Túrabeszámolók


Pázmándi TOPorgók Éjszakája

huszia64Túra éve: 20112011.07.21 11:12:29


Újra itthon, avagy a Pázmándi TOPorgók éjszakája


     A Mátra Csillagai után, ismét éjszakai túrára készültünk, most azonban hazai környezetünkben, a Velencei-hegységben.  Meg kell mondanom, kissé elfogult vagyok mindkét TOPorgó túrával, mivel barátaink a rendezõk.  Azonban elfogultságom a visszajelzések alapján jogos is lehet, mivel azok szinte csak pozitívak és a Teljesítménytúrázók Társasága által kiírt „Hazai Legjobb Teljesítmény Túra 2010” szavazáson az éjszakai TOPorgó 28, a 8. helyezést érte el. 


Kalandra fel !


     Július elsõ szombatja volt, és két autóval igyekeztünk megtenni a hat kilométeres távot  Pázmándra. Eredetileg a három felnõtt mellett hat gyerek tervezte teljesíteni a túrát, késõbb Sipos Csabi jóvoltából kicsit megszaporodtunk. A gyerekek, már hetek óta készültek, mivel ez volt életük  elsõ éjszakai túrája.  Igyekeztünk a lehetõ legkorábban elindulni, így már hétóra elõtt a rajtban voltunk.  A nevezés gyorsan ment, kivételesen mindenki tudott minden adatát – nincs ez mindig így -. Néhány könnyed szó a szervezõkkel, egy gyors csapatkép és indultunk is. Azaz indultam volna, ha nem harsan fel Sipi kiáltása. No itt inni kell – gondoltam, és visszaballagtam az indításhoz. Tévedtem. Csabi úgy vélte, nekem már úgy is mindegy hány gyereket viszek, így megkérdezte csatlakozhat-e hozzánk még két kislány, akik szülõk nélkül akarnak indulni. Tényleg mindegy volt, hogy hat vagy nyolc gyerek, így aztán tizenegy fõre duzzadtunk. Még én „gyerek kereskedtem”, a többiek fénysebességre kapcsoltak, és eltûntek a szemünk elõtt. Sebaj, a terep a zsigereinkben van, az  ellenõrzõ ponton meg úgy is kénytelenek lesznek megvárni, mivel az ellenõrzõ füzetek nálam voltak.  Az elsõ kis dombon, még a faluban kezdtük megközelíteni õket, aztán a Pázmánd-forrásnál, a ponton meg is vártak. Egy lendülettel letoltak, hogy merre kódorogtam, a két új csapattag késõbb tûnt fel nekik.  


