkit ismerõ Márti két 'péterföldi sráccal kvaterkázik, a Bakon Danival és a Bandur Martinnal. Éhes sáskaként vetjük rá magunkat a kondérnyi gulyásra, ezúton is nagy-nagy köszönet érte! Valamint a pogácsáért is, ezzel a lehetõségekhez képest feltankolom a táska szabad kapacitását. A pihenõ során tartott fotózgatáskor Repkény fényképezõgépe lemerül, így neki is keletkezik pár dekányi holt teher. Két tányér gulyással késõbb, este fél tíz táján döntünk úgy, hogy ideje továbbmenni. Elbúcsúzunk Mártitól és a két sráctól, végigballagunk a néma Szentpéterföldén és belevetjük magunkat a csillagfényes zalai éjszakába.
Keresztezzük a kisvasutat, odébb vadászház felõl pislákolnak halvány fények. Belevilágítok a fenyvesbe, frissen töltött akksik vigyorognak a fejlámpámban. Enyhe emelkedõ következik, szerencsére jó hosszú is, tágas erdõ sarkán bukkanunk rá az újabb bójára. Filctoll, megint, aztán séta tovább a hosszú egyenesen. Panaszra nincs okom: nem fáj semmim (hála Repkény kenõcsének), nincs vízhólyagom (hála a leragasztott talpnak), jól járható az út (hála az erdészetnek) és végül, remek társaságban túrázhatok (hála a többieknek). Hamarost elérjük a következõ bóját, ahol rövidke leülést tartunk, összekötve némi gumicukor-utánpótlással és csillagnézéssel. A fényszennyezés fogalmát errefelé jobbára csak a szótárból ismerik. Lejtõk következnek, óriási fák között kanyargunk egy darabig, egészen pontosan a "Kámaházi erdészlak" névre hallgató kisvasúti pályaudvarig. Az egyébként jó fotóhely most sötétbe burkolózik, a dombok közötti mély sötétségbe, ahol csak két település fénye pislákol. Jobbra Kányavár, balra Lasztonya házait világítja egyensárgára a közvilágítás lámpasora. Lasztonya felé fordulunk, az óriási forgalom lehetõvé teszi, hogy nagyjából háromszáz méterre a falutól letelepedjünk a betonra és összevárjuk a társaságot. Valahogy Lasztonyán mindig történik valami, a kihalt bolt után néhány házzal egy idõs néni támasztja a kerítést. -Rafter-nek elpanaszolja, hogy a rendõröket várja, Lasztonyán ugyanis kisebbfajta háború dúl. Végigsétálunk a falucskán, hirtelen kanyarodó, meredek mélyút vezet ki belõle magasra.
Olyan magasra, hogy a turistaút által elért magasság valami elmés pályázatírót megihlethetett, így ide is került egy szabványos Zalai-dombságbéli kilátó - csakúgy, mint még három másik helyre a környéken. (Ezek csak azok, amelyekrõl tudok a környéken.) A kilátó tövében újabb instant pihenõ következik, nem sokkal késõbb pedig bójánál filctollazzuk össze a papírjainkat. Hosszú, meredekszerû lejtõn csúszkálunk lefelé, az óriás bükkös sötétben is megkapó körülöttünk, legalábbis az lenne, ha nem kellene minduntalan a sáron való egyensúlyozásra figyelni. Így is kisebb megváltás megérkezni a bázakerettyei országútra, amelyet gyors keresztezés után el is hagyunk a Torhai-forrás felé. A fakitermelõk tevékenysége azonban itt is mély nyomot hagyott az útban, az út pedig bennem, holott én nem is merültem benne bokáig, mint Repkény vagy Vándor