Túrabeszámolók


Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40

Kerek repkényTúra éve: 20112011.08.09 12:17:27

Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130 km (19 felvonásban)



1.    felvonás: Bemelegítés

Mint 2008 óta mindig, a Pingvin Szerájban szerzett kávéval kezdjük a napot. Már nem non-stop a hely, de ötkor kinyit, ez igen szimpatikus. Többszöri „jó reggelt!” kiáltásunkra (amik a végén kezdenek kérdõ hangnemûvé válni) egy álmos, fojtott hang felel: „pillanat”. Végül megszerezzük, amit akarunk, közben a mezõny elindul, mi majd pár perccel utánuk, mert a vonatfotózáshoz az optimális.

SzLA1, Suvlaj, Rafter, Kékdroid, Kerek repkény, így indulunk útnak, a földgömbnél a hõmérõ 17°C-ot mutat, kellemes, de ne feledkezzünk el arról a nem elhanyagolható apróságról, hogy még csak reggel 6 óra múlt. Palin ebben az irányban még teljesen élvezhetõ, sõt, csak fokozza az izgalmakat. Negyvenig még gondolkodni sem érdemes a megtett távon, Hahót csak a bemelegítés végpontja. SzLA1 mesél mindenféle tréfás történeteket, gyorsan megy az idõ. Kékdroiddal összenézünk, amikor halljuk elzúgni a házak mögött a lefotózni kívánt vonatot, akkor jut eszébe, hogy a menetrend-módosítás miatt most hamarabb közlekedik. Sebaj.

2.    felvonás: Pára mindenütt

Az idõ nem kimondottan meleg, volt már sokkal rosszabb is, de a pára miatt olyan érzésem van, mintha megállás nélkül zuhanyoznék. Zsigárd, a hosszú út az erdõben – a tájtapéta – Hosszúvölgy, Homokkomárom, errefelé mind járni fogunk még. Legalábbis reméljük. 9:13-kor érjük el a szétválási pontot. Ha elnézünk a távolba, sûrû pára tompítja a dombok kontúrjait, felettünk sehol egy felhõ. 

3.    felvonás: Aranyvesszõk, varádicsok, jellegzetes zalai dombhátak

Csodás a kilátás a dombról, a hatalmas bükkös erdõk, ahol még maradéktalanul megvannak, néhol csak egy-egy büszke bükk hirdeti egy hajdani erdõ helyét. Leérünk a tisztásra, ahol az erdei kisvasút is halad, a lebegõ síneket alulról megtámogatták új talpfákkal. A vasút pályáját hûen veszik körül az aranyvesszõ buja sárga virágai.

Oltárc vadászháznál töltekezünk a csapoknál, utána jön a pont, ahol finom körtét kapunk. Továbbhaladunk a sárga sáv mindig új izgalmakat tartogató nyomvonalán, s elõre filózunk azon, vajon hogy fog kinézni idén a zöld sáv. Jobb, mint tavaly. Bár nem kevésbé sáros, hiányzik a térdig érõ növényzet, így legalább látja az ember, hová is lép.

4.    felvonás: Fájó vállak, fáradó lábak – túl korán

Mikor kiérünk a sáros útról a karalábéföld szélére (érezni a jellegzetes illatot), már csaknem Hahótig ellátni. Vállamat azonban húzza a táska, talán idén elõször kicsit túlmétereztük a felszerelést. Elpanaszolom Kékdroidnak is a kínomat, hogy még negyvennél sem járunk, de már fáradnak a lábaim, fájnak a vállaim. Aggódva néz rám, nem errõl volt szó, hogy már az elején elcsoffadok, kedvesen felajánlja, hogy Hahóton átveszi terheim egy részét. 

5.    felvonás: Vándor Csillag csatlakozik

Véget ér a „betonvályú”, leérünk Hahótra, dinamikusan tartunk a Flintstones presszó irányába. Vándor Csillag vidáman integet nekünk a presszó teraszán felállított dobogóról. A túra elején Zsotyekkel haladt, de amikor érezte, hogy nem bírja tartani a tempóját, elõreküldte. Hahóton sem kellett Csillának aggódnia, hogy egyedül maradna, tudta, hogy a mezõny zöme – köztük mi is – mögötte van. Így hát megkérdezi, csatlakozhat-e hozzánk és türelmesen megvárja, amíg pihentünk, töltekezünk kicsit. Kékdroid ígéretéhez hûen átveszi tõlem a vizet és a konzervhalat, így sem könnyû még a táska, de rengeteget segít vele. Egészen felfrissülve, újult erõvel indulok tovább.

