Túrabeszámolók

Rákóczi 25

2011

A közmondásoknak - többek között - az a haszna, hogy váratlan vagy kellemetlen helyzetekben van mibe kapaszkodni. A péntekrõl szombatra vivõ éjszaka tehát azzal kábitottam magam, hogy a reggeli vendég nem marad estig. Ezt a bölcsességet átalakitottam és azt képzeltem, hogy az esti vendég reggel majd elmegy. Közlöm, hogy nem ment el. Itt maradt délelõttre és hogy utána mit csinált, azt az érdeklõdõ megtudhatja Cam Mogó beszámolójából. Nem is mondok többet, mivel Béla bácsi - lásd egyéb helyeken - teljesen nevelhetetlen embernek fog mondani állandó idõjárási aggályaim miatt. Én azonban nem a 6.20-assal jöttem, nem is elõször, tudtam, hogy a túra különbözõ szakaszain mi vár ilyen idõben a gyalogosra. Ezen felül, egy kellemetlen februári baleset miatt a doktorok kispadra ültettek és bár két-három hét múlva nem láttam sok értelmét a veszteglésnek, mégis - a szakemberek iránti tiszteletbõl és polgári tudatlanságom miatt - az elsõ félév megszokott túráit kihagytam. Pedig milyen szép tavaszi idõ volt! (Már megint az idõjárásról beszélek.) Tudni kell azonban, hogy napjainkban az orvosi vizsgálatok nem történnek meg egyik napról a másikra, vagy egyik hétrõl a következõre, igy hát csak május utolsó napjaiban derült ki, hogy a feltételezett diagnózis nem igazolható. Áll viszont Solymár Éva elismerõ véleménye a porckorongjaim rugalmasságáról és megszivlelendõ Czeizel Endre baráti megjegyzése: "ott is maradhattál volna, derékszögben". Végül, mint túrázót, a háziorvos zárószavai dobtak fel: megmaradásom a rendszeres járkálásnak  köszönhetõ. Harmincnál több éve ismerjük egymást, õ már csak tudja. A Kinizsire is tõle kaptam a papirokat.

A féléves szünet miatt azt terveztem, hogy 50 kilométerrel kezdem. Azt a távot - normális körülmények között - bakancsban is meg tudom tenni, most azonban nem biztam magamban. Kedvetlen voltam a folytonos esõ miatt és tudtam, hogy a Szárhegy után kezdõdik a sár. Bot nélkül nem kellemes lejönni a Kálvária utáni lejtõn, mert hasonlit a Getére, bár azért jóval rövidebb. Lám, a kiváló Cam Mogó sem úszta meg végig függõleges helyzetben, ha jól értem a szövegét. Éjszakai vizsgálódásaim és töprengéseim újból néhány ismert aranymondáshoz vezettek: néha a kevesebb több, meg a kedvetlen túrázó inkább el se induljon. Ilyen megfontolások után a távot 25 kilométerre csökkentettem. Vizbõl az is eleget hoz. Tavalyelõtti, sportcipõs élményeimet leirtam az akkori túrabeszámolómban. Most majd újra gondolom a történetet, felidézem, hogy mennyire emlékszem a részletekre. A Long erdei bolyongás jó tájékozódási próba lesz. Ezek után szerényen vonultam oda az inditó asztalhoz és 25-ös papirokat kértem.

A stilus modernsége érdekében azonban most visszalépek háromnegyed napot, felállok a Keletiben lévõ padról és méretes hátizsákommal elindulok a nyolcadik vágány felé. A motyójával igyekvõ vénember felkeltette egy tv-stáb érdeklõdését. Arra ébredtem álmaimból, hogy egy fiatalember kamerát szegez nekem és azt kérdi, hogy vajon én is kedvezménnyel utazom-e? Fogalmam sem volt, hogy miféle újabb elvonásról lehet szó, de türelmesen azt feleltem, hogy én már öreg vagyok, remélem, hogy megmarad a nullás regisztráció. Lehet, persze, hogy mást mondtam, nem szeretem az utcai kérdezõsködéseket. Mindenesetre, utólag, meg vagyok elégedve magammal, mivel más alkalommal kurtán-furcsán szabadulok meg a riporterektõl. Az ismerõsök és nem-ismerõsök felfigyeltek a jelenségre, már Patakon közölték, hogy felszerelésem láttán sejtették, hogy a Rákóczira megyek. A következõ héten szintén fogadhattam a gratulációkat. Azt kell hinnem, hogy egészen könnyû a közéleti szereplés. Ha nem szólnak mások, hamar el is felejtettem volna az egészet, mert azon bánkódtam, hogy megint véget ért egy hangulatos esemény. A Rákóczira általában Magyar Balázzsal mentünk és az utat Miskolcon megszakitva a vasútállomás éttermében  ebédeltünk, majd a következõ vonattal értük el Patakot. Ez bizony már múlt idõ. Ha évek során megismertük a személyzetet, akkor rosszul esik, hogy a vendéglõ bezárt, nem látjuk többé az ismerõs arcokat. Ettõl függetlenül szegénységi bizonyitványt jelent- nem tudom kiknek  és mi okból - hogy megszûnik egy nagyvároshoz illõ,  szépen felujitott, utasokat szolgáló létesitmény. Lehet, hogy egy idõ múlva second hand angol ruhákat fognak árulni benne, minden csütörtökön friss készlettel. Ezt a könnyen folytatható elmélkedést itt lezárom.

