Buda Határán 50 – szalagozás
Még megnézzük Kerek repkénnyel az érdekes mintázatú karolópókot a bevásárlóközpont parkolójának a korlátján, aztán elhagyjuk a 40a vasútvonal Budatétény nevû megállóhelyét, megcélozva a vasárnapi túra rajthelyéül szolgáló gyorséttermet. Rövid várakozás után megérkezik Budai-H.G., mint fõszalagozó, a kezembe nyom egy szatyor szalagot (és a táskámba egy másik adagot), és a gyorsétteremben hozzáférhetõ szolgáltatás tesztelése nélkül (!) nekivágunk a szalagozásnak. Felbattyogunk a viszonylag alacsony forgalmú Jókai Mór utcán, ezt a még alacsonyabb forgalmú Kálvária utcára cseréljük. Itt leend az elsõ ellenõrzõpont, a táskámból elõbarkácsolt tollal bekarikázom a helyes választ az itineren lévõ kérdésre, közben a helyszínbõl kifacsarható további kérdéslehetõségeken merengünk. Enyhe emelkedõn sétálunk tovább, ez már a Tétényi-fennsík. Kedvenc mesefilmsorozatom legfelejthetõbb epizódjának a fõgonosza vigyorog egy autó motorházának tetejérõl, nem lehet fotózás nélkül elmenni mellette. Nem is megyünk. Vadonatúj járdát taposva közelítjük meg a Szoborparkot, morcos tekintetû biztonsági õrök nézik furcsa ténykedésünket, kiderül, odabent rendezvény zajlik. Borzasztó exkluzív helyszín. Körbeszalagozzuk, a lekerített turistalátványosságot, kötözés közben úgy nézek ki, mint a kerítésen belüli figura a rongydarabbal a kezében, csak nálam piros-fehér szalag lengedez a lágy esti szellõben. És talán nincs tátva a szám. Tovafõlünk az estében, kutyasétáltatók, esti andalgók andalognak a szanaszét futó csapásokon, Bubu a tavaly már bevált helyekre rendel szalagokat. Megtaláljuk R.Gellért leendõ pontjának a helyszínét, megcélozzuk a Kamaraerdõt. Teszünk egy öncélú kis kanyart az erdõszélen, majd egy kis idõre elhagyjuk a fennsíkot, kikerül az elsõ zsírkrétás ellenõrzõpont is, szúnyoghad döng körül kíváncsian mindhármónkat. Lesietünk a vadászházhoz, életveszélyes és tilos rönkök sorakoznak az út mentén, csodálkozó szerelmespár nézi végig a szalagok kikötésének bonyolult mûveletét.
Felkaptatunk a Vadász-hegyre, még éppen, hogy nincs teljesen sötét. A hegytetõt elfoglaló objektum mintha kevésbé lenne szétverve, de lehet, hogy csak növényzet van kevesebb körülötte. Elhagyjuk a környéket feltáró mikro-piros sáv jelzést, jelzetlen ösvény vezet hétvégi házak közé, a térkép Kõérberekként jegyzi a helyszínt. Lecsorgunk a 41-es villamos pályája mellé, csuklós Ganz-gyártmányú síndöcögény érkezik a város felõl, unott arcú utasok nézik belõle a sötétet. Megjelenik a furcsa zöld sáv, egy ideig elkísér. A vasút felõl halk suhanás és jellegzetes, magas hangú búgás jelez egy áthaladó Flirt motorvonatot, már majdnem az átjáróhoz érünk, amikor újra leereszkednek a sorompók és tehervonat vágtat be Tatabánya felõl, magánvasúti, román géppel az élén. Mivel a táblázás szerint a felüljáró használata kötelezõ, itt egy életvédelmi nagypistázást vagyunk kénytelenek beiktatni. (A felüljárót a néha idetévedõ vasútfotósokon kívül az errejárók marginális hányada használja, mellesleg.) A Nap utolsó sugarai verõdnek vissza a Budai-hegységrõl, ez a látvány kellõen leköt, ahogy a repülõtér szélén vezetõ út monoton métereit fogyasztjuk. Egy buszmegálló két, egymással átellenes öblében éppen territoriális vita zajlik, közeledtünkre elcsitulnak, lehet, õk még bedõlnek a láthatósági mellény hatalmának. Lassan megérkezünk a térképemen még Dél-budai tehermentesítõ útnak nevezett közterülethez (Egér út), átdöcögünk a két autópálya felett, amíg a jóllátható Repkény hosszú záridõs képekkel bajlódik, az autók hada alattunk szép, szabályos százzal robog Budapest felé. Elhagyjuk az aszfaltutat, óriásplakát mellett célozzuk meg a mérsékelten biztonságos Örsöddûlõ utat. Érdeklõdõ tekintetû férfi néz ki egy viskóból, kutyái alig alacsonyabbak nála. Nézi, nézi, ahogy a szalagokkal szenvedünk, lassan, tûnõdve fordul utánunk. Az utca sarkában kikötözzük a következõ ellenõrzõhelyet, Repkény gumicukrot bont ennek örömére. Nézem a környezõ házakat, valaha rég ez a falu legszélének is a legszéle volt, a völgyben hangulatos mocsárral, távol a fõúttól és a vasúttól is, majd hirtelen befigyelt nyolc sáv és egy rakás autó.