Csillag. Kiírás nélkül tudom, hogy a farakásra felmászni tilos és életveszélyes, mégis inkább megkockáztatom a felmászást, semmint elsüllyedjek a combig érõ nyomvályúban. Az erdészeti út mellett haladó, egynyomos ösvény, amelyen a jelzés vezet, szerencsére járható, hamarost megérkezünk a kellemes, hûs vizet adó Torhai-forráshoz. Bója, gumimaci, földimogyoró, forrásvíz. Kóla majd Bázakerettyén, a depóból. Addig azonban még elõttünk van 6,9 km a papírlap szerint, úgyhogy negyedóra pihenõ után feltrombitálódik a társaság, ideje nekivágni a következõ hosszú, meredek dombnak. Amióta láttam egyszer nappal ezt a helyet, elhiszem, hogy tényleg kellõen szívatós part, elõjele annak, ami késõbb vár ránk. Fent elbotorkálunk hosszan, amíg végre megtaláljuk a soron következõ bóját. A hely és az idõ nem alkalmas a pihenésre, szûkös csapáson botorkálunk lefelé, egészen az országútig. Végre, egy kis nyugalom következik, séta a közeli Lispeszentadorjánra s majdnem végig rajta. Becsatlakozik jobbról a környéket behálózó Olajos körút piros sávja, amely egyenesen, a mûúton keresztül visz Bázakerettye felé (de nem odáig, ritka rapszodikus útvonalú jelzésrõl lévén szó). Na, mi nem arra, hanem a hegyen át megyünk, ami hegynek amúgy túlzás, de dombnak is. Felbaktatunk, házak alatt kanyarodunk vissza, alattunk a falu fehér fényû közvilágítása pislákol. Betérünk az erdõbe, végtelen szakasz áll elõttünk, van is tán két kilométer az egész, de mintha az erdõnek soha nem akarna vége lenni. Valahol, egy jelzetlen elágazásból kilátóra tehetnénk kitérõt, de ez este nem annyira lényeges kívánság. Távvezeték, oké, piros sáv, oké, piros sáv el egyenesen, oké. Átszûrõdik a fák között a kerettyei olajtelep megvilágítása, végre. Aztán megpillantom a hatalmas olajtartályokat, katonás rendben sorakoznak kisebbek és nagyobbak. Lassan megérkezünk Bázakerettyére, nagy társaságot találunk és nyitva levõ kocsmát. Diadal! Kávét veszünk, elõkeressük hozzá a ledepózott kólát. Elõkerül egy doboz olajos hal (az Olajos körúton stílszerûbb lett volna), Wolfkery pedig csokival kínál, köszönjük. Idõs, nagypocakú túratárs teszteli az idegeimet azzal, hogy kijelenti, a mûúton is be lehet jönni Lispérõl és ez egy érintõpontos túra. Aha, persze - gondolom, de nem kívánok vitába bonyolódni, és ezt körülbelül háromszor közlöm is az illetõvel, mielõtt a kelleténél nagyobb hévvel kezdené védeni vélt igazát. Megérkeznek a többiek is, seregszemlét tartok csoffadásügyileg. Örömmel konstantálom, hogy a szokásos nyolcvanöt kilométer környéki tüneteken kívül nincs nagyobb probléma, s két késõbb csatlakozó útitársunk lelkesedése is töretlen. Egyetlen apró dolog akad, mint lehetséges hibaforrás, s ez a 70-es táv délben lejáró szintideje. Hogy pontosak legyünk, Valié 12:19-ig, Danié 12:06-ig tart. A maradék 44 kilométerre van bõ kilenc óránk, húzós. Befut a túra seprûje – nahát, ilyen is van? - a pontõrrel kezd értekezésbe. A seprû varázsszó feléleszti a pihegõ népeket, többen kezdenek készülõdni az indulásra.