Vonatunk ügyesen kerülgette a sötét felhõket. Azt hittem, hogy minden jóra fordul. Este hat óra volt, változó mennyiségû felhõzettel. Békés pataki légkör fogadott. Az állomásnál lévõ büfében szokásosan csak üveges sör volt kapható, de a kollégiumhoz vezetõ Táncsics Mihály utcában szép tiszta sörözõt gondozott egy magányos asszony. Vajon mekkora forgalma lehet? Nem firtattam, inkább azt emlitettem, hogy én is idevalósi lennék, mivel 79 évvel ezelõtt a nem túl messze lévõ Bercsényi utcában láttam meg a napvilágot. Rövid diskurzus után vegyes érzelmekkel indultam tovább, mivel a pataki diákok emlékkertjébõl ellopták Bessenyei György szobrát. Máig sem került elõ. Azt viszont örömmel állapitottam meg, hogy a város fõutcáját most is szépen gondozott virágok diszitik. Erre méltán lehetnek büszkék és ebbõl az érzésbõl valamennyit én is átveszek. A Vay Miklós szakiskola nyitott ajtókkal várt, Remó az udvaron járkált. Hatalmas mennyiségû szilárd és folyékony ennivalót tárolt a rendezõség, félõ volt, hogy nem lesz aki elfogyassza. Három-négy alak üldögélt a tornaterem homályában, csak remélni lehetett, hogy estére többen leszünk. Magányosan kóboroltam egy keveset, gyrost ettem az egykori sörözõbõl átalakitott bisztróban, ismerkedtem a helyi izekkel. Megtudtam, hogy az elsõ szakaszon vegyesen lesznek szalagok illetve fehér pöttyök a fák derekán. Eljött az este, de a két kezemen meg lehetett számolni a vállalkozó szellemeket. Kevés alvó vendég igérkezett. Kilenc óra tájban kimentem az utcára és megállapitottam, hogy megindult az esõ. Nem sûrû, de elegendõ ahhoz, hogy érdemes legyen bakancsot húzni. Kisebb szünetekkel igy ment ez reggelig. Akkor mintha el akart volna állni a csepergés, de ez csak az emberek megtévesztését szolgálta. Az elszántak közül megjelent Wehner és Siményi de õk sem indultak korán. Hátha bejön a közmondás állitása.

6:53-kor indultam. Optimista módon szélkabátot húztam magamra, de egy negyed óra múlva, bánatosan, a csuklyás köpenyre váltottam. Nem lesz ma kikelet gondoltam. Az oszlopokon, kéményeken álló gólyák mozdulatlanul áztak. Közös sorsra lettünk itélve. Mi õket néztük, õk nyilván minket és gondolkodhattunk, hogy miért is tesszük ki magunkat a látható viszontagságoknak. A Patakról kivezetõ utcákon nincs változás. Különbözõ állagú házak között megyünk. Amelyiknek van tehetõs tulajdonosa, az szépen néz ki. Néhány virágos kert képe albumba illene, mások az elmúlás jeleit mutatják. Az egyik ház kapujában egy névtábla tûnik fel. Éppen csak ránézek és megyek tovább. Ilyen nevû ember több is lehet Patakon. Én egy tehetséges szakmabeli férfit ismertem, aki minden hét végén hazautazott Pestrõl Patakra. Kitakaritotta idõs anyjának a lakását és fõzött neki a következõ hétre. Igy mondták. Azt is megmondták, hogy hol volt a lakás. Becsültem a gondoskodását. Szép dolog az ilyesmi minden korban. Aztán megölte valaki, akivel kapcsolatban állott. A homoszexualitás veszedelmes állapot. Sajnáltam. Ma már többet tudunk biológiából, mint pár évtizeddel korábban. Jó fiú volt és szerencsétlen férfi. Egy sóhaj után már kinn vagyok Végardón.

