Szurdok 40
Nem is igaz, hogy elviselhetetlen lett volna a kánikula a szalagozós bejárás napján. A Balaton északi partjának tetszõleges strandján, egy pohár hideg fröccs kortyolgatása közben, tõlem nyugatra a lemenõ Nap fényében sütkérezõ Tanúhegyekkel és mögöttem a nagy gázzal elrobogó esti gyorsvonattal – miközben mosolyogva arra gondolok, hogy ej, ráérünk még elutazni innen – kifejezetten élvezhetõ lett volna az idõjárás. A régi sárga sávon, Dobogókõre felfelé kaptatva, húsz kilós zsákkal a hátamon, nem az „élvezhetõ” szó jutott volna eszembe, ha bárki kérdezte volna, hogy milyen hangulata van a helyzetnek. Mégis, visszagondolva az idõ által megszépített múltra, nem volt semmi gond azzal a bejárással.
Pénteken, nem túl korai reggeli órában szállunk fel Kerek repkénnyel a Heroes of Might and Magic sorozatról elnevezett társaság buszára. A pomázi leszállóhelyeket, Csobánka szélét és a közigazgatásilag kiterjedt Pilisszentkereszt nagyját magunk mögött hagyva, összesen ketten szállunk le Dobogókõn. Elröppentünk egy rövid üzenetet a már szorgalmasan szalagozó Bubúrnak, a válaszból kiderül, hogy a Lukács-árok végén jár, tehát bõ két óra (molyolással együtt) és bõ öt kilométer az elõnye. Tévesen, de itt még úgy véljük, hogy a dobogókõi kis kör végére behozhatjuk a lemaradást. Kisétálunk a hegytetõre, a Dunakanyar lenyûgözõ, mint mindig, a Börzsöny azonban sûrû páraréteggel fedi el magát. Az egyszeri látogató számára nehezen hihetõ adat, hogy a homályon átkéklõ Csóványos légvonalban nincs egészen 26 kilométerre. Némi merengés után nekilódulunk, eloldalgunk a néptelen ösvényen a Rezsõ-kilátó felé, megszemléljük a Prédikálószék tõlünk keletre esõ, árnyas oldalát. Ereszkedésbe kezdünk, szintúton hagyjuk oda a sárga jelzést, élénkzöld, reggeli erdõben kirándulunk komótosan, majd a piros jelzésre csatlakozunk vissza. Tágas irtásnál mászunk kerítést, kihasználva a lehetõséget a létrák tetejérõl való körülnézésre. Tovaballagunk, késõbb szalagok térítenek a Fényes-forrás felé, itt érzem elõször a hátamon cipelt, tekintélyes mennyiségû felszerelést elnyelni képes zsák hátrányát: a belógó ágak elõl történõ hajolgatás már most, a túra legelején is fárasztó mutatvány. Hirtelen bukkanunk fel a Fényes- / Árpád vezér-forrásnál, az önellenõrzõ matricákat Bubu az esõházba rejtette. Mivel lustaságunk és feledékenységünk révén itinert nem (sem) hoztunk, érintetlenül hagyjuk a csomagot. Legurítunk egy-egy literkét a jéghideg vízbõl.
Átverekedjük magunkat a susnyán, vízmosások szabdalják fel az ösvényt, majd meredek, poros utat követ a szalagozás a Lukács-árok felsõ végébe. Tiszta véletlenül elnézzük a kifelé vezetõ szalagozást, és mivel elvbõl vissza lehetõleg nem fordulunk, bent maradunk a meredek falú, kidõlt fáktól torlaszos völgyben. A látnivalók minket igazolnak, óriási sziklaalakzatok között manõverezünk az árok felsõ fejezetét lezáró mély hasadékig. Tavalyhoz képest gyérebb a növényzet, viszont nagyobb a patak vízhozama, néha toccsanással jelezzük egymás felé, hogy sikerült megtalálni a labilis köveket. A csúszós mederben leereszkedünk az egykori kapaszkodós fa helyén, innentõl könnyebbé válik a terep. Odébb meredek, de láthatóan járt ösvény vezet ki a felettünk kanyargó turistaútra. Itt az árokban