Túrabeszámolók


Bükk 900-as csúcsai

moiwaTúra éve: 20112011.07.31 19:00:20


Bükk 900-as csúcsai: „a teljes történet”


Immáron másodszorra készülõdöm neki ennek az egyedi hangulatú tájékozódási túrának. Csõ Gyuri adta az ötletet a logisztikához, amit az elõzõ heti mátrázás során vetett fel. Annyit mondott: „Gyere el Nyíregyig, utána már túl sok dolgod nem lesz”. Pénteken nem tartott sokáig a munkaidõ, ugyanis sietni kellett a vonathoz. Szerencsére csak bõ tízpercnyi járásra volt az állomás, ahonnét a vonat a tényleg IC tempójú pályán elrepített Nyíregyházára. Elcsodálkoztam a felújított vasútállomásán, meg úgy egyáltalán teljesen pozitívan voltak az elsõ benyomásaim a városról.


Gyuri pár perc türelmet kért a telefonban, aztán rövidesen integetett is az állomás elõtt elrobogva a kocsijából, hogy kicsit arrébb parkol majd le. Siettem is a várható parkolási helyéhez, de aztán õ meg abban a hitben élt, hogy gyalog nem lehetek olyan gyors, így aztán sikeresen elkerültük egymást. Na azért ez a kergetõzés nem tartott túl sokáig: cuccok a kocsi hátuljába be, aztán irány a Tiszán innen! Közben láttuk egy csúnya baleset utómunkálatait (szépen felharmonikázódott kiskocsi egy ütközés folytán), és szép gyorsan el is hagytuk a várost.


Nem telt el sok idõ, már integetett nekünk a Tokaji-hegy, amit aztán közvetlen közelrõl is „megsimogattunk”. Kicsit nosztalgiázgattunk a Bortúrák kapcsán, megvizuáltuk a Tisza-Bodrog összefolyást… túl sokat nem kell várni, mert szeptemberben újból itt a lehetõség a Bortúrázásra. Bodrogkeresztúrnál ugyanezen túra ellenõrzõpontja közelében robogtunk el, majd a 37-es úton haladtunk egy keveset, hogy aztán a Dél-Zemplén számomra ismeretlen útjain kanyarogjunk. Gyuri mesélt mindenfélét az itteni kalandjairól, borozásokról. Egyet bizton lehet állítani: tereprutin és tájoló nélkül a Zemplén legyõzheti az embert ;-)


Egyre beljebb kerültünk a hegyek közé, majd egy jobbossal igen gyenge minõségû aszfaltúton gurultunk felfelé. Gyuri mesélte, hogy errefelé már a legtöbb házat megvették debreceniek, nyíregyháziak, sõt külföldiek is. „Simának 11 állandó lakosa van” – mondja.  A házak számából persze úgy tûnik, mintha legalább 1 nullát utána lehetne írni. Kisvártatva már 600-as hegyek látszottak, a felhõk pedig egyre alacsonyabban úsztak.


Baskó – végállomás. Zsákfalu, csomó szép felújított házzal. Egyikük lesz az éjszakai rezidencia. Gyurit várta a komornyikja, majd egy kis sörmelléki eszmecsere után sort kerített a fûnyírásra, miközben én már a térképet nézegettem és a csúcsok közötti átkötés lehetõségeit mérlegeltem. Amint Gyuri végzett a munkával, egyeztettük az útvonaltervet és hamar közös nevezõre jutottunk. A 3 évvel ezelõtt általam abszolvált (egyébként a rendezõség által is javasolt) csúcssorrenden pár helyen változtattunk, mint utólag kiderült, elõnyös módon. Gyuri ismerte az elsõ 5 valamint az utolsó 5 csúcsot, a többi esetén bízott az én rutinomban is. A híradóból értesültünk egy szép magyar úszósikerrõl, majd rövidke beszélgetés után már intenzíven ásítottnk már, így 9-kor lámpaoltást tartottunk.