Megfelelõ mértékû tartózkodást követõen mi is összekaparjuk magunkat, kényelmes aszfalttaposás áll elõttünk Budafapusztáig. Bázakerettye korán kelõ pékjei pusmogva állnak a kisüzem ajtajában, „kérdezd meg, kérdezd már meg, hát mindjárt elmennek!”. -Rafter- kiált mosolyogva, hogy nem, nem síelni megyünk. A társalgás itt megreked, lassan elhagyjuk Bázakerettye bõkezûen kivilágított települését. Csillagok kísérnek tovább, a bozótban olajkút szendereg, késõbb pedig az Olajos Emlékmû három pettyes kódjához tehetnénk kitérõt. Nem teszünk. Sétálunk tovább Budafa felé, elöl Repkény, Vali és Dani triója halad, mögöttük Vándor Csillaggal trappolunk, a sort suvlaj és -rafter- zárják. Továbbá itt keringenek annyi baj legyenék is az éjszakában. Egy aszfaltozott leágazásnál hirtelen távozhatnékom támad, a gyomrom valamiért nehezen birkózik az összeevett holmikkal. A kényszerpihenõt feldühödött darázs zárja rövidre, rohanvást térek vissza az országútra. Csatlakozom ismét Vándor Csillaghoz, együtt érjük utol a társaságot, akik a budafai Arborétum alsó bejáratához vezetõ lépcsõnél ücsörögnek, sõt, konkrétan a lépcsõn. Az újabb megállást követõen nekiveselkedünk a Kistolmácsig tartó emelkedõ-szériának. Egy emelkedõ, még egy emelkedõ, fent vagyunk, de hol vannak a többiek? Érkezõben. Felkaptatunk Repkénnyel a piros sáv – kék kereszt elágazáshoz, ahol a bójának kellene lennie, de sehol semmi nincs. Ejnye. Akkor hátha odébb lesz, ebbéli reményünkben egészen a lejtõ aljáig döcögünk, nagy figyelemmel nézve az út menti fákat. Bója sehol, megállunk, tanakodunk. Az ötlet a következõ: én visszasietek az elágazásba és szétnézek, addig a többiek valahogy kapcsolatba lépnek a rendezõséggel és érdeklõdnek a bója holléte felõl. Megvalósítjuk az ötletet, visszamegyek az elágazásig, közben a szembejövõ -rafter- lehuppan pihenni. Odafent szétnézek, egyik irány, másik irány, visszairány – sehol semmi. Hátha megjõ a seprû, várakozni kezdek. Repkény hív, a hírek szerint a bóját ellopták, szabad jelzést kapunk a továbbhaladásra. A bója hivatalos zárásakor tovább is haladunk. Reggel négy óra van, nemsokára pirkad.
Átbucskázunk a tavak mellett, fel még egy hosszú, kanyargó emelkedõn. Rét szélére érünk, balkanyart követõen leklaffogunk egy hosszú, eseménytelen lejtõn Kistolmács vasútállomásához. Az épület elsõre mintha más lenne, mint régen volt, s valóban: az esõbeálló méretû házikó átadta a helyét egy nagyobb esõbeálló méretû házikónak. Nem tanulmányozzuk sokáig, elkopogunk az aszfalton a Kozár-forráshoz, a társaság csoffadtan rogy le az út szélére. Vizet töltünk, sokat, majd megembereljük magunkat és átbotladozunk a kistolmácsi ellenõrzõpontra. Teát kapunk, pohárnyit, gyors igazolásszerzés után kihátrálunk a szabadba. Tanácskozunk, Vali és Dani még beérhetnek, ha innentõl jól kilépnek. Repkénnyel elhatározzuk, hogy ellépünk velük, ha a jelzésfeketítés miatt navigációs nehézményük támadna. -Rafter-nek még pihenõre van szüksége, suvlaj és Vándor Csillag velünk indulnak, de még Kistolmácson hátramaradnak. Egyenletes, haladós sebességre állunk be négyen, Vali és Dani haladnak elöl, Repkénnyel mögöttük baktatunk, megbeszélve, hogy Valkonyáig kísérjük a két hetvenest, ott pedig bevárjuk a többieket és együtt csoffadozunk a célig. Ez az elmélet és a tervezett jövõ. Egyelõre azonban az elérhetõ legnagyobb sebességgel gyaloglunk Borsfa felé, Valkonyáról erdõben futó, hosszú betonút kapaszkodik a szõlõhegyre, lámpa nélkül, a felkelõ Nap elsõ fényénél követjük. Végre, tudom értelmezni, hogy hol járunk – eddig vagy sötétben jártunk itt, vagy túl álmos voltam ahhoz, hogy felfogjam a környezetemet. Dombháton caplatunk, mellettünk