Budaörs és Buda határán lavírozunk, hegynek föl. Sün szimatol végig egy kocsibejárón, lámpáink fényére megriad és lefagy. Egy arrajáró helybéli tétovázás nélkül megfogja és átteszi az út biztonságosabbnak ítélt oldalára. Derék. Felsétálunk a Tûzkõ-hegyi parkerdõ táblához, a susnya ezúttal csekélyebb, mint tavaly volt. Felszalagozzuk az utat, fantasztikus kilátás nyílik fentrõl, egy darabig elmerengek a fényeken. Itt is kikerül egy ellenõrzõpont. Még visszasétálunk valami utcára, aztán fel, a XI. kerület kerületérõl is ismert, benõtt, susnyás csapásnyomon – mellesleg jól jelzett turistaúton – a Frank-hegyi turistaházhoz. Megijedek, mert nincs kutyaugatás, nem érzem azt, hogy a ház õrzõi három másodperc alatt szanaszét darabolnának, ha kijutnának. Kérdésfeltevõs ellenõrzõpontnál nézelõdünk egy kicsit, majd bevesszük magunkat a sûrûbe. A budai határárok nyomvonalát követve érünk fel a Kakukk-hegyre, a szalagozás amolyan éjszakai – mint késõbb Nagyondinnye megjegyzi, látszik is – jellegû. A hegyen kénytelen vagyok ismét megállapítani, hogy a lepkék egészen elképesztõen ostoba állatok, ha pontszerû fényforrásokról van szó. Lesétálunk az Irhás-árok szintjére, itt is kikötözünk pár iránymutató szalagot, majd felsétálunk Csillebércre. A buszmegállóban össznépi lerogyást tartunk, ismét megállapítva, hogy az éji, sõt, éjféli idõpont ellenére mocskosul meleg van. A három padot igazságosan háromfelé osztjuk, eldõlünk szundikálni, hét percre, mert akkor jön az utolsó 21-es busz, és felébreszt a motorzaj. Amúgy, van egy felszálló rá, az úriember a KFKI-bõl lép ki, fejét csóválva végigmér minket, majd felszáll a jármûre.