Kora reggel ébresztõ, kinézve az ablakon nem szívderítõ a látvány: esik az esõ. Reménykedtünk benne, hogy alábbhagy majd rövidesen. Gyors reggeli, pakolás, aztán kocsiba pattantunk. Onnét Bánkút még elég messzi volt. Tekergés a Zemplén számomra ismeretlen útjain, integetés jobbra Boldogkõ várának, majd Abaúj térség alaposabb megismerése következett egyre sötétebb és alacsonyabb szálló fellegek társaságában. Szerencs elõtt förtelmes nagy zuhé kerekedett, az életkedvünk is kezdett elmenni, arra gondolván, hogy ha ez vár ránk a túra során is… „Hát komám, ha ezt kapjuk Bánkúton is, el nem indulok” – mondta Gyuri.


A Takta vidéken már száraz az aszfalt, Miskolcon sincs víz, de párás, nyálkás a levegõ. Gyuri iszonyatos szomjas lévén beugrott folyadékpótlásért. A két liter teát rövid idõ alatt benyakalta. A diósgyõri villamospálya-felújítás kicsit belassítja a menetet, de amúgy sem gondoltuk, hogy túl hamar fel tudnánk érni a Fennsíkra. Felfele tekeregvén sok emlék jön elõ, az egyre csodásabb erdõt elnézvén. Szentlélek magasságában ismét leszállt a felhõ közénk és csúnyán szitálni kezdett. Bánkúton a síházig gurult a járgány, amibõl kiszállva észlelhettük, hogy bizony szitál itt rendesen, és meglehetõsen kicsi a látótávolság.


A  nevezési asztalnál sok-sok ismerõs, nemrég érkezett qvic, jámborral és nagyondinnyével, valamint a nyírségi nagycsapat Attilával kiegészülve. A rövid szerelvényigazítás kicsit hosszabbra nyúlt, így rajtidõ-módosítást kérelmeztünk. Még el sem indultunk, mikor feltûnt egy „OKT 50 vándorlás” logóval ellátott autó, valamint egy szép molinó is. Gyuri fotót kért. Oké, semmi gond!


Na de aztán most már nincs tovább: go! Na oké, de merre? Ja, a Borovnyákra a sípályán. A felhõben alig látszott ki a pálya alja. A felhõ párája gyorsan hûtött, a vizes fûben trappolva pedig alapos cipõmosás is lett a jutalmunk. A nem kisszögû emelkedõn gyepsí-pálya elemeit véltük felfedezni, na rögtön eszünkbe is jutott a 4x56 Magas-hegy mászása… Érdekes módon könnyen ment ez az emelkedõ, hamar elértük a betonutat. Közben találkoztunk a szembe közlekedõ jámbor/nagyondinnye expresszel. Borovnyák csúcsára valamiért a betonon akartam menni, Gyuri még idõben balra korrigált a faoszlopig. 9 perc se kellett és már kenhettük is az elsõ fémbélyegzõt.


Innét a sípályának csak kb. a feléig ereszkedtünk vissza, majd egy sokkal enyhébb lejtéssel jutottunk el a Bánkúti felsõ parkolóhoz, ahol a Z+-re váltva mentünk „Bálványt imádni”. Az avarral dúsított kövek meglehetõsen csúszóssá váltak, nem ártott az óvatosság. Talán a hûvös tette, mindenesetre ez a mászás is játszi könnyedséggel ment. 25 perc menetidõvel már a kilátó aljában lévõ fémstempire kentük a festéket. „Irány a Csurgói erdészház!” Oké, értettem. Jaa, de hogy ilyen meredeken, a csúszós köveken? Gyuri elõresiet, én inkább gyökkettõvel, testi épségemet szem elõtt tartva követem. A sípályára érve bele-belekocogva utolértem Gyurit, illetve jámborékat, akiket ezúttal hátulról elõztünk.


Csurgó felõl Gyuri mindig is toronyiránt mászott fel a Pipis-hegyre. Mi sem pipiskedtünk, hanem tökön-paszulyon át nyomás balra fel! Magas aljnövényzet, csalán, kidõlt fák, nem probléma. A hegy jó irányban van. A sûrû erdõben Gyuri látszólag eltûnt, pedig csak annyival volt elõttem, hogy már épp nem láttam. Elértünk a Pipis meredekjét, a gerincmászáshoz némi jobbost kellett venni. Kidõlt fák, csalán… ennek ellenére pár perc és megvan a csúcs! Innét irányban tovább lefelé, néhol út sincs, vagy legalábbis úgy tûnik.