mindenfelé kilátás nyílik, néhány elszórt házzal. Csendben elsétálunk közöttük, nem sokkal késõbb elérjük Borsfa házait. Sehol egy lélek, a falubéliek alszanak, a túrázók vagy jóval mögöttünk, vagy jóval elõttünk járnak. A meghalós buszmegálló mellett lassítás nélkül haladunk tova, ez újdonság. Kezd elmúlni a bázakerettyei kávé és a hirtelen jött lendületes haladás hatása, nem lassulok (nagyon), viszont egyre hosszabbakat kell pislognom. Szerencsére Borsfa fõutcáját bõ egy kilométer után elhagyjuk, s ezzel a falut is, szántások között battyogunk a soron következõ domb felé. Szétszakadozott a társaság, Vali rendületlenül megy legelöl, mögötte Repkénnyel ketten sétálunk a magunk egykedvû sebességével, mögöttünk pedig Dani próbálja tartani a lépést. Megcsörren a telefonom: suvlaj keres. Megáll bennem a levegõ: sok dolgot nem mondhat, de abból az egyik, hogy kiszáll Borsfán. Lottóznom kéne: tényleg kiszállnak Borsfán Vándor Csillaggal egyetemben – tíz perc múlva van egy buszuk Nagykanizsára és nincs kedvük csoffadni még sok-sok órát az egyre nagyobb melegben. Lassacskán beérünk az erdõbe, valami módon Vali elé kerülünk, fokozott figyelemmel kell követni a kék sávokat: ez felébreszt. Nem mintha nagy szükség lenne a fokozott figyelemre, a jelzéseket a rendezõség a túrára készülve az utolsó napig javította, festette, és semmi hibát nem lehet felfedezni bennük. A fekete, rondán elmázolt festések viszont csúf pacát alkotnak a fákon, nem tudom elképzelni, mi vehet rá valakit ilyen ronda, gány dologra. Elkanyargunk az ébredõ erdõben, hosszabb lejtõvel érkezünk Valkonya szélére, a temetõtõl enyhe emelkedõ visz az apró falu végére. Itt áll a Rockenbauer Pálról elnevezett turistaház, s a túra ellenõrzõpontja. Kicsúsztunk a 24 órából, de végeredményben a pont is túl van a századik kilométeren, nem érdemes ezen meditálni. Besétálunk, Máriáék lelkesen kínálnak zsíros kenyérrel, paprikával, paradicsommal. A többiek leülnek falatozni, én eltársalgok a pontõri társasággal, fõleg a Kanizsa túra ötvenes távjának szünetelésérõl. Közben Vali telefonos kapcsolatba lép -rafter-rel, aki a többszöri biztatás ellenére is úgy érzni, a túra idén Borsfáig tartott számára. Egyre szomorúbbá kezdek válni. Elmajszoljuk az elénk halmozott paradicsomhegyet, ideje lépni egy nagyot, öt óránk van beérni a 70-es táv szintidején belül, s elõttünk van a hírhedt hét domb. Meg a többi.
Elbúcsúzunk az örök-kedves pontõröktõl, a Bázakerettyén még annyira hangosan méltatlankodó úriember kissé megzuhantan kíván jó utat, s figyelmeztet, most jön a neheze. Megsajnálom. Elhagyjuk a turistaház kertjét, mezõn vág keresztül utunk és megkapjuk az elsõ emelkedõt: a telefon hangrögzítõ berendezésére diktálom a paramétereit, azzal a szándékkal, hogy most jól meg lesznek számolva az emelkedõk. (A harmadik után nem foglalkozom tovább a rögzítéssel...) Vali elképesztõ sebességgel közlekedik elõttünk hegynek fölfelé, próbáljuk felvenni a tempót mindhárman. A tetõrõl hamar lejtõ vezet tovább, a Szuloki-forrás tágabb környezetébe érkezünk, korán kelõ gombászok néznek ránk kíváncsi tekintettel. Erdei mûút vezet fel a forrás letérõjéig, ezúttal sem vizsgáljuk meg a vízvételi lehetõséget. Egyszer illene ám. Rövidesen háromfelvonásos emelkedõ jõ, de nem szabad megtévedni, ez egy dombnak számít. A kapcsolódó lejtõ aljában benõtt rét és benõtt utak fogadnak, középütt magaslessel. Vali már intenzíven vár, amikor leérünk, Repkény mutogat, hogy igen, ott kell bemenni az erdõbe. Errefelé mintha tisztábbak lettek volna az ösvények, gondolkodom el, nem túl sokáig: a soron következõ emelkedõ megint meredek és hosszú, a tetõn megállok szusszanni és bevárom a