6.    felvonás: Úttá avanzsálódott ösvény

Söjtörön, a szõlõhegyen a túra nyomvonala némi változtatáson esett át, de ez javára vált. Suvlajjal társalgok, aztán beérünk a faluba, a Deák háznál aláírást kapunk a pontõröktõl, a házban pedig lehet vizet vételezni. Aki érkezéskor rögtön megtette ezt, az sikerrel járt, de a hölgy hamarosan bezárja a házat és távozik. SzLA1 közben meglátogat egy közeli hivatalt, így amikor tovább indulunk, nem tudjuk, benn ül-e még, vagy elindult. Mindenesetre ha az elõbbi, úgyis utolér. Elhaladunk a méregház mellett, át a rozoga hídon, majd rátérünk arra a kritikus ösvényre, amit tavaly teljesen elmosott a víz. Most újból járható lett, betonelemeket fektettek le a szántóföldek aljába, ez jelentõsen megkönnyíti haladásunkat.

7.    felvonás: Rádiháza hívogat

Felmászunk a dombra, ahonnan látható a pusztaszentlászlói fürdõ, vidám strandhangokat hoz a lég, Kékdroid elmeditál egy jövendõbeli röpke kitérõrõl, de Rafter megnyugtatja, hogy erre úgysem kerül sor. :) Ereszkedni kezdünk Pusztaedericsre, közben telefonon egyeztetünk a család három másik tagjával a további tervekrõl. Édesapámat Bázakerettyére viszik az éjszakai negyvenes rajtjába, öcsém a hetvenesre jön majd Rádiházára.

Leérve meglesz a bója, most nincsenek malacok, de vannak értetlen tekintetû szarvasmarhák. A kocsmánál fürdõzünk egyet a kékkútnál, Suvlaj rendel egy kólát a helyiek által csak „B*meg Béla”-ként nevezett kocsmárostól, majd indulunk tova. A következõ domb után már Rádiháza jön.

8.    felvonás: Valival és Danival bõvül a csapat

Ahol beérünk a kék jelzésbe, látjuk elmenni Csibát és GPSZolit. Gyümölcsösök között haladunk, eszembe jut, hogy két éve mennyire szenvedtem itt a hõségtõl. Most nincs bajom, ez bíztató. Vali hívja Raftert, hogy már a rajt helyszínén van, mire Rafter enyhe kocogást is megenged magának lefelé az úton. A pontnál még egyszer – és ezen a túrán utoljára – látjuk SzLA1-t, már indulóban van. Hamarosan öcsémet (Dani) is leszállítják, édesanyámmal legközelebb Szentpéterföldén találkozunk. Eszünk, iszunk, csakhogy péterföldig kitartson.

Az útvonal itt is (Rádiháza -> Szentpéterfölde) megváltozott. A kék korábban keresztülhaladt egy legelõn, ahol érdeklõdõ tekintetû tehenek, borjúk és egy-két kissé haragosabb bika között kellett menni, de ennek immár vége. Most az Új-hegy egy részén haladunk át, majd a mûúton csorgunk le Szentpéterföldére.

9.    felvonás: Szentpéterföldei hangulat – Hol vagy, Sanyi?!

Szentpéterfölde jól beitalozott titánja két évvel ezelõtt olyan mély nyomot hagyott bennünk (és olyan jókedvre derített), hogy szerettünk volna újra találkozni vele. Ennek érdekében megtettünk minden szükséges lépést, de sajnos a találkozás óhaja egyirányú volt, Sanyi inkább bebunkerolta magát otthon. Két helyi illetõségû fiatal ismerõssel megosztottuk a két évvel ezelõtt történteket, jót mulattak rajta és elmondták, hogy Sanyi jó ideje nem iszik alkoholt. Lehet, hogy szerepünk van ebben? :)

Édesanyám finom gulyással táplálta a hétfõs brigádot, nem hagytunk sokat a fazék alján. :) A pogácsa is remekül ment hozzá, ezzel megtölthettük zsebeinket, táskáinkat, már akinek volt kapacitása. Pár állat (kutya, macska) próbált - jórészt sikertelenül - koldulni, mindegyiknek volt neve, a fiúk elárulták, hogy õk a „falu állatai”.

Szentpéterföldét tehát Sanyitlanul, de tele hassal hagytuk hátra, hogy belesétáljunk az éjszakába.

