Ha az ember már hosszú ideje teljesítménytúrázik, megeshet, hogy az eseménynaptárban kihívást keresve nem gyúlik benne különösebb láng egy új 40-es túra látványától, amit ráadásul a Pilis-Visegrádi-hegységben rendeznek. Persze aztán új túra lévén mégiscsak megnézi, hogy milyen társaság szervezi, átfutja az útvonalat, ha nem ugranak be a földrajzi nevek gyorsan elõkapja a térképet. Ez utóbbi eset már bíztató elõjel a túra szempontjából, mivel valami nem annyira bejáratott útvonalat sejtet.
Ez történt tavaly a Szurdok elnevezésû túrával is, de sajnos családi kötelesség miatt nem tudtam elmenni. Viszont az idén már nem állt semmi az utamba, hogy részt vegyek a rendezvényen. Olvasva a különbözõ fórumokon megjelent beszámolókat, gondoltam, hogy nem lesz rossz hétvégi program és persze a szervezõ bizottság is garancia volt egy korrekt módon megszervezett teljesítménytúrához. A valóság viszont minden várakozást felülmúlt.
Fél hatkor indultunk Szegedrõl. Pomázig mentünk autóval, onnan felbuszoztunk Dobogókõre, hogy nem sokkal a seprûk indulása elõtt belevessük magunkat a szurdokgyûjtésbe. A rajtban gördülékeny nevezés (újabb dorgálás a TTT tagdíj körüli hercehurcáért :-) ) és máris a Rezsõ-kilátónál (elsõ ellenõrzõ pont) voltunk. Az idõ nem kecsegtetett sok jóval, igencsak lógott az esõ lába, így (mint utólag kiderült feleslegesen) esõruhával megrakott hátizsákkal haladtunk. Az út a Szakó-nyeregig igen csúszkálósra sikeredett, de megúsztuk eltaknyolás nélkül. A nyereg után kezdõdtek a túra savát-borsát adó jellegzetességek, azaz a megszûntetett turistajelzéseken illetve a szurdokvölgyekben való túrázgatás.
Lassan megérkeztünk az elsõ próbatételhez, a Lukács-árokhoz, amit szalagokkal kiválóan megerõsített, felhagyott körjelzéseken értünk el. Többen már itt is az árkot kikerülve (kispistázva :-) ), fent a turistaúton közlekedtek, valaki joggal gúnyosan meg is jegyezte ezt. De tényleg kérdem én: minek jön el valaki pont erre, a nem éppen könnyû túrára, ha nem megy le a patakmederbe, mivel ez a rendezvény pont errõl szól… No comment. (Javasolnék jövõre titkos pontot ide is!) A völgyben igen nehéz volt az elõrehaladás, nem volt egyszerû szárazon megúszni, ehhez sokszor balettmutatványok szükségeltettek. A mederben ide-oda kellett ugrálni a patak egyik oldaláról a másikra, sokszor gyatyaféken haladva. Egy-egy problémás pont elõtt snooker játékos módjára tanulmányoztuk az elõrehaladási lehetõségeket, hol van nagyobb esély az életben maradásra. Nemigen volt alkalom a nézelõdésre, ha valaki nem akart megállni és/vagy padlót fogni. Az árok megszelidülését követõen már igen hangulatos erdõben haladtunk a mûútig.
Szinte rögtön következett is a küldetés következõ sarokpontja, a Rám-szakadék, ami a ”félcipõs turisták” számára is járható út. Legutóbb a Lefagyszon jártunk erre, kissé könnyebb volt most az elõrejutás, nem jelentett gondot a létrákon közlekedés. Õszintén szólva nekem szimpatikusabb volt a régi láncos megoldás, olyan természetközelibbnek hatott, mint a mostani alumínium korlát, de örüljünk, hogy jut ilyenre is pénz manapság… Mellesleg találó volt az önkiszolgáló frissítõ pont a forrás mellett, ahol mindenki a saját szája íze szerint készíthetett szörpöt (az arra járók nem kis csodálkozására). A völgybõl kiérve kellemesen emelkedõ, jelzetlen, de kiválóan kiszalagozott úton, majd a régi sárgán jutottunk el ha jól emlékszem a Föld szívéhez, a Rám-hegyhez, ahol feldugtuk az akkutöltõnket egy kis többletenergiárért :-).
Az út a Thirring-sziklákig helyenként igen kemény volt, de nem az emelkedõ, hanem a csúszós sár miatt. Volt olyan kollega, aki le is zúgott egy ösvénymenti gödörbe, de egybõl jött a felmentõ sereg. Az idõ nem változott, szemetelt az esõ, gondolkoztunk az esõruhán, de még vártunk. A sziklák alatt nápolyi várt, bekaptunk egyet és siettünk is fel Dobogókõre. Ott egy kicsit elnéztük a dolgokat, mert az épp egyidejû hegyikerékpáros verseny szalagjai után indultunk :-), de korrigáltunk az itinernek köszönhetõen és megtaláltuk a régi kéket. Innentõl kezdve az idõ fokozatosan javult és szép erdõkkel szegélyezett utakon jutottunk el a Zsivány-sziklák érintésével (a jelzetlen utakon kiváló szalagozás segítségével) a csodálatos Vaskapu-sziklához. Fantasztikus látvány, mindenkinek ajánlom, aki még nem járt ott! A ponttól kocogás le a ”térdkímélõ” lejtõn a klastromkerti ponthoz.