Danit istápoló Repkényt. Vali elõrébb vár minket, amikor utolérjük, eleresztjük végre és õ teljes sebességgel roboghat Nagykanizsa felé a szintidõért. Kissé visszafogjuk a sebességünket, így döcögünk tovább a soros lejtõn, vadkerítés, jobbról kerüljük, nyílt, napsütötte kaptató vezet ki a völgybõl. Közeledünk Eszteregnyéhez, pontosabban a faluhoz tartozó szõlõhegyhez. A második kiágazó dombhát lesz a miénk, jelzem elõre a megborulni készülõ Daninak és a fehér alapon kék R betûk engem igazolnak. Nem hosszú a kitérõ, de igazán odaérhetnénk már. Pintér Józsiék és még többen jönnek szembe, a jókedv nem mindenki arcán egyértelmû. A ponton személyesen a fõrendezõ vár az autójában, kismacskával tukmál, de megköszönjük, nincs kedvünk a meglehetõsen antiszociális jószágot hazavinni. Lehuppanunk a ház árnyékába, Dani bejelenti, hogy innentõl nincs értelme a szintidõre sietni, ennek érdekében kereken óránkénti hat kilométeres sebességet kellene tartani és az már nem fog menni. Megnyugtatjuk, hogy ha ilyen tervei lennének, akkor azt úgyis egyedül kellene végrehajtania, mert nekünk sem menne. Elücsörgünk, nézzük a területen nagy magabiztossággal mozgó kismacskát, pezsgõtablettás vizet kortyolgatunk. A hosszúra nyúló pihenészet végén, kereken kilenc órakor ellibegünk Strausz úr pontjáról.
A hét domb azonban még nem ért véget, ismét le kell menni és ismét fel, majd ezt még párszor megismételjük: az emelkedõk egyre többször naposak, a lejtõk egyre rövidebbek. Végül egy mûúttól leereszkedve szélfútta fenyves tövében állhatunk meg, innen egy nagy kaptatóval a hátunk mögött tudhatjuk a tegnap reggel megkezdett karikát. Odafent újra mûúttal találkozunk, még egy kaptatóval, végül sárga jelzés villan meg a napfényben a fák kérgén és balra, a bozótban elhanyagolt bója pihen. A kör bezárult. Korai lenne viszont azt mondani, hogy már csak vissza kell sétálni Nagykanizsára: ez a tizenhét és fél kilométeres visszaséta a legcsoffasztóbb talán az egész túrában.
Meredek lejtõvel kezdjük, Obornak házai árnyat adóan hívogatnak. Kezdjük észrevenni Repkénnyel, hogy tetszõlegesen lassú haladással is gyorsak vagyunk Danihoz képest, akivel végül egy, Obornak határában lévõ szalagkorlátnál beszéljük meg a búcsút. Mondja, hogy õ is már csak Homokkomáromig akar eljutni, ott majd buszra száll – lenti illetõségû lévén, ismerve a zalai aprófalvak tömegközlekedési lefedettségét, neki sincsenek illúziói afelõl, hogy Obornakon legalább hétfõig kellene várnia a következõ járatra. Ismét meglódulunk Kerek repkénnyel, emelkedõ vezet ki az álló levegõjû völgybõl. Kis völgy, kis emelkedõ, megint kis völgy, megint emelkedõ, s megérkezünk Homokkomárom szélére. Ledöcögünk a faluba, túratársak épp mögöttünk indultak el a templomtól. Mások is ezt a pillanatot választották az indulásra, véget ért a mise, lehet rongyolni a kocsival, Isten áldásával kísérve. A sok kiránduló meg felfordulhat. Átballagunk a napsütötte Homokkomáromon, szerencsére a Hosszúvölgyig vezetõ országút mentén kellemes árnyat nyújt az erdõ. Hosszúvölgytõl aztán lehet megint fõlni, akácos árnyékában szusszanunk egy kicsit, néhányan elszántan baktatnak el mellettünk Zsigárd felé. Pár perccel és néhány falattal késõbb a nyomaikba lépünk, a homok szerencsére csak mérsékelten süppedõs a lábunk alatt. Balkanyar, erdõ, hosszú, borzasztóan hosszú egyenes vezet Zsigárdig. Amikor azt gondolná az ember, hogy a következõ napsütötte helyen már a várva várt jobbkanyar következik, akkor szembesülnie kell a ténnyel, hogy ez csak egy újabb napsütötte hely. Végül megérkezünk a házhoz, az új tulajdonos adja a bélyegzést a papírokra. A ház elõtti árnyékban telepedünk le, nem egyedüliként.