Összekapjuk magunkat, jó lenne, ha a reggel már valahol a Tök-hegynél érne, úgyhogy nem árt sietni. Eme bûnös gondolatsor után visszasétálunk az erdõbe, megtaláljuk a megfelelõ jelzéseket, kitesszük a zsírkrétát a magaslesnél, elbóklászunk az ösvényen, megkeressük a törpe határkövet, szalagozunk, szalagozunk, szalagozunk és úgy eltévedünk, hogy azt öröm lenne nézni, ha lehetne látni valamit a felrebbenõ éji pillangókon és a vékony ágak rengetegén kívül. Valami fiatalos kellõs közepére sikerült behozni a szalagokat, ráadásul okosan úgy kötöztük ki õket, hogy visszafelé külön nehéz legyen megtalálni az utat. Röpke negyven perccel késõbb újra a törpe határkõnél vagyunk, ami különösen annak fényében nagy teljesítmény, hogy egy kétszáz méter sugarú körben mozogtunk végig. Betájoljuk újra a határárkot, és azt szorosan követve kibukkanunk végre egy mûútra. Amit rövidesen el is hagyunk, újabb árkot követünk, majd a piros sávot Makkosmária felé, még a jelzetlen részen kikerül pár szalag is, a mûvelethez lekapcsolom a lámpámat, így kevésbé jönnek a lepkék. Végre megérkezünk a makkosmáriai kegytemplomhoz, megtépázott lelkesedéssel, szinte mogorván ülünk az utcakövön pár percig, majd meglódulunk, a Mária út lila M betûjét követjük Budakeszi határán. Ez már sokkal kellemesebb szakasz, mint az elõzõ, kényelmes szintút vezet a település felé. Budakeszin tartunk egy újabb szünetet, Repkény pezsgõtablettát kér, s kap Bubutól, mert a saját készletet nem volt eszünk elhozni. Keresztültrappolunk Budakeszi északkeleti szélén, két ifjú bulizó néz utánunk hitetlenkedve. Megleljük a játszóteret, egyenes, sáros csapáson baktatunk sokáig. Lassan pirkad, a János-hegy mögött már lila az ég alja. Hosszú, monoton út vezet Adyliget felé, Repkényéktõl legfeljebb egy szalagkötésnyi idõre maradok le, muszáj futnom utánuk, félek, hogy egyedül elaludnék. Mûútra lelünk ismét, szalagok kanyarítanak majd le róla, megcélozva az Adyligeti-erdõfolt nevû helyszínt. Itt kerül ki az utolsó zsírkrétás-feltételes ellenõrzõpont. Már csak be kell battyogni Adyligetre, a játszótéren nem szalagozunk. Röpke nyolc és fél óra alatt sikerült ideérni, juj. Pihenünk, rigók dalolnak nagy hangerõvel.
Megrázzuk magunkat, a lámpák a táska mélyére kerülnek – újra – és folytatjuk a túrát. Felkanyargunk a Hosszú-erdõ-hegy hátára, végre, adódik némi kilátás kelet felé, a Hármashatár-hegy adótornyain mélán pislákolnak a jelzõfények. Leküzdjük magunkat a Remete-szurdok bejáratához, méretes susnyaerdõn kell hozzá átvágni. Feltûnik, hogy alig van hulladék szétszórva, dicséretes. Végigballagunk a hûvös, néptelen szurdokon, az egész túrán itt, most van a legjobb idõjárás. Még a meredek, poros-sziklás part sem változtat érdemben a helyzeten, odafent ugyanúgy szerencsés, hûvös idõ fogad. Elballagunk a vasárnapi pontõrködés várható helyszínére, éles kanyart veszünk Budaliget felé. A százötvenhetes busz végállomásáról épp elporzik a háromajtós Ikarus, Hûvösvölgy végállomással. Lecsorgunk a Középsõ-Jegenye-völgybe, újra erdõben baktatunk, néhol kiteszek egy-egy szalagot, ahol nem látom a sárga keresztet. Kibukkanunk a benzinkútnál, vágyakozva nézek a kávégép után, de eszembe jut a legutóbbi – két évvel ezelõtti – kávézásom ára egy hasonló üzemegységben, és inkább lemondóan legyintek egyet. Végigsétálunk a Jegenye-völgy alsó szakaszán, patak zúg, madarak csivitelnek, futók néznek ránk kérdõ tekintettel. A Rózsika-forrás elõtti pihenõnél rákanyarodunk a régi sárga sáv emelkedõjére, néhány megmaradt jelzés kalauzol a fák között. A sárga sávra való kitérés nem sok örömet hoz, embermagas susnyában trappolunk, hegynek föl. A gerincen már tiszta, kellemes út fogad, a Tök-hegy nyergéig nem is történik sok említésre való esemény. Párszor azért megállunk, egyszer a Szarvas-hegy nyergébõl nézünk szét észak felé, másszor a Vera-pihenõtõl dél felé. Északon a Kevélyek, a Pilis uralják a völgyön túli tájat, délen pedig Pesthidegkút látképét szemlélhetjük meg egy újabb szögbõl. Lecsorgunk a kékre, majd a kéken – egy rövidke átkötõ szakaszt leszámítva – a Rozália-téglagyárhoz. Megvizsgáljuk az OKT-bélyegzõt, méretes darázs fejezi ki ellenérzését tevékenységünk iránt. Nem túl szép tõle. Keresztezzük az esztergomi vasútvonalat, rákanyarodunk az Aranyhegyi-patak töltésére. Ez meg tõlünk nem túl szép, belátom – mármint, hogy erre kell jön a túra – de talán a Bécsi út sem lenne túl nyerõ. Marad tehát a susnyataposás, a szalagok ütemes, monoton kihelyezésével. Kivételesen néhol elöl haladok, fõleg mivel rajtam hosszúnadrág van, így könnyebben tudok utat taposni a csalánosban. Mellettünk eperföld, azon túl piros motorvonat kattog el Esztergom felé. Kicsit irigylem az utasait, még úgy is, hogy tudom, a Deziró ülései mennyire elképesztõen kényelmetlenek – de legalább nem csípnek, nem szúrnak. Átkeveredünk a hídon, majd a híd alatt keresztezzük a vasutat, végül nálam is magasabb nádason keresztül keveredünk ki egy járhatóbb földútra. Kezd újra rettentõ meleg lenni.