10.    felvonás: Ösvény az erdõben

Tavaly a péterföldi tónál egy mogorva hang ránk (Kékdroid+én) kiáltott a sötétben, hogy ne tiporjuk össze a csemetefákat. Nem tiportuk, de az ijedtségtõl, amit okozott, majdnem sikerült. Ezek a csemeték most alig látszódtak ki a susnyából, ami köréjük nõtt. Mikor beértünk az erdõbe, elmélyült a sötét. Balra mély völgy húzódott, majd egy jobbos és hosszabb egyenes szakasz után elértük a nyiladék keresztezõdés ellenõrzõhelyet. Itt is kialakult egy pihenõállomás, gumicukorral táplálkoztunk, majd ideje volt tovább indulni.

11.    felvonás: Az éj csodálatos csillagai

Lasztonya elõtt megálltunk, hogy összeverõdjön a csapat, a faluban ugyanis mozgást észleltünk, nem tudhattuk, hogy kik lehetnek azok (az elmúlt években voltak itt furaságok: „Menjenek haza! Nincs itt semmi látnivaló!” – az ürgénél fegyvernek is használható fadarab volt). Végül megint hosszabb megállás kerekedett, leültünk/lefeküdtünk az aszfaltra, s csak ámultunk az éjszaka szépségén. Leplezetlenül ragyogtak a csillagok, én két-három hullócsillagot is láttam. Végül besétáltunk a faluba, most nem támadt ránk kutya – talán már korábbi túrázók kiiktatták :) - de egy néni ott állt a kerítésnél (már bõven elmúlt este tíz). Köszöntöttük és kérdésünkre, hogy miért nem alszik, azt felelte, rendõröket vár, mert „a tettesek nem régen mentek el”. Hát, vad hely ez a Lasztonya. A faluból egy bevágás-szerû emelkedõn mászunk ki, a dombra itt is kilátó épült.

Erdõszélig könnyebb a dolgunk, de sajnos Torhai-forrásig meggyûlik a bajunk a sötétben. Sajnos ez az erdõ is áldozatául esett az erdészeti technológiának. Csillag térdig süpped el, én csak bokáig, mert idõben tovább szökkenek. A többiek farakást másznak. A forrásnál lehet vizet pótolni, úttörés a gerincen pontig elbotorkálunk, ez az út – az elõzõ szakasszal ellentétben – járhatóbb, mint korábban. Meredek lejtõ visz le Lispeszentadorjánba, ami hagyományosan a lámpaleoltós-csillagokban-gyönyörködõs település az útvonalon. Néhány õrjöngõ kutya ugatása tépi fel a falu nyugodt csendjét, aztán bemegyünk újra a rengetegbe, a kék tesz egy huncut kanyart fel a dombra.

12.    felvonás: Végre Bázakerettye

Átvergõdünk a susnyán – idén szerencsére ez is kevesebb – majd leereszkedünk Bázakerettyére, ahol a pékek már szorgosan sütnek. Íncsiklandó illatok szállnak a levegõben, megérkezünk a kocsmánál levõ ellenõrzõponthoz és örömmel tapasztaljuk, hogy a hivatal nyitva van! Egy fickó majdnem kiröhög, hogy fájlalom a lábam (csak egy halk megjegyzés volt), miért nem foglalkozik magával és örül annak, hogy az övé nem?

Kapok egy kávét Kékdroidtól, õ a kávé-kóla kombóra esküszik. Zoknicsere, leukoplaszt, egy szem fájdalomcsillapító segít is, Wolfkerytõl kapunk sportszeletet, köszönjük. :)

Kikanyarodva a kocsma utcájáról újra elhaladunk a pékség mellett. Az ajtó mögött két figura izgatottan les, Suvlajnál és Rafternél bot van, nyilvánvalóan az a kíváncsiságuk tárgya. Bökdösik egymást: „Kérdezd már meg, na! Mindjárt elmennek!” Rafter lelkesen felel az el sem hangzott kérdésre: „Nem, nem síelni megyünk!” :D

Hangulatos az út a pihenõ után Budafára. Valival és Danival haladok elöl, fárasztom õket a dumámmal, meg az énekemmel, az arborétumnál várjuk meg a többieket.