Kereken nyolc percig tart a letelepedés, megembereljük magunkat és elhagyjuk az egy házsornyi falut. Erõs déli szelet kapunk, reménykedem, hogy ez Palinban is kitart, elviselhetõvé téve a nyári hõséget. Keresztezzük az erdõsávot, átdöngünk a Principális-csatorna acélgerendás hídján. Buszforduló, elkerülõ út, vasút: sem autót, sem vonatot nem látni a környéken. Átvergõdünk Palinba, ráfordulunk a kerékpárútra, a szembeszélre. Autó fékez mellettünk, Repkény szülei szedték össze Danit a homokkomáromi buszmegállóból. Integetnek, kiáltanak néhány biztató szót, majd elhajtanak. Összeszorított fogakkal menetelünk a város felé, csak néha váltva egy-egy biztató szót. Talán Kiscsibesz topiktárssal találkozunk a végtelenített egyenesen. Az autópálya alatt tartunk pár perc szünetet, megbeszéljük, mennyire bölcs dolog volt az alsóbbrendû utat aluljárón elvezetni és nem a soksávos út felett. Lehet, hogy az útmérnök is volt valaha a túrán? Letelik a pár percesre szabott szünet, visszalépünk a napsütésre. Sehol egy nyitva lévõ bolt, csak valami benzinkútnál társalog a kutasfiú a pénztároslánnyal. Hoppá, akkor ez már a benzinkút. Beérünk a szûkebben vett Nagykanizsára, a házak között enyhébb a szél, viszont árnyék sem akad sok. Felkúszunk egy emelkedõn, megérkezünk a fõtér végébe: félbalra van a Rozgonyi utca? Valami olyasmi, felhúzzuk magunkat a díszkútig (lásd még: Gethe összes, csak az másik this kút), mohón kortyoljuk a vezetékben langyossá vált vizet. Innen már alig párszáz méter a cél, de a Repkény-vezérelv értelmében nem örülünk addig, amíg meg nem látjuk a bóját az iskola bejáratánál. Akkor viszont nagyon. Ez is történik: a célban már örülünk. Ott találjuk wolfkeryt és elõkerülnek útitársaink is, suvlaj és -rafter-, tisztán és kissé kialudtabban és Vali is itt van, nagy hajrával érkezett Nagykanizsára, Vándor Csillag már elindult haza. Megkapjuk a soros díjazást: pecsét az oklevélbe és téglavörös jelvény. Eltársalgunk még, majd a többiek útra kelnek, mi pedig zuhanyozni térünk és a Repkény-családi mobil Lentiig repít.
Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki osztozott az idei hosszú, eseménydús túra élményeiben velem: Kerek repkénynek, Valinak, Vándor Csillagnak, SzLA-nak, -rafter-nek, suvlajnak és Daninak. Suvlajnak külön a fuvarért, mellyel az indulás elõtti utolsó pillanatban kerestük meg. Repkényék édesanyjának, Mártinak a szentpéterföldi nagyszerû gulyásért. A túra rendezõinek pedig természetesen az embert próbáló feladatért, a százharminc kilométeres esemény megrendezéséért: amíg a lábainkkal koptatjuk a kilométereket, addig nekik pontot kell nyitni, zárni, a korán érkezõket ugyanúgy fogadni, mint azokat, akik kihasználják a harminchárom órát. Le a kalappal elõttük.
Egy-egy szenvedõsebb túra végén meg szoktam kérdezni magamtól, hogy õszintén, mennyire van nekem erre szükségem? A válasz most az, hogy nagyon. Lehet, hogy eljön az idõ, amikor már úgy fogom érezni, hogy nem lesz. Egyelõre várni kell erre az idõre.
-Kékdroid-
Húsz kép |
