Túrabeszámolók


Szurdok / Útvonalkövető

OttorinoTúra éve: 20112011.07.29 09:47:32
SZURDOK 40 - 2011.07.10. (vasárnap) Táv: 1820 m; Szint: 44.16 km, sõt, több.
Korán érkezünk Pomázra. Még bõ húsz perc van a busz menetrendben feltüntetett indulásáig, de már négy túrázó várakozik a Dobogókõ feliratú állásban. Hamar elõkerülnek a friss élmények, múlnak a percek. Melinda ékezik egy ebbel, ami úgy néz ki, mint egy mop nyél nélkül. - Hé, Kanga! De összementél a mosásban. Kellemes a csevely a jó a társaságban, de most már elõállhatna egy nagyteljesítményû géperejû jármû, mert itt az idõ. Mondom! Itt az idõ! Hiába mondom, mert buszoséknál lazán értelmezik a menetrendet; a busz késve áll be. A kismillió ember jegyvásárlása is okoz plusz negyedóra késést. Nem lesz ebbõl hét órai rajt odafönt. Diszkréten megjegyzem Zsoltnak, hogy ötödik- hatodikként értünk a megállóba, és tizenötödik- tizenhatodikként sikerül felszállni. Fontos, hogy ülhessünk a hosszú úton, mert csak így tudunk közben kajálni. A hosszú busztúra alatt figyelem azokat a helyeket, amelyek közelében el fogunk haladni. Nem lesz könnyû menet. A Két-bükkfa-nyereg után már csak egy-két perc és leszállhatunk. Hadd menjenek elõre azok, akik álltak! Gyönyörûek a reggeli fények a turistaház elõtti asztaloknál. Megvesszük a nevlapokat, töltünk. - Gyere már Zsolt! Állj be a rajtoltatás sorába. Amíg csavargatod a botjaidat, addig én odamegyek Jávor Zolihoz két repohárért. Egy perc, és Bubu asztalához érünk, akinél megkapjuk az úti okmányokat. Egy itinert, egy térképet és egy ellenõrzõlapot. Az utóbbit keményebb papírból. (Ennek késõbb jelentõsége lesz.) Kissé megriaszt a rengeteg pecséthely. 07:20-kor sikerül elindulni. Ez 20 perc veszteség, mert hétkor lehetett volna legkorábban elindulni, és a szabályok szerint 20:30 a célzárás idõpontja. Zsoltnak arra a szövegére, hogy "ráérünk, mert nincs szintidõ", hullani kezd a hajam. Nem tudhatjuk, hogy milyen akadályokba ütközünk a túra során, és még az ismeretlen Salabasina-árkot is felakarjuk fedezni.
Kimegyünk a Turistamúzeum mögé és balra fordulunk. Egy rahedli jelzés tarkállik itt, de elég a [ZC] jelet figyelni egy jó hosszú darabon. Kimegyünk a Rezsõ kilátóba, hogy nincs e valami felírni való már az elején. - Ha már fényképeztél, próbáljunk meg elszakadni a látványtól. Lejjebb, a jobbos leágazásunkba ledõlt kicsit egy fa. Megkerülni nem lehet, már a túra elején másznunk kell. Meredeken lejtõzünk, elõször megkötött sáros talajon, aztán guruló kövesen. Megéri a kellemetlenség, mert egy hegyoldalba vájt, árnyas kövesútra érünk, amin kifejezetten jólesik a séta. Keresztezzük a [Z-] jelzést, és tovább megyünk egyenesen, de most már szalagozáson. A Szakó-nyeregbõl lejövõ [P-] jelû turistaútba csatlakozunk, hogy késõbb jobbra lemenjünk róla egy mûútra, amin balra fordulunk. Amikor az egyenes bal kanyarba menne át, egy jól látható, jobbos erdei útra térünk. Libasorban baktatva érkezünk egy zsebkendõnél is kisebb tisztásra.
1. ellenõrzõpont, Fényes-forrás. (Matricás)
Egy bokorról lóg a matricákat tartalmazó tasak. Mindenki türelmesen vár a sorára, és a felragasztandó cetlire. Balra, lent csurog a forrás, most még nem vagyunk szomjasak, kihagyjuk. A továbbiakban kissé lelassul a haladás. Kimosott ösvény, gödrök és a feltorlódott túrázók akadályoznak. Amikor alászállunk a Lukács-árokba, a másik oldalon ki is kéne mászni belõle. Itt is van aki leblokkolja a haladást, egy gyerek még le is ül az árok oldalában az ösvényre. Elfogy a cérnám, egy másik, meredekebb helyen próbálkozok, ahol a süppedõs avar teszi próbára az egyensúlyérzékemet. Nehezen, de felvergõdünk a Lukács-árok szélére, ahol a régi [S-] jelzésen megyünk lefelé. Idén az itiner még opcióként sem említi az árokban való haladást, mégis néhányan lent mennek. - Hulululúúúúú! Jobbról megkapjuk a friss [S-] jelzést, ami levisz a szimpla patakmederré szelídült árokba. Itt találkozunk a vállalkozóbb szellemû Lukácsozókkal. A Bihariéknak alaposan elázott a tunikájuk. - Hogyhogy az árokba' mentetek? - kérdezem tõlük. Az asszony megmondja: - Hogyhogy, hogyhogy? Csak a puha poecsoek nem mentek lent az árokban, és nem túráztak szombaton. - Ja, bocsánat. Kérek engedélyt meghunyászkodni... Néhányszor átmegyünk még a patak kövein, aztán kiérünk a Dömösrõl feljövõ mûútra, amin jobbra fordulunk. Elsétálunk a Rám-szakadék táblájáig, ahol feltaláljuk a [Z-] jelet, és elindulunk rajta a szakadék alsó bejárata felé. Nagyon finoman kezdõdik az egész. Kisebb hepék, nagyobb hupák, néhol pici emelkedõ, egész kellemes. Egy forrás közelében, az árok közepén kucorog a pontõr.
2. ellenõrzõpont, Rám-szakadék.