való továbbhaladást csak néhány, ismeretlen mélységû kõmedencén való átgázolással tudnánk megvalósítani. Kimászunk, leporoljuk magunkat, kioperálom Repkény lábából a mai nap elsõ és utolsó, ám annál méretesebb kullancsát. Lebandukolunk a völgy aljába, papír iránytábla és tûzõ napsütés fogad. Jobra térünk, a Rám-szakadékon ezúttal is sikerül úgy végigbotorkálni, hogy senki más kirándulóval nem találkozunk közben – köszönhetõen részben a munkanapi idõpontnak és a magasfokú hõségriadónak. A tomboló kánikula ellenére is hûvös, sajátos klímaberendezéssel ellátott völgyben kényelmesen lehet haladni, közben a forrásnál elkövetünk egy rövidke megállást. Korlát következik, létra, korlát, megint létra, s megint korlát követi. Jobbra, balra bükkök és hársak magasodnak, árnyékot vetve ránk, törpékre a sziklaóriások birodalmában. Végül elválunk a Rám-szakadéktól, pihenõhelyrõl térünk a szalagozott rövidítõ csapásra, amely egyenesen a Rám-hegy aljához hullámzik át. A kissé benõtt átkötõ után dupla nyíllal ellátott iránytábla indít a hegytetõ felé, át a mívesen faragott kapun. A kopár hegytetõn rövidke körülnézést tartunk csak, a mágikus sziklánál fiatal pár meditálgat és mûvel olyasmit, amit általában hozzáértõk a mágikus szikláknál mûvelni szoktak. (Nem kell semmi extrémre gondolni...) Néhány párás és kiégett tájkép elkattintása után lelécelünk, egészen a Miklós-forrásig vezet a lejtõ. Nem irigylem Komoróczki András sporttársat, mert bár kellemesen árnyékos helyen üldögélhet egy bõvizû forrás szomszédságában, az idillt jócskán elronthatja az itt zümmögõ párszáz zsákmányra éhes szúnyog.
A forrás vizének bevizsgálása után megállapítjuk, hogy a készített fénykép túramozgalmi okokból publikálásra alkalmatlan, tehát visszaslattyogunk a mûútra. Egy veszedelmesen beláthatatlan kanyar után nekilódulunk a veszedelmesen meredek, se nem szép, se nem érdekes nyiladéknak, amelyet kezd felverni valami undok gyom. Szerencsére a régi sárga jelzés rövidesen átköt az erdõ felé, itt több, lefelé haladó kirándulóval találkozunk. Õk tiszták és jólöltözöttek és jóillatúak, ezzel szemben mi porosak és izzadtak és büdösek vagyunk, leharcolt cipõben és egyszerû pólóban. Lassan, nagyon lassan érjük el újra a nyiladék keresztezését, ahonnét meredek, fantasztikus kilátás adódik a Dunakanyar egy szeletére – innét már közel találjuk a Thirring-körút sûrûn járt ösvényét. Ezt szinte végig bejárjuk, érintve Hegedûs Robi kopjafáját és a szerpentin után, a sziklafal aljában az emlékére állított táblát. Nem sokkal arrébb kénytelenek vagyunk újabb szünetet beiktatni, telefonon értekezünk Bubuval, értesít jelenlegi helyzetérõl és elõnyérõl. Elkezdjük visszaszedegetni a felelõtlenül eldobált szintvonalakat, kilátópont enyhíti a kaptató fáradalmait, majd újra Dobogókõn találjuk magunkat. A hegytetõn leülünk az egyik árnyas padra, elköltjük szerény, kolbászból és kenyérbõl álló tízórainkat. Bubu, és az itt csatlakozó Strack-család elõnye kereken negyven perc, indulóban. Megállunk még a buszmegállóban lévõ kútnál, cserkészcsapat rebben szét közeledtünkre. A vízutánpótlás rendezése után frissen, vidáman folytatjuk a bejárást, szinte mintha most szálltunk volna le a Vértes Volán csoffatag, de legalább nyitható ablakú Ikarusáról.