Üröm megállóhelynél Bubu elõremegy vásárolni, mi megvárjuk a páratlan személyvonatot, fotózás céljából. Szerencsére utazni nem akarunk vele: a szóló motorkocsin tömegnyomor uralkodik, számtalan ember teste feszül szorosan egymásnak. Az ürömi felszállók tanácstalanul néznek, a jegyvizsgáló hiába próbál szabályosan meneszteni. Felbaktatunk a Bécsi út mellé, a lángosos bódéját zárva, a vegyesboltot nyitva találjuk. Nem tudok ellenállni a hûtött, egy százalék gyümölcstartalmú üdítõnek. Bubu leül a buszmegállóban, mi egy darabig várunk rá, már az út túloldalán, de a zaj és a kosz hamar elüldöz, fentebb csendes és árnyas helyet találunk a reggelihez. Magánterület tábla mellett trappolunk el a Péter-hegy felé, kellemes, kitakarított erdõben, jól járható ösvényeken. A fenyvesben kifújom magam, itt újra hûvös van, ilyen klímában jó érzés megállni és zsírkrétával felszerelni a tanösvény hegytetõn található tábláját. Lesétálunk a lakóparkba, unottan nézem a házakat, sõt, most a kõbánya sem tud annyira elbûvölni. Lépcsõs sziklákon, majd tûzforró korláttal védett csapáson kaptatunk ki a katlanból, drága épületek között bukkanva ki a Róka-hegyen. Szerencsére a Pilis felõl hûsítõ szél fúj, ez segít elviselni a kánikulát. Hétvégi házak között kanyargunk, Kápolna-hegy, Ezüsthegy, világosít fel a térkép, de csak a port látom és a nap hevét érzem. Pedig a szalagozás ad némi lendületet a dolognak, itt talán még többet is kötözünk ki, mint kellene. Megtaláljuk az egykori kilátó romjának a helyét, nem sokkal késõbb a Puszta-dombról nézhetjük a tõlünk délre elterülõ Békásmegyer házait, a keleten ékeskedõ Megyeri-híd magas betonszerkezetét és az északon kéklõ hegyeket. Végre. Lefelé még kikötünk néhány szalagot, majd a lakótelep házai közé érve abbahagyjuk ezt a tevékenységet, amely a vasárnapi teendõk közé sorolódik át. Lesétálunk az iskoláig, készül egy célfotó, bentrõl a napközis tábor, vagy micsoda résztvevõi kukkolnak kíváncsian, hogy vajon minek örülünk ennyire ennél az iskolánál, mire a sok kézfogás. Megcélozzuk a HÉV állomását, majd ki-ki hazadöcög.
Vasánap a kötött és kötetlen pályás tömegközlekedési eszközök (vonat, villamos, busz) sorával közelítjük meg Budaligetet, kényelmes kirándulótempóval felsétálunk a kék sáv – kék kereszt elágazásba. Pontnyitás után fél órát kell várnunk az elsõ túrázóra, aztán szép lassan beindul az üzem, néhány kisebb-nagyobb szünettel folyamatosan érkeznek a résztvevõk, végül Vagdalthús, mint seprû, aki tíz perc elõnyt adott az utolsó indulónak. Néhányan panaszkodnak a szalagozásra, tõlük ezúton is elnézést kérek. Végül, de nem utolsósorban, köszönöm a részvételt mindenkinek, aki meglátogatta Buda Határát 2011-ben!
-Kékdroid-
Képek |