Van cuki és többféle pezsgõtabletta. - Jaj, de jó! Van magnézium. Tablettakivétel, és gondos visszazárás után Zsolt kezébe nyomom a csövet, majd a repohárral a falikúthoz megyek. Még pezseg az ital, amikor már lehúzok belõle egy jó kortyot. Isteni ez a hûs nedû, jobban oltja a szomjat, mint ezek a cukros ragacsok, de még a sima víznél is jobban. - Halló! Valaki elvitte a magnéziumot - szól a pontõr hölgy szigorú hangon. Megrezzenek, mert érintve érzem magam. Vettem belõle, de utána tovább is adtam. - Hol van a magnézium? - hangzik fel a kérdés, most már türelmetlenebb, fenyegetõbb hanglejtéssel. Oda kell mennem, hogy tisztázzam magam. - Zsolt! Kinek adtad tovább a magnéziumot? - kérdezem. - Nem tudom - válaszolja, miközben a botja mellé fogva szorongatja a magnéziumos fiolát. - Ejnye, Zsoltika! Add vissza a néninek a tablettákat! Ugye, nem kell nekünk az összes?!... Tisztán is iszok egy pohárral a forrásvízbõl, de aztán tovább kell menni. Megkezdõdik a korlátos szakasz. Alig kotyog valami víz a mederben, lehet menni tempósan. A mászós részeknél sincs torlódás. Nincs itt még az apuka a nyakban ülõ gyerekkel, vagy az iskolányi kamasz a két tanárnénivel. Még a nõ sem ért ide a magas sarkú cipõjében. Az egyik felmászásnál útban vannak a botok, amik eddig hatalmas segítségemre voltak. Már azt nézegetem, hogy hova fogom feldobni õket, amikor »az ERDÕKERÜLÕ túrán megismert srác« fentrõl lenyúl értük. Felmászás után Zsoltra várok, hogy továbbadhassam neki a most kapott szívességet. Egyébként itt egy picit magasabbra tették a korlátot, mint amit egy extra hosszú karú ember lentrõl eltudna érni, de nem lehet szólni egy rossz szót sem, mert majdnem 100%-ig "akadálymentesítve" van a Rám-szaki. A felsõ végébõl meredek lépcsõsoron hágunk fel egy pihenõhöz. Utak ágaznak el errõl az árnyas helyrõl. Mi egy szalagos, bal felé tartót választunk. Régebbi, a környéken történt bolyongásaim- és biciklizéseim óta tudom, hogy ez az út nagyjából párhuzamos a Rám-szakadék fölötti mûúttal. Nem is kutatom a régi, nagyon kopott jelzéseket, csak megyek az árnyas úton. Mintha egy hosszú lugas lenne. Furcsa érzésem támad. Olyan, mint mikor az ember nem tudja miért, de érzi, hogy valami nincs rendben. Megvan! Nem hallom Zsolt folyamatos beszédét. Hirtelen hátrafordulok. Jól van, nincs semmi baj. Jön, csak Szilveszter miatt nem tudja érvényesíteni a szólásszabadságról rendelkezõ törvény biztosította jogát. Megjön a keresztezõ földút szemben a faragott kapuval. Ez a mondat azért hangzik úgy, mintha tudtam volna, hogy mi következik, mert tudtam. A héten a Dallasz helyett az útvonalleírást meg a térképet bújtam, hogy kellõen felkészüljek az ELSÕ SZURDOKOMRA.
INTERMEZZO
Úgy érzem egy kicsit el kell térnem az útikalauztól megmagyarázandó, hogy miért ez az elsõ SZ40-em. Évek óta itt ez a kiváló kalandtúra; nincs is messze az Aszfalt Kantritól. Hát, akkor miért is nem voltam még rajta? Azért, mert - hogy Bihariné szavaival éljek - puha poecs volnék? Máris megnyugodhatnak a kedélyek, ennek semmi köze ahhoz, hogy tud e a csingilingi félhaton kívül mást is mutatni. A prózai ok az, hogy júliusban minden hétvégére szoktak valamilyen átúszást szervezni. Ha történetesen szombaton van az esemény, akkor vasárnap is a helyszínen maradunk, és a 38 fokos kánikulában derékig beleülünk a langy vízbe egy nagy szelet görögdinnyével, és amikor szóba kerülnek azok a zavart elméjûek, akik a Pilisbe-hehehe forralják az agyvizüket, akkor egymás hasát fogjuk a röhögéstõl. Nem tom milyen logikát követtek azok, akik az idei nyár átúszásait idõzítették, de július legforróbb hétvégéjét facéron hagyták. Nos, ezért álltam be ma én is a káposztalé forralók sorába.
END INTERMEZZO
(Egy illetõ a vállam fölött beleolvasott a szövegbe, és azt mondta, hogy a Dallaszt már rég nem is adják a TV-ben. Milyen kár!)
Tehát, ott tartottam, hogy fakapu. Bemegyünk és felmegyünk. Persze nem ilyen gyorsan, könnyen, hanem lassan araszolva, és minden lépést megfontolva, nehogy visszacsússzunk a kõmorzsalékos talajon.
3. ellenõrzõpont, Rám-hegy.
Gyõri Péterék egy csenevész cserje árnyékában húzódnak meg, és osztják a bélyegzõlenyomatot. Már most úgy tûz a Nap, mint egy átlagos nyári délutánon. Szent Kleofás! Mi lesz itt ma még? Nem is merek a még elõttünk álló megpróbáltatásokra gondolni. Leindulok. Zsolt szól, hogy várjam má' meg. - Rendben van öreg hal, de ha nem bánod, nem itt a tûzõ napon, hanem odalent az árnyasabb részen. El is indulok lefelé. Akármennyire is óvakodok, meg-megcsúszok ezen a fránya görgetegen. Nem vígasztal, de mások is. Lent beállok egy fa törzsének az árnyékába. Baú! Most jut eszembe, hogy odafönt rá akartam ülni arra a mágikus vagy magnetikus biszbaszra. Bah! Vissza nem megyek az ziher. - Na, épségben leértetek? - kérdezem a fiúkat. Akkor menjünk ki a mûútra, a kaputól már látszani fog. Nem sokat kell menni a szilárd burkolaton, de a napszemüveget az orromra biggyesztem, mert a kitett részeken hatalmas a fényözön. Balra letérünk egy kis kulipintyó irányába, ami a vízmû épülete. Perceken belül a pontra érünk.
4. ellenõrzõpont, Miklós-forrás.
A pontõrség ropival kínál, de én rögtön lemegyek a forráshoz egy expressz fejmosásra. Visszakapaszkodunk a mûútra, és megint balra tartunk. Szilveszterrel visszük a prímet, be van kapcsolva a dumafon. Feri szól utánunk, hogy nem kéne má' továbbmennünk, hanem forduljunk inkább jobbra, hegynek fölfele. Egy távvezeték irtása ez, ahonnan pont fellátni a dobogókõi adótoronyra. Iszonyúan demoralizáló látvány. Az viszont jó, hogy az út lekanyarodik az irtásról, legalább a Nap nem tûz, amíg araszolunk fölfelé. Az útvillákban korrekt szalagozás segít. Szilveszter és Feri már elszeleltek, jobban bírják az emelkedõt. Mikor jön már a Thirring körút? Nem szabad rágondolni, mert akkor még jobban megvárat. Megint kiérek a távvezeték alá, lenézek. Hát, bizony, majd' egy Libegõnyit jöttünk fel a mûúttól. Innen már nem lehet olyan messze a [SC]. Lényeg, hogy amikor elérem balra forduljak rajta. Egy darabon még a jelzés mentén is emelkedni kell, de egy nagy fánál már balra lemutat a túra kihelyezett A4-es eligazítója. A tövében megállok egy kis folyadékpótlásra, aztán jöhet a hullámvasút. Egyre nagyobb sziklákat látni. Az egyik ilyennek a tetejére visz ki az út. Egy ott levõ kopjafánál nagyon nézegetik az itinert. Bizony, a balra levezetõ úton a nagy kavics alá kell kerülni. Odalent egy emléktábla van a sziklafalra erõsítve. Magasra szerelték, nem tudom elolvasni, de rögtön rájövök a fenti kopjafa, és a tábla közötti összefüggésre: Itt történt Hegedûs Róbert tragédiája. Jómagam nem ismertem õt, de mindig rossz érzés fog el, amikor elõkerül a története.
5. ellenõrzõpont, Thirring-sziklák.