13.    felvonás: Elvitte az éj… egy eltûnt bójáról

A második emelkedõ után van a K+ P- elágazás, de a bóját sehol nem látjuk. Nem tudhatjuk, hogy a söprû járt-e itt (Bázakerettyén még azt mondta, hagy nekünk egérutat. 3:40 van épp, a pont 4:00-kor zár, ellenben Kistolmács csak 6:00-kor), vagy egy mókás kedvû kiránduló. Leereszkedünk a domb aljába, ott sincs a bója, Kékdroid visszamegy az elágazásig (javall egy telefonos segítségkérést), én elõremegyek kicsit, a többiek addig várnak. Nem lelek semmit, visszatérek, de az itinereken nincs rendezõi telefonszám. Szerencsére egy velünk együtt haladó túratárs kiírta magának a telefonszámokat, rendelkezésemre bocsátja a telefonját is, amiért ezúton is köszönetet nyilvánítok. Az elsõ két hívás sikertelen, de aztán sikerül a kapcsolatfelvétel. Felvázolom röviden a problémánkat. A rendezõ szerint már többen jelezték a bója hûlt helyét… Ha rögtön telefonálunk, nem vesztegetünk el fél órát, de utólag már kár siránkozni. Felcsörgettem Kékdroidot, hogy ne várjon tovább az elágazásban a seprûre.

14.    felvonás: Egy fantasztikus forrás

Miután Kékdroid leért az elágazásból, tovább indultunk Kistolmács felé. Két-három kisebb dombot kell megmászni a szép kis tisztásig, ahol hamarosan élesen balra fordul be az utunk. Furcsa emlékezni a júniusi délutánra, amikor itt rohantunk az erdõben, hogy a Kistolmácsról Csömödérbe visszainduló Ábel gõzöst és szerelvényét lencsevégre kaphassuk (már amikortól meghallottuk a mozdony kürtjét). Most hajnal van, nincs pára a rét felett. A kisvasút végállomás épületén felújítási munkálatokat végeznek. A mûútra kiérve lekapcsoljuk a lámpákat, lassan kivilágosodik, de a csillagoknak hála most is teljesen jól lehet már látni. Meglátogatjuk kedvencünket, a Kozár-forrást, melynek vizét magunkhoz vesszük, illetve porzó palackjainkat megtöltjük vele – ez visz el minket a célig. A csapat itt leheveredik a kényelmes mûútra. Langyos aszfalton hátalnak (Rafter nyomán :)), aztán tovább bandukolunk. Pontban ötkor érkezünk meg Kistolmácsra.

15.    felvonás: Gyors iramban Valkonyára

A hetvenesek szintideje feltartóztathatatlan gyorsasággal fogy. Szeretném, ha Dani és Vali beérhetne idõben, s ekkor úgy érzem, vannak még bennem rejtett tartalékok. A hetvenesek benne lennének, hogy iparkodjunk, megosztjuk a tervet a többiekkel. Vándor Csillag és Suvlaj négyesünkkel tart, de Rafter még egy negyed órát szeretne pihenni.

Így veszünk búcsút, most egy bõ kilenc kilométeres szakasz jön a következõ ellenõrzõpontig. Úgy érzem, tele vagyok energiával, jól is esik, hogy sietünk. Kékdroiddal kiötöljük, hogy Valkonyáig adunk kis bíztatást és alaplendületet hetvenes társainknak, aztán a turistaháznál bevárjuk a többieket. Alig érjük el a kis erdõcskét Borsfa után, a dombtetõn (ahol Kékdroid tavaly olyan szépen aludt menet közben :D), amikor megtudjuk, hogy Vándor Csillag és Suvlaj szorosan a nyomunkban vannak… azaz voltak. Amikor azonban megpillantották Borsfán a buszmenetrendet, - miszerint 10 perc múlva lehetõségük kínálkozik Nagykanizsára jutni kényelmesebb és gyorsabb módon – úgy döntöttek, számukra Borsán végzõdött a 2011-es Rockenbauer túra. Kicsit elszontyolodunk, de elfogadjuk a döntésüket, érdeklõdünk Rafter felõl, õ még a falu elõtt a dombon alszik negyed órát. No, õt akkor majd késõbb hívjuk fel.