Kisvártatva egy nyeregféleséghez értünk, átbuktunk az OKT széles útján, majd a változatosság kedvéért toronyiránt egyenesen fel, ez már ugyanis a Fodor-hegy! Az eleje a mászásnak kellemes, az aljnövényzet ritkás, aztán a vége a más szokásos koreográfia: nagyobb dõlésszög, csalán és az elengedhetetlen kidõlt fák. Gyuri ismét csak elõttem vágtat, majd jelez is, hogy „Komám, itt a negyedik pecsét!” Valóban, ott trónol a termeszvár szomszédságában. Még 1 óra sem telt el a rajt óta…


Ennek hevében gyors ereszkedésbe kezdtünk, azaz kezdtünk volna, mert Gyuri rosszul lépett. Gyorsan korrigált a nem egyszerû hegyoldalon. Valami vadcsapás-félén csörtettünk, közben Attilának köszöntünk szembe, majd István hangja hallatszott. Neki Gyuri üzent valamit távkiabálással. A következõ hegy a „kis Erõs Pista” – azaz „kispista erõse”. Ehhez elõbb elértük a S sáv murvás útját, keresztezve elõbb egy rövidke fenyvessávot. A hegy tõlünk már jobbra volt, így aztán hátulról támadtuk be. Tehát toronyiránt fel, szépen komótosan. Balra egyre mélyebb leszakadás tátongott alattunk (Ablakos-kõ völgy), mi továbbra is csak felfelé. A csúcs pontos helyét kevéske keresgéléssel találtuk meg, két ellenkezõ irányban haladó túratárs segítõ instrukcióit is figyelembe véve.


Nagy István erõsét Gyuri betonbiztos tereprutinja alapján hagytuk el, számomra elsõre furcsának vélt irányban. Persze az élet Gyurit igazolta. Ehhez azonban elõbb ismét meg kellett mosdatni a bakancsot, majd egy balossal egy völgyféleségben megközelítettünk egy barlangot. Ezt követõen jött egy újabb toronyiránt mászás, a Huta-bércre. Emlékeimben ez a hegy úgy szerepelt, mint egy hosszú-hosszú gerinc, aminek szinte a legvégén van az oszlop… Most gyakorlatilag a túloldaláról támadtuk, és hittünk benne, hogy amint felérünk, nem leszünk túl messze a csúcstól. Ez a teória szinte be is jött, a gerincen 1-2 percet kellett csak jobbra térnünk és rá is került a hatodik plecsni a lapra.


Ez volt az a hely, ahonnét Gyuri bízott az én emlékezõkémben. A kalandfaktort növelve mi semmilyen GPS-t, tájolót és hasonló segédeszközöket nem vettünk igénybe, egyedül a térkép illetve az emlékeink, amire hagyatkoztunk. A Huta-bérc gerincének irányát meghatározva, egyértelmû volt, hogy erre merõlegesen kell leereszkedni a Kis-sár-bércnek. Elméletünket az is megerõsítette, hogy emberi lábnyomokat véltünk felfedezni az általunk bejárni vélt csapáson. Keresztezve a K+ jelzést, ezen lábnyomok folytatódtak felfelé, természetesen mi is erre terveztük a haladást.


Felérvén a gerincre, ismételten találkoztunk Attilával, Istvánnal és a nagy csapatukkal. Gondolom poénból, megemlítésre került az útvonalkövetés fontossága… (egy tájékozódási túrán?). Szûkké váló ösvényen áthaladtunk egy kis réten, ahol is a növényeket „barokk kastélykerteket megszégyenítõ módon” rágták le az állatok. Pár pillanat és ott is voltunk a Kis-sár-bérc oszlopánál.


Picikét visszamásztunk eddig járt utunkon, hogy valamelyest könnyebben járható terepen induljon meg a toronyiránt lefelé mászás balra. Egy nyerget elérve újabb iránymenet következett, pillanatok alatt a Fekete-sár-bérc csúcsára jutottunk. Belõttük az Olasz-kapu irányát, és ismételt tökön-paszulyon való csörtetés vette kezdetét. Az avarral borított nedves kövek helyenként nem vicceltek. Olasz-kapu elõtt újból összefutottunk Attiláékkal, ráadásul nem is utoljára! Az õ csapatuk és mi is toronyiránt gondoltuk bevenni Kõrös-bércet, õk egy kicsit jobbról támadva a hegyet, mi viszont tökegyenesen. Nagyjából egyszerre sikerült feljutni a csúcsra, ahol nem is idõztünk túl sokáig, mert a csúcsoszlopnál mindkét társaság nem is fért volna el teljes létszámban.