A szikla oldalában, egy nem túl széles párkányon áll Jávor Zoli. Egyenes testtartással kell állnia, kicsi a mozgástere odafönt. Egy mini ösvényen felmegyek hozzá a bélyegzésért. Közben Zsolt érkezik. Nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek Zolitól a tragédia körülményeirõl. Néhány mondat után elköszönünk, és csendben továbbmegyünk... Már kezdenek szállingózni a kirándulók. Nagyon udvariasak, mert mikor meglátják, hogy botokkal, ernyõkkel, de leginkább nagy vehemenciával érkezünk, akkor készséggel félreállnak. Egyszer sem mulasztjuk el a köszönetnyilvánítást. Egy útra dõlt, hatalmas fán terpesztünk át. Megnõ az apró kövek száma a kemény ösvényen. Teljesen váratlanul az egyik lábam megcsúszik, és oldalra kirúgja a másikat. Amikor feltápászkodok nem akarom elhinni, hogy már megint a botomra estem(, mint a 2010-es K100-on). Az alsó szekciója kifli lett. Különben baromi erõs botok ezek. Teljes súllyal rájuk lehet támaszkodni, meg se kottyan nekik, de az oldalról ébredõ erõnek nem tudnak ellenállni. Próbálom egy padon egyengetni, ugrálok rajta, de csak röhög. Ha ilyen jól bírja, akkor ki kell bírnia a túra végéig. Kipróbálom ilyen állapotában. Tök jó így is, csak egy kicsit jobban rugózik. Elkezd visszaemelkedni a [SC] Dobogókõ felé. Megszenvedjük, mire felérünk. Közbe' elhaladunk a Süketek Mária Kegyhelye mellett. A rönkökbõl álló bungiból már csak egy rakás fahulladék maradt. Állítólag omlásveszély miatt kellett lebontani. A felvezetõ útról egy kapun lépünk ki a turistaház mögötti sétányra. Megvolt a tiszteletkör. Most már dúl a kánikula. Be fog válni az elõrejelzés, hogy ma megdõl az országos melegrekord. A th. árnyékos oldalán piheg három konyhás asszony az ajtóban. Mindegyikük kezében pohár van. A ház elõtt már pakol a rajt. A biztonság kedvéért megkérdezem Hevér Évától, hogy nem kell é beírni valamit az ellenõrzõbe. Nem kell. - Zsolt! A kútnál leszek. Elõször is legurítok fél liter hidegvizet, majd a hátiból elõvett türcsit áztatom be. Elõrehajolok és a csurom vizes törölközõt a fejemre terítem. Az egyik végével a homlokomat, a másikkal az arcomat hûtöm. Jaj, de jóóó! Kis idõ múlva csavarintok rajta egyet, és mint egy sálat a nyakamba akasztom. Gyorsan újratöltöm a flakonom, még mielõtt a most érkezett különjárattól ideérnek a szederjes fejû, hõguta küszöbén álló nyugdíjasok. Biztos a varázshegyhez jöttek, amit én sikeresen elfelejtettem a keblemre ölelni. - Gyere Zsolt! Nyomom neked a kutat, aztán húzzunk el innen! Átvágunk a parkolón, és a Pomázról feljövõ mûút járdájára lépünk. Kitett helyen megyünk, ezért a türülközõt kendõként viselem. Majd valahol balra le kell falcolni egy általam nem ismert helyen. Mit is ír a hogyishívják? Manréza bekötõútja? Hmm! Azt hiszem ez volt az. Buszmegálló? Nem figyeltem. Mária kép? Ez inkább szobor volt. Hú! Itt lóg egy szalag a bokron. - Na, tudod ki találta volna meg ezt a vadcsapást szalag nélkül?! Menjünk be! Alig van egy kis erdei kanyargás kiérünk egy napsütötte utcára. Elvileg 20 m-t kell balra menni. Már 50-et mentünk, de nincs szalag, de még egy kis sikátor se két ház között. - Menjünk vissza! Áh! Itt bujkál a szalag, majdnem szembe' azzal a hellyel, ahol kijöttünk az erdõbõl. Akkor sutty! Itt megint be az erdõbe. Sokkal jobb a klíma, mint az utcán. Jönnek egymás után a régi [K-] jelzések. Elég jó állapotban vannak. Itt van ez a kis fahíd. Na ez az, amin nem szabad átmenni. Távolabb látok valakit, aki átment; remélem nem a mi túránkon van. Színesednek a jelzések: Új [K-]; [S+]; [PC] - Figyeljetek már egy kicsit! Két mondat között nézzetek már balra! Ezek a sziklák nagy zsiványok ám. Vigyáznunk kell, mert tipikus, dumálás matt kihagyható pont következik. Nem szabad az út enyhe jobbos vonalvezetésén andalogni, hanem - erõltetve az egyenest - váltani kell a [KC] jelzésre. Olvastam a tavalyi SZURDOK statisztikáját: három tagnak sikerült ezt kihagynia.
6. ellenõrzõpont, Zsivány-sziklák, kilátópont.
Pinkert Laci ül itt keleti kényelemben a kempingszékén, és bélyegez. Zsolt az ellenõrzõlapja helyett salátát húz elõ a zsebébõl. Amikor a fejére zúdította a vizet Dobogókõn, akkor a zsebébe is jutott belõle egy lavórral. Bár kemény papírból készült ez a fontos dokumentum, a víznek mégsem tudott ellenállni. Mindig kell hozni kotont az itinernek! Soha nem lehet tudni, hogy mikor szakad le az ég (vagy egy lavór). Laci átmutat a szomszéd hegyoldalba: - Lehet integetni a következõ pontba Kékdroidéknak. (Több kilométer légvonalban.) Visszamegyünk a murvásra - amit elhagytunk a kilátópont kedvéért - és balra a [S+] jelzéshez igazodunk. Lesietünk a dobogókõi mûúthoz, és minél elõbb keresztezzük azt. A nagy meleg miatt most kevesebb a száguldó szervdonor. Mostanság nem a legkomfortosabb viselet a fekete bõrruha. A következõ objektum a Római út elágazása. A kevesebb, mint fél kilométer is lassan fogy. Az elágtól szalagozás vesz át. Egy hosszú, nyúlós út kezdõdik. Jó sokat kell majd liftezni ahhoz, hogy elérjük azt a magasságot, amire Pinkert Laci az iménti pontról bökött. Az ismeretlen út a fejben sokkal hosszabb, mint a valóságban; nem tudod, hogy éppen hol tartasz. Ez most nekem pont ilyen. A Vaskapu-völgyi [P+] jelzésen leereszkedünk a völgybe. Zsolt már kérdezgeti, hogy messze van e még a kajapont. - Ajaj, annyira odébb van az még, hogy nyugodtan beteheted a felejtõbe. Itt minden Vaskapu. Elõbb ezt az összes Vaskaput kell végig járni: Vaskapu-völgy, Vaskapu-hegy, Vaskapu-hegyi nyiladék, Vaskapu-szurdok, Vaskapu-szikla, Vaskapu... - Elééég! Minek ez a sok Vaskapu? És különben is, miért pont Vaskapu? - Mert ez egy megkapó természeti jelenség, kérlek. Mégse' nevezhették el úgy, hogy Fém-nyílászáró. Tessék! Történetesen pont most értünk a Vaskapu-völgyi elágazásba. Itt jobbra fordulunk. Ott a fán az A-4es... Megindulunk egy méggumibb gumiúton, mint az elõzõ. Egymást követik a fehér T és a fejre állított T jelzések. Egy hatalmas bal íven kaptatunk. Úgy fest a dolog - a balkéz felöli hegyet figyelve -, mintha már egy órája egyhelyben topognánk. Minden monotóniatûrésünket bevetve eljutunk az itiner által beígért négyszög alakú tisztás alsó sarkához. Tényleg négyszög alakú. A sötétebb erdõbõl nézve érdekes látvány, amint zúdul rá a fehér izzás. Elérjük a Vaskapu-szurdok felsõ bejáratát. Itt dilemmában lehetett az útvonaltervezõ, hogy végig Vaskapu-szurdok, vagy pedig Vaskapu-szikla, és egy kicsi a szurdok végébõl, ami már nem is olyan igazi szurdok. Gyõzött a szikla, a szurdok beáldozva. Biztos kemény tél lesz, mert a gerincen, egy tûzrakó hely közelében rengeteg fát gyûjtöttek össze az indiánok. Ilyen száraz idõben akár az egész erdõt is fel lehetne gyújtani vele. Lejtõs, kõmorzsalékos lesz az utunk. Akárhogy vigyázunk, meg-megcsúszunk. A bot nélküliek fától fáig tipegnek. Balra látok egy sziklakaput. Azt hiszem, hogy Igazság szerint ez alatt át kellett volna jönni. Akkor ez kimaradt. Mindegy, örülök, hogy megúsztam esés nélkül. Elég volt mára az az egy a Thirring-szikláknál.