A Bodrog gátján túli világ, a Long erdõ hozza a várható formáját. A talaj nem olyan mély mint tavalyelõtt, a magas fû és az esõtõl telitett bokrok azonban alaposan eláztatnak. Bakancsot húztam, ezért gond nélkül, tank módjára igyekeztem elõre. A kezdeti szalagokat a fehér pöttyök váltják fel. Általában jól láthatók a jelek. Néhány helyen bizonytalankodtam, de nem tévedtem el. Hálás vagyok azoknak, akik elõttem jártak. Nem voltak sokan, de a füvet meghajlitották. Nyitott szemmel eligazodott az ember. Második alkalommal menve már elõre vártam a megbúvó tavakat, a holt ágakat, a magas erdõt, a tisztást, majd újból a dzsumbujt, tudva, hogy annak a végén elérjük a méhkaptárokat és a köves utat. Érdekes volt, hogy már biztonságban, a vártnál hosszabb ideig tartott a balkanyar az alsóberecki hidig. Ott voltak derék pontõreink. Száraz autójukban morzsolták a perceket és az érkezõ túrázókat. 9:25

Most éberebb voltam, mint két éve és észrevettem az Alföldi Kék festését, mielõtt a gátra felkanyarodtam volna. Számomra a túra és az ember mindig összekapcsolódik. Ebben az esetben Mezei tanár úrra gondoltam, aki pár éve erre járt, miután a teljes kék kör befejezése felé igyekezett. Ez kimarad az életembõl de õszintén örülök, ha barátaim teljesitményének helyszinén járok. Ezután szépen felballagtam a gátra és elkezdtem a kanyargást a nem túl magas, de vizes fûben. Ilyenkor a sarkammal és utána a talpammal  érek földet, kevesebb vizet szedve fel a lábbelire. Megvan a frissen telepitett erdõ, a még frissebben ültetett diófák. Balra a Sátor-hegyek csoportja, a magasabb csúcsok szép felhõgallért viselnek. Nézek hátra, de senkit sem látok. Nézek elõre, de a romos hid kicsit mélyebben bújik meg, csak közelebbrõl vehetõ észre. Végül feltûnik egy fekete folt a távolban, valaki jön utánam. Nagyjából egyszerre kelünk át a csatornán. A meder láthatóan megszenvedte az utóbbi idõk esõzéseit, az oldala már nem olyan szép mértanilag, mint korábban. Még néhány túratárs közelit, õk azonban a lakótelep felé röviditenek, megspórolva ezzel a hivatalos út kellemetlen köves szakaszát. Megérkeztem Borsiba.

Meglepetésként Kanya Jutka és Nagy Török Katalin állt a Rákóczi-kastély kapujában. Oda húzódtak be az esõ elõl. A praktikus megoldást csak az  idegenforgalomból származó hangzavar rontotta, de azért lehetett "kommunikálni". Kölcsönösen kifejeztük örömünket, hogy ismét találkoztunk. Mint teljesitménycentrikus, azonban hamar nekivágtam a vasúti átjáró és a templomok felé vivõ útnak. A felüljárón mindig élvezem az északkelet felé  nyilegyenesen futó sinpárok látványát. A másik vonal Kisújhelyrõl Kassa felé megy. Béla sógorom idõnkint emlegette, mert a háború végén, vonat hiján, gyalog kellett felmennie Újhelyrõl Kassára, ami - teljesitménytúrázó érdeklõdés hiján - elég kellemetlenül jött neki.

A hidról lejövet balra fordulunk. Némi aggodalom élt bennem, hogy Borsiból kiérve hogyan fognak végigönteni az országúton szaladó autók. Szerencsém volt, a megfelelõ oldalon haladva, a kevés szembõl jövõ autó megkimélt a zuhanytól. Mint korábban megirtam, a földrajzi fekvés folytán túlnyomórészt TV (Trebisov, Tõketerebes) illetve MI (Michalovce, Nagymihály) betûjelû jármûvek közlekednek erre. A sineket keresztezve néhány lépés után visszajutunk Magyarországra. A járda bal oldalán fém dombormû hirdeti, hogy itt szakitották szét az országot. Két éve még nem volt itt ez az emlékmû. Ennyivel vagyunk elõrébb? Ha mai, átlátogató-bevásárló szlovák lennék, nem tekinteném barátságos üdvözletnek ezt az alkotást. József Attila szavaira gondolok. "A harcot, amelyet õseink vivtak, békévé oldja az emlékezés." Tényleg?