Átsétálunk a régi kék sávhoz, hûs erdõben klaffogunk le az új idõk Kéktúrájához – ha jó a naptáram és az emlékezetem, az OKT 50 vándorai néhány nappal késõbb érnek majd ide. Megnézzük a Zsivány-sziklákat, majd a róluk elnevezett kilátópontot és innét a holnaputáni pontõri tevékenységünk színhelyét, elég biztonságos távolságból. Lesunnyogunk az országúthoz, átkelünk rajta, utána a jelzett utat elhagyva belépünk a Pilis szívének az utakkal teli, vadregényes labirintusába. Emelkedõ követ emelkedõt, erdészeti jármû elõz meg óvatosan döcögve, sofõrje udvariasan integet vissza. Egy ideig jelzett útra térünk, de a Vaskapu-völgy lefelé vezetõ, köves útja helyett a meredeken és hosszan emelkedõ ívet kell követnünk. Õrt álló sziklaoldalak között érünk fel egy laposabb teraszra, zöld rét sarkánál térünk rá a Vaskapu-szikla felé vezetõ ösvényre. Itt észleljük a szalagozó brigádot, Bubut és a Strack-famíliát: Katit, Lacit és Ádámot, aki ezúton lép elõ minden idõk legfiatalabb Szurdok-szalagozójává. A kölcsönös üdvözlések után átkanyargunk a két sziklaív alatt, visszanézünk Dobogókõ vonulatára, majd leoldalgunk a poros, meredek úton a Vaskapu-szurdok közepéhez. Lankásabb, széles ösvény vezet ki Hutaiúttelep elhagyatottnak tûnõ épületeihez. A nyílt terepre érve ismét arcon vág az új erõt nyert hõség, bõszen legyezem magam a sapkámmal. Szerencsére a Klastrom-kút nem hagy cserben, veszünk vizet bõven, a nálunk levõ maradék készlettel egy gyors zuhanyzást is tartok. Este kiszámolom, hogy a napi fogyasztás meghaladta a hat litert, negyvenhat kilométeren ez autóknál elég gyatra értéket jelentene. Bubutól kérünk – megint – pezsgõtablettát, allergiás tünetek enyhítésére. Innen lazán besétálunk Pilisszentkeresztre, ahol közös megegyezéssel nem kanyarodunk el sem a bolt, sem a cukrászda felé. Kár. Igaz, sokkal jobb nekünk átgázolni a Dera-patak susnyásán, ahol hiába próbálom két lábbal letaposni az embermagas csalánt, az újult erõvel úgyis mindig felegyenesedik, mint a keljfeljancsi, és csípéssel torolja meg a támadást. Nagy sokára elérjük a Kéktúra útvonalát, a Szurdok szép és hûvös és árnyas és szép. Bubu megmutatja az itiner idei kiadását, nos, megható a címlapja, szerencsére fekete-fehér változatban nem ismerhetõ fel a képen szereplõ két figura. :) Lebattyogunk a tavaly avarmentessé vált árok mellett a Szurdokalja parkolóhoz, átnyergelünk a kék keresztre, átlendülünk az országúton és a ronda, fekete trutyival telítõdött árkon, majd felballagunk a hosszú, izzasztó parton a Szentkút hûs vizû forrásához. Uzsonnaszünet következik, nagy egyetértésben Repkénnyel újabb adag csemegekolbászt falunk fel és forrásvízzel öblítjük le. A soron következõ kaptatón hamar elfogy az éppen kellemessé vált érzés, újabb adag víz szakad le rólam, így a Morgó-hegy aljában kollektív málaevéssel kell álcázni az újabb pihenõt.
A sárga sáv eseménytelen (ti. unalmas) kanyargóját a titkos ellenõrzõpont kihelyezése dobja fel, a légben terjengõ szag inspirálja a prózai „DÖG” kódot, az érkezõ túrázók két nap múlva lelkesen írogatják. A magányossá vált Tölgyikernél rövid fotómegállást tartunk, utána lecammogunk a Salabasina-kúthoz, a foglalatból vékony sugárban, egyenletesen csorog a víz. Legalábbis Repkény elmondása szerint, mert nekem nincs ihletem betekinteni. Ideiglenesen búcsút veszünk a piros sávon maradó Strack-famíliától, megcélozzuk a túra – szerintem – csúcspontját jelentõ Salabasina-árkon, bõsz szalagozással. (Megjegyzés: ehhez képest szembesülnünk kell azzal, hogy mind befelé, mind kifelé eltüntették munkánk eredményét, így jelentõsen megnehezítve a túrázók dolgát. Elnézést kérek mindenkitõl, a probléma megoldásán dolgozunk, de legalábbis gondolkodunk. Most pedig vissza az árokba.) Az elsõ szakasz, a meredek kikapaszkodásig a bemelegítés, ráhangolódás jegyében telik el. Sõt, az akklimatizálódáséban, odalent a közepesen nehezen járható utat magas relatív páratartalom és a kintihez képest néhány °C-kal magasabb hõmérséklet teszi trükkössé. A kimászás és visszamászás után követkzik az ügyességi etap, kidõlt fák alatt hajlongunk, kúszunk, mászunk, közben szúnyogok hada támad szüntelenül. Végre elérjük a hõn áhított sziklatorkolatot, itt kell kihelyezni a feltételes ellenõrzõpontként mûködõ matricás tasakot. A sziklapárkányról óvatosan lehuppanok, míg Repkény és Bubu inkább a sziklasurrantót veszi igénybe. Két vastag ág segítségével átkelünk egy nagyobb medencén, majd elbúcsúzunk az ároktól, gyéren járt csapást erõsítünk szalagozással. Régi piros kör és sárga kereszt jelzések kalauzolnak a végtelen villanypásztorig, ezen a szakaszon jólesik gyorsan túlesni.