7. ellenõrzõpont, Vaskapu-szikla.
Droid és Droida piknikezik és pecsétel itt. Amíg Zsolt összekapja magát, addig én az alsó sziklakapu árnyékában keresek menedéket a tûzõ nap elõl. Ez egy hatalmas sziklaboltív. Fantasztikus, hogy pont ilyenre formálta az idõ. Az is hihetetlen, hogy ez így állva tud maradni. Na, menjünk is innen, mielõtt még ránk dõlne. Pipilépcsõn kell elhagyni a helyszínt, aztán megint itt ez a morzsalékos borzadály. A szikla tövében "hûsölnek" hárman. Pont rálátnak a csúszós ösvényre. Jól elszórakoznak a görkorcsolyázók mutatványain. Egy másik sziklánál gyerek mászik - apja kötélbiztosításával - felfelé a falon. Marhára feljöttünk, és most marhára le kell menni, marha meredeken, és marha hosszan. Ahogy közeledünk a turistaúthoz, egyre több kirándulóval találkozunk. Megint feltörekszik bennem a költõi kérdés: Ki az a marha, aki 38 fokban a Pilisbe megy kirándulni? Elérjük a [Z-]; [S+] jelzésû utat, és jobbra fordulunk rajta. Ez már ismert út, több túra útvonalában is benne van, de inkább ellenkezõ irányban. A [Z-] jelet kell követni, mert a [S+] valamikor majd tovább megy egyenesen, amikor nekünk balra el kell hajolni. Alacsonycserjés, kitett helyre érünk. A nyakamból a fejemre teszem a most már csak párás törülközõt. Ilyen helyzetben ez egy nélkülözhetetlen eszköz. Úgy érzem e nélkül elfõne a fejem. Két kiránduló továbbmegy a [S+] jelzésen. A mögöttem jövõk hahóznak nekik. Amazok köszönik, de ha nem muszáj, akkor inkább nem tartanak velünk. Pilisszentkereszt focipályája felé kanyarodunk, de nem szabad egészen lemenni. (A statisztika szerint tavaly itt lement két tag.) Szalagozás térít jobbra a helyes irányba.
8. ellenõrzõpont, Klastrom-kút.
Fehérvári Mátéék nagyon jó helyet választottak az õrködésre. Bõven termel a hidegvizû forrás. Az árnyas bemélyedés elegendõ helyet ad a plédnek, amelyen prímán elvannak. Adminisztráció után rögtön a vízhez megyek, és átáztatom a türülközõt. Úgy, kicsavaratlanul, elõrehajolva rátekerem a fejemre. Fél perc alatt lehiggadok. Gyönge kicsavarás, nyakbaakasztás. Málnaszörpöt öntök a repoharamba, forrásvizet rája. Fõúr! Mégeccer ujanezt! Inni akar az öreg rája. Itt mindenki mosdik, öblít, utántölt. Nem bírunk elszakadni az életet jelentõ víztõl, pedig itt az ideje. Szalagozás mentén megyünk tovább. Érintjük a Klastromkertet, ahol külön kis tetõkkel védik a hajdan volt kolostor megmaradt köveit. Erre most nem sok ügyet tudunk vetni. Az ismertetõ táblánál balra fordulunk és lemegyünk a nemrég elhagyott [Z-] jelzésre, amin jobbra fordulva besétálunk Santa Cruz de Pilis (magyarul: Mlinki) lakott területére. A szántói mûút szélén ketten tanakodva lapozzák az itinert. - Az út túloldalán kell megkeresni a Kossuth Lajos utcát - mondok én. - De hol van a focipálya? - kérdezi a pár vezéralakja. - A focipálya már történelem - mondok megin' én... Átkelünk a szántói mûúton, és a folytatólagos utca tényleg Kossuth nevét viseli. (Van utcanévtábla! Nagy szó!) Megyünk, megyünk, mendegélünk, és én figyelem a számozást, mert az 57-nél kell balra fordulni. Fura a számozás, mert a 39 után nem sokkal bang, ott van az 57. A szalagot se szedték le (mint Pomázon [ZONGOR 50], a bádogsoron). Bekanyarodunk. Az árnyas patakpartra érünk. Az "út" átvezet a patakon. Száraz lábbal át lehet kelni. A túloldalon szügyig érõ dzsindzsában gázolunk. Fehér virága van; sasolom, hogy nincsenek e rajta méhek. - Bubu! Hova a náthásba hoztál minket?! Szívatást gyanítok! A Klastrom-kútnál az elsõ, és az õt követõ minden tizedik embernek kellett volna adni egy dzsungelvágó kést, amit majd a következõ ellenõrzõponton - ami egyben elsõsegélynyújtó állomás is lenne - leadhatna. A pontzárásra szépen rendben lenne ez az ösvénynek is gyenge csapás. Megint átkelünk a patakon, ezúttal hídon. Itt már normálisabb a terep. Rácsatlakozunk a [K-] jelzésre, és már megint sínen vagyunk. Benne vagyunk túránk névadójában, az vezet. - Zsolt! Most már reális álom az etetõpont. Beülõ-hámot próbálgató társaság mellett megyünk el. Szilveszter elmondása szerint víznyelõt találtak a patak mentén, ami hosszú kürtõben folytatódik, és feltételezhetõen barlangrendszerbe torkollik. Most azt kutatják. Sok sikert! Romantikus hely a Szurdok a nagy kövekkel, a patakkal és annak számos hídjával. Egy fiatal lány mélybarnára pácolt, lelakkozott kopjafája mellet megyünk el. Ez is egy tragédia mementója. Ezek a gyönyörû helyek nem szeretnek úgy minket, mint mi õket. Teljesen közönyösek irántunk... Közelítünk a parkoló felé. Gatyókára vetkõztetett gyerekek pancsikolnak a patakban. Köztük is van, aki nem tudja értékelni a frankót; sírós hangon panaszol valamit a mamájának.
9. ellenõrzõpont, A SZURDOK (parkolója).