Hegyen, völgyön


     Kiosztottam az itinereket, és mindenki begyûjtötte elsõ pecsétjét.  A  csapat lendületben maradt, úgy hogy kis idõ múlva, már a szõlõhegy tõkéi között robogtunk Nadap felé. Balra feltûnt a Cseplek-hegy, amit majd valószínûleg éjszaka fogunk megmászni a visszaúton. A szõlõk között ismét szétszakadt a társaság, volt már ilyen, és tudtuk, még lesz is. Nem okozott problémát.  Elhaladtunk a Csúcsos-hegy alatt, mutattam a gyerekeknek, visszafelé ezen is átkelünk.  De elõttünk volt még a Nyír-hegy, és rajta a második ellenõrzõ pont, Magos-kõnél. Cserjés mezõn haladtunk, mígnem az erdõ szélén utunkat állta egy vadkerítés. Egy létrán átkeltünk fölötte, és emelkedõbe kezdtünk. Nem volt már túl sok a pontig, mikor egy kanyarból kibukkanva ismerõs arcokat fedeztem fel, nem sokkal elõttünk.  Rita barátnõm volt, egy másik lánnyal. Hátizsákokkal megpakolva, lámpákkal, kabátokkal, kissé elgyötörten baktattak felfelé. Ebben nem is lett volna semmi rendkívüli, kivéve a nyári melegben a dzsekiket, csak hogy tudomásom szerint õk lettek volna a következõ pontõrök.  Mikor beértük õket, viccesen meg is jegyeztem, hogy tán átmentek mozgó ellenõrzõ pontba ? Kicsit zavartan és keserûen válaszolt Rita, miszerint elszámolták magukat a tempóval. No ha már ott voltunk, leigazoltattam a füzeteket, és gyors búcsút vettünk egymástól. Láthatólag nem volt túl sok kedvük beszélgetni. Két, három perc múlva tanácstalan nagyobbacska csapatba botlottunk a leendõ ellenõrzõ pont közvetlen közelében. Többen, már megtettek néhány kört, azt hitték eltévedtek. Mindenkit megnyugtattunk, hogy várjanak türelemmel, egy kis technikai probléma jött közbe, a pontõrök kb. száz méterre vannak már. Egyesek maradtak, mások visszaindultak, a minél elõbbi pecsételés reményében. Néhány kanyar után ismét kerítés következett, most azonban nem kellett mászni, végig a drót mellett haladtunk, még el nem értük a lovasberényi mûutat. Az ösvény a túl oldalon folytatódott enyhén kanyarogva a fák között. Könnyû emelkedõ következett. A jobb oldalon feltûnt a Meleg-hegy tetején álló rádiótelefon torony, a túra legmagasabb pontja. Rövid kaptató után elértük a hegy gerincét, ahonnan csodás kilátás nyílt a naplemente fényében fürdõ Velencei-tóra. Balra fordulva, mint egy két perc gyaloglás után feltûnt Judit és Csabi a harmadik ellenõrzõ pont õrei. Nagy forgalmat bonyolítottak le, pecsételtek, almát osztogattak, útba igazítottak. Nyolc kilométert tettünk meg, és a gyerek csapatból ketten kidõltek. Katának ez volt élete elsõ túrája, Zsófi lányom pedig délután a játszótéren kiesett a hintából, és mindene fájt. Így  megkértem Juditékat, ha bezárnak vigyék le a két lányt. A gyors búcsú után, már lefelé haladtunk a hegyrõl, Sukoró felé. Rövid, de erõs lejtõ következett a keresztezõ turista útig. Ezt a szakaszt a gyerekek egy emberként  rohanva és visítva tették meg, még mielõtt mukkanhattunk volna. Az elkövetkezõ hosszú, csendes lejtõn aztán egységes csapatba rendezõdtünk. Lassan besötétedett, elõkerültek a lámpák. A kicsiknek ez is új volt, borzasztóan élvezték az egyre sötétebb erdõt, és a lámpázást. A falut, már teljes sötétben értük el.  Egy kútnál feltöltöttük vízkészleteinket. A templomtéri kávézóban frissítettünk egy kicsit, a srácok pedig fagyizhattak. Gyorsan haladtunk, tizenegy kilométernél a falu keleti határában elértük a Gyapjas-zsák nevû ingókövet, a negyedik pontot. Petróleum lámpa pislákoló fényénél kaptuk meg következõ pecsétünket.  Széles földúton indultunk visszafelé. A Gyapjas-zsák volt a túra legtávolabbi pontja. Bár még sok kanyargás várt ránk, ennek ellenére innen már csak közeledtünk a cél felé.  Nadap határáig nem történt semmi érdekes. Ekkor elértük az egykor szebb napokat is látott sport pályát. Itt minden esetben megkeveredik kicsit a társaság, mivel egy nagyobb mezõ déli részén kell haladni az ötödik  pont felé, az északi oldalon, pedig már a hetedik felé visz az út, egy három kilométeres kör megtétele után. Az útvonal vezetése fényvisszaverõ bójákkal és szöveges táblával egyértelmûen jelölt volt, még is sokakat csábítottak a már vissza felé érkezõk fejlámpái. Így aztán az elkóborlókat visszahívtuk, és irányt vettünk a bence-hegyi panoráma út felé. A Vörösmarty présháznál , körülbelül fél távon volt az ötödik ellenõrzõ pont. Itt Zoli és Marika a szokásos „zsíros kenyér party-val” várta az érkezõket. Jól esett egy kicsit megállni, beszélgetni. A gyerekek is pihentek, bár saját bevallásuk szerint ekkor még nem voltak fáradtak. Bõ egy kilométer következett a kivilágított panoráma szerpentinen. A kilátás pazar volt a tiszta idõben, de keveseknek tetszett az aszfalton való gyaloglás. Egy keskeny, meredek ösvényen elhagytuk az autóutat és a Bence-hegy tetején már hatodszor pecsételtettünk. Ez egy kilátó pont, de itt már nem sokakat érdekelt a táj. Gyorsan vissza is ereszkedtünk a szerpentinre,  és a túl oldalon eltûntünk a bokrok között. Elértük a már említett mezõ északi részét, és immáron a mi fényeink keverték meg az alul haladókat.


Doppingok és a holt pontok      


     A terep nem volt túl nehéz, és  változatosságot sem igen mutatott. A kicsik kezdtek unatkozni, lassult a tempó. Aztán meglátták a rét másik oldalán, az alattunk kanyargó lámpák sokaságát, és teljesen feldobódtak, hogy mi már mennyivel elõbbre vagyunk. Visszaértünk Nadap határába. Egy erdõ széli ösvényen értük el a hetedik ellenõrzõ pontot a Szintezési Fõalappontot. Itt csokit kaptunk Marikától. A fiúk csodálkozva megkérdezték tõle, nem fél egyedül a sötétben ? Aranyosak voltak.  Csevegni nem volt sok idõ, mert a terepet tekintve a túra húzósabb része még elõttünk állt. Keresztülvágtunk a falun, és a kora estérõl már ismert Nyír-hegy aljában jártunk. Jobbra a Csúcsos-hegy körvonala feketéllett. A tetején lámpa világított. Meredeknek és magasnak tûnt a kicsiknek. Volt aki elbizonytalanodott. Elõ kerültek a még meg nem evett csokik, erõgyûjtés gyanánt. Aztán, hírtelen lámpák tûntek fel a hegyoldalon, amint felfelé kanyarognak. Ez mágikus hatással bírt, és a csokival együtt újabb lendületre doppingolta a csapatot. Keskeny és meredek volt az ösvény felfelé. Az ágak összeértek a fejek felett. Tiszta dzsungeltúra volt az éjszakában, nagyon élvezték. Pontosan éjfélkor értük el a hegytetõt, és a nyolcadik pontot. Az emelkedõ kicsit kivett a társaságból. Látszottak a fáradtság elsõ jelei. Nem törõdtek a hûs széllel, szendvicsek, italok és más egyebek kerültek elõ a zsákokból. A rövid erõgyûjtés után kalandos ereszkedés következett.