István adott ötletet a betonúthoz való ideális ereszkedési irányhoz. Gyurinak ez nem tetszett túlságosan, a bõséges csalánpopulációt elnézve. Folyton ki-kitekintgettünk balra, hiszen le kellett térni a K+ jelzésrõl egy töbör után, hogy az ideális kis ösvénykét megtaláljuk. Szerencsére meg is lett a frissen kijárt út (bizonyára qvic nyomait sikerült meglelni) és megindultunk felfelé a Vörös-sár-hegyre. Valamiért sokkal meredekebbre emlékeztem, így teljes meglepetéssel ért, hogy olyan hamar fel sikerült érni a csúcsra.


Ez a hegycsúcs meglehetõsen trükkös: ha az ember körüljárja a csúcsoszlopot, majd körbetekint, elsõ pillantásra fogalma sem lehet róla, hogy melyik irányból jött is fel. Mi Gyurival ezt a hibát sikerült elkövessük. Kínunkban röhögtünk magunkon, megpróbáltuk minden irányból lemenni egy picit és „rekonstruálni” a felmenetelünk végét, de valamiért nem volt sehonnan se ismerõs a dolog. Bõ 10 perccel késõbb megjöttek Attiláék, és a csapatból István volt az, aki teljes magabiztossággal mutatta, hogy Kukucsó felé melyik az optimális ereszkedési irány. Mi sem kellett több, zúztunk lefelé, szerencsére a hegyoldal lábbarátnak bizonyult, nem csúszott, nem volt köves se.


A lokális minimumot elérve füves cipõmosás és rövid csalánkúra jutott osztályrészül, majd pici emelkedéssel a S3 széles útját kereszteztük. Innét gondoltunk egy iránymenetet felfelé, de a gondolatainkat (valószínû qvic) már megelõzte és egy jól kijárt ösvényke jelezte a követendõnek vélt irányt. Eleinte csak combosan meredek, késõbb azonban kõrõl kõre lépkedõs „út” várt ránk. Felfelé szerencsére nem okozott gondot a csúszósság, az azonban igen, hogy tökig benne voltunk a felhõben és a hideg átjárta testünk minden porcikáját. A látótávolság sem volt túlságosan nagy.


Normál körülmények között a Kukucsó-hegy csúcsáról nagyon szép lenne a kilátás, azonban az esõ és a hideg miatt a pecsételésen túl nem láttuk okát a tovább idõzésnek. Azonnal tovább indultunk. Kisebb bizonytalanságban voltunk a belõtt irányunk helyességét illetõen. Eleinte a gerincen másztunk lefelé a csúszós köveken, majd kicsit attól balra folytattuk. Feltûnt a közelben a Gyuri által megénekelt szélesebb szekérút-féleség, amirõl azt hittük, hogy helyes. Nem tévedtünk. Ahol egy icipicit emelkedni látszott ez az út, ott már jobbra ott tornyosult az Ispán-hegy. Nem mentünk el a nyeregpontig, hanem szépen iránymenetben felcaplattunk. Hát ez sem egy lapos hupli. A vége pedig ugye meglehetõsen megszórt, mármint kõvel.


Az esõ nem hagyott alább, így a stemplizés után azonnal tovább folytattuk utunkat, egytucat pecséttel a lapunkon. Az ereszkedés fokozott óvatosságot igényelt, néhol többször is meggondoltam, hova is lépek. A valódi nyeregponthoz mentünk le, ahol egyértelmû volt, hogy a legjobb a toronyiránt haladás: irány tehát elõre föl! A kíméletesség érdekében nem teljesen felfelé vettem az irányt, hanem némiképp jobbossal kombinálva. Ezzel a tüdõnket is kíméltem az egyre jobban szakadó esõben, másrészt a táv is rövidült. Az oldalazós módszerrel a vártnál késõbb (de még jó helyen) jutottunk a S3 jelzésre, ami viszont már közvetlenül felvitt a Bükk csúcsára, az Istállóskõre. Valamiért ebbõl az irányból sokkal jobban szeretünk rá felmászni, mint a Szalajka-völgy felõl…