Végre megérkezünk Pankostetõ szélére, a bekerített területen bóklászik egy fehér pólós alak, gyanakvón végigmér minket a távolból. Valami ilyesmi szöveget többször írtam már talán, nem tudom, miért tartják az emberek annyira furcsa tevékenységnek, ha valaki nejloncsíkokat kötöz tereptárgyakra, valamint a növényzetre. Ha valaki tántorog, ostobaságokat üvöltözve, az „csak” részeg, ha egy túra szalagjait rakja ki valaki, az rögtön valami rosszat, gyanúsat mûvel. Puffogás off. Elhagyjuk a nyaralóövezetet, a piros sáv kalauzol a Holdvilág-árok bejáratáig, ahol a piros keresztre térünk át. A völgy útja dzsungelbéli ösvényként kezdõdik, a térképemen még Domini-forrásként nevezett vízvételi helyig meg is marad ez az érzés. Itt úgy érzem, muszáj leülni és harapni valamit, s így is teszünk: az estebédet az Isteni eredet forrása névre átkeresztelt forrásból vett vízzel öblítjük le. Bubuval megcélozzuk a létrát, Repkény a kerülõutat választja. Még mindig nem tudom megszokni ezt a helyet, ugyanúgy megborzongok az árok végében, mint akkor, amikor elõször erre jártam. A meredek sziklafalak, a hely vélt vagy valós múltja és a szürkületi idõpontra jellemzõ sejtelmes félhomály egyszerre váltják ki ezt az érzést. Felmászunk a létrán, elsétálunk a régészeti feltárás mellett. Némán kapaszkodunk felfelé és egyre csak felfelé, a Strack-csapat a Nagy-Csikóvár nyergében vár ránk, meglehetõsen régóta. Hiába, a Salabasina végigjárása és kijelölése tényleg alaposan megdobja a menetidõt, hiába vagyunk többen a mûveletre.
A lemenõ Nap utolsó fényeinél csoffadunk fel a Nagy-Csikóvárra, mögöttünk a Pilis hegyei színes fátyolfelhõk alól intenek búcsút. A tetõn csalánerdõ fogad, sõt, a csípõs növényzet sokáig szegélyezi az utunkat. Kiteszünk ide is egy önkiszolgáló ellenõrzõpontot, hadd szenvedjenek a túra résztvevõi. Is. Áthullámvasutazunk a Kis-Csikóvár csúcsán és az azt követõ névtelen magaslaton. Szentjánosbogarak világítanak szerteszét az estében, elõttünk-alattunk Pomáz és Budakalász fényei szûrõdnek át az erdõ fái között. A távolban a fõváros fénykavalkádja ad sárgás tónust az ég aljának. Pókhálókat és méltatlankodó gyártóikat söpröm folyvást lefelé az arcomról, amíg végre jártabb, szélesebb utakra találva meg nem érkezünk a Janda Vilmos kulcsosházhoz. Innentõl már csupán be kell sétálni a HÉV-állomásra, sõt, azon túl az általános iskolához, Pomázra. Néptelen utcák és mûködõ nyomóskutak után bukkanunk fel a városközpontként is mûködõ állomási környéken. Itt már bõszen készülnek az éjszaka lelkes császárai és lengén öltözött császárnõi a hajnalig tartó bulira, frissek (annyi energiaitaltól én is az lennék), vidámak, jókedvûek. Elhagyjuk a helyszínt, felsétálunk az iskolához, fáradtan, álmos tekintettel gratulálunk egymásnak.
Pihengetünk. Szombaton a vonatról látom a Mátrára ült párarengeteget. Sûrû lehet ott a levegõ.
S eljõ vasárnap, a túra napja. Pilisszentkeresztrõl a busz szinte kizárólag a túra 30-as távjának a leendõ résztvevõit viszi tovább Dobogókõ felé, Repkénnyel a Klastrom-kút felé irányítjuk lépteinket, a túra útvonalával szemben sétálunk fel a Vaskapu-sziklához. Fiatal társaságot elõzünk meg útközben, ugyanaz az úticélunk, õk sziklát másznak, mi ücsörgünk és pecsételünk. Az elsõ túrázó úgy is elõttünk érkezik, hiába nyitunk tíz perccel korábban, de szerencsére a sporttárs nem türelmetlenkedik, udvariasan megvárja, amíg elõhalásszuk a pontõri felszerelést. Lassan beindul a forgalom, nagyjából száznyolcvan túrázó látogat meg minket, köztük sok ismerõs – külön köszönet Lestatnak a sütiért. :) Végül Vinattiék csapata zár minket, leszalagozza az útvonalat, de valahogy visszatalálunk azért Pilisszentkeresztre. Köszönöm minden túrázónak a megtisztelõ részvételt, és a szalagozó csapat minden tagjának a vidám társaságot.
-Kékdroid-
Képek |