A jelzésgyilkos által végzett pusztítást a rendezõk szépen helyrehozták, reméljük így marad. Dani kezd elmaradozni, bevárom õt, amíg Vali és Kékdroid rendületlenül mennek tovább a turistaház felé. Jön Dani, a sietéstõl beálltak a lábai, ígérek neki magnéziumot, meg ami csak jól jöhet, közben megérkezünk mi is a valkonyai turistaházhoz, ahonnan ellopták a ház szép nagy bélyegzõjét. :( Leülünk falatozni, 6:45 körül jár az idõ, nem túl rózsás, 7:00-ás továbbindulásnál alig öt óra van hetvenes társainknak az utolsó 27 kilométerre. Nem lehetetlen, de tényleg minimálisra kell szorítani a pihenõket. Vali hívja Raftert, Borsfán üldögél, de õ is, én is kevesek vagyunk ahhoz, hogy továbbhaladásra ösztökéljük. Már meghozta a döntést, bízik abban, hogy stoppal bejut Kanizsára. Kicsit kezd amolyan „tíz kicsi indián” típusúvá válni az idei túra.

16.    felvonás: Irány a dombok!

Megembereljük magunkat és egy cinkos összenézéssel útnak indulunk a dombok felé. Nem mondom, hogy sétagalopp ez a szakasz, de tudom, hogy a legrosszabb – Palin – a túra legvége lesz. Az erdõ gyönyörû, most már minden kanyar, minden emelkedõ ismerõs. Dani gyomra nem bírja már az iramot, megállásra kényszerül. A magaslesnél bevárom, Vali és Kékdroid közben megmásszák a következõ dombot. Ott továbbhaladásra bíztatjuk Valit, neki még sikerülhet a hetven. A kerítésnél figyelmetlenségbõl belegázolunk a susnyába – volt év, hogy le volt kaszálva itt a gaz – de aztán korrigálunk, rájövünk, hogy alig öt méterrel arrébb normálisan járható szekérút vezet. Valival még az eszteregnyei oda-visszán találkozunk, de számunkra a ponton már (8:40) elég esélytelennek tûnik a déli beérkezés. Dani elveszti motivációját, én a lendületemet, nem tudnék már ötös feletti átlagot produkálni. Ennyi volt, elfáradtam.

17.    felvonás: Ketten tovább Homokkomáromba

Nyugodtabb tempóban indulunk tovább, örömmel tölt el a kör bezárása, Obornak mûútnál még megvárjuk Danit, érezzük, hogy õ is, mi is lassulunk, de ha be akarunk érni, kicsit össze kell szednünk magunkat. Dani nem haragszik, amiért magára hagyjuk, már nem akar végigmenni, Homokkomáromig eltalál, ott majd megvárja az elsõ buszt. Mi gyûrjük tovább a kilométereket. A mûút utáni elsõ emelkedõ csontszáraz, pedig emlékszem, tegnap reggel kicsit még csúszott is a sár miatt. Az erdõben a fenyvesnél szusszanunk kicsit, Kékdroid türelmesen megvárja, amíg összeszedem magam. Homokkomáromban most lehet a mise, több autó parkol a templomnál, hogy aztán pont akkor áramoljanak le onnan, amikor véget ért a jó kis járdánk és az út szélén kell haladnunk. Hosszúvölgyig a mûút most nem is tûnik olyan hosszadalmasnak.

18.    felvonás: A hosszú egyenes

A hirtelen felmelegedés miatt a szervezetem tiltakozni kezdett. Neki igenis megfelelt az éjszakai-hajnali hûs levegõ, de amióta feljött a Nap, kezd elviselhetetlenné válni a meleg. Kicsit émelygek (talán eléheztem), a talpam is fáj, ezért ahogy kiérünk Hosszúvölgybõl, kérem Kékdroidot, hogy a homokos út elején, az árnyékban üljünk le kicsit. Eszek némi sósat, kicsi zsemlyét, iszok, leveszem a cipõt és megnyomogatom a talpamat. Jól esik. Az árnyékban ülve megeresztek egy gyors telefont öcsémnek, már egy ideje megérkezett Homokkomáromba, ahol talált egy szimpatikus – alvásra is alkalmas – buszmegállót. Nosza, sapkám alá kendõt szuszakoltam, hogy hátul takarja a nyakamat. Megfogadom, hogy Zsigárdig nem állok meg. Lendületesen haladunk végig a napsütötte és teljesen megszáradt homokos úton, természetesen – mint mindig – minden autós ilyenkor igyekszik eljutni Hosszúvölgybe Zsigárd irányából. Az embernek nem fûlik a foga ilyenkor kiállogatni (be a szántásba), de muszáj, mert a fékpedál errefelé – úgy tûnik – ismeretlen fogalom. Ahogy az autósok elhúznak mellettünk, még az illúziót sem hagyják meg, hogy „igen, láttunk téged, most jól kikerülünk”. Az árnyékba beérve kicsit jobb, kellemes szellõ lengedez, kitartásunk meghozza gyümölcsét, az elõttünk haladók egyszer csak jobbra veszik az irányt, közeledünk a Pihenõházhoz. Édesapám hív, hogy mi újság, mondom neki, Droiddal mi még gyûrjük, de Dani Homokkomáromban kiszállt.