Az esõ és pára nem engedett a negyvennyolcból, így csupán egy gyors ivást engedélyeztem magamnak, és usgyi tovább! Már csak amiatt is, hiszen a következõ csúcsig szinte csak lefelé kell menni. Ráadásul turistajelzésen! Z3, Z kombinációval értünk el egy rétszerûséghez, ahol a legalkalmasabb volt a csúcstámadásra. És tényleg, ebbõl az irányból a Nagy-Kopasz csak egy apró dombocska. Bár a toronyiránt mászás kellõs közepén nem feltétlenül ezt gondoltuk. 14 csúcs és még bõven 4 órán belül. Hihetetlen. Ha ennyire jól megy, toljuk neki.


Ismét fura irányból akartam visszamenni a Z jelzésig, de Gyuri idõben szólt. A régebbi térképeken a Z sávnak létezett egy átkötése, ami egyenesen a Virágos-sár-hegy alá vitt, ezt azonban azóta megszüntették. Sebaj, menjünk akkor a Z/K+ elágazásig! Közben egyik pillanatról a másikra kimásztunk a felhõbõl, hirtelen megnõtt a látótávolság, mint a mesében. Az ominózus táblás elágazásnál iránymenetben támadjuk a Virágos-sár-hegy elõhegyét, jól járt (qvic által simára taposott) ösvényen. Emlékeztünk mindketten, hogy a hegy teteje csalános, készültünk is a kiképzésre. Lehet hogy a csalánok megunták a banánt, mert egészen kezelhetõ mennyiségben találtunk csak belõlük.  Az elõhegy után nemsokkal ott virított a valódi hegycsúcson az oszlop. 4:20 és 15 csúcs. Ez gyanúsan jó…


Már korábban jeleztem Gyurinak, hogy a Tar-kõre való átkötés számomra a túra Achilles-pontja. Három éve ugyanis egy tájfutó volt a csapatban, õ navigált, mi szinte csak követtük. És pont ezen a szakaszon volt, hogy én totál rábíztam magam, túl sok emlékem innét nem maradt. Megkezdtük az ereszkedést a csúcsról. Az oszloptól balkanyar, majd rögtön egy jobbos. A völgyben leérve egy oldalazó útig, majd enyhén jobbra toronyiránt lefelé. Majd ezek után is inkább jobbozva lefelé. Szinte megkerültük a hegyet, majd balra javasoltam kanyarodni.


El is értünk rétféleséget, és annak végét, amirõl tisztán emlékeztem, hogy mi bizony 3 éve garantáltunk jártunk itt. Térképet is elõvettük, be is lõttük a helyet. Ha egyenesen továbbmegyünk a látszólag áthatolhatatlan erdõn, talán a Büszkés-hegyen lyukadunk ki. Egy útvillához érkeztünk, ami ugyancsak ismerõs volt korábbról. Na itt indult el a móka: valamiért az volt az érzésem, hogy nekünk balra kell térnünk. Itthon a fotelbõl rekonstruálva a dolgokat, egyértelmû, hogy ez a legrosszabb opció volt… Ha jobbra térünk, szinte a Keskeny-rét aljához jutunk. Elvileg lett volna ebben az útvillában méginkább jobbra egy emelkedõ ösvény, az lett volna az ideális… na majd jövõre!


Szóval valószínû az agyi fáradtság miatt a legrosszabb opciónál maradtunk, és mentünk szépen a „Kõrösbérci úton”. Nem volt ismerõs, de ha már egyszer bevállaltuk, legyen! Túl rövidnek nem volt mondható, de egyszer hirtelenjében beletorkollott az Olasz-kapuhoz vezetõ betonútba. Akkor még nem voltam benne 100%-ig biztos, hogy ott vagyunk, de párszáz métert gyalogolva megvilágosodtam. Sebaj, ezt dobta ki a gép mára. Távban szépen hozzápakoltunk, de legalább tudtuk pontosan, merre járunk, ezáltal igazi ttúrás tempóval tudtunk repeszteni… vissza a Tar-kõig. Érintve Zsidó-rétet, Keskeny-rétet és a Büszkés-hegy alját.