Gethe úrral lepecsételtetjük az ellenõrzõlapjainkat. Zsolt papírgombóccá lett ellenõrzõlapjával nem tudom mit fognak csinálni. Itt a várva várt zaba. Egy májkrémes kenyérrel szimpatizálok. Uborkakorongokat választok feltétnek. A hagymát hanyagolom, mert sok van még a távból, és nem akarom, hogy végig az büfögjön fölfele. A málnaszörp nagyon itatja magát. A májkrémes kenyér megismétlése után Zsoltra nézek. Egy padra roskadva néz ki a fejébõl. Nem úgy fest, mint aki bármit is szeretne ma még csinálni. - Huhu! Túra! SZURDOK TÚRA! Vamos amigo! Vamos! Szilveszter közli, hogy velünk jönne tovább, mert Gábor - akivel eddig jött - kikérte az eddig járó díjazást, és neki mára elég volt a jóból. - Semmi akadálya, ha megfelel a "sebességünk"... Miután összekapartuk magunkat, még elveszek a tálcáról egy negyed paradicsomot. Köszönjük a szíveslátást, és fellépünk a bekötõútra. Egy kanyarral elérjük a dobogókõi mûutat, és megint átkelünk rajta. A [K+] ösvényen balra, enyhén felfelé haladunk. Megkérem Szilvesztert menjen elõre, legyen õ a húzóember. Az út tulajdonképpen egy betonelemekbõl összerakott vízelvezetõ. Közel vagyunk az erõs motorzajhoz, de ami a nagyobb gond, hogy a nyitottabb baloldalról jobban ér a Nap, mintha már benn lennénk a sûrûben. Zsolt jelzi, hogy túl erõs neki az ütem, ezt nem fogja bírni huzamosabb ideig. Megnyugtatom, hogy nemsokára belassulunk, mert emelkedõ jön, de az ilyen jól járható szakaszt, mint ez, ki kell használni az átlagsebesség növelésére. A sorompó után jobbra fordulva meg is kapjuk az emelkedõt. Sokan itt, a mûút mellett parkoltak le, és most mûanyag kannákkal felszerelkezve tartanak a forrás felé. Egy kissé pihentebbnek és ápoltabbnak látszanak, mint mi, akik reggel óta zakatolunk a környéken. Hosszú már ez az emelkedõ ebben a dög melegben. Nagy megkönnyebbülés, amikor megérkezünk a kegyhellyel kombinált forráshoz.
10. ellenõrzõpont, Szent-kút.
A kifolyó elõtt egy kis lábáztató van kialakítva, ahol a kirándulók éppen áztatják is a lábaikat. Megkérek egy mûanyagkannást, hogy engedjen egy kis vizet vennem, és hagyja, hogy a törülközõmet beáztassam. Feloldom a Szilveszter kínálta Mg pezsgõtablettát. Zsolt már megint elült, mint öreg kappan a tyúkólban. Egy kicsit, mintha fehér is lenne. Kérdezem, hogy jól van e, mert innen még könnyen vissza lehet jutni a Szurdok pontra, de ezután már nincs hol abbafejezni. Egyszerûen nem bírja abbahagyni. Azt mondja: neki nem volt még feladása, továbbjön. Akkor nincs más hátra, mint elköszönni a pontõr hölgytõl és megkeresni a [S+] kijáratot. Az itiner letöltött változatából tudom, hogy hosszú, erõs emelkedõ vár ránk. Fel kell jutni az általam a PILIS 50-rõl ismert [S-] jelzésre, ahol már nem kell hegyet mászni. Zsolt kezd lemaradozni. Sajnos nem tudok várni rá, mert nem akarom elvenni magamtól annak a lehetõségét, hogy - ha még késõbb is megfelelõ kondiban érzem magam - bepróbálkozzak a Salabasina-árokba. Egyenletesen fogyasztjuk az emelkedõt. Szilveszter nagyon bírja, még beszélgetésre is futja a szuflájából. »Az ERDÕKERÜLÕ túrán megismert srác« már az itiner ígérte lankásabb részt várja. - Az majd csak akkor lesz, ha balra elhagy minket a [K+] - rántom elõ emlékezetembõl a fontos információt. Néhány emelet múlva áll egy tag az inkriminált [K+] keresztezõdésben és lapozgat valamit. - Tovább, [S+] - mondom, de nem mozdul. Amikor közelebb érünk így szól: - Lepókhálóztam maguknak az utat Dobogókõ felé. Ez nagyon pozitív, de mindketten tévedtünk: Én abban, hogy õ a túrán van, õ abban, hogy mi Dobogókõ felé tartunk. Ez van! - Jó utat! Tíz méter után tényleg kisimul az emelkedõnk, késõbb pedig kijutunk egy szélesebb útra. Balra egy info tábla hátulja látszik. Nem megyek oda megnézni, hanem jobbra fordulunk a [S-] jelzésen. Itt, a viszonylag sík úton kipihenhetjük menet közben a feljutás fáradalmait. Zsolt már teljesen kikerült a látóterünkbõl. Bennem egyre erõsödik az elhatározás, hogy belemegyek a Salabasinába, ezért nem lehet szó arról, hogy várjak rá. Azt gondolom, hogy Zoliék Tatabányáról - akik egy busszal késõbb jöttek fel Dobogókõre - majd utolérik, és akkor nem kell egyedül mennie. Egy magasfüves, apró tisztásnál jobbra bevisz egy szalag. Több, mint valószínû, hogy nélküle nem jöttem volna rá, hogy itt letér a [S-] jelzés. Hosszan kóricálunk így az erdõben, mígnem egy A4-es figyelmeztet, hogy ellenõrzõpont következik. Már megörültem, hogy a Tölgyikrek, de nem.
11. ellenõrzõpont, valahol a Kerekes-hegyi nyereg környékén. (Zsírkrétás)
Az ösvény mellett, egy fán lóg egy másik A4-es, és egy narancs színû kréta. A pont közvetlen közelében erõsen oszlásnak indult valaki, mert penetráns dögszag van. Be is írjuk szépen az ellenõrzõlap 11-es rubrikájába, nyomtatott nagybetûkkel, hogy DÖG. Menekülünk a tetthelyrõl. Azt se néztem, hogy jó irányba indultunk é el. Már egy jó darabon nem láttam [S-] jelzést, ezért visszafordulunk. Fiatal barátunk, »az ERDÕKERÜLÕ túrán megismert srác« vesz észre egy nagyon régi, nagyon kopottat egy fa törzsén. Rendben, akkor az irány jó volt. De, mert a dög miatt nem néztem se jobbra, se balra, átfut az agyamon, hogy hátha mégis az elõbbi volt a Tölgyikrek ellenõrzõpont. Kezd túlmelegedni a mikroprofesszor. Megesketem Szilvesztert, hogy ez még nem a Tölgyikrek volt. Aztán eszembe jut, hogy a tölgyikrek egy nagyobb irtáson van, és még info tábla is látható a központi helyen. Olyan erdõrészletek következnek, amelyekre konkrétan emlékszem a PILIS 50-rõl, ez igen megnyugtató. Bármilyen hosszú szakasznak is egyszer vége van. Kiérünk egy szélesebb útra, amelyen besétálunk a pontra.
12. ellenõrzõpont, (az igazi) Tölgyikrek.