Zsigárdon ezúttal nem kapunk sem teát, de vizet sem, csak egy pecsétet. Kicsit leheveredünk a gyenge szélben susogó nyírfa árnyékába, s csak nézem a túlnan elterülõ földeket és az erdõfoltot, amin keresztülhaladva hamarosan Palinban leszünk. Tíz perc múlva ébresztene a telefon, de nyolc perc behunyt szemmel fetrengés után felébredek, visszahúzom a cipõt, Kékdroid biccent, hogy ideje indulnunk. A célban lesz idõ ücsörögni. 11:49 perc van.

19.    felvonás: Végjáték

Megbeszéljük, hogy kizárólag az autópálya aluljárójában fogunk szusszanni egyet, a hosszú egyenesen nincs más árnyék – fõleg, hogy dél van, a Nap felettünk jár. Palin szélén szüleim a „megmentett” öcsémmel kiintegetnek az autóból, mi meg vissza, egy óra múlva reméljük, a célban találkozunk. A kerékpárút elején egy túrázó jobbra a tuják árnyékába menekül egy rövid pihenõre, mi rendületlenül haladunk utolsó csoffadópontunk felé. Ha épp nem ér a szellõ, érzem a karomon, hogy forrón tûz a Nap. Az idõ jóval melegebb, mint tegnap volt. Az autópálya alatt a kerékpárút korlátjánál leülök kicsit, iszunk vizet, fogy a készlet, igyekezni kell. Néhány perc után újra a napon sülünk, a sapkám alá rögzített kendõ egykedvûen omlik a vállamra, már nem játszik vele a szél, megállt a levegõ. Leveszem hát a kendõt, mert csak melegít. A Rozgonyi utca elõtt közvetlenül újabb túrázót érünk utol. Õ egyenletesen halad, amíg mi az ivókútnál lefetyelünk, visszaelõz, de a célba nagyjából együtt érkezünk be. 13:13 a pontos idõ. Nem tudom, 2007-ben hogy tudtam végig élvezni Palint, de azóta mindig csak akkor örülök, amikor a földgömböt megpillantjuk az útkeresztezõdésben. Akkor viszont felhõtlen a boldogság. A gimnáziumban ott ül sok ismerõs, Wolfkery gratulál és Vali, Suvlaj és Rafter is itt van még. Rendes tõlük, hogy megvártak minket (ha egyáltalán minket vártak :)).

Megbeszélünk mindent, ami az elválásunk után történt, Rafter szerencsésen bestoppolta magát Nagykanizsára, mert a buszt, amivel Vándor Csillag és Suvlaj mentek be, õ kilenc perccel lekéste. Vali is beért a célba, némi tájékozódási intermezzo után, de szegény nagyon beverte a lábát valahol.

Még gyorsan letusolunk, Édesanyámék már várnak az autóval, Dani ott piheg. Aztán, miután összepakoltunk, elköszönünk a rendezõktõl. Emlékezetes túra volt megint a Rockenbauer. Az autóban most nem alszom el azon nyomban (sõt, Lentiig sem), látom, hogy a digitális kijelzõ a földgömbnél 34°C-ot mutat (jó, lehet, hogy telibe sütötte a Nap és azért, de akkor is :)).


Levezetésként pedig családilag ellátogatunk a lenti Don Quijote étterembe, megkísérelni az elhasznált energiák pótlását.


Köszönöm a társaságot Kékdroidnak, akivel a túra összes kilométerét együtt éltük végig, köszönöm Suvlajnak és Rafternek a vidám perceket és hogy Kistolmácsig együtt mentünk. Valinak és Daninak köszönet, amiért frissítésként beálltak hozzánk, és hogy a hetvenesük elején elcsoffadoztak a csapattal, amiért a végén böjtölniük (nagyon sietniük) kellett. Végül, de nem utolsó sorban pedig köszönet Vándor Csillagnak, aki Hahóton csatlakozott hozzánk, valamint SzLA1-nak, aki a rajttól velünk tartott, de Söjtörön belépett a hipertérbe.

Nagyon szép az ötödik teljesítésért járó jelvény. Jövõre megint? Igen, azt hiszem, szeretném. :)