Talán dacból is, de kegyetlenül beindultam, bele is kocogtam. A tempóból csak Gézáékkal való váratlan találkozás tudott visszavenni. Õk ellenkezõ irányban teljesítették a túrát. Tar-kõnél Gyurira való várás közben magamhoz vettem a bekészített egyéni szolgáltatások egy részét, valamint apasztottam vízkészleteimet is. Gyurinak a bélyegzésen kívül nem voltak más tervei a csúcson, én viszont úgy gondolom, Tar-kõ nem telhet el a panoráma megtekintése nélkül. Így aztán gyorsan lerobogtam a felszálló párában úszó hegyek látványának megörökítése céljából.


Idõben így is kiválóan álltunk, de most már bennünk volt, hogy menjünk, ahogy a csövön kifér! Büszkés-hegy letérõje az OKT jobbosánál egyértelmû volt (itt ismét szembetalálkoztunk Attiláékkal, ma utoljára), a csúcsoszlopot is könnyen megleltük, mert a felhõ annyira nem blokkolta a láthatóságát. Visszarongyoltunk az OKT-re, majd a K/Z3 elágazásnál Három-kõ felé trappoltunk. Gyuri a csúcsoszlop felé vette az irányt, én azonban visszanéztem egy fotó erejéig, a Tar-kõ innét mindig impozáns!


Gyuri javasolt egy utat Nagy-kõ-hát felé, én viszont biztos voltam benne, hogy a Z3-rõl további ereszkedéssel megtaláljuk a murvás úthoz való átkötést. Õrült tempóban ereszkedtünk, és gyanús volt, hogy nincs meg az a letérõ. Közöltem is szegény Gyurival a nem örömteli hírt, de nem tétlenkedtünk, azonnal balra csörtettünk, amíg el nem értük a széles utat, ami nem volt más, mint a két Kõ-hát közti átkötõ út. Mehettünk tehát vissza a Nagy-kõ-hátra. Elõbb a nyeregbe, majd fel a kerítéshez, ezután pedig a cipõápoló aljnövényzetes, végetérni nem akaró ösvényen. Egyszer minden rossznak vége szakad, meglett a csúcskõ.


Gyuri mesélte, hogy amikor túrázni kezdett, ezt a hegyet is csodás bükkerdõ borította. Abban biztos könnyebb volna a haladás. Mehettünk vissza, a kerítésig a magas fûfélék közt, majd a szekérúton a nyereghez. Gyuri emlékezett, hogy a szálerdõben át lehetne vágni, és közvetlenül a toronynál lyukadnánk ki. Valamiért nem találta meg ezt a letérõt, de aztán egy ösvénynek tûnõ vadcsapáson mégis megindultunk jobbra. Vékonytörzsû fák közt bújócskázva teljesen véletlenül (vagy céltudatosan?) pontosan a toronynál, azaz a csúcsoszlopnál találtuk magunkat. Megvan az utolsó pecsét, alig több mint 7 óra menetidõvel.


Gyuri felvetette, hogy nagyon örülne, ha a teljes menetidõnk 7-essel kezdõdne. Ez nekem is ínyemre volt, így azon munkálkodtunk, hogy a lehetõ legegyszerûbb módon kilyukadjunk a betonúton. Eleinte adta is magát az út, de aztán a térképeken jelölt széles szekérút „elfelejtett létezni”. Szó szerint fától fáig másztunk, gyakran az irányt sem követve. Ennek eredményeképpen a becélzott helytõl jelentõsen arrébb, a Nagy-mezõi elágazástól is lejjebb bukkantunk ki a betonon. Idõben még jó álltunk. A csuromvizes bakancsom elkezdett külön életet élni, meg kellett álljak szerelvényt igazítani. Eközben hagytam Gyurit, hadd menjen. A betonon gyorsgyalogolva, belekocogva aztán sikerült ismételten megközelítenem õt.