Moiwa örömmel újságolja, hogy mûködik a Salabasina-forrás. Váltunk néhány szót, de azt nem kérdezem, hogy hol lesz a letérés a Salabasina-árokba, mert annyira egyértelmûnek tûnik a leírás szerint, és biztosan ki is lesz szalagozva, meg A4-esezve. Elindulunk annak rendje és módja szerint a [P-] jelzésen. Ez az útvonal ismerõs a PIROS 85-rõl, csak ellenkezõleg. Kérdezem Szilvesztert, hogy õ is lejön e az árokba, de most nincs kedve. Egy leágazást látok jobbra. A magas fû a letérés irányába dõl. - Véletlenül nem ez az út vezet a Salabasina-árokba? - kérdezem Szilvesztertõl, mert õ már többször járt benne, igaz, hogy lentrõl fölfele. - Ááá, neeem! Az még csak jóval lejjebb következik - válaszolja, és sietve elköszön, mert új útitárs után kell néznie. Én gyanútlanul továbbmegyek. Jóval késõbb véletlenül nézek balra, és látom meg egy alig észrevehetõ, árnyékos beugróban a Slalbasina-forrást. Valami nincs rendben. Tudtommal a forrás lejjebb van, mint az árokhoz vezetõ letérés. Elõ az itinerrel! Igen. Hagytam magam átverni, és még meg is dumáltam magam, hogy az nem lehet az árok letérõje, mert a túrán tapasztaltakból kiindulva ott két irányba mutató A4-esnek, szalagoknak, mifenének kellett volna lennie. Mégis az volt a frankó. Egy másodpercre megfordul a fejemben, hogy hagyom a francba az egészet, de aztán inkább a visszafordulás mellett döntök, mert nem valószínû, hogy legközelebb el tudok jönni a túrára. Szembe jön két lány. Az egyik egy 2003-as, "MEGÚSZTAM" feliratú, Balaton-átúszásos pólóban domborít. Kérdezem, hogy õk nem akarnak e lejönni az árokba. Akarnak, de meglepõdve hallják, hogy vissza kéne menni, és erre már nem hajlandók. Már Zsolt is szembe jön Melindával, a Kanga gazdájával. Mondom nekik a helyzetet. Zsolt örül, hogy él, de Melinda és a kis portörlõje visszafordulnak velem. Rövid idõn belül (a kutyát nem számítva) négyen böktük el az árokba vezetõ direkciót. Ebbõl arra következtetek, hogy sokkal kevesebben mentek le, mint ahányan szerettek volna. Csak reménykedhetek benne, hogy a jelzetlenséget nem egyfajta szûrõnek szánták a veszélyes helyet felkeresni akarók megrostálására. Kvázi: Aki olyan ügyetlen, hogy a leírás alapján nem talál oda, az nagy valószínûséggel bele is dögölne az árokba, ha kézen fogva vezetnék a bejáratához. Melinda járt már odalent, de akkor ellenkezõleg, és ez a verzió nem volt neki ismerõs. Tehát visszamegyünk az elághoz, és egy nagy fán felkutatjuk a [PO] jelzés árnyékát. Lejjebb, az egyik fa tövében ott van a nagy fadoboz, amirõl az itiner is említést tesz. Ennek kell lenni a helyes útnak. Mindketten pufogunk, hogy elkelt volna ide egy kis útbaigazítás. Most már mindegy, elérjük az árok bejáratát. Belekezdünk. Árgus szemekkel kell keresni a jó megoldásokat, mert nem az a gond, hogy vannak benne bedõlt fák, hanem TELE VAN mindenféle szögben és irányban álló, fekvõ bedõlt fával. Minden idegszálat az elõrejutás szolgálatába kell állítani. Ez fárasztóbb, mint a fizikai rész. A vízeséseken nem folyik víz, de az egyik alján egy fekete vízzel telt jacuzzi van. Erre persze nem dõlt rá egy jó vastag fa, hogy segítse az átkelést. Itt fürdés nélkül nem lehet átjutni. Márpedig ebbe a medencébe még Melindával sem szeretnék csobbanni. Mondom neki, hogy pillantson le õ is. Õ sem ugrik. Közben felmerül bennem, hogy biztos ez az a hely, amire az itiner azt írja, hogy egy vadcsapáson ki kell mászni. Na, de hol van az a vadcsapás? Én nem látok ilyet. - Te látsz valahol vadcsapást? - kérdezem Melindát. Õ se lát. Hát akkor megtámadjuk a függõlegest közelítõ árokoldalt. Néha csak egy hajszál választ el a visszahullástól, de végül szerencsésen feljutunk. A lefelé kanyargó csapás már egy kissé jobban körvonalazódik. Lestat ér utol. Õ már tapasztalt árokjáró. Olvastam a tavalyi beszámolóját. Megnyugtat, hogy a technikásabb rész még csak eztán következik. - De jó, hogy ezt mondod. Gyere máskor is! Hosszú szünet után végre egy szalag. De miért van majdnem a földön, egy lyuk elõtt? Ja, hogy ezen kell lemászni? Na neeem! Barlangászásról nem volt szó! A barlangászok az egy másik elmebetegcsoport. Udvariasan Melindát engedem elõre. Ha õ beszorul, én már meg se próbálok erre lejutni. Seggen csúszva, de mindketten lejutunk. Hát, azt nem mondhatom, hogy épségben, mert egy óvatlan pillanatban jól bekvrtam a könyököm. Azon csodálkozok, hogy ez a nokedli milyen jól veszi az akadályokat azokkal kurta lábaival. Egy helyen a rosszabb megoldást választom, és hirtelen olyan helyen találom magam, mintha egy fatörzsekbõl tákolt karámban lennék. Itt még David Copperfield is zavarba jönne. Különben túrót! Már a Rám-szakadékon sem jutott volna túl az a bájgúnár. Pedig az ottani mászás ehhez képest egy kisasszonytorna. Valami papír lóg a sziklafalnál.