A Rákóczi utca elégnek tûnik az átmenõ forgalom lebonyolitására. Kár volt nyugtalankodni a határnyitás idején. A gyakorlati életben mindig szükség van megbizható, ellenõrzött hatástanulmányokra. Érdemes várni. És megérte kivárni annak a felfordulásnak a végét, amelyet a városközpont rekonstrukciója jelentett. Két éve árkok és kupacok között bukdácsoltam a Petõfi utca felé, de már tavaly, év elején megkaptam Bocsor Zoltán barátom amatõr képeit a szakszerû, a mûemlékvédelem, a történelmi múlt szempontjait messzemenõen figyelembe vevõ átalakitásról. Az ujhelyiek örülhetnek régi-új városuknak. Én is örülök minden sikeres képet mutató vidéki településünknek.

Az esõ nem állt el, a Hegyköz átláthatatlan szürkeségbe burkolózott. Megyek felfelé. Még megvan a bal oldalon a kék nyomós kút. Ha valakinek eszébe jut az itiner figyelmeztetése, megtöltheti kulacsát. Néhány kanyar után fenn vagyunk a hegy derekán, a Kálváriához vezetõ elágazásnál. Az út itt már keskeny, az autósokat óvatosságra intik. Keressék az út idõnkinti kiszélesedését, hogy zavartalanul el tudjanak menni egymás mellett. A számomra utolsó ellenõrzõ pont egy ilyen parkolóhelyen van. (11:46) Kiszela Miki és Panni intézi az adminisztrációt és traktál zsiros és vajas kenyérrel, hagymával és - luxusként - dobozos sörrel. Idõ bõven van, az idõjárás nem javul. A tervet teljesitettem, lehet társadalmi életet élni. De hol van a Wehner-Siményi páros, hiszen a rajtnál beszéltem velük. Jó, ezek nagymenõk, de azért szeretném látni õket. Húsz-huszonöt perc múlva néhány társukkal együtt befutnak. Az emelkedett hangulatban még csábitanak is, hogy menjek tovább, én azonban maradok az éjszakai döntésnél. Gyenge irigységgel nézem õket, amint rövid szünet után,  hosszú lépésekkel elindulnak a Kálvária bejárata felé. Nekem szilárdnak kell lenni. Még pár percig ott maradok, aztán kényelmes lépésekkel elindulok lefelé. A Petõfi utca felsõ végén szembe jön egy régi ismerõs: Megyeri Laci. Jó utat, jó szerencsét!

 A bõséges idõ lehetõséget ad a szemlélõdésre. Szépen rendbehozták a házakat, a városházát. Friss szinben virit a templom, a diákkollégium. Az utca diszburkolatot és új padokat kapott. Virágok szinesitik a teret. Nézem az órámat. A zónázó rendszerben minden óra 47-kor indul vonat Szerencs felé és ezek közül minden második végigmegy Pestig. Biztosan jólesik ez az ország szélén lévõ város lakóinak. Az állomás szép, tiszta, az indulásjelzõ áttekinthetõ. Még van húsz percem. A vonat benn áll, beülök.

Patakon szombat délutáni békesség fogad. Néhány, buszra váró ember és beljebb, a kollégium mellett, kiránduló vagy üdülõ diákcsoport. A túrázók elvonultak, Jutkáék már a célban fogadnak óriási mennyiségû levessel és puha kenyérrel. Remó átnyujtja az emléklapot és a távon legidõsebbként végigmenõ egyénnek járó emléktárgyat. Léggömböt is kapok, aminek Áron unokám fog örülni. Éljenek a szponzorok!

Jutkával és Katival indulunk az állomásra. Pillanatnyilag jó idõ van, de Bodrogolaszi táján jobbra nézve el lehet gondolkodni azon, hogy az arra lévõ sötét felhõ nem fogja-e megkeseriteni a Cseréptó felé igyekvõk életét. Mi azonban biztonságban társalgunk egészen Miskolcig.

Jó volt a rendezés, kiváló az ellátás, gondos az eligazitás. Az idõ lehetett volna jobb is. Jövõre újból jövök. Köszönöm a szervezést. Viszontlátásra!