Kérdezgette többször is, mennyi van még a 7-essel kezdõdõ idõbõl. A hátralévõ távot csak saccolni tudtam. Habár Tar-kõnél elállt átmenetileg az esõ és azóta átmeneti „nyugalom uralkodott”, a vizes térképemet nem akartam többször kiteríteni, no meg hát ez is idõveszteség lett volna. Gyuri nagy örömmel nyugtázta az OKT elérését (ahol ugye a betonútról lekanyarodik Bánkút felé a murvás útra térve). Teljes nyugalommal kispistáztunk, végig a murván maradva. Kemény tempót diktáltunk. A lokális maximumot elérve örömmel vettem tudomásul, hogy túl sok már nem lehet vissza.


Egyszer csak kereszteztük önmagunkat: a Fodor-hegyre toronyiránt mászás vonalát. Jé, egy bükki irányjelzõ tábla! Mi van rá kiírva? Bánkút 1,5 km! Hát ez tök jó! Az idõjárás nem díjazza örömünket, az esõ ismét rákezd. Most kellett egy kicsit vigyázni, mert ez a rész meglehetõsen „jelzéskakofóniás”, mindenfelé elágaznak utacskák. Az egyiket szépen ”megettük”, bár elvileg mehetnénk Csurgó felé is.. de mi nem akartunk. Közben elmélkedünk, hogy hányadik beérkezõk leszünk. Én azt saccoltam, hogy tizedik körül. Gyuri szerint tíznél kevesebben érhettek be elõttünk…


A nagy kedvenc „mesefenyvesen” áthaladva már ott is a Csalánosi parkoló letérõje. Hát már csak a „nemszeretem” emelkedõ volna az ÉMÁSZ üdülõig? Idõben nagyon jók vagyunk… És aztán a végén lekocogtunk a síházhoz, ahol egy „élõ irányjelzõ” mutatja, hogy merre is a cél: beérünk az asztalhoz, ahol a rendezõi papírok ott állnak, de rendezõ nincs.. azaz hogy van, csak kicsivel arrébb. Mondják is a célidõt, sietnek vissza adminisztrálni. 7:49 a vége. Elõttünk csak qvic és egy másik túrázó ért be csupán. Leesett az állam. Gratulálunk egymásnak Gyurival, még így is nagyon szép volt, bár simán lehetett volna akár 6-ossal kezdõdõ idõ is.


Gondolkodóba estünk, hogy elõbb elfogyasszuk a célszolgáltatást, avagy átöltözzünk / lemosakodjunk. A gasztronómiai élvezet elõbbre való, így ez következett. Hihetetlenül finom és tartalmas gulyáslevest kaptunk, amit erõs paprikával bolondítottunk. Választhattunk innivalót is hozzá, szörpöket illetve „chipsadó-gyanús” üdítõket is.  Evés után aztán mosakodni szerettünk volna, a fõrendezõ is úgy tudta, hogy van erre lehetõség, de kiderült, hogy a síház zárva. Egy mosdó azért rendelkezésre állt. Nagyon jó érzés volt szárazba öltözni, mert július ide, július oda, a túra alatt és a célban is maximum 15 fok lehetett csupán. Már átöltözés közben ismerõs hangra lettem figyelmes, Gyuri beszélget az illetõvel. Volt egy gyanúm ki az, de csak a valós találkozáskor lettem bizonyos, hogy tényleg Hallgatoozoo az. Az OKT 50 vándorláson vett részt, és már útrakészen állt õ is, nyargalnia kellett a többiek után.


A túra során többször poénkodtam Gyurinak, hogy nézze csak meg, mikor útra kelünk, ki fog sütni a nap és visszatér a nyár… ez majdnem be is jött: Miskolcon már nyoma sem volt az esõnek, kellemes klíma uralkodott. Az M3-ason pedig a Nap is többször elõbukkant. Nagy forgalom nem volt hazafelé, a Forma-1 idõmérõjérõl a népek már hamarabb hazaindulhattak, ott sem adódott torlódás.


Összességében pozitív élmény marad a második Bükk 900-asom. A tévelygéseken utólag csak röhögök, de legalább lehet még hova fejlõdni. Köszönöm Gyurinak az egész logisztikai megoldást, a baskói vendéglátást, a túrán a társaságát, azt hogy elviselt, és persze a fuvart! A rendezõségnek köszönöm a szervezést, a gulyással nagyon magasra tették a mércét!