13. ellenõrzõpont, Salabasina-árok. (Matricás)
Három ív matrica lóg egy tasakban, kettõ még érintetlen. Innen már valamennyire laposodik az árok, de a rengeteg fa miatt ugyanolyan nehéz továbbmenni, mint eddig. Nem látunk szalagot, de már biztos nem az árokban kell menni, mert akkor csak lapos kúszásban lehetne haladni. Balra kiemelkedünk. Szalag sehol, csak fák, és fák. Megpróbálunk az árok közelében maradni, hogy az vezessen. A végén az árokbeli ér egy kerítés alatt folyik tovább. Na most merre? Melinda azt mondja, hogy amikor ellenkezõleg teljesített, akkor kerítés mellett kellett feljönni. Én is emlékszem egy kerítésre az itinerbõl, ami elõtt jobbra kell fordulni. Akkor tegyük azt! Gyanús, hogy már negyedórája caplatunk a kerítés mellett, és még nem fordul balra, és szalagozás sincs. Majdnem biztos, hogy elkavartunk. Ma nagyon meggyûlt a bajunk ezzel az árokkal. Alig találtunk bele, most meg nem találunk belõle vissza az útra. Elvesztettem az idõérzékemet, nem tudom mennyit jöttünk már, mire balra lehet fordulni. Lefelé megyünk a kerítés mentén. Már hallatszik a motorzaj. Ha minden rongy szakad, kimegyünk a dobogókõi mûútra, annak mentén csak találunk egy bekötõutat, amin van valamilyen turistajelzés. Ismét balra kanyarodunk a kerítés mellett, most már visszafelé, Pomáz irányába tartunk. Helyenként szinte áthatolhatatlan tüskés bokrokon küzdjük át magunkat. Melinda jóval elõttem jár. Az egyik tüskecsomóban egy kis kutyahámot látok. Alig bírok lenyúlni érte a szúrós sûrûbe. Kiverekedjük magunkat a mûútra. Melinda egy biciklissel konzultál a térképe fölött. Én meg se állok, úgyse lehet mást csinálni, mint menetelni Pomáz irányába. Egy buszmegállónál megnézem, hogy mi van kiírva. Valamilyen gyógyszer depó. Ez még nem az igazi. Amikor utolér Melinda megkérdezi, hogy van e esély a beérésre. Nagyon eltévedtünk, de matematikai esélyünk még van. Attól függ, hogy mikor sikerül visszatalálni az útvonalra. A cefetül forró flaszteren, napsütésben, forgalommal szemben megyünk. A fejemre tett, nedves törölközõ nélkül, már végem volna. Az irány Pomáz, és a rohadt életbe' mégis felfelé kell menni. Balra nézem a bekötõ utakat, de egyik se szimpatikus. Itt a következõ buszmegálló: Pankostetõ. Na, ez már jobban hangzik. A következõ köves úton balra fordulunk. Ha sikerül megtalálni a [P+] jelzést, akkor még reménykedhetünk. Melinda telefonos segítséget kér valakitõl, de a vonal másik végén se tudnak jobb ötletet mondani. Egy keresztezõdésben balra nézek, és egy szalagot látok lengedezni. Na végre! Egy kicsit közelebb megyek. Az út végén ott egy elektromos kerítés. Onnan kellett volna ideérnünk a szalagozásra. Az volt a kavarás oka, hogy az árokból kijõve egy sima kerítés mellé szegõdtünk egy elektromos helyett. Most a villanypásztortól távolodó irányba indulunk el a szalagozott úton. Megkezdõdik az ádáz harc az idõvel. A szalagozás elvezet a [P-] jelzéshez. Hirtelen nem tudom, hogy jobbra e, vagy balra. Melindának kéznél van az itiner, és már mondja is, hogy lefelé. Persze, most már beugrott a PIROS túrákról. Lejjebb lesz a Holdvilág-árok info táblája, ott kezdõdik a [P+], arra szoktak elkavarni a PIROS xx résztvevõi, de most nekünk pont arra kell menni. Melinda úgy rákapcsol, hogy az elsõ kanyar után eltûnik . Az info táblánál élesen balra fordulok. Nem vagyok biztos benne, hogy õ is így tett. A Holdvilág-árokban lényegesen hûvösebb van, mint a "normál" erdõben. Nagyon kell ez az elviselhetõbb klíma, mert hosszan felfelé kell menni. Valóban szép ez az árok. Tavaly decemberben voltam itt elõször a FORRÁS túra alkalmával, de nekem inkább nyáron mutatja meg az igazi szépségét. Télen másképpen szép, de az nem az én világom. Egyre jobban emelkedik az út, és egyre többször gondolok a forrás hideg vizére. Az én vízkészletem egyetlen langyos kortyra apadt. Többször keresztezem az árok kis erét. Alig van benne víz, nem kell óvatoskodni. Még mindig jönnek szembe kirándulók. Az egyik tizenkét éves forma kislánynak éppen azt mondja az apukája, hogy: "Lehet ám a nyávogást abbahagyni!" A Gyermeknevelés kézikönyvébõl, a "Hogyan utáltassuk meg gyerekünkkel a természetjárást?" címû fejezetet ülteti át a gyakorlatba éppen az apa. Nekem is mondhatná már valaki, hogy: "Lehet ám a zihálást abbahagyni!" Nagyon szép ez az izé, de már jó lenne fent lenni, és vizet inni. Sok, hideg vizet inni. Feljebb mozgást látok. Pár másodperc múlva felismerhetõvé válik a túra molinója.
14. ellenõrzõpont, Holdvilág-árok, a Domini-forrás közelében.
Elsõ kérdésem, hogy áthaladt e a ponton egy lány egy kistermetû ebbel. - Éppen most fordult be a forrásnál - mutat a megfelelõ irányba az egyik pontõr. A második kérdésem az lett volna, hogy merre van a forrás, de ez már kiderült az iménti válaszból. Magnézium pezsgõtablettát próbálok lejmolni, de csak kalcium van, az is injekcióban. Gondolom méhcsípésre. Azt köszönöm nem kérek. Nálam is van pezsgõtabletta, de csak multivitamin. Ha ló nincs, jó lesz a szamár is. A forráshoz megyek, ahol a legnagyobb örömömre kirándulók rakják a tüzet ezerrel. Egy nagy pohár forrásvízben feloldok két multit. Amíg azok pezsegnek elõveszek egy fertelmesen langyos, és amúgy is fertelmes energiaitalt, és egy slukkra lehúzom. Nagyon kivette az erõmet a Salabasina, de még inkább az azt követõ kavarás. A tablettákról félig leiszom a vizet, és újratöltés után megiszom az egészet, nem érdekel, hogy tovább pezseg a lötty a gyomromban. Hahózok a pontõrségnek, és kérdezem, hogy merre kell folytatni. Most már nem kockáztathatok egyetlen méter eltévedést sem. Nem is csak a szintidõ miatt - ami Zsolt szerint nincs -, hanem azért hogy legyen erõm egyáltalán bevánszorogni. A mutatott irányba tartva öt másodperc után már látom is a [P+] jelzést. Valahol, az elkövetkezendõkben le kéne térni róla, hogy az árokban folytassam, de nem akarom keresgélni, hogy hol, ezért rajta maradok. Meg is szívom rendesen, mint öreg dakota a száraz lótrágyával tömött békepipát, mert egy szívdöglesztõen meredek lépcsõn kell felmászni, hogy aztán késõbb visszamászhassak az árokba. Nem is láttam azt a létrát, amirõl az itiner mesél. Már nagyon az energiám és a türelmem végén vagyok. Csak az a gondolat szabadítja fel az erõtartalékomat, hogy nem akarom megérni azt a szégyent, hogy a söprû takarítson le a pályáról. Árokból ki, árokba le. Ennyit még emberemlékezet óta nem lépcsõztem. És még csak eztán hagyom el a jobbra levõ [Z+] leágazást. Még egy óriási etap van a [P+] mentén fölfelé. Hátra nyúlok a hálóba a flakonért. Hogy az a Mari néni kirojtozott, ráncos szélû, lötyögõsre tágított, lilabojtos búcsújáró papucsa! A forrásnál, a nagy sietségbe' elfelejtettem vizet tankolni. Na, akkor innentõl a pomázi útvillában álló nyomós kút fog a szemem elõtt lebegni. Úgy ötven méterrel elõttem egy lány fogyasztja lassan az emelkedõt. Botjaim csattogására hátra néz. Lassan utolérem. Õ is fél a söprûtõl. Én meg már attól félek, hogy meg ne jelenjen elõttem a Lajos-forrás parkolója, mert akkor túlságosan feljöttünk a [P+] jelzésen, és akkor vége a dalnak. Már-már eszelõsen keresem a jobbos [Z3] letérõt, de aztán egy fán még egy A4-es is megerõsíti a jobbra kanyarodást. És még mindig emelkedõ, és még mindig süt oldalról a nap, és még így, este felé is van ereje. Nekem - úgy érzem - már elszállt. A leányzó se bírja valami jól, mert félreáll az ösvényrõl. Szó nélkül megyek el mellette. Arról fantáziálok, hogy ha megkérdezik majd tõlem a többiek, hogy jövök e máskor is erre a túrára, akkor azt fogom válaszolni, hogy majd ha elmúlnak a lidérces álmaim a Salabasina-árokról, a Holdvilág-árokról, meg a Csikóvárról és kapcsolt részeirõl, akkor lehet róla szó. Valahol a hullámvasút pályája mentén megint egy A4-es lóg, kék zsírkrétával.