Ezen a szakaszon sokan elkevertek (betértek Pilisszentkeresztre), nem értem, hogyan, mert a szalagozás annyira egyértelmû volt… Rövidesen némi bozótharc után elértük a szó szoros értelmében vett Szurdokot, ami piskóta volt a Lefagysz csúszása-mászása után, de egyúttal gyönyörû, mint mindig. A parkolóban terülj-terülj asztalkám, minden földi jóval: 3-4 féle ital, májkrémes kenyér, barack… A közben eloszló felhõk üzentek, hogy nem kell már hátizsák, ami sokszor megnehezítette az elõrehaladást a keményebb helyeken. Meg is szabadultam tõle a segítõkész rendezõk jóvoltából, köszönet érte! A kék +-en begyûjtöttük az itinerben is sejtetett matricát és elértük a feldíszített Szent-kutat, ahol találkoztunk több orrukat lógató túratárssal, akiknek felfoghatatlan módon 3-4 igazolásuk is hiányzott az eddigi 8-ból... A kék + mindig combos emelkedõ, de hátizsák nélkül nem volt különösebb probléma (a cuccoshoz ragaszkodó társam le is maradt kissé). Onnan kellemes út szintben a Tölgyikreknél levõ pontig és röviddel ezután következett a túra fénypontja a kihagyhatatlan Salabasina-árok. Itt nem volt muszáj lemenni, de természetszerûleg ez nem volt kérdés. Az elején még nem volt valami nehéz (megszûntetett piros kör), mondtam is nagy pofával, hogy nem egy nagy eresztés, de idõvel véleményemet módosítani kényszerültem. Olykor falmászó gyakorlatok szükségeltettek a továbbhaladáshaz, olykor pedig a megáradt patak által odasodort fák funkcionáltak alkalmi csúszópályaként a több méteres falak leküzdése során.
Persze a rendezõk biztonságérzetünket fokozván, gondoskodtak a keményebb helyeken arról is, hogy jó nagy pocsolyák is legyenek alattunk. Hátizsák nélkül azért nem volt annyira megoldhatatlan feladat, de társam azért megizzadt, mivel egy esésnek köszönhetõen komoly fájdalmakkal a kezében érkezett az árokba.
Reménykedtünk, lesz pont a völgyben, hogy tudjuk igazolni ottjártunkat. Volt is, de utána annyira “megszerettük” a völgyet, hogy a hivatalos “Exit” feliratot elvétvén néhány száz métert még bújdokoltunk az emeletnyi magasságú kidõlt fa akadálypályán a fatörzsek alatt-felett-között… Végülis “alpin technikával” sikerült kikapaszkodni a turistajelzéshez visszavezetõ útra, miután hallottuk fentrõl a korábban elhagyott, igencsak hangos társaság hangját. Ez a szakasz nem volt túl kellemes a villanypásztor meletti balettozás végett, de túléltük, végülis ennek is megvolt a maga vadromantikája.
Nemsokára megcsapott csöppet a civilizáció szele, de gyorsan el is hessegettük, mert várt ránk az utolsó próbatétel, a Holdvilág-árok. Ez sajnos az elején nem a szépségével, hanem a mély, vendégmarasztaló sártengerével vetette észre magát, de a pont után már megmutatta igazi, szebb arcát is. Nem túl hosszú, de csodálatos sziklafalakkal övezett úton értük el a völgy fejezetében szellemes megoldásként odaszerkesztett létrát.
Az utolsó szurdok után már csak a két Csikóvárat (ep.) kellett meghódítani és lereszkedni a Janda Vilmos kulcsosház érintésével Pomázra a buszpályaudvar melletti kiskocsmáig (némi eufemizmussal: Pub). Ez az út igen hosszú és nem éppen turistabarát, de túléltük. A célban átvettük csomagjainkat, megkaptuk a tetszetõs kitûzõt baráti kézfogás kíséretében. A rendezõk, mindenek elõtt BHG és Gethe sporttársak nem feledkeztek meg a Salabasina-árok próbatételét kiálló túrázókról sem, mert egy saját készítésû, az árok szépségeit ábrázoló képeslappal is kedveskedtek.
Összegezvén egy kiválóan, hiba nélkül megszervezett és levezényelt túrán vehettünk részt. Az útvonalválasztás kiváló volt, mivel a “lerágott csont” Dunazugban igen sok kevéssé ismert helyre kalauzolt. A túra paraméterei, különösen a szurdokok, igazi kihívást jelentettek. A jelzetlen szakaszokon szinte elvéthetetlen szalagozás segítette az elõrehaladást, az itiner pedig az UKK-hoz méltó precizítású volt (bár nem árt a túra elõtt otthon kinyomtatni színesben az internetrõl letölthetõ térképvázlatokat). Érdekessége volt a túrának, hogy nem voltak megadva konkrét ellenõrzõ pontok, hanem 37 csomópont/tereptárgy szolgált esetleges pontként.
Természetesen azért lehetett sejteni hol is lesz ellenõrzés. Végülis 10 élõ és egy titkos pontot telepítettek, ami szokatlan egy ilyen “rövid” túrán, elismerés a nagy “pontõrdózis” megmozgatásáért! A szolgáltatás kiváló volt, beleértve a csomagszállítást is, a rendezõk/ponõrök pedig segítõkészek és barátságosak. Egyszóval soha rosszabb túrát és mindenkinek ajánlom ezt a rutinos teljesítménytúrázóknak is kihívást jelentõ rendezvényt!
|