      Az út ugyanolyan volt, mint felfelé. Felnõttekbõl álló csoport haladt elõttünk, a gyerekek rájuk ragadtak. A vezetõ benézett egy fordulót, és letért a kijelölt ösvényrõl. Nagy baj nem volt, jó irányba, csak rossz úton haladtunk. Az elsõk néha szó szerint utat törtek nekünk. Leértünk, igaz nem a szõlõkhöz, hanem egy búzatáblához. Átkeltünk rajta, és már is a hegyekben kiépített kerékpárúton voltunk, ahol lennünk is kellett. Jól jött ez a kis kaland, fel sem tûnt, hogy ismét aszfalton vagyunk. Az élmények mesélése csaknem a Cseplek-hegy aljáig kitartott. Újabb mászás következett, morzsalékos, murvás talajon. A hegyen olyan forgalom volt fel és le, mint a Duna korzón délutánonként.  A hegy tetõn Maku Laci várt, a már hagyományos hálózsák csomagolásban. Ez volt az az idõszak, amikor mindig hétvégére romlott el az idõ, és így egy óra környékén nem volt túl meleg, az amúgy is mindig huzatos helyen. Igyekeztünk is le a pecsételés után a völgybe. Bõ öt kilométer volt még és két pont. Újra a már egyszer érintett szõlõhegyen voltunk. Elértük Pázmánd határát. Belátható távolságba került a cél, és kezdõdtek a kisebb nyûgösségek. Következett az utolsó emelkedõ a Zsidó-hegy. A tetõn egy-két gyerek elterült a fûben, még a pecsétekre vártunk. Az sem érdekelte õket, hogy a harmat elkezdett leszállni. A következõ szakasz, aztán megint felpörgette a nyugvó adrenalint. A kvarcit sziklák  szurdokán keresztül vezetett az út a faluba. Nappal is nehéz, és odafigyelést igénylõ, mondhatni veszélyes rövid út, ahol nincs ösvény, egyik szikláról a másikra kell átmászni. Beértünk Pázmándra, és a kivilágított fõ utcán haladtunk. Egy jobb letérõ után elértük az egykori, szépen felújított vízimalmot, az utolsó tizenegyedik pontot. Ennek igen örültünk, és hangot is adtunk neki. Nem sejtettük, hogy a tetõtérben valaki alszik. Eddig még nem fordult elõ, most igen. Nem épp finom formában, de tudomást szereztünk róla. Utólag is bocsánat a zajért.


Levezetés és meglepetés


     Másfél kilométer megtétele után feltûnt a mûvelõdési ház, a célunk. Hajnal két óra húsz perckor, hét óra húsz perc gyaloglás után, szintidõn belül megérkeztünk. A gyerekek nagyon büszkék voltak magukra, és mi is rájuk .A szokásos szívélyes  fogadtatás után mindenki megkapta az emléklapot és a kitûzõt. A kiírásban szerepelt, hogy minden beérkezõ friss, forró gulyást kap. Ez már a kezdetek óta hagyomány. Valamint az is, hogy a gulyás után plusz meglepetés is van. Ez is hagyomány, két gombóc fagyi. Persze a legtöbb ember, így a mi gyerekeink is a meglepetés fagyival kezdték, s csak azután ültek asztalhoz, túltenni magukat a forró levesen. Közben ment az élménybeszámolók sokasága, bár a kis arcok már igen fáradtak voltak. Álljon itt a résztvevõk névsora is. A gyerek csapat: Johi, Kira, Zsófi, Kata, Merci, Adri, Gergõ, Lacika, és a felnõttek : Rita, Gyuri és én Attila.


     Végezetül köszönet a túráért, a szervezésért,  az ellátásért és a meglepetésért  Sipos Csabinak és Kerkuska Iminek, valamint a pontõröknek, akiket remélem mind említettem – legalább is akiket ismertem – egyszerûbben a Pázmándi TOPorgók Természetjáró Egyesületnek, és külön Imi anyukájának Juliska néninek a kitûnõ gulyásért.