15. ellenõrzõpont, Nagy-Csikóvár környéke.
A 15-ös rubrikába, csupa nagybetûvel, két sorba beírom azt, hogy »FUCK OFF!« Momentán ez a világnézetem eszenciája, minden magyarázat nélkül, a meztelenségig lecsupaszítva. Következõ objektum, amit gyújtópontba helyezek, az a Janda Vilmos kulcsosház. Világos falának kell feltûnnie a fák között. Persze, tudom, addig még rengeteg bütyökfájdító lejtõ van, mert ha annyit jöttem fölfelé, hogy már ritkul a levegõ, akkor azt a magasságot valahogy el is kell veszíteni. De nem ám csak úgy egyszerûen lemenni. Nem. Legyen benne még sok-sok hullámvasút is bõven. Dupla, tripla sebességgel fogy az idõ. Nem tudom mi lesz. Nem is érdemes latolgatni. Menni kell, aztán történjék bármi, holnap reggelre már múlt idõ lesz az egész história. Távolról beszédhangot hallok. Hátra nézek, de se a lányt nem látom, se mást, így a seprût sem. - Janda Vili gyere már! Janda Vili gyere már! Még egy lejtõ. Már nem is fájnak a lábaim nagyujjai. Most már az összes lábom fáj. - Janda Vili gyere már! Meghatározhatatlan irányból gitár zenét hallok énekkel. Lehet, hogy a kulcsosház vendégei vígadnak? De mikor fogom én ezt élõben megtapasztalni? Janda Vili gyere már! Nem akarok hinni a szememnek: jobbról bejön a [ZO]. A téli FORRÁS túráról tudom, hogy innen nagyjából vízszintben besétálok a Janda Vilihez.
16. ellenõrzõpont, Janda Vilmos kulcsosház.
Itt nem muzsikál senki, még az erdõ sem. Egy pár ül itt csendben; õk a pontõrség. A fiatalember megjegyzi, hogy milyen szépet írtam be az ellenõrzõmbe az elõzõ ponton. Igen. Elismerem, hogy ez most 100%-ig tükrözi a lelkivilágomat. Ez volt az utolsó ellenõrzõpont. A srác még készségesen elmagyarázza - az õ szavaival élve - a "lesétálást" a [Z-] jelzésre. Új objektum kerül a fókuszba, a [Z3] és [Z-] találkozása. Innen már nincs az a brutál lejtõ, megpróbálok fokozni a tempón. Több kanyar, irány- és útváltás következik, de még mindig az erdõben. Amikor szûkén vagy az idõnek, minden táv ami még elõtted van, legalább a kétszeresére nyúlik. Végre megpillantom a T keresztezõdést, aminek a velem szembelevõ oldala egy telek kapuja. Elértem tehát Pomáz hétvégi házas övezetét. Innen kell leérnem a családi házas övezetbe. Hihetetlenül sokáig tart. A kerítésoszlopokon még mindig a [Z3] látható. Az idõ jobban fogy, mint számítottam. Mostantól kifejezetten sietésre váltok. Egy zöldnövénnyel befuttatott kerítés mögül vidám összejövetel hangjai hallatszanak. Én is szeretnék már vidám lenni, de ahhoz elõször szintidõn belül be kéne érjek. Ja, elfelejtettem, hogy nincs szintidõ, hanem "csak" célzárás van 20:30-kor. Fú, de rosszul hangzik: célzárás. Már majdnem beérsz a célba, és az orrod elõtt nagy robajjal leeresztenek egy redõnyt. Ez a Célzárás!... Na, végre! Már mióta erre várok: Szembe velem, egy oszlopon, ott a [Z-]. Igaz, hogy nekem rossz irányba, balra van nyilazva, de ennek nem dõlök be, és jobbra fordulok be, az utcájába. A kutat még nem, de az elágazást, amelyben áll, azt már látom. Fontolgatom, hogy csak vizet vegyek majd, vagy beáztassam a türülközõmet is. Talán az a tíz másodperc, amivel többet töltök el emiatt a kútnál, nem fog számítani. Muszáj megtenni, mert bár már nem süt a nap, de a fejemben mégis a piros zónában van a hõmérõ higanyszála. A kúti tevékenységem közben meglep valaki. Megrémülök, hogy itt a seprû, de csak a lány ért utol, akivel a Csikóvár felé menet találkoztam. Elnézést kérek tõle, hogy nem nyomom neki a kutat, de tovább kell loholnom. Számolgatok: A plébániától általában egy jó negyedóra még a HÉV állomás. Ha 20:15-ig a plébániával egy vonalba érek, akkor még van esélyem, hogy az utolsó percben befussak. Most már presztízskérdést csinálok belõle, hogy szintidõn belül érjek be. A [Z-] elég jó távközökkel van felfestve az utcákon. Levezet a fõútra. Jaj, de messze van még innen a körforgalom. Sétáló járókelõk elõl menekülök le az úttestre. Nem lépek vissza a járdára, hanem átmegyek a túloldalra. Már látszik a körforgalom. De jó, hogy van bevezetõ szalagozás. Az borzalom lenne, ha itt tévednék el a cél elõtt. Jobbra fordulok. Nyolc perc van még. Nem tudom, hogy milyen messze van az iskola a következõ keresztutcában. Még kétesélyes a célba érésem. Egy fiatal pár jön szembe kézen fogva. Nem, gyerekek most nem fogok udvariasan félrehúzódni, de még sasszézni sem óhajtok. Fél szélességben engem illet a járda, és ebbõl most nem engedek egy jottányit sem. Nem utal rá semmi, hogy félre fognak állni, de nem csökkentek a sebességemen, és nem változtatok a testtartásomon se. Özönlök. Végül, bár el nem engedik egymás kezét, de félrehúzódnak. Balra fordulok a következõ utcában, és futásnak eredek. Nincs már öt percem se. Az egyik épületbõl éppen kijön két látásból ismert túrázó. - Merre kell menni? - kérdezem meg sem állva. - Csak be kell menni, és rögtön ott lesz - mondják. Csatakiáltással lököm be a lengõajtót: - Mindenki ßuzi aki szintidõn túl ér be! - ordítom, és futólépésbe' megyek a "fogadóbizottság" asztalához. Ledobom az ellenõrzõlapot, és azonnal a csaphoz megyek. Arcot mosok, és pezsgõtablettát oldok fel egy pohár vízben. Zsolt már fél órája bent van. Zoliék nem sokkal elõttem értek be. Amikor átveszem az oklevelet és a kitûzõt, megnézem, hogy Bubu mit írt érkezési idõnek. 20:26. Sikerült! Egy hajszál választott el az idõtúllépéstõl, de sikerült. Egészen felvillanyozott a végjáték. Nem érzek fáradtságot. Persze, ha menni kéne, mondjuk még egy kilométert, nem biztos, hogy a végére érnék. Most, hogy már bent vagyok, egészen átszínezõdött a világ. Teljesen más árnyalata van, mint a Csikóvár és társai környékén volt. Ha most kérdeznék, hogy jövök e máskor is... De nem kérdezi senki; még a Melinda kutyája se'...